"Napfogyatkozás" * illusztráció egy fantasztikus novellához, 2003

Téli zene...

   Havas eső szitál a konyhatetőn, hallom a zizegését. Reggelre kicsit fehér lett a kert, de hamar visszazöldült: 3°-5° van egyelőre. Igaz, több mint tízet esett egy nap alatt a higany. A tél nagy pontossággal, sőt, kicsit korán köszöntött be.

   Nincs nagy kedvem ilyen mostoha időben kimenni, de meghívást kaptam egy színházi estére és nem akarok csalódást okozni. "Istanbul solistleri"... Isztambul szólistái... A török klasszikus zene hagyományos hangszerein szólalnak meg. Annak idején több ilyen concerten vettünk részt, s megvallom, első hallásra elég szokatlan volt: egyszerre ritmikus és mélabús jajongás... Európai fülnek meglehetősen különös, de a művelt és vájtfülű isztambuli közönség teljesen átadja magát, szinte beleolvad a zenébe, mely lassan az idegenekre is megteszi a hatását. 

   A müezzinnel is így voltam. Nappalink ablakai egy dzsámira néztek, alig 20 méterre, s a köpcös kis minaret se volt messze második emeleti erkélyünktől. Eleinte nem volt túl kellemes kora reggel az első imára szólítással együtt ébredni, de megszoktam, és lassan még vissza is ringatott az álomba... Volt benne valami felszálló, felemelő hívás, túl a mindennapi, fáradhatatlan nyüzsgés zaján. Hívőnek, hitetlennek egyaránt. 

Gyász

   

   Egy egész év sem telt még el a januári terrortámadás óta. Párizs, az ország ismét sokkhatás alatt. Természetesen senkit nem ért váratlanul, sőt azt is sejtjük, hogy valószínűleg nem az utolsó. Nehéz a gyáva, láthatatlan, vakon ideologizált ellenfél ellen felvenni a harcot. Bárhol könnyen lecsaphat és a halálban az üdvözülést látja... Magát az életet tagadja ezáltal.

   Miért pont Párizs? Miért pont a 11. kerület sokszínű, kellemes helyszíne, ahol még van valódi együttélés, könnyedség, péntek esti kimenő, hogy a heti munka terhén könnyítsen az ember?

   Ismerem elég jól ezeket az utcákat. A gyerekek ott laktak pár évig és gyakran vittem Lucie-t bölcsödébe, parkba, gyerekorvoshoz a Boulevard Voltaire, avenue Parmentier, place de la République, rue St-Maur stb. aszfaltját koptatva.

   A lakosság sokszínű. A keveredés a bölcsődében kezdődik és a gyerekeknek eszükbe se jut, hogy a társuk bőre más színű. Olyannak fogadják el egymást, amilyenek. Erről számtalanszor meggyőződtem saját unokáim mellett. Meg sem említik, s a születésnapi uzsonnára meghívott csoport- és osztálytársak neve és színe sokfajta. Akár az emberiség.

   Egyesek arról álmodoznak, hogy az azonos "fajtájúak" maradjanak egymás közt, és üldözzék el, aki különbözik, színében, nyelvében, szokásaiban, netalán vallásában.  Ragadjunk ott, ahol születtünk, ha nyomorban, akkor ott, ha összeomló tetők alatt, akkor ott. Örüljünk, hogy nekünk a jobb jutott, és ne próbáljuk a kenyeret megosztani. Főleg nem más "fajtájúval"!

   Franciaország történelme folyamán a világ minden tájára elkalandozott, gyarmati területeket szerzett Afrikában, Ázsiában, a Csendes-óceáni szigeteken stb. A hittérítők mindenhova elvitték az igét, sokszor kemény kézzel is, mert meg voltak győződve, hogy jót cselekszenek. A térítők mindig keményen hiszik, hogy az ő istenük, az ő vallásuk az egyedül Igazi... Ne is beszéljünk arról, aki hitetlenül tévelyeg...

   Követték őket a gazdasági érdekek, melyek mindennek a hátterében állnak. A múlt század közepén felszabadultak a gyarmatok. A háborúból nehezen talpra álló országnak tömeges munkaerőre volt szüksége. Sokan jöttek  -  hívásra  -  Afrikából főleg, de a gazdasági, politikai válságok már előtte is sok olaszt, lengyelt, spanyolt, portugált hoztak az országba. Itt, északon, a bányák miatt különösen nagy a keveredés. Csak a nevük hívja fel néha a figyelmet eredetükre.

   Az ország hozzászokott a bevándorlókhoz, egyelőre még nem jutott eszébe drótkerítéssel elzárkózni... A szokatlanul nagy tömegű beáramlás okozhat feszültséget, főleg, ha nincs munka mindenki számára. Sőt, mondhatni, csak akkor. Ilyenkor jön a gyűlölet az idegennel szemben, aki elveszi a kenyerünket...

   A muzulmánok... Nagy többségük francia állampolgár, itt születtek, a második, harmadik generációt képviselik. Igen, nagy többségük békésen él, dolgozik, keveredik az "őslakossággal", mely maga is régóta megosztotta génjeit az évszázadok folyamán más népekkel. A nehéz gazdasági helyzet, a munkanélküliség kilátástalansága sokakat fogékonnyá tesz idegen prédikátorok uszítására. Nemcsak arabokat. Szőke, kékszemű "fehéreket" is.

   Az újabb terror-vérengzés nem vallási alapú, nem néhány humoristát akart "megbüntetni", mert másképpen látta a világot. Egy egész életfelfogást akar kiirtani. A fondamentalista iszlám nem viseli el a zenét, a szórakozást, azt, hogy enyhe őszutói estén kiüljünk egy vendéglő teraszára vacsorázni, hogy 80 ezer ember együtt izguljon egy futballmeccsen. A "sterilizált agyú" tévelygők tagadják az életet, egyedüli céljuk a halál. Sajátjuké és a másiké. 

   Ha sikerül egymás ellen uszítani az embereket, mint ahogy egyes politikusok ezen munkálkodnak, akkor a terroristák elérték céljukat. Ha sikerül félelmet kelteni a másik iránt, nyert ügyük van. Ezek a barbár akciók vakon csapnak le. Áldozataik között mindenféle színű és vallású akad.

  

Vegyes gyerekek...

   A múltkoriban egy szimpatikus blogon kétféle anyanyelvű szülők gyerekeiről volt szó. Mivel én is átéltem a helyzetet, hozzászóltam.

itt már kiskamasz...

   Vegyes házasságban született gyerekek legtöbbször az egyik vagy a másik szülő hazájában tanulnak meg beszélni (ami bennünket illet, kicsit másképpen történt, mivel F. Berlinben született és ott kezdte az óvodát is). Körülöttünk láttunk néhány példát, többnyire francia és német keveredésben.

   A sok jó tanácson felbuzdulva én is magyarul kezdtem beszélni a fiamhoz, viszont én voltam az egyetlen, akitől magyar szót hallott. Igy aztán elkezdte baljósan eggyé olvasztani a két nyelvet, melyek tudvalevően nem tűrik az ötvözést (pl. francia igetövet magyarul ragozott...). Ezért úgy döntöttünk  -  lehet, hogy folytatni kellett volna következetesen a gyakorlatot  -  hogy tanuljon meg először az "apanyelvén", mivel az óvoda hamarosan beindul, s majd később újra kezdjük a magyart. Csakhogy akkoriban meg már azt kérdezgette, "miért beszélsz úgy, hogy ne értsem, pedig tudsz rendesen is"... Bevallom, feladtam, nekem sem volt már természetes.

   Kb. 8 éves koráig nem volt hajlandó magyarul megszólalni, s az évenkénti mindszenti vakációk alatt a család kezdett francia szavakat elsajátítani, főleg a két unokatestvér, akikkel sülve-főve együtt volt. Sőt, egyszer még apa is így szólt spontánul, kezében légycsapóval: "A fene ögye mög ezt a musztikot"! (moustique = szúnyog)

   Úgy 8 éves kora táján egyszerre csak mintha egy csapot nyitottak volna meg benne: elkezdett folyékonyan beszélni magyarul, kiadva a valahol elraktározódott szókincset! Anya, aki még nálam is bővebb szavú volt, azt hiszem, sokat fejlesztett ezen a beszédkészségen. Sokszor éjszakába nyúlóan elcseverésztek...

   Mi ketten azonban most is többnyire franciául beszélünk. A könnyebbség kedvéért. Reflexek ezek már. Amikor azonban a család idelátogat vagy mi megyünk oda  -  gyakoribb eset  -  F. természetes módon átvált a magyar nyelvre. Szögedi (mindszenti) hibátlan ékes tájszólással. Sohasem téveszti el  -  a legtöbb más vidékről származó magyarral ellentétben  -  hova kell az "e" helyett "ö"...

Bächer Iván: Vasárnapi levél

   Vasárnap volt, húslevest főztem. Már reggel föltettem a cupákos, csontos marhaszegyet, megmosott, hámozatlan hagymával, három szép szem krumplival, két cső paprikával, pár paradicsommal, sóval, egész borssal, miegymással, mellé tettem a karajcsontot is, nem baj, ha lefő róla a hús, délelőtt kezdtem tisztítani a zöldséget is, komótosan, nyugodtan, elvégre vasárnap van, pucoltam a zellert, aztán a gyökeret, közben spekuláltam, és egyszer csak mondtam magamban: a kutyafáját, egyszer élünk, háromféle húst tesz a magyar a levesbe, ráadásul vasárnap is van.

   Lementem hát a boltba. A rendszerváltás nagy vívmánya, hogy vasárnap is van nyitva üzlet. A lépcsőházban automatikusan belekukkantottam a levelesládába. Volt benne. Kivettem, a szatyorba tettem bontatlanul. A boltban megvettem az aprólékokat. Közben persze csak-csak gondoltam a levélre. A címzésből már sejtettem, mi lehet benne. Különben is vasárnap volt...

    Odafönt aztán kibontottam. Elolvastam. Ezt.

"Te Piszok VÉRESSZÁJU GAZEMBER IT AZ UTOLSÓ ITÉLETED

TE mocsk os gazember tréfli zsidó, Elgondolkodtál már c supán Magyar Hon

  

Egy üveg krématórium hamuleszel véresszáju kómonista ÁVÓS GAZEMBER!!!!

Te Magyar vagy, te krematóriumi mumia, még egyszer egy Hitleri rendet a magyar rendbe csak azért is kiirtunk te mocskos zsidó te a Magyarok átka

EZ A HAZA MAGYAR HAZA?, MIDEN JUDA TÜNNYÜN HAZA!!!!

TE KREMATÓRIUMI MUMIA !!!!

TE MEG ÁSTAD SAJÁT SIRÓD !!!!

TE aljas ÁVÓS gazember mocskos zsido !!!!!!!!!!!

MI ÚJRA ITT VAGYUNK!     (horogkereszt)"

   A levelet bevittem a szobámba, betettem a dossziéba a többi közé, óvatosan, nehogy meglássák az otthoniak, akik persze sejtettek már valamit, nem ez az első ilyen levél, aki ilyen levelet kap, az ilyen leveleket kezd kapni, sokat, különösen rádióstüntetések után szaporodnak meg az efféle levelek meg telefonok, mert a levélírók telefonálni is szoktak, ilyesféléket szoktak belemondani a telefonba, mint ami itt olvasható, azt különösen szeretik, ha gyerek veszi föl a kagylót, az efféle levélírók különösen szeretik a gyerekeket.
   És a vasárnapot, persze.
   Eltettem a levelet a vonatkozó levelek közé, gondoltam, majd holnap elküldetem Füzessy úrnak, aki nem rejti véka alá, hogy beépítette az ő Nemzetbiztonsági Hivatalába azokat, akiknek e levél írója védelmére kelt, betettem a levelet a dossziéba, történetesen éppen a Pesti Központi Kerületi Bíróságtól kapott értesítés mellé, amelyben Urbancsek Viktória bírónő sk. értesített arról, hogy büntetőügyben eljárás indul ellenem, eltettem a levelet, és mentem kifelé csinálni a levest, végtére is vasárnap volt, hessegettem közben, persze, igyekeztem nem gondolni tudós történészekre, halk szavú irodalmárokra, anglomán költőkre, européer elmegyógyászokra, írókra, miniszterekre és nagykövetekre, igyekeztem nem gondolni rájuk, csináltam a levest, tettem bele az aprólékot, pucoltam a vidám sárgarépát, közben megszólalt a telefon, ideges lettem, de nem mutattam, persze csak Hilda néni volt, tisztítottam a répát tovább, lemostam a zellert, a petrezselymet, a leffenő levelű, zöldessárga kelt, összeraktam a levest, és figyeltem, és kóstoltam, és szagoltam, és néztem, és örültem, mert igazi vasárnapi leves lett, mélyarany színű, bársonyos ízű, tömör, testes, bódító szagú.
(1992.)

(in Bächer Iván: "Ököllel a zongorát" AB OVO, 2010)

Novemberi hangulat...

   Mindenszentek, Halottak napja... Iskolai szünet. A temetőben egész héten nagy jövés-menés hullámzik. Messziről jött rokonok tesznek röpke látogatást. Alkalom arra is, hogy ne lazuljanak meg túlságosan a családi kötelékek s még életünkben használjuk ki a viszontlátás lehetőségét. Utána minden késő és behozhatatlan.

   A nap csodálatos melegen süt. A felvirágozott sírok pompája emeli az őszi lombokét és lángolnak a színek a napfényben. 

   Én is kiballagtam a cserép krizantémmal, metszőollóval és egy vizes üveggel, melyet megtöltöttem a közeli kútnál. Majd egy óra hosszat eltartott, amíg hétrét görnyedve lenyesegettem a sírkövet körülvevő miniatűr bukszusokat, melyeket évekkel ezelőtt ültettem oda, mintegy védőláncként a csupasz márványlap köré. Sok eső leesett az idén, jól elterjeszkedtek. A hulló tölgylevelek majdnem eltakarták a feliratot. Lemosogattam azt is. Közben arra gondoltam, hogy a márványfedél alatt nyugvó marék hamunak valoszínűleg édesmindegy, hányszor és milyen gondosan ügyködök körülötte... Az élőknek kell ez a fajta foglalatosság, hogy leróják a túlélés adóját, a bűntudatét vagy a megkönnyebbülését. A túlvilágban hívők pedig készülnek a majdani találkozásra.

   Kifelé menet kedves barátnőm, A. sírjára bukkantam, akit Anya előtt pár órával vitt el a három hónap alatt végigsöprő rák... Körülötte a gyerekei, a férj és egy baráti házaspár. Élénken folyt a társalgás, egymás szavába kapva meséltünk, tréfálkoztunk. D., a férj lopva letörölt egy könnycseppet... Eszembe jutott, hogy temetőbe egyedül szeretek járni, mert csak halottaimmal akarok találkozni, legalábbis  gondolatban...