Katalin legutóbbi, meglehetősen lehangolt posztja adta az ötletet, hogy megírjam ezt a mostanit. Kis tétovázás előzte meg ugyan, mert nem akarok "leckeadó" szerepében feltűnni. Itteni barátaim már ismerik gyakran visszatérő mondatomat: "Prenons de la hauteur" vagyis: emelkedjünk feljebb! Mióta rátaláltunk egymásra - ő talált-e meg, vagy én őt, nem tudom - sokkal könnyebben érzem magam, ezért jön ki belőlem akarva-akaratlan.
Minden érzékeny ember érzékenyen reagál a körülötte és vele történő igazságtalanságra, durvaságra, kicsinyes és megalkuvó képmutatásra... Ilyenkor fellázad, esetleg letaglózva emészti magát. Mindkét esetben megszenvedi. Főleg, ha úgy érzi, hogy szélmalomharcra provokálják! Ez az "úgyis hiába" még mélyebben süllyeszti saját tehetetlenségének, kiúttalanságának tudatába.
Az ember körülbelül békében él önmagával, saját lelkiismeretével, netalán még "jónak" is érzi magát és így fordul embertársai felé is. Ilyen naív hittel és bizalommal. Körülbelül hasonló elvárásokkal, viszonzásul. Itt következnek a nagy csalódások.
Mióta villámcsapásként rájöttem, hogy szenvedéseim jó részét az effajta csalódások okozzák, elhatároztam, hogy ezután senkitől nem várok semmit el, főképpen nem viszonzásul! Ha adok, az teljesen ingyen van: időmet, a jó szót és a figyelmet, esetleg többet is... Igy, ha visszajelzés jön, az csak kellemes meglepetés, bonusz lehet! Ha meg nem jön, akkor sem csalódhatok, hiszen nem vártam semmit sem!
Hihetetlen belső szabadság érzését kaptam meg eképpen.
Persze, a Pascal-i mondatot is másképpen olvasom: "Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk" (ford. tőlem, lehet, hogy van jobb is)
Ez az egyedüllét természetesen nem teljes, akkor szakíthatom meg, amikor nekem, vagy másnak szüksége van rá.
A "felülemelkedés" persze nem jelenti azt sem, hogy elzárkózom a világ és közvetlen környezetem dolgaitól, s holmi elefántcsont-toronyba vonulok... Csupán igyekszem nem hagyni elhatalmasodni magamon azokat az agressziókat, melyeket nincs módomban megoldani. Megmondom a magamét (a lehető legnyugodtabban - kutya nehéz!) és elvonulok...
Hát, nagyon röviden ennyi. Egyszerűnek tűnik, de sok-sok évi tandíj van mögötte. Még sokat lehetne hozzátenni. Szeretném, ha kedvetek lenne kiegészíteni.