Keresés ebben a blogban

2013. szeptember 25., szerda

Pókháló...

  


 Hihetetlenül elszaporodott a pókháló a kertben. Teregetés előtt és közben gyakran kell szabadulnom a finom szálak fogságából, különben szívesen elnézegetem az ellenfényben ringatózó kövér kézművest, amint remekműve közepén prédára les...
   Vénasszonyok nyara... A nap sugarai már csak simogatnak, nincs szükség a forró életenergiákra. A "vénasszonyok" takaréklángon élnek, estefelé korán lámpát oltanak, s ágyukban vérszegény életük meghosszabbításáért fohászkodnak.
    Hol vannak már a forró nyarak, amikor úgy tűnt, hogy még minden előttük áll, s az egész világ egy felfedezésre váró csoda?... Maradt a nap mint nap zsugorodó szamárbőr, s időnként a nagy messzeségből felbukkanó emlékfoszlány, mely fiatalságuk édes ízeit hozza vissza, megmásíthatatlan hűséggel, akár a száradó széna illata...

2013. szeptember 23., hétfő

Illyés és a Kháron ladikja...

(...) Embermód születünk; de halnunk istenmódra kellene. Ezt adja a föld nekünk. S ezzel köp az égbe; velünk. Külön-külön valamennyiünkkel. A nagy sorsú emberek csak ilyen fölfelé küldött nagy  -  legyalázások, sértegetések, hasztalanul.
   On naît avec les hommes, on meurt inconsolé parmi les dieux. René Char*nak ez a mondata  -  megszületünk az emberekkel, s meghalunk vigasztalanul az istenekkel  -  e kis elhajlítás irányában válhatna igazán halandópártivá. Lázadóvá: halhatatlanság-igényűvé.

Nem igaz, hogy a halál közeledését csak pánikban lehet nézni. Csak megfelelően kell működtetni, s nemhogy a nyugalom nem hagy el bennünket, hanem a számvető bölcsesség derűje sem. Elég jó fogakat örököltem, de hát az évek múlásával mégiscsak töredeznek. Újra és újra előfordul, hogy mélázó ültömben ujjammal végigtapogatok rajtuk, s arányosítva számukat az elmúlt s még eljövendő évek számával, oly tárgyilagosan, akár egy állatkereskedő, állítom föl a valószínűséget, hogy megúszom a sírig műfogsor nélkül. Ez megnyugtat; mégpedig a takarékossági ösztönömnél fogva.

*René Char francia költő (1907-1988)


2013. szeptember 20., péntek

Felülemelkedni...

Katalin legutóbbi, meglehetősen lehangolt posztja adta az ötletet, hogy megírjam ezt a mostanit. Kis tétovázás előzte meg ugyan, mert nem akarok "leckeadó" szerepében feltűnni. Itteni barátaim már ismerik gyakran visszatérő mondatomat: "Prenons de la hauteur" vagyis: emelkedjünk feljebb! Mióta rátaláltunk egymásra  -  ő talált-e meg, vagy én őt, nem tudom  -  sokkal könnyebben érzem magam, ezért jön ki belőlem akarva-akaratlan.
Minden érzékeny ember érzékenyen reagál a körülötte és vele történő igazságtalanságra, durvaságra, kicsinyes és megalkuvó képmutatásra... Ilyenkor fellázad, esetleg letaglózva emészti magát. Mindkét esetben megszenvedi. Főleg, ha úgy érzi, hogy szélmalomharcra provokálják! Ez az "úgyis hiába" még mélyebben süllyeszti saját tehetetlenségének, kiúttalanságának tudatába. 
Az ember körülbelül békében él önmagával, saját lelkiismeretével, netalán még "jónak" is érzi magát és így fordul embertársai felé is. Ilyen naív hittel és bizalommal. Körülbelül hasonló elvárásokkal, viszonzásul. Itt következnek a nagy csalódások.
Mióta villámcsapásként rájöttem, hogy szenvedéseim jó részét az effajta csalódások okozzák, elhatároztam, hogy ezután senkitől nem várok semmit el, főképpen nem viszonzásul! Ha adok, az teljesen ingyen van: időmet, a jó szót és a figyelmet, esetleg többet is... Igy, ha visszajelzés jön, az csak kellemes meglepetés, bonusz lehet! Ha meg nem jön, akkor sem csalódhatok, hiszen nem vártam semmit sem!
Hihetetlen belső szabadság érzését kaptam meg eképpen.
Persze, a Pascal-i mondatot is másképpen olvasom: "Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk" (ford. tőlem, lehet, hogy van jobb is)
Ez az egyedüllét természetesen nem teljes, akkor szakíthatom meg, amikor nekem, vagy másnak szüksége van rá.
A "felülemelkedés" persze nem jelenti azt sem, hogy elzárkózom a világ és közvetlen környezetem dolgaitól, s holmi elefántcsont-toronyba vonulok... Csupán igyekszem nem hagyni elhatalmasodni magamon azokat az agressziókat, melyeket nincs módomban megoldani. Megmondom a magamét (a lehető legnyugodtabban  -  kutya nehéz!) és elvonulok... 
Hát, nagyon röviden ennyi. Egyszerűnek tűnik, de sok-sok évi tandíj van mögötte. Még sokat lehetne hozzátenni. Szeretném, ha kedvetek lenne kiegészíteni. 

2013. szeptember 17., kedd

Vendégségben (többek között) a Napkirálynál...

Egy hét nagyon gyorsan elrepült, még esős időben is! Múlt szerda reggeltől ma kora reggelig tartott unokahugomék látogatása.
A színek hiányoztak!
A tengerpart is szomorú, amikor vastag felhőtakaró fojtja el a őket, az ég örökké változó kékjét s vízi tükörképét. A sirályok szorosan egymáshoz lapultak a homokon...

a királyi fekhely
Versailles! A bőkezű aranyozások sem csillogtak úgy, mint napos időben. Azért még pénteken is rengeteg turista szorongott a fényűző termek végeláthatatlan során, alig lehetett fényképezni úgy, hogy egy felemelt kéz, vagy egy kínai kalap hivatlan vendégként bele ne lopja magát a képbe!




a királynői nyoszolya
A király szobája, nomeg a királynőé.
A sok aranyozás meg a márvány végtelen színvariációi, a gyönyörű szőttesek! Azzal vígasztalom magam, hogy bizonyára nem éreztem volna otthonosan magam ekkora fényűzésben, a sok száz főnyi szolgahad közepette! Valószínűbb, hogy mindent meg lehet szokni, főleg, ha beleszületik az ember, s erre kondícionálták.
A kastély után az óriási parkot néztük meg. Az enyhén permetező eső egyre szaporábban áztatott bennünket, az esernyők ellenére. Nem tudom, hány kilométert gyalogolhattunk a Nagy és Kis Trianonig, tény, hogy az utolsó hektométereket már automata pilóta vezérlésével tettem meg... S amikor a visszaútra került a sor, megkönnyebbülve  -  és bőrig ázva  -  felültünk mindnyájan a kis "vonatra"...
A gyerekek még Párizsban kószáltak a vasárnapi visszatérő napsütésben. Bevallom, én otthon ápoltam fájó bokám és térdem, mert ugye még haza is kellett vezetnem mindenkit Valenciennes-be estefelé...

2013. szeptember 10., kedd

Egy olasz szobrász műtermében

a Laon-i katedrális egy részlete (T.R.)
   Egyik kedves ismeretlen ismerősöm ismét ajándékkal lepett meg: 10-20 perces filmeket készít Európa különböző pontjain, múzeumokban, festők, szobrászok műtermeiben  -  alkotás közben ragadva meg a művészt. A kamerát tartó kéz, a filmes a háttérben marad, még csak kérdésekkel sem zavarja meg az áhítatot... A művész maga néha-néha elmagyarázza, mit, miért csinál.
   Soha nem tudtam ennek a vonzásnak ellenállni. Mintegy megbűvölten nézem a kezet, mely a holt agyagtömbből lassanként (néha virtuóz gyorsasággal) elővarázsolja a figurát... Ugyancsak életre kelti a fehér papírt, vásznat. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben: vajon előre látja-e, mi rejlik a kőben, sárban (ilyenkor még az  ádámi mítosz is bevillan), s kezét a látnoki szem vezeti az anyagban, vagy pedig engedi magát egy kicsit meglepni a teremtés folyamán?... Ilyenkor még magamról is elfeledkezem: velem vajon hogy is történik mindez?...
Egy biztos: mindent megelőz maga a teremtés mezítelen vágya, s aztán jönnek a képek, képzetek, amiket elő kell hívni, mintegy életre kelteni...
Tetemrehívás? Életrehívás.

2013. szeptember 6., péntek

Nyárutó...

 




Néha felgyorsulnak az események. Mintha szélviharba kerülne az ember, mely száraz levélként pörgeti, sodorja magával... Igen, őszi hasonlatok jutnak ilyenkor eszembe. Pedig tegnap még 34° volt itt, északon... A kertben virágzanak a rózsák, este locsolni kell, és a gyepet is lenyírtam. Vendégeket várok. Unokahúgomat, immár tíz éve hirtelen meghalt öcsém lányát, akivel születése óta igen közel vagyunk egymáshoz, akárcsak az öccsével. Kis körösztlányom... még akkor is, ha már betöltötte a 42. évét. Tavaly szeptemberben is eljöttek a barátjával, ezúttal húsz éves lányát is elhozzák.
   Kicsit utazgatni szeretnénk. Fiamék is várják őket nagyon az új helyen. Csak az idő legyen még kegyes hozzánk, ezután a hihetetlenül napsütéses, csodaszép nyár után! Itt, északon nem vagyunk elkényeztetve napsütés tekintetében: talán ezért vagyunk hálásak a szép napokért, különösen tudjuk értékelni, ha hetekig eltartanak, ami egyébként nagy ritkaság! Itt minden reggel kis aggodalommal húzom fel a redőnyt: süt még?... Emlékszem, annak idején, az Alföld déli csücskében tavasztól őszig meg se legyintett ez a gondolat. Biztos voltam benne, hogy a nyár napos lesz és végtelen! Időnként elmossa a port a zápor, sietősen, villámokkal, mennydörgéssel adva ki a mérgét, de hamarosan kisüt a nap! 
   Időnként elfog a kísértés: elköltözöm naposabb vidékre... Elég, ha a Loire folyó választóvonalát átlépi az ember, s máris kíméletesebb éghajlat alatt találja magát, innen csupán 400 kilométernyire... De az emberek!... Megszoktam az ittenieket. Közvetlenek és tapintatosak egyszerre, s mélyen ragaszkodók. Otthon érzem magam.

2013. szeptember 3., kedd

Hétvégi feltöltődés

a megmaradt nagypapával
   Szombat-vasárnap elmentem a két másik nagyszülővel a gyerekekhez: Agnès és édesanyjának születésnapja volt esedékes. A mama másfél hónappal előz meg engem. A nyárutó csodálatos napsütésssel melengetett bennünket, bár az éjszakára 12°-ra eső hőmérséklet már arra figyelmeztet  -  igaz, egyelőre kíméletesen  - hogy nemsokára vége a mulatságnak s jön az ősz meg a tél, a maga lehangoló, csontig hatoló zordon hidegével... Nade most még carpe diem és ráérünk panaszkodni, ha eljön az ideje!
Alice dominózik a mamival
 Vénasszonyok nyara... Nemde az én évszakom lesz lassanként? 
 Kint ettünk a teraszon, nyárs sült a kertben, volt séta (nekem egyelőre módjával), játék és sok-sok gyöngyöző nevetés az unokákkal! Alice nagyon szereti nézni, ha rajzolok neki. Jön a rendelés: "Rajzolj ide egy királynőt, mellé a királyt, a fejükre koronát drágakövekkel". Közben jönnek a részletek: mindkettő ágyában fekszik (külön) teljes szerelésben, de mezítláb! A királyon csíkos pizsama, rózsaszín gombokkal (ki tudja, miért?). Akkor meg már rózsaszín körömlakkal ékesítettem a lábujjait is, amin Alice olyan jót nevetett, hogy felért egy antibiotikum-kúrával!
Nem akarta, hogy visszainduljunk. "Maradj itt!" - esdekelt nyakamba kapaszkodva. "Te holnap óvodában leszel  -  mondtam neki  -  nekem otthon van dolgom, mit csináljak itt egyedül?" Talált megoldást: "Megfőzöl, kicsit takarítasz, s délután eljössz értünk az iskolába!"
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...