Keresztnevek, becenevek...

   Ági említette megjegyzésében a becézést, miszerint nem elég néha feszengve hordani nevünket, a becézési formáktól egyenesen olyanná válik a "ruha", mint a középkori szerzetesek szöges öve... Sőt, felvetette, hogy talán meg is írja róla a véleményét, amit kiváncsian várok.

   Amíg nem éltem franciák között, nem voltam teljesen tudatában a becenevek minden népre jellemző sajátosságainak. Igaz, azt már a családban is éreztem, hogy a becéző formák sokaságának, használatának, esetleg elkerülésének érzelmi töltése van. Nagynéném neve "Ida" volt. Nagyanyám és legtöbben csak így hívták, amolyan dunántúliasan hosszú Í-vel. Esetleg "Ídám" jutott neki a szűkre szabott anyai gyengédségből. Nekem "Iduska néni" lett mindhalálig, mert ő volt a legkedvesebb rokonom Piriten, szerettem nála lenni, szerettem az élet nyugodt, ráérős ritmusát, amely egy életre a nyári vakáció fogalmával olvadt össze számomra.

   A becézés vagy nem, attól is függ, ki alkalmazza. Vegyük pl. Ildikót. Anyjának "Ildike", esetleg "Ildikém". Ha Ildinek hívná, nemtetszését, haragját fejezné ki vele. Öccsétől viszont az "Ildi" normális árnyalatú, sőt, az Ildike lenne furcsa.

   A magyar nyelvben rengeteg becéző alak van, s annak idején Gilbert haját tépte a változatosságtól, melyben nehezen ismerte ki magát. (ugyan melyik külföldi jönne rá magától, hogy a "Pityu" az "István" származéka?) Idős korára szakállt eresztő szomszédasszonyunk meg azzal nem békült ki, hogy nem mutathatja ki G. iránt érzett rokonszenvét, ha egyszerűen Gilbert-nek szólítja, ezért adta neki a "Zsilike" nevet, amitől sokáig dőltünk a nevetéstől...

   Azt hiszem, az oroszok hajaznak bennünket a rengeteg becenév-választék terén. Natasától, moszkvai szobatársunktól annak idején rengeteget tanultunk az orosz nyelv ízes változatosságából. A lehetőségek szinte végtelenek, sőt, az a gyanúm, hogy helyet adnak az egyéni fantáziának is.

   A franciák már szűkmarkúbbak ezen a téren. Legtöbbször megelégszenek a csupasz keresztnévvel, s ez nem jelent semmi elhidegülést. Itteni családunkban egyedül sógornőm, Elisabeth kapta néha a "Babette"-et, s anyósom nagyon ritka perceiben szalasztotta ki a száján férje számára André helyett a "Dédé" formát. François helyett használatos a "Fanfan" (nagyon ritkán!), ami egyeseknek esetleg eszébe juttatja a "Tulipános Fanfan" (Fanfan la Tulipe) c. filmet Gérard Philippe és Gina Lollobrigida felejthetelen alakításával... 

   Mit tehetek én ilyen tartózkodó környezetben túláradónak tűnő gyengédségemmel? Barátaim keresztnevét a "ma petite" vagy "mon petit" -vel előzöm meg, amit először nem értettek, különösen amikor nálam magasabbhoz, vagy 10-20 évvel öregebbhez fordultam. Eleinte meg kellett magyaráznom, hogy nem lekicsinylés részemről, hanem a gyengéd érzelmeim kifejezése, amivel a franciák, kicsinyítő képzők hiányában, elég hűvös szűkmarkúsággal bánnak. Családom részére pedig gyártok nagyon intim használatra beceneveket, amiket a nyilvánossággal nem osztok meg. Sőt, egyenesen feszélyez, ha egyesek kiteregetik ezt a fajta intimitást, mintha csak a hálószobájukba invitálnának meg...

Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa
                               
Parnasszien szonett Szigligeten

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,

amelyben élek. S el nem érhetem.

Idő, idő! szüntelen benne reszket

a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,

egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,

gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,

egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,

hogy ott száll az egzotikus jelenlét,

a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?

Mely szökőkútként dobja fel magát,

és elevennek oly szép, mint az emlék –?

Nemrégiben az idő érzékeléséről, a múlt, jelen és a jövő képéről volt szó ezen a blogon. Nemes Nagy Ágnes versében minden benne van: a jelen megragadhatatlansága (de szép hosszú szó!) s azonnali emlékké válása... Ami egyszerre "gyönyörűség és félelem"... 
Mint maga az élet...

Keresztnevünk...

   Legutóbbi irodalmi estünk témája: keresztneveink... Mindenki hozhatott felolvasni valót, esetleg írhatott is a témáról.

   A keresztnévben benne van a "kereszt" szó, a keresztelés emlékére. A névadással az emberke megkapja elismert létezését, helyét embertársai között. Mintegy egyedivé, individuumma válik.

   Benne van azonban az is, hogy egyesek úgy cipelik nevüket egy életen át, mint  Krisztus a keresztjét... Sokan olyan rosszul érzik magukat benne, mint valami rosszul szabott ruhában, s olykor ki is okoskodják, hogyan válhatnak meg tőle, viszonylag olcsón.

   Itt, Franciaországban legtöbb gyerek 3 keresztnevet kap, melyek közül az első a hivatalos. A további egy vagy kettő inkább a szülők érzelmi, családi, baráti kötöttségeit tükrözi (pl. a keresztszülők nevei). Van, aki szívesebben használja a nem hivatalosak valamelyikét.

  
   Nekem csak ez az egy van és nem érzem jól magam benne. Többször is próbáltam megfejteni az okát. Azt hiszem, kamaszkorom idején kezdtem feszengeni ebben a ruhában, addig tán eszembe se jutott, csak hallgattam anya emlékeit születésem tájékáról. Nem szerette a keresztanyjától örökölt nevét, amit az alföldi falu akkori szokásai szerint rám kellett ruháznia. Mióta az eszemet tudom, azt hallottam tőle, hogy nem szerette sem a sajátját, sem pedig  -  következésképpen  -  az enyémet... Ilyen edzés mellett csoda-e, ha magam sem vagyok oda érte?...
    
   Péntek este felolvastam Kosztolányi: Ilona című versét, előbb magyarul, majd francia fordításban. A későbbi beszélgetésekben felmerült blogos álnevem (Flora) választása is. Valaki megjegyezte: mégis csak a virágok mellett maradtam...

Egy Várnai Zseni vers

Most olvastam a Facebook-on, siettem ide másolni az Antikva - Online Antikvárium oldalán megjelent verset. 
Szoktatom magam a gondolathoz... Nekem mindig elég hosszadalmas készülődés kellett a megmásíthatatlan elfogadásához...


Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnõdöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

(1934)

Téli szombat

   Szombat délutan kaptam ezt a gyönyörű szál rózsát... Egy barátnőm hozta váratlanul, újévi lapomért cserébe. Nagyon meghatódtam.
   Éppen a szombati ebéd után kávézgattam Dominique társaságában. Furcsa hangulatú ebéd volt. Hajótöröttek összejövetele... Daniel most van túl a negyedik kemoterápián, mindkét daganata visszavonulóban. Egyelőre. Furcsa volt kopaszra nyírt fejjel meglátnom, pedig nem először volt ilyen élményben részem, mégpedig közvetlen közelről: Gilbert haját sajátkezűleg nyírtam le annak idején. Catherine megindító és pezsgő gondoskodással veszi körül. Daniel tudja, milyen nagy szerencséje van a balsors kellős közepén is: nem kell egyedül felvennie a kesztyűt!
   Dominique is jobban nézett ki egy kicsit, mióta nem láttam, talán három hónapja. Sikerült felszednie pár kilót az Agnès halála után leadott húszból... Szemmel láthatólag jót tesz neki, hogy beszélhet egy kicsit a számára egyetlen fontos dologról, anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy untat bennünket.
   Ami meg engem illet, vagyok. Kezd eljutni egy-egy fénysugár a gödör fenekére. Talán visszatérhetek hamarosan az íráshoz. Májusig két kiállításra is készülnöm kell. Mindez segíteni fog, tudom. Előveszem a fényterápiás lámpámat is: nagyon vastag ilyenkor télen a felhőtakaró...

Nagy László vers az új évre...

Nagy László: Adjon az Isten 

Adjon az Isten 
szerencsét, 
szerelmet, forró 
kemencét, 
üres vékámba 
gabonát, 
árva kezembe 
parolát, 
lámpámba lángot, 
ne kelljen 
korán az ágyra hevernem, 
kérdésre választ 
ő küldjön, 
hogy hitem széjjel 
ne dűljön, 
adjon az Isten 
fényeket, 
temetők helyett 
életet - 
nekem a kérés 
nagy szégyen, 
adjon úgyis, ha 
nem kérem. 

"Hol a boldogság mostanában?..."

   

Néhányszor leírtam ebben a két hétben Albert Camus egy mondatát:

"Il n'y a pas de honte à préférer le bonheur." 

Vagyis magyarul kb. így: 

"Nem szégyen a boldogság mellett dönteni."

   Újévi jókívánságaim mottójául szántam. Tudjuk azonban nagyon jól, hogy nem véletlenül választunk egy idézetet: elsősorban magunknak szánjuk, még ha meg is osztjuk másokkal. 

   Hát igen, ha már a tudatunkban új periódus kezdődik, adjunk neki engedélyt, némi esélyt a boldogságra. Hogy miben áll, azt mindenki maga döntse el, ízlése, szükséglete szerint. Van, akit a csendes szemlélődés, meditálás tesz boldoggá, másokat egy nyüzsgő gyerekhad, a konyhaművészetben teljesedik ki egy harmadik, esetleg a kézimunkázásban valósítja meg álmait a negyedik. Boldog az is aki barkácsolhat, kertészkedhet, esetleg képeket pingál, ha éppen kedve tartja. S nem csak nyugdíjasokra gondolok itt: legyen mindenkinek egy kis saját területe, ami csak az övé. Ahol azt tehet, amit akar. Amelyet senki nem tapos meg.

   Egy ismerősöm megkérdezte ma reggel: Gondolod, hogy csak rajtam múlik? Hogy ezt csak úgy elhatározhatom? Nagy lendülettel rávágtam: Természetesen!

   Biztos vagyok benne, hogy az ellenkezője is igaz: ha nem adjuk meg magunknak rá az engedélyt, semmi sem valósulhat meg belőle. 

   Hát ezzel az elhatározással próbálom az új évet kezdeni, akkor is, ha tegnap este meglátogattam a kórházban egyik kedves ismerősömet, akit infarktussal vettek kezelésbe hétfőn. Mindig másokkal törődött egész életében: két kézzel adott. Ideje most már magával is törődnie.

Röndnek muszáj lönni...

   Megpróbálom lerázni magamról az ólomsúlyokat. Már igencsak nehezen bírtam a tehetetlenségi állapotot, mely valósággal földig húzza az embert, s lehetetlenné teszi, hogy helyükre tegyük a dolgokat. Konkrét és átvitt értelemben egyaránt.

   Ilyenkor fogom a naphiányra ezt az aszténiás állapotot. Tény, hogy ha csak pár órára is kisüt a nap nagyritkán, rögtön elfog a pezsgő munkakedv! Rendet rakok, takarítok, hátralékokat hozok be és utána jóleső érzéssel nézek körül. Csak az a baj, hogy ilyenkor pláne, de általában is, igen ritkán süt a nap!

   Azt hiszem, elég sokan vagyunk vele úgy, hogy még nagymama korunkban is kísért bennünket anyánk sok hajdani, untig ismételt intelme, mely akkoriban reménytelenül hatástalannak tűnt. S csak évtizedek múltán derül ki, hogy mégis elsajátítottuk...

   Ilyen nekem többek között anya szinte mániákus rendszeretete, mellyel a család minden tagját üldözte. Ami engem illet, szinte az ellenkezőjére ösztökélt. Széthagytam a dolgaimat, ruhát, könyvet egyaránt, szinte várva a soha el nem maradó anyai szemrehányásokat. Mintegy passzív ellenállásként.

   Manapság nincs már rajtam kívül senki, aki észrevenné a rendetlenséget. Mit mondjak, nincs is olyan rendkívüli széjjelség... Kivéve talán a papírhalmazokat, melyek változatlanul mindig felszaporodnak és újabb, áthatolhatatlan rakásokat szülnek... Nomeg azt a kóros hajlamomat, hogy nehezen dobok ki bármit is, "hátha kell még"... Azt hiszem, mindennek megvan a maga lélektani magyarázata. Problémáimat gyűjtöm kupacba, hogy ne kelljen azonnal nekilátnom a megoldásuknak.

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. június / 1928

Az óév búcsúja

   Végetértek az ünnepi napok, december 21-től január 2.-ig tartottak. Azóta megint csak magammal  -  bár ez a társaság se kellemetlen  -  a szokatlanul enyhe télben (aminek meglesz még a böjtje bizonyára). 
   A gyerekek december 21-én toppantak be, nálam volt a karácsony esti vacsora Agnès szüleivel együtt, s a fa alatt mindenkinek ízlése szerinti ajándék! A  másnapi ebéd Agnès szülenél. A két unoka itt maradt karácsony után pár napra. Ezúttal Lucie jutott nekem, csodás harmóniában teltek a napok. 30-án szállítottuk a másik nagyszülőkkel két unokát meg az ajándékokat (nem tudom, hogy fértünk be mind az öten az autójukba...) a tengerhez közeli kis lakásba, ahol a képen láthatóan terült meg a szilveszteri asztal. Ezúttal a fiatalok vendégelték meg az "öregeket". Meglepetésként még kocsikázást is szerveztek a Somme folyó torkolatában található védett parkba, ahol ilyenkor az ott telelő vándomadarakat lehet megfigyelni. Kihasználva az apályt, a két erős ló megsétáltatott bennünket a vízparti homokon és a dünék között is. Más turistákkal együtt voltunk vagy tizenöten a fedett kocsin, felnőttek, gyerekek, s a szél majd kifújt a ponyva alól bennünket! Megteltünk viszont finom jódos tengeri levegővel!
   Ha az eső beszorított bennünket a lakásba, társasjátékokkal, kártyázással, olvasgatással töltöttük az időt. Nomeg sok beszélgetéssel. Szeretem az ilyen jó családi összejöveteleket, ahol megállapodhat az ember, senki nem siet sehová... Van idő, ami különben drága kincs.