(...) Ifjúság bálványának lenni, akarják, nem akarják, félszeg helyzet, már csak azért is, mert szükségszerűen átmeneti. A bálványoknak éppúgy nőniök kell, akár az ifjaknak. A bálványok fejlődési útja - a primitív társadalomban éppúgy, mint a még kezdetlegesen gondolkodók együttesében - hogy végül is istenek legyenek. Mert ha nem: porrá omlanak. Márpedig istenek nem lehetnek.
Akiket ifjúkoromban bálványként tiszteltem, azoktól elmém erősödésével előbb azt kívántam, hogy mennyei segítséget nyújtsanak, aztán pedig, hogy - midőn ez nem következett be - takarodjanak az utamból, de minél előbb, hogy magam tegyem a dolgom. Csaknem valamennyit nietzschei - illetve hát voltaire-i - ingerültséggel kellett darabokra törnöm, hogy aztán jóval később, valamilyen visszafordulás alkalmából kíváncsian ismét öszerakjam őket, végre tárgyilagos vizsgálatra; tiszteletre, csodálatra. (...)
(Illyés Gy. Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei, Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, 17 Ft, ill. 59 kopejka a moszkvai Gorkij könyvesboltban 1969-ben...)
(Illyés Gy. Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei, Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, 17 Ft, ill. 59 kopejka a moszkvai Gorkij könyvesboltban 1969-ben...)
Hányan ismerhetünk saját utunkra ezekben a sorokban! A gyermeki "bálványimádástól" a kamaszkorban kezdődő bálványromboláson át az érett kor megbékéléséig, amikor a törött darabokat ismét összerakhatjuk...
