Újraolvastam a regény 600 oldalát... Olyan volt mint a visszatérés a gyerekkorba, de felnőtt fejjel és szemmel. Esténként alig vártam, hogy ágyba bújva beléphessek a régény kapuján - mit kapuján, azon a bizalmas kis oldalsó bejáraton, ami itt, Valenciennes-ben csak nekem volt fenntartva. Nappal nem akartam belenézni: nappal a mai életem zajlik, más nyelven, más bőrben, más emberek között, akikkel sem a gyerekkori olvasmányélményeket, sem a történelmi részletetket nem lehet megosztani... (mindamellett sok minden mást igen!)
Már régóta vágytam régi kedves könyveim újraolvasására, mint valami szembesítésre akkori önmagammal. Szenvedélyes és kielégíthetelen étvágyú olvasó voltam, akinek minden szabad percben - sőt, nem szabadban, asztalnál is, míg meg nem tiltották - betű kellett a szeme elé, még ha jobb híján rongyosra olvasott újság vagy kalendárium is... Gondolom, mélylélektani elemzésre szorulna ez a nagy menekülés a valóságból, ha egyáltalán érdemes lenne még feszegetni az effajta talányokat - úgy is sejti az ember élete alkonya felé, hogy miféle titkos rugók mozgatták az élete lefolyását...
Visszatérve Gárdonyihoz: meglepődtem a regény stílusbeli, kompozíciós minőségén. Gyerekfejjel az ilyesmire tudatosan nem figyel fel az ember, csak élvezi az olvasást... Más kérdés, hogy tudat alatt nyilván pont azért élvezi, mert jól van megírva.
Gárdonyi, azon kívül, hogy jól dokumentált korrajzot készít (figyelmesen olvastam a török szavakat, többnyire helyesek, valamint az isztambuli leírásokat, még akkor is, ha 16. sz-iak. A Jedikulában jártam 20 éve, már csak félimeddig leomlott falak alatt próbáltam Török Bálintot elképzelni...), mindig ügyel arra, hogy a megregényesítés harmonikusan illeszkedjen a történelmi igazságba, hogy a történelmi ikonok hús-vér emberekké váljanak.
Végül pedig, a hallatlan sodrású egri ostrom crescendo ábrázolása mellett a párbeszédek ragadtak meg legjobban. Kösse fel a gatyáját minden mai író, ha ilyen természetes, de nem nehézkesen jellemző dialógusokat akar produkálni! Elfogult lennék? Vállalom.
"- Né! - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?
Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.
- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.
Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.
- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?"