Keresés ebben a blogban

2011. november 28., hétfő

2011. november 24., csütörtök

A technika ördöge

Napok óta küszködök az e-Mac-on egy technikai problémával: egyszerűen lehetetlen kapcsolni bármiféle Blogger-rendszerű blogot, többek között az enyémet sem... Természetesen, a gyanú elsősorban saját magamra terelődött: bizonyára én követtem el türelemetlenségből egy olyan műveletet, ami nem tetszett meg a Safari nevű, néha túlérzékeny, nehezen kiengesztelhető ismerősömnek... S most elzárkózik bármilyen közeledési, engesztelési kísérlettől...
Azért folyamodok most ehhez a másik (windows 7) rendszerhez, amely előtt még nem égtem fel teljesen...
Csak az a baj, hogy minden feltehető képem a másikon van... Nomeg az Apple legendás egyszerűsége... A lassú, de teljes beidegződés a másik rendszerre... Meg az is, hogy mire egyedül kibogozom a csomókat, rengeteg időm megy rá... Valahányszor megkísérlem az orvoslást, a páciens még betegebb lesz! (Irigylem Ágit, aki olyan könnyedén, otthonosan mozog ebben a számomra kínaiul beszélő mindenségben, mintha beleszületett volna!...)
Na mindegy, majdcsak történik egy csoda, s kimozdít a kátyúból.
Addig is olvaslak benneteket, ennyit még megenged.

2011. november 17., csütörtök

Költészet őszi cseppekben...

Murielnél (a képeken a résztvevők csak kis töredéke)
Október végén nálam volt a soros irodalmi est. A téma federáló: a magyar szerelmi líra néhány, nagyon személyes válogatása. Az egyéni ízlésen kívül a válogatást még nagyban befolyásolta az is, hogy van-e francia nyelvű fordítása a kérdéses versnek. Ez pedig nagyon korlátozott, legalábbis az én tulajdonomban, de a valóságban is alig terjedelmesebb. Hozzá kell tenni még egy kis szempontot: ha volt is fordítás, de szememben nagyon alulmaradt az eredetivel szemben, inkább lemondtam róla...
ez már nálam készült tavaly

Kb. 1 jó óra áll rendelkezésre. 15 verset választottam ki, egy részüket magyarul is felovastam a fordítások után, melyeket 5-6 önkéntes felolvasóra bíztam. Ennek mindig örülnek a résztvevők, s elveszi az est merevségét is: szeretem, ha egyre többen vannak "beavatva". Természetesen, a rögtönzött bevezető mellett ugyanolyan rögtönzött összekötőszöveget is mondtam a magam dilettáns módján, mivel nem voltam magyar-szakos tanár, s tudományom nagy részét önképzéssel szereztem...
Kezdtem a "Szeptember végén"-nel, melynek melankólikus zenéje magyarul is nagy hatást keltett, bár rajtam kívül senki sem értett egy kukkot sem belőle. Pilinszkyvel végeztem, az általam lefordított: "Azt hiszem" cíművel, de volt benne Ady, Szabó Lőrincz, József Attilla, Juhász Gyula, Radnóti, Illyés stb. Nyilván messze nem teljes (hogy is lehetne?), de kóstolónak megtette!

2011. november 11., péntek

Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1979-1980)

Magyar krőzusok

A magyarul beszélők annyi igét csinálhatnak, amennyit kedvük tartja. Ez anyanyelvünknek nemzetközien kiváltságos joga és irigyelt képessége mindazok részéről, akik hírét hallották. A nyugati nyelvek a főnevek elszikesítő szárazsága felé tartanak, eligétlenesednek. 
Mi nemcsak főnévből, de szinte minden hangból, szisszenetből, már-már reccsenésből is teremthetünk igét. Még tulajdonnévből is. "Aladár rája schöpflintett egyet"  -  hangzott el még a Nyugat körében. Valakire tette, aki túlságosan adyzott. Ez a mi egyik gazdagságunk. Hogy szellemünket is fürgébben hasznosítsuk.
    A főnév áll; az ige, a nyelvtan szerint is, cselekszik. Tőle mozog a mondat. Gyakorító igéink tanúsítják, alig van nyelv, amely annyira megőrizte volna a kifejezés ősi hajlékonyságát, mint a magyar. A szavak táncképességét a papírra rögzített mondatokban is.


2011. november 9., szerda

A házasságról...


Találtam tegnap egy szép idézetet e témához Anne Hébert kanadai írónőtől:
"C'est cela le mariage, la même peur partagée, le même besoin d'être consolé, la même vaine caresse dans le noir".

Megrpóbálom magyarra ültetni: " Mi más a házasság, mint osztozás a rettegésen, a vígasz közös vágya s ugyanaz a hasztalan símogatás az éjben."

Többen írtak boldogtalan házasságról, mint az ellenkezőjéről. Németh László "Iszony"-ának Kárász Nellijében sok asszony magára ismert szüleink generációjából. A maiaknak már könnyebb a dolga, külső akarat nem kényszeríti őket, az anyagi számítás is rajtuk áll. Sőt, a nagy elhatározást hosszú és alapos teszt előzheti meg, s nem is muszáj tovább menni. A válási statisztikák amúgy is azt bizonyítják, hogy a tanúk előtt szentesített fogadkozás nem szavatolja a házasság hosszú élettartamát (sőt, az oltár előtti sem!)...
Valamikor a nő előtt egyetlen perspektíva állt: találni egy megfelelő férjet. A "megfelelés" szempontjai között nem éppen a szerelem állt első helyen... Ma már közösen választ a két fél, s mégis sokszor csődbe megy a sokat ígérő vállalkozás. A kutatók 3 évet adnak a nagy szerelem hormon- és enzimháztartásunk által vezérelt, költői mázától alaposan lecsupaszított illúziójának. Utána jön a megszokás, az esetleges gyengédségbe torkolló, kompromisszumokra épülő langyos rutin. Vagy a "héjanász az avaron"... Esetleg egy új illúzió.
Ez a diagnózis. Nehéz vele megbékélnie a magamfajta naiv idealistának...

2011. november 7., hétfő

Nosztalgia...


Áldozok ismét egy kicsit a nosztalgia oltárán, az új hét küszöbén. Jó nagy ugrás a múltba, a mellékelt képen olyan 13-14 éves lehettem, hetedikes vagy nyolcadikos. Farsang idején az iskola minden évben jelmezbált rendezett. A végén zsüri díjazta a legjobb jelmezeket, melyeknek szigorúan házi készítésűeknek kellett lenniök: a hatvanas évek elején szó se lehetett nagy költségbe verni a szülőket.
Ötödikes korom óta részt vettem, s gyakran kaptam is díjat. A "családi műhely" minden tagja nagy odaadással vette ki részét a készülődésből, sőt még néhány szomszéd is besegített. Lássuk csak a mellékelt képen, ahol egy török basa és egyik háremhölgye látható (már ahogy az akkortájt olvasott "Egri csillagok" hatása alatt elképzelhettük), milyen kooperáció előzte meg az első díjat nyert együttest! Minden darabjára emlékszem...
A fejelmen kartonból készült a kerek forma, melyet egy szétbontott rózsaszín szaténbugyival tettünk hitelessé, nem feledkezve meg a szegő piros szalgról sem. Öcsém turbánja egy frottirtörülközőből tekeredett, a felette ékeskedő karton-kúpról nem felejtődött le anya egyetlen bross-tűje. A fátyol és tüllszoknya lebontott függönyökből varródott, színes szalagokkal és pöttyökkel ékesítve. Alatta a buggyos nadrág maradék anyagból összeütve, s a vállamon is egy, még fel nem használt nyári darab vászon, alatta anya szatén hálókabátja.
Öcsém saruját én varrtam, a talpa kartonpaírból kivágva és olyanformán behúzva piros anyaggal, hogy az orra fölfelé görbüljön. A bugyogó anya "törökmintás" piros alapú szatén pongyolájának "föláldozásával" készült, felette a szomszéd Maca néni hálókabátja, piros sállal átkötve, a "basa" vállán sárga anyag maradékából köpeny. Külön említést érdemel a szakáll és a bajusz. Ne tessék úgy képzelni, hogy egyszerű fekete kartonból kivágott forma felragasztva, esetleg még egyszerűbben festékkel odakanyarítva, NEM! A kivágott formára tincsenként én magam varrtam fel a fekete szőrcsomókat, melyeket nagyapám bekecsének némi lekopasztásából nyertem!
Már az előkészületek lázában is nagyon jól szórakoztunk, apa, anya és a nagyszülők, sőt a szomszédok is izgatottan szolgáltatták az ötleteket, az anyagot és a munkaerőt. Jó hétig eltartottak az ilyen lázban és nevetésben eltöltött napok, melyeknek minden részlete elevenen él bennem, még akkor is, ha már csak két túlélője maradt...

2011. november 3., csütörtök


Victor Hugo:
Demain, dès l'aube…
Demain, dès l'aube, à l'heure où blanchit la campagne,
Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m'attends.
J'irai par la forêt, j'irai par la montagne.
Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,
Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,
Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,
Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

Je ne regarderai ni l'or du soir qui tombe,
Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,
Et quand j'arriverai, je mettrai sur ta tombe
Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ha földereng a táj
Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.
Nemes Nagy Ágnes fordítása

Ez a Victor Hugo vers a francia költészet számomra egyik legszebb darabja. A 19. század nagy zsenije mindent tudott, amihez csak nyúlt hosszú pályafutása alatt, abból mindig remekmű született: legyen az dráma, vers, regény, politikai szónoklat, de még akvarell is! Soha nem maradt tétlenül ráadásul. Még életében megadatott neki az óriási elismerés, a nemzet bölcsének tekintették. Temetése végetérhetetlen nemzeti gyászünnep volt.
Ez a három versszakba süllyesztett mélységes és vígasztalhatatlan apai bánat Léopoldine lányához szólt, aki fiatalon vízbe fulladt csónakázás közben. Hugo, aki tudott minden "nyelven" írni, itt a a meztelenségig leegyszerűsített, póztalan fájdalmat szólaltatta meg. Nemes Nagy Ágnes fordítása méltó hozzá.

2011. november 2., szerda

Végetér az őszi szünet...


Elutaztak a gyerekek. Felteszem még az 5 éves Lucie képét a blogra, ahogy ígértem, bár az anyjuk nem látja szívesen, és ebben igazat adok neki. Amit az Internet-űrbe kibocsátunk, azt nehéz nyomon követni azután... Ezért nem volt eddig se róluk kép, s ezután sem valószínű. Ráadásul még az is visszatartott, ami a primitív népeket is egy kicsit, amikor nem engedik magukat fotózni: aki "elviszi" a képmásukat, az talán úrrá is tud lenni rajtuk... A gyerekek pedig sajátmaguk nem dönthetnek efelől... Így csak privát mail-ekben büszkélkedtem eddig velük.
Jó 10 napos megszakítás után újra egyedül. A csendet csak a rádió vagy este a TV töri meg, esetleg a mosógép diszkrét zümmögése. 2 nap maradt a félórás kis exposé megírására a reneszánsz korszakról, mégpedig arról, hogy mennyiben meríthetünk még a mai ember számára is energiát, tudásszomjat, optimizmust, végtelen szellemi kíváncsiságot a reneszánsz "homo universalis" példájából, aki előtt szinte semmi nem tűnt lehetetlennek? Mennyiben volt szinte "forradalmi" az új szellem légköre a középkor után, még akkor is, ha újabban azt sem lehet csak úgy egyértelműen sötétnek titulálni.
Egyszóval, van mivel elfoglalni magamat, nem beszélve a november 22-én megnyíló csoportos kiállításunkról, amire szintén 5 rajzzal kellene felkészülnöm (egyet tegnap úgyis megvett valaki, annyival is kevesebb maradt kéznél...) De jobb is így, nem szeretném, ha a gyerekek azzal a tudattal mennének el, hogy mély letargiába süllyesztett a távozásuk! Ezt a bűntudatot keltő érzést nagyon jól ismerem, valahányszor, 38 év óta, a búcsúzkodás nyomasztó pillanatai eljönnek és az autónk távolodik, egyre kisebb pontokká zsugorítva a ház előtt integető sziluetteket... Eldöntöttem, hogy amennyire rajtam áll, sohasem éreztetek hasonlót a gyerekekkel, sőt magammal sem. Ameddig lehet, megőrzök egy saját életet, melynek nem ők a középpontjai, még akkor is, ha nagyon fontos pontjai. Igy senki sem érzi magát gúzsbakötve, de fontos dolgokban számíthat a másikra. Semmitől nem irtózok annyira, mint attól, hogy teherként nehezedjek valakire. Ennél még a magány is sokkal kellemesebb!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...