Keresés ebben a blogban

2013. május 31., péntek

Egy kis Illyés Gyula, vigasztalásul az idő ellen...

(...) Ifjúság bálványának lenni, akarják, nem akarják, félszeg helyzet, már csak azért is, mert szükségszerűen átmeneti. A bálványoknak éppúgy nőniök kell, akár az ifjaknak. A bálványok fejlődési útja  -  a primitív társadalomban éppúgy, mint a még kezdetlegesen gondolkodók együttesében  -  hogy végül is istenek legyenek. Mert ha nem: porrá omlanak. Márpedig istenek nem lehetnek.
   Akiket ifjúkoromban bálványként tiszteltem, azoktól elmém erősödésével előbb azt kívántam, hogy mennyei segítséget nyújtsanak, aztán pedig, hogy  -  midőn ez nem következett be  -  takarodjanak az utamból, de minél előbb, hogy magam tegyem a dolgom. Csaknem valamennyit nietzschei  -  illetve hát voltaire-i  -  ingerültséggel kellett darabokra törnöm, hogy aztán jóval később, valamilyen visszafordulás alkalmából kíváncsian ismét öszerakjam őket, végre tárgyilagos vizsgálatra; tiszteletre, csodálatra. (...)

(Illyés Gy. Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei, Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, 17 Ft, ill. 59 kopejka a moszkvai Gorkij könyvesboltban 1969-ben...)

Hányan ismerhetünk saját utunkra ezekben a sorokban!  A gyermeki "bálványimádástól" a kamaszkorban kezdődő bálványromboláson át az érett kor megbékéléséig, amikor a törött darabokat ismét összerakhatjuk...

2013. május 27., hétfő

Az Internet csodái...

   Virtuális közeg. Hiányzó "metakommunikáció", az emberi kapcsolatok kihűlnek, felszínessé válnak, esetleg elbújnak a névtelenség álarca mögé, ahonnan szabadon garázdálkodhatnak, sértegethetnek, választékos trágárságokba tiporhatják embertársukat, ha nem egyezik a véleményük. "Vígasztalásul" csak annyit, hogy mindez a mindennapos  -  és nem virtuális  -  valóság tükre is, csak valamivel gátlástalanabbul, büntetlenebbül...
   Sokszor hallani ezeket a vádakat az internetet illetően, s ha az ember beleolvas egynémely kommentbe, émelygés fogja el. Hogyan szabadulhat el ennyi végletes és durva indulat egyszerű véleménycsere alkalmából? Miért készek némelyek egy szóra a másik torkának ugrani, mintha csak a létük forogna kockán? A "másság" ellenség: vagy ő, vagy én...
    Itt, Franciaországban már hónapok óta folynak a tüntetések, egyre jobban elfajulva, az egyneműek házasságával kapcsolatban, holott a törvény, hosszas parlamenti viták után, immár megszavazva, beiktatva minden szinten, betartva a demokratikus hagyományokat. A szélsőjobb most egyszerűen "forradalmat" emleget, a hagyományok, az ország védelme érdekében!
   Egyénileg mindenkinek joga van saját véleményre, azt ki is mondhatja, de civilizált, demokratikus korlátok között, meggyőzve, de nem letaposva a másikat, és a többség dönt! Ezt minimum el kell fogadni, különben mire valók a demokratikus választások?

   
Tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hanem azokról a könyvekről, melyeket virtuális ismerőseimtől kaptam. Egyiket sem ismerem személyesen, sőt, hellyel-közzel még a képüket se láttam a blogjukon. Mélyen meghat egy ilyen gesztus: hogy  számukra ismeretlen személynek, fáradságot nem kímélve, örömet szerezzenek! Hogy amikor meglátják a könyvet, amelyről eszükbe jutok, elhatározzák, hogy eljuttatják hozzám meglepetés gyanánt... Zavarba jövök: vajon mivel tudnám egy kicsit is viszonozni?...

   Hát, többek között ez is az Internet csodái közé tartozik, mint az a sok szívbéli baráti kötelék, ami közöttünk szövődik egymás tiszteletben tartásával, anélkül, hogy muszáj volna mindenben egyeznünk.
   A másság gazdagító is lehet, gondolkodásra késztet. Nincs reménytelenebb egy uniformizált világnál.

2013. május 25., szombat

Reggeli meglepetés

 Ma reggel 9 óra felé csöngettek. Kinéztem az emeleti ablakból: egy fehér futár-kombi állt az utca közepén, onnan integetett a sofőr, hogy csomagot kaptam. 
Ajtót nyitottam és megkérdeztem, mi van a majd 1 méter magas dobozban. "Virág", mondta és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy itt, Franciaországban, holnap lesz 
Anyák napja!
Kibontottam a dobozt és benne egy cserép gyönyörű fehér orchideát 
találtam egy levélkével.
Rögtön fel is hívtam a gyerekeket, hogy megköszönjem, ha már élőben e hét végén nem találkozhattunk.
A meglepetés valóban teljességgel sikerült!

Magyarországon, mint tudjuk, május első vasárnapjára esik 
ez a nap.
Azon a vasárnapon már nem voltam ott. 
Különben sem volt már aktuális: 
két nappal előtte, pénteken temettük Anyát...

2013. május 22., szerda

Apai nagyanyámról...

   Különös módon, amilyen sokat tudnék mesélni nagyapáimról, néhai nagyanyáim olyan titokzatosak maradtak számomra. Honnan ered alakjuk rejtélyes némasága, nem tudom. Talán onnan, hogy szinte csak a nagyapáim meséi adták tovább az utódok láncszemeinek az elmúlt időket, valóságossá téve a hozzájuk kötő gyökereket, melyekből kisarjadtunk.
   

Apai nagyanyám, néhai "Furcsa" Kispál Eszter (Mindszenten szinte mindenkinek volt ragadványneve, mely legtöbbször kiszorította az igazit is) születésem óta haláláig velünk élt pedig. Szinte soha nem mesélt magáról, a gyerekkoráról, a fiatalságáról, mintha belenevelték volna a hallgatást, hisz amúgy se mondhatna semmi érdeklődésre méltót. "Asszonynak hallgass a neve": nemhiába járta akkoriban ez a mondás. Világot sem látott, mint nagyapám, aki a "kupeckodással" a hortobágyi vásárig bejárta az Alföldet, sőt, a háború még a Kaukázusig is elvitte hadifogságba...
   Nagyanyám fiatal korában szolgáló volt módosabb háznál. Még ez is szerencsének számított a nyolcgyerekes családban. Nézem a családfa felkutatott adatait (a gyökereimet keresem?): Kispál Mózes szerény földműves (1 hektárt mondhatott magáénak) és Gacsári Kis Franciska  elsőszülöttjeként jött Eszter a világra 1891-ben, a Mérleg jegyében... Nocsak, mint én? Lehet, hogy hasonlított a természetünk, csak én nem tudtam?...
   
   Faggatom a két megmaradt, halványuló épp száz éves fényképet. Egy általam 1965-ben készült rajzon megjelenik nagyanyám, úgy, ahogy örökre megmaradt előttem: öregen. Szinte soha nem láttam fejkendő nélkül. Nyáron vékonyabb, télen vastagabb járta, egész gyűjteménye volt a sublótfiókban. Még éjszakára is volt egy-kettő: bekötött fejjel aludt. Amikor nagyritkán megleptem fésülködés közben, megpillanthattam két hosszú, majdnem teljesen fekete hajfonatát, melyet hullámos hajtűkkel tűzött kontyba, s esténként szabadjára engedett. 
   Sajnálom, hogy nem kérdezgettem tőle többet, amikor még volt rá idő és alkalom. Egy-egy mozdulata elém rebben, ahogy a kendőjét megköti, vagy a kötényét lesímítja, máskor meg a csigatésztát tekeri az ujja alatt.
   Kezét-lábát örököltem, méretét, formáját. Az egyetlen dolgot, mely anya elismerését kivívta: "szerencsére nagyanyádtól örökölted, nem tőlem!" szokta mondogatni. Ha viszont megharagudott rám, Furcsa Esztinek titulált...

2013. május 19., vasárnap

A titok

Alice
   Kerülgetem a témákat, mint macska a forró kását: az írás vágya megvan, sőt, kapkodok utána, mint valami mentőöv után. Az elmúlt hetek súlya azonban úgy telepedik rám, mint anyára a sírbolt: egyetlen téma körül járnak a gondolataim, mint valami megfejt(het)etlen titok körül...
   Ez a blog azonban nyilvános: naponta 100-150 látogató fordul meg rajta. Úgy érzem, tartozom annyi udvariassággal ismerős és ismeretelen látogatóimnak, hogy ne húzzam le őket újra és újra magammal e titok mélységes tárnáiba, ahová manapság  legszívesebben szállok le, hogy megkíséreljek felhozni néhány csillogó vagy fényevesztett kövületet... Hogy némiképp a titok közelébe férkőzhessek.
   Kerestem hát szívderítőbb témát. Az élet felülkerekedik az elmúláson. A kert kizöldül, a pitypang óriásra nőtt virágai bearanyozzák a gyep harsogó zöldjét. Alice kezének simogatása alatt még a kőbárányka is életre kel. 
Elég, ha hiszünk benne egy kicsit!

2013. május 17., péntek

Egy Kosztolányi vers...

Kosztolányi Dezső: ANYA


Megláncoltál megint a karjaiddal,
anyám, anyám.

Reám raktad a gyöngeséged mázsás
bilincseit.

Most hordalak fájó lelkemben téged,
amint te hordtál.

Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,
özvegyi fődre.

Veszekszem én veled és gondjaiddal,
foggal-körömmel.

Ha vidáman ballagnék egymagamban,
mellettem lépkedsz.

Első nő rég-elvesztett édenemből,
Éva leánya.

Gyötörsz te is, áldott s én mint gavallér,
sírva szeretlek.



Egy fiú nyilván másként siratja anyját, mint egy lánygyermek... Anya-lánya kapcsolat óriási irodalmi téma, nyilván nagyon különböző az ugyancsak óriási anya-fiú témától... Az utóbbit jóval többen megírták, hiszen sokkal több a férfi, mint a női író...
Ami engem illet, az elsőt a gyermek, a másodikat az anya szemszögéből próbálom bogozgatni...

2013. május 13., hétfő

Gondolatok egy faládikó körül...

Visszajöttem. 
Vége egy korszaknak. Több mint 65 évig tartott. Mennyi minden összekötött eltéphetetlen szálakkal bennünket: születésem több napig tartó kínjai, a fiatalság örömei, lázadásai, féltések, sikerek, elválások, betegségek, távolságok, gyász.

Véglegesen elvágva a köldökzsinór, nem köt gúzsba az örökös bűntudat köteléke, de nem is áll már védősáncként előttem, hogy megvédjen a haláltól. Hogy megossza velem a halhatatlanság érzését.

Nézem a groteszk faládikát, amely nem hasonlít egy "igazi" koporsóra, bár rajta van Anya neve és az "Élt 84 évet" felirat. Egy "igazi" koporsóban benne fekszik egy "igazi" halott, de hogyan férne el ebben az 50-szer 50 cm-es ládikában?... Tudom pedig, hogy csak egy kis fémdobozt rejt, benne maroknyi hamuval, ami állítólag az én anyámból megmaradt. Ha belegondolunk, kérészéletünk óriási szimbóluma előtt hajtunk fejet.

Anya nagyon nagy helyet foglalt el mindannyiunk életében. A szeretet is lehet olyan mérhetelen, hogy gúzsbaköt, ahelyett, hogy szárnyakat adna. S mi marad belőle? A bűntudat mély gödre, s benne kis fémdobozban egy marék hamu.

A sírig kísérjük a faládikát. Míg apám mellé süllyesztik az előre kibetonozott kis lyukba, hallgatom a református lelkész imáját, s összeszedem gyerekkoromból a "Miatyánk" és a "Hiszekegy" maradványait... Nekiadom utolsó ajándékként.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...