Őszi napfény - intermezzo...

Nézzék el nekem csodálatosan fotózó blogismerőseim ezt a fényképet: semmiképpen nem akarom összemérni velük szerény teljesítményemet! 
Egyszerűen muszáj volt megragadni a fényképezőgépet, hogy elkapjam ezt a ritka pillanatot: besütött a délutáni nap a nappaliba, s mivel alacsonyan jár, megmelengette a kandalló bemélyedésében a kis török asztalkát a rajta álldogáló rézedényekkel, melyekről mindig Kato fog eszembe jutni... Kato örmény kereskedő volt az isztambuli Bazárban, s ha arra jártam, soha nem kerültem el, hogy egy kis tea vagy inkább egy csésze sade kahve (az a jó zaccos erős török kávé, de cukor nélkül: azaz sade) mellett meg ne vitassuk a világ dolgait, s meg ne mutassa néhány különösen szép szerzeményét... Szeretem magam körül ezeket a tárgyakat: felevenülnek bennük az emlékek, ha rájuk téved a szemem.
Kato-t ismerte mindenki, aki nem zsibárúra, hanem igazi szép darabokra vágyott. Szinte baráti kapcsolat volt közöttünk, felkerestük, amikor 5-6 év múltán visszamentünk Isztambulba Gilbert két volt diákjának esküvőjére. Kicsit megőszült. Kb. 2 éve megtudtam egy blogon, hogy autóbalesetben meghalt.

Pilinszky születésnapja...

Részlet Pilinszky János 1967. máj. 10-én Pierre Emmanuel-hez írt leveléből:

(...) Ha emigrálok, annak is megvannak az előnyei és hátrányai. Szomorúságom megmarad. A megfutamodás egyfajta érzése is föltétlenul gyötörni fog. Rokonaimat is örökös aggodalommal fogom figyelni a távolból. Ha sérelem éri őket, segítségükre lehetek-e azzal, hogy ügyüket a Szabad Európa szóvá teszi? Ha betegek, módom lesz-e anyagilag segítenem őket?

   Döntésemből automatikusan következik, hogy a karrierizmus kísértéseitől nem kell félnem  -  még annyira se, mint idáig.

   Emigrálásom puszta ténye hosszú időre (egyetlen kommentáló szó nélkül is) a legtisztább befejezése és folytatása lenne elhagyott "szerepemnek", költészetem szerep részének.

   Csöndes és névtelen életre lenne szükségem, hogy amit fontosnak érzek, megkísérelhetném először szabadon megfogalmazni. Ez nagyon jó volna, s a többi már nem tőlem függ.

   Ez az idő végre belül is lehetővé tenné, hogy megérlelődjön bennem egy új és végső életforma esetleges beérése (az, amiről tegnap hozzávetőlegesen beszéltünk). 

   Persze a nyugati szabadság se lenne veszélyektől és fájdalomtól mentes számomra. Mint amikor valaki túl sokáig vágyakozott valami után, s hogy utánanyúlhat, kiderül, hogy elhalt a keze. Mindazt, amit nyugaton látok, fájdalmas luxusnak érzem  -  beleértve még a kolostorokat is. Ugyanekkor ez a luxus félelemmel tölt el  -  a szabadság bénító tériszonyával. Lehet, hogy már csak börtönfolyosókon tudok közlekedni? 

(...)

Pilinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó Budapest 1997

KAPCSOLAT

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda

pokoli csönd.

Ülsz és ülök.

Vesztesz és veszítek.

ÖRÖKLÉT

A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt a kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Pilinszky János Összes versei  Osiris Kiadó Budapest 2006

   

   

Naplemente

   Ilyen volt tegnap és ma naplemente után, a kert végéből, úgy fél hat felé... Baloldalt a templomépület feketéllő sziluettje; a gyorsan lecsupaszodott platánok kirajzolódnak a még halványan kékellő égen. A friss szélnek köszönhetően eltűntek a felhők, még ha ideiglenesen is. A kertben még virágzik két rózsafa...

Németh László: Iszony (1947)

   Egyik legcsodáltabb olvasmányélményem Németh László "Iszony"-a. Még vásárhelyi gimnazista koromban olvastam, a helyi Németh László-kultusz vezetett el hozzá. Végigolvastam a négy nagy regényt, melynek központi nőalakjai a görög tragédiák magasságába emelkednek. Ugyanakkor csodáltam az ábrázolás, a nyelv plasztikus aprólékosságát, képszerű érzékiségét.

   Az "Iszony" különös visszhangot keltett bennem. Elődeim asszonyainak összeszorított foggal tűrt, örömtelen, szerelmetlen házasságainak visszhangja jött felém a suttogva, félszavakban átadott tanításokon keresztül, melyek szerint a házasélet amolyan kényszermunka, muszáj túlesni rajta, hogy legyen meg a békesség a háznál...

   Kárász Nelli és Takaró Sanyi tragédiája abban rejlik, hogy annyira különböztek egymástól, s a férfit éppen ez a különbség vonzotta mágnesként, mintegy végzete felé. Az eredmény: mindkettejük boldogtalansága... 

(...) Egy pénteki nap aztán egészen csendes lett, csak nyögött, s az oldalát fájdította.  - Na, most megszabadulsz tőlem  -  mondta, hogy Slenkai kikíséréséből visszajöttem.  -  Elég sokáig voltam kinn, s ő gyanakodva leste (pedig Slenkai csak annyit mondott: Nagyon levert az öreg, de megússza), mit lát az arcomon.  - Nem adják azt olyan könnyen  - próbáltam mosolyogni. De a szívem megdobbant. Ó, ha úgy történne. Milyen egyszerű lenne. Sanyit én elpusztíthatatlannak tartottam. Nyálból és húsból: a végzet. De ha a tűzoltó cső vagy valamilyen hirtelen betegség... Hallottam, hogy a spanyolnátha éppen az ilyen vaskos embereket viszi el leghamarább. Elszörnyedve figyeltem magamban a reményt. Hát idejutottunk! Büntetésül egész éjszaka nem feküdtem le. Váltogattam a borogatásokat, takartam a lámpát, főztem a feketét. Sanyi minden nyögésére az ágynál voltam, vezeklésül meg-megcrógattam a kezét. Ő erre a mozdulatra rám-rám nézett, s láttam: görög szemeiből a könny. (...)

Kamaszkor...

   Most mondtam Györgyinél, hogy néha az ember azért is erőltet mosolyt az arcára, hogy ne riasszon el mindenkit a közeléből. Hát ezért nem írok most a mindennapi gondokról, inkább visszakanyarodok valami múltbeli naposabb tájra...

   Innen a gyerekkor olyan egyszerűnek, gondtalannak tűnik. Úgy kb. a kamaszkorig. Akkor már nem vettek le mindent a vállunkról, néhány probléma megoldása csak ránk tartozott, sőt, a szülőknek halvány fogalmuk sem volt arról, ami bennünket annyira felizgatott, elfoglalt, előre hajtott, esetleg földbe tiport.

    Az én kamaszkorom nem volt látványos lázadásokkal teli. A hatvanas évekre esett, nem volt divat már a lázadás sem, a konszolidálódó kommunista rendszer megengedte, hogy lazítsunk a nadrágszíjon, sőt, egy-két helyen kolbászból fonódott a kerítés... 

   Nem is voltam olyan látványosan lázadó típus, elég volt nekem saját belső világomat építgetni. Az otthoni nevelés távolról sem volt zsarnoki, de magától értetődött az engedelmesség. 

   Kielégíthetetlen olvasó voltam. Most már úgy gondolom, hogy öntudatlanul is menekülés volt a mindennapos valóságból. Nagyanyám viszont üldözött érte: szemében, nyilván saját fiatalkori frusztráció lecsapódásaként, az olvasás "időlopásnak" számított. El kellett bújnom szeme elől, a ruha alatt kicsempészett könyvvel, de legtöbbször állhatatosan kinyomozta búvóhelyeimet.

   Később, a gimnáziumban szaporodott a tanulnivaló, s jó alibinek számított a matematika, fizika tankönyv, az alája rejtett regényekkel, melyeket kilószámra hordtam a könytárból. Máig is emlékszem a községi könytár hangulatára, ahová először íratkozhattam be kb. tízéves koromban, először mesekönyvekre. Az első izgatottan hazavitt könyv most is előttem van: A három pillangó.

   Később már a felnőtt polcok közé is beszabadultam. Az addig csak névről ismert szerzők világa kinyílt előttem, megilletődötten keresgéltem a polcok között, vettem kezembe a porszagú kincseket, világom építőköveit...

A rajz és ihletője

A jobboldali fényképen Vera Komisszarzsevszkaja látható, az orosz színház nagy alakja, a "Sirály" első megtestesítője. A Face-Book-on láttam, nagyon tetszett maga a fénykép, a félig hátat fordító, enyhén visszanéző fejtartás. Tapasztalatból tudom, hogy minél egyszerűbb egy póz, annál nehezebb visszaadni, néha csak a hajszál tizedén múlik, hogy helyreálljon az egyensúly, hogy helyére kerüljön minden.

Itt nem is annyira  a hasonlóság volt a célom, hanem hogy "színesbe álmodjam" a pózt...

Tegnap rendeztük a csoportos tárlatot. Egy hét maradt a felkészülésre ezen a nagyon fárasztó őszön, ezért csak úgy futtából készült a három pasztel, amit ki tudtam tenni. Ez az egyik... 

Méltóság

   Úgy tűnik, dúl az inluenzajárvány Magyarországon, legalábbis blogos ismerőseim körében. Nem azért mondom, de hogy lekopogjam, engem eddig még elkerült! Pedig nem vettem fel az oltást, annak ellenére, hogy az idén, korom egyik előnyeként, már ingyen kínálta egy értesítés. Így is mindig elkap telente egy majd két hónapig tartó nyavalya, általában valamelyik unokám ártatlan náthája mérgeseddik el rajtam, s csak jó hetes cortisone tud lassan kihúzni belőle.
   Amikor az ember feje zsibongó méhkas benyomását kelti, tüsszög, torka, légútjai és hasizmai fájnak a nem szűnő köhögéstől, hangja a maga számára is felismerhetetlen, stb. stb... Ne is folytassam, sokan megírták itt is, ott is a héten. Ahogy Éva is ecsetelte, feldob ilyenkor egy kicsit  -  na, nem nagyon magasra!  -  egy langyos zuhany, hajmosás, tisztába öltözés, friss, vasalt lepedők! Igaz, a citromos teából kezd elegünk lenni, hiszen amúgy se nagyon érezzük az ízét...
"Más így betegeskedni, némi méltóságot, látszatot vinni a nehéz, de  azért túlélhető (!) helyzetbe"  -  idézem Évát. 
   Amint elolvastam, beugrott egy jó pár évvel ezelőtti olvasmányélmény, bár látszólag semmi köze a többnyire ártalmatlan influenzához.

  Jean-Dominique Bauby francia író-újságíró váratlanul abba a szörnyű betegségbe esett, aminek "locked-in szindróma" a neve. Csak a bal szemhéját tudta mozgatni, miközben minden érzékelt, látott, hallott. Elhatározta, hogy megírja egy könyvben. Ebből lett a "Le scaphandre et le papillon"  (A szkafander és a pillangó) c. regény, tanúságtétel, amelyből később nagysikerű film is készült.
   Egy fiatal asszistens járt be hozzá, hogy türelmesen betűzve az abécét, kivárva a bal szemhéj rándulásait, melyekből lassan összeállt a könyv. Nagyon sokáig tartott. Igazi irodalom lett belőle, távol a könnyfacsaró önsajnálattól, melytől megmentette ragyogó humora. Még ebben a reménytelen helyzetben is.
   J-D. Bauby sikeres újságíró volt, szerette a szép dolgokat, nem is tagadta meg magától őket. Még a betegágyon sem. Egy mondata különösen megmaradt bennem: 
"Et la preuve que je veux être encore moi-même. Quitte à baver, autant le faire dans du cachemire".  
"Bizonyíték, hogy még mindig önmagam akarok maradni. Ha már folyik a nyálam, legalább kasmírra folyjon."
...

Néha egy vers...

   Az ember néha nyomott hangulat alatt roskadozik... Nem is tudja szinte az okát, csak úgy érzi a súlyt, mely alig hagyja lélegzeni is. Ilyenkor kell kinyitni egy verseskötetet, csak úgy találomra, mint egyesek a szótárt vagy a Bibliát, keresgélés nélkül, a véletlenre bízva a választ. Ezért kellett az előbb Pilinszky, mindenképpen. Itt nyílt ki. 

    Mindig is nehezen bírtam az olyan tanácsnak, esetleg felszólításnak engedelmeskedni, amelyik franciául így hangzik: "lâchez prise!"  -  vagyis: engedjük el magunkat... Állandóan a következő kép jelenik meg előttem: kapaszkodok egy ágba, megáradt, rohanó víz, esetleg szakadék fölött, s ha elengedem az oly törékeny kapaszkodót, menthetetlenül lezuhanok... Pszichanalitikusoknak csemege lennék, de magam is sejtem a megfejtést...

   Ilyenkor nem szeretek telefonálni sem: minek rakjam másra saját gondjaim terhét? Tapasztalatból tudom, hogy legjobb szembenézni a nehézségekkel, csak így lehet igazán túltenni rajtuk. Inkább megpróbálom azonosítani a tettest: vajon mi is az a többé-kevésbé homályos ok, ami így rámtelepedett, ami szinte fojtogat, s egyre csak pakolja a súlyokat... Fiam azt mondja a múltkor: nem érti, hogyan tudom ennyire kiadni magam a blogjaimon? Bárki hozzáférhet. Nem is tudom pontosan, ki olvassa; mint kiderült, van egy-két "zugolvasóm",  kommentár nélkül...

   Többnyire virtuális, blogos ismeretségi köröm nekem már nem számít idegennek. Néha többet tudunk egymásról, mint hús-vér családtagjaink. Ami meg igazán kimondhatatlan, maradjon kimondatlanul...

Pilinszky János

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Meg kell küzdeni a helyért a nap alatt... (tus, toll)

Születésnap, kissé megkésve...

   Rohammunkában megtörtént a kettős (Alice-é és az enyém, 10 nap különbség van köztünk  -  nomeg egypár év...) születésnapi vacsora, hazatérésünk másnapján, még kissé kábán az utazástól és a fejünkben kavargó eseményektől, a bizonytalan jövőtől... A gyerekek kedvéért viszont vidám képet kellett mutatni, mint a mellékelt ábra is tanusítja... 

   Megfőztem a tejfölös borjúpaprikást, Agnès az előételt vállalta magára, a képen látható (isteni!) csokoládétortát pedig Alice választotta a város legjobb cukrászánál, ahová csak nagyobb ünnepi alkalmakkor járok... Agnès szülei is itt voltak, természetesen.

   Másnap, vasárnap Alice átköltözött a másik nagymamához, aki Mamie névre hallgat. Énmagamat a keresztnevemen szólít mindkettő, akárcsak szüleik. Nem szóltam bele, senki sem kényszerítette őket. Időnként ellenőrzöm: "Qui suis-je pour toi?"  - "Ma grand-mère."  -  hangzik a megnyugtató válasz.  ("Ki vagyok én neked?"  - "A nagyanyám.") Igy minden rendben.

   Lucie nálam tölti a hetet. Nagyon kellemes vele is. 6 és fél éves, a gondolkodások, elmélkedések kezdete. Sokszor hangoztat komoly szentenciákat, melyek felnőttektől hallott és saját szülemények keveréke. Mindkettőnek jó a humora, csodásan elvagyunk együtt. De azért sokkal könnyebb magamnak egyszerre az egyikkel... 

Mindenszentek...

    Igazi mindenszenteki hangulat... Eső, hideg, lehangoltság, szomorúság, gyász... Vasárnap hajnalban fiammal nyakunkba vettük az utat Belgiumon, Luxemburgon, Németországon, Ausztrián, sőt, Magyarországon átlós irányban át... Az Ardennektől Bécsig hófedte táj kísért bennünket. Még el is gyönyörködtünk volna benne, ha a néhány nappal azelőtti rossz hírek táplálta nyomott hangulat nem bénított volna meg bennünket...

   Életünkben először várt bennünket üresen a ház, ékes bizonyítékaként annak, hogy akármilyen hely, ország, kunyhó lelke a benne lakó ember... Milyen rettenetesen csöndes és rideg tud lenni egy ház, még ha duruzsol is a kályha tüze... Csak a múlt kísértetei bolyongtak benne, ültek velünk asztalhoz, szegődtek hálótársul...

   Másnap visszahoztuk anyát, akinek napok óta öcsém özvegye viselte gondját, mivel magára hagyni nem lehet. A pár nap alatt, amit vele tölthettünk, ha nehezen is, de fellelte régi támpontjait, kicsit sétáltunk is a kipillantó napsütésben. De nehezen viseli a korral, elesettséggel járó kiszolgáltatottság érzését, amely néha az elemi emberi méltóság küszöbét is meghaladja, különösen, ha kórházba, kíméletlen kezek közé kerül az ember...

   Kimondhatatlanul hálás vagyok sógornőmnek és unokaöcsémnek (aki itt volt nyáron a családjával egy hétre), hogy némileg enyhítik bűntudatom súlyát azzal, hogy anyáról gondoskodnak... Amennyire tudok, megpróbálok időnként hosszabb-rövidebb időre visszamenni, de most sem volt egy perc pihenő sem, mióta péntek éjjél visszaértünk: szombat reggel már siettem bevásárolni és készülni Alice születésnapjára, melyet a másik nagyszülőkkel és a gyerekekkel ültünk meg kis késéssel itt is. Lucie itt marad nálam a jövő hétre és így próbálok majd a 19-én nyíló kiállításra úgy-ahogy felkészülni.

   Október utolsó napján meghalt Nagypiriten kedves nagynéném is, akit májusban sikerült még viszontlátnom...