Keresés ebben a blogban

2018. július 26., csütörtök

Szabadság

egy szívben a tágabb család neveinek
 kezdőbetűi Lucie kezén
   Mielőtt holnap autóba ülünk hármasban, hogy hazavigyem a lányokat és onnan elrepüljünk Mindszentre (azazhogy Bp-re és onnan autóval M-re...), megírom ezt a bejegyzést. Úgyis bele kell törődnöm, hogy mindent nem végezhetek el indulásunk előtt: a meleg itt északon is (ahol különben nagyon ritka) 35° körül van minden nap és még éjszakára se hűl le... Nem panaszkodom, szeretem ezt az IGAZI nyarat, de úgy látszik, nem vagyok már a régi, aki úgy lubickolt benne, mint hal a vízben... Hallgatni kell a doktorokra, nomeg a test titkos üzeneteire is.
   Életbe lép blogom vakációja, elvonókúra nekem is és néhány kedves látogatómnak is, akiknek jóindulatú, kellemes megjegyzései, bevallom, felvidítanak és fontosak nekem. Jólesik a szimpátia, melynek őszinteségében nem kételkedem, hiszen nem kötelező! Igen, nem titkolom, hogy a blog műfaját nem tekintem bíróságnak, ahol kemény ítéleteket kell hirdetni a posztok felett, ha az olvasó nem tud ellenállni a benne dúló Savonarolának, természetesen a blogíró érdekében! Ki kell oktatni az elvakult blogost, hogy ne ringassa magát oly naív önelégültségben! Fel kell nyitni a szemét, saját érdekében. A kedveskedő, egyetértő megjegyzések csak tovább táplálják a "vakságát", jobb egy kicsit megszúrni józan "hidegtűvel", hogy ne örüljön olyan bután és egyszerűen... Bevallom, nincs bennem Savonarola elhivatottságából.
   Az elkövetkezendő rövid 2 hétben igyekszem a legegyszerűbben átadni magam az együttlét örömeinek, minden hátsó gondolat nélkül. Annál is inkább, mert az "éljük minden napunkat úgy, mintha az utolsó lenne" Marcus Aurelius-i bölcs mondása egyre többször eszembe jut.

2018. július 21., szombat

Igazi nyár

   Csendesen telnek napjaink Lucie unokámmal, mióta visszajöttünk a tegerpartról. Csendesen, de gyorsan. Közeledik az augusztus, az igazi utazások hónapja.

   Csodálatos nyári időnk volt tegnapig: már harmadik hónapja tartott. Alig hiszem el magam is, hogy a teraszon reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam, napernyő árnyékában. Olyan igazi nyári idő, mint gyerekkoromban, amikor nem kellett attól tartani, hogy másnapra eltűnik. 
   Esténként meg kell locsolni a virágokat. Dinnyét eszünk a teraszon Lucie-vel: igaz, hogy spanyol behozatal itt északon, emiatt az íze sem olyan jó, mint a mindszentinek, dehát éretlenül kell leszedni, hogy kibírja a szállítást!... De hozzátartozik a nyárhoz: az illúziója...

   Hányszor felsóhajtottam vágyakozva úgy estefelé, amikor a nap sugarai megszelídültek, s a ferdén átsütő ellenfény meglágyította a kontúrokat: ha lehetne, most lenyomnék egy képzeletbeli gombot, hogy megállítsam az időt! Legyen mindörökre ez a szép, szelíd világosság, mely olyan különleges édességet ad az élet minden megnyilvánulásának, a mindennapinak ugyanúgy, mint a rendkívülinek... 
   
   Akaratlanul is lelassulnak a mozdulatok, hogy tovább élvezhessük a pillanatot, mint valami ritka ajándékot...

2018. július 17., kedd

A második csillag

Családi szurkolótábor
   Tegnap délután még néztem Lucie unokámmal egy kicsit a többszázezres tömeget, mely  a futballcsapat érkezésére várt a Champs-Elysées-n. De a nagy esemény voltaképpen július 15-ére esett.
   Természetesen jobb a győztes helyében, mint a vesztesében. Várható volt az is, hogy a sportszerűség szelleme nem vet fel mindenkit, még azokat sem, akiknek a csapata a közelébe se került a moszkvai VB-nek... Akiktől többet is elvárhatott volna a világ, mint bűzlő rasszista kijelentéseket... Szerencsére a karaván halad, maga mögött hagyva az egymás közöttiség bezárt, dohos levegőjében vegetáló, "fajtiszta" világra áhítozó, magát felsőbbrendűnek képzelő egyedeket!
   Annak idején, 20 évvel ezelőtt már átéltem a franciák első csillagát. Valószínűleg még nagyobb esemény volt, mert az első. Egyesek akkor is azon fanyalogtak, hogy "saját kertjükben" könnyű volt győzni... A mostani csapat legtöbb játékosa az élvonalbeli európai klubokban játszik, a korátlag alig 25 év! A színük, melyet egyesek nem tartottak elég keresztény fehérnek, a paletta minden árnyalatát képviseli. Az edző, aki 20 éve maga is felemelhette játékosként a 6 és fél kilós arany trófeát, fiatal játékosokból formált igazi csapatot, amelyet a közösségi szellem nevelt győztesekké. 
   Igenis féltünk minden meccs előtt, különös tekintettel a belgákra és a horvátokra. Mindkettő sokkal tapasztaltabb nagy játékosokkal lépett színre. Régóta csodáltuk mindkét ellenfél játékát; igenis nem tiportuk sárba csak azért, mert ellenfelek! Sőt, csak a nagy ellenfél legyőzése (és tisztelete) ad igazi jó ízt a győzelemnek. Veszteség esetén pedig vígasztaló. 
   A csapat színe? Túl fekete? (miért? a fekete francia kevésbé francia?...) Kevés a színtiszta fehér? Itt, Franciaországban csak a fasizáló szélsőjobb meri néha felvetni, akkor se túl hangosan... Igaz, egynéhány európai (!) országban államszintre emelkedő propaganda lesz belőle lassanként... Szégyellem magam helyettük.
   Nekem jobban tetszik az országban mindenütt együtt ünneplő tömeg, amelyik nem válogatta meg, kivel ölelkezhet össze a kék-fehér-piros zászlóval a kezében. Jólesett a határtalan öröm az utóbbi évek traumái után. Még akkor is, ha tudata mélyén mindenki érzi, hogy a veszély még mindig körölöttünk lappang.  

2018. július 9., hétfő

Csapda

   Tegnap délután kedves ismerősökhöz voltam hivatalos kávéra. Innen kb 20 km-re laknak,  el is autóztam a rekkenő hőségben hozzájuk. Pár évvel fiatalabbak nálam, sokmindent megosztunk érdeklődés, néhány társulati tevékenység területén: mindig szívesen találkozom velük. Tegnap annál is inkább elmentem, mert a férfi súlyos egészségi gondokkal küszködik, s jót tesz neki egy kis kikapcsolodás, beszélgetés.
   Az árnyas teraszon szürcsöltük kávénkat, teánkat nagy nyugalomban, amikor váratlan vendégek érkeztek, a férj unokatestvére, neves sebészprofesszor a feleségével. Mindig szívesen fedezek fel új arcokat, hasonló meglepetéstől sosem esek pánikba, inkább kíváncsivá tesz.
   Az újonnan érkező is  -  kb. velem egyidős a professzor  -  meglehetősen beszédes volt, így a társalgás nagyon megélénkült. Élveztem is, egészen addig, míg elő nem vett egy vastag paksamétát.
   Kiderült, hogy üres óráiban (melyekből ugyan kevés van), versírásra adta magát. A csomag leendő verseskötetét tartalmazta, melyet nagylelkűen velünk is szándékában volt megosztani...
   Nyári 30°-on felül nem ez a legüdítőbb elfoglaltság, hát még ha kérés nélkül szabják ki az emberre... Ha a versek ráadásul nem túl jók, akkor meg egyenesen a büntetés kategóriáját súrolja... Ez volt a helyzet.
   Kényelmetlen szituáció, mert az illető eddig csak baráti biztatásokat kapott. Mélyen meg van győződve versei irodalmi értékéről. Kényes dolog véleményt mondani: mi jogon lomboznám le kedélyét, hiszen annyi örömet talál ebben az időtöltésben, mely valóságos üdítő lélegzetvétel számára? Hazudni viszont képtelen vagyok. A semleges területet választottam, diplomatikusan elzárkoztam a vélemény-nyilvánítástól, bár nehéz volt, mert sokszor egyenesen nekem szavalta őket!...
   Hosszú tapasztalat áll mögöttem e téren: Gilbert megkövetelte, hogy véleményt mondjak írásairól, s már ez maga is kényes diplomáciai gyakorlat volt! Többek között emiatt hoz nehéz helyzetbe, ha az én teljesítményemről mond véleményt valaki (ezért nem is kérem ki, hogy ne ejtsek senkit ebbe a csapdába). Nyilván mindnyájan azt szeretnénk, ha tetszést vívna ki, amit elkövetünk, mert az annyira jólesik! Ugyanakkor mennyi a lelkesedésben a kegyes színlelés, a személyes szimpátia, esetleg az ártatlan hozzá nem értés, ki tudhatja...

2018. július 7., szombat

Évforduló: a tizenkettedik...

    Nem azért írom ezt a posztot évről évre július 7-e táján, hogy a blogomra  esetleg benéző olvasóra erőltessem egy halványuló gyász megosztását... Igen, a gyász halványul az évekkel, de nem enged el.
   
Ma van 12 éve, hogy Gilbert meghalt. Ilyenkor (de nemcsak ilyenkor, csak kicsit élesebben) újra átélem az utolsó hetek, napok eseményeit, érzéseit, a megállíthatatlanul közeledő és kivédhetetlen kataklizmust s az azt követő űrt... Átélem az együtt töltött 33 év stációit is, lehorgonyzok a szép emlékeknél, hogy tápláljanak még egy kicsit.
   


Elidőzök azok mellett is, amelyek erőt adnak. Gilbert hallatlan energiája, mely képes volt évekre kihívni és újabb haladékokra kényszeríteni a halált, csüggedés esetén "megráz, mint a szilvafát" (mondja a francia nyelv), hogy szedjem össze magam... 
   

Évekkel ezelőtt tudatosult bennem az "axe vertical" ("függőleges tengely") fogalma. Amikor néha úgy éreztem magam, mint egy puzzle, melyet öszzeráztak, olyankor jelent meg ez a kép, oszlop, fa, esetleg rúd (ld. pole dance) formájában, melyben meg lehet kapaszkodni, s mely köré újra szerveződhetnek életem szétszóródó darabkái. Talpra állhattam, életem újra megtalált értelmébe kapaszkodhattam egy időre...

2018. július 2., hétfő

Simone a Panthéonban

   Tegnap délelőtt végignéztem Simone Veil Pantheonba helyezésének ünnepélyes szertartását a televízióban. Szép szertartás volt, visszafogott, ugyanakkor felemelő, mint a hozzá fűződő érzelmeink.
   Simone (legtöbben csak ilyen intim módon nevezték, amikor beszéltek róla) 50 éves is elmúlt, amikor mint miniszter, egy alapkőletételnél olyan ügyesen kezelte a malteroskanalat, hogy kivívta a hivatalos kísérők csodálatát. Csak annyit mondott: "Tudja, Auschwitzban hónapokig ez volt a munkám." A világ nagy része ekkor tudta meg, hogy 1944. tavaszán egész családjával internálták 1945. végéig. Alig volt 17 éves. Szülei és fiútestvére meghaltak, csak ő és 2 nővére került haza élve. 
   Sok mindenben úttörő volt: 3 fia születése után beíratkozott a jogi egyetemre és bíró lett. Sokáig volt állami biztos, felelős a börtönök humánusabbá tételéért. Utána lett az első női egészségügy-miniszter, s az ő nevéhez fűződik az 1974-es abortusz-törvény megszavazása. Valóságos társadalmi forradalmat jelentett az akkori Franciaországban (egyesek máig is résen állnak, hogy eltöröltessék!...), ahol még a fogamzásgátló tabletta is támadás volt a férfiak magasabbrendű jogai ellen! Évente sok nő halt bele a veszélyes körülmények között végrehajtott illegális terhesség-megszakításokba, mivel csak a tehetősebbek mehettek külföldre e célből... Beszédét így kezdte: "Egyetlen nő se választja könnyű szívvel az abortuszt." Számtalan támadás érte, háza falára horogkeresztet festettek, ocsmány levelekkel ostromolták (gázkamrába küldi a magzatokat, kár, hogy ő maga megmenekült, stb.) a jobb oldali konzervatív katolikusok. Bátrabb volt, mint a kormány férfi-tagjai, akik őt küldték maguk helyett az arcvonalba.
   Az európai parlamenti választásokon képviselő lett, majd a parlament első megválasztott elnöke. Európa szívügye volt, hiszen saját bőrén tapasztalta a háború, az ellenségeskedés következményeit. A végsőkig harcolt, érvelt a kibékülés, az együttműködés mellett. Mindvégig nagy tisztelet övezte, az ország legnépszerűbb polgára volt éveken kersztül.
   Élete végén a Francia Akadémia tagjává, a Halhatatlanok közé választották. Az akadémiai tagok által viselt hagyományos kardra rávésette a bal karjára tetovált tábori számát: 68651...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...