Keresés ebben a blogban

2019. december 29., vasárnap

Karácsonyi vendégjárás

   Legalább 10 napja nem írtam (magyar és francia) blogjaimra. Pedig még a főzéssel, vendéglátással se kellett törődnöm, a gyerekek ezúttal is magukra vállalták a feladatot. Legalább kilencen, de néha tizenhárman is összejöttünk. Ilyenkor az öt gyereket külön asztalhoz ültettük, így az esetleges babonások is megnyugodhattak.
   A társalgás mindig megállíthatatlanul csörgedezett, többnyire érdekes témák vetődtek fel. Az egyik meghívott család felnőtt tagjai pl. a rendőrség keretében dolgoznak, így a munkájukat belülről is megvilágíthatták. Amúgy nagy könyv- és filmrajongók, ami szintén sok témát kínált. 
   24-én este az apéritif után került sor az ajándékokra, melyek a fa körül várták becsomagolva, hogy a kisebb gyerekek kiosszák őket. Azt hiszem a meglepetés teljes volt és mindenkinek örömet szerzett. 
   A menyem fáradhatatlanul sütött-főzött, meg is mondtam neki a végén, mennyire csodáltam, hogy egy pillantara sem árulta el a fáradtságát, s a mosoly sose hagyta el az arcát. A közelebb lakó vendégek hajnali 4 óra tájban elmentek, a többi kilenc még maradtunk és csak 26-án ebéd után indultunk haza, ki észak, ki dél felé, a szünet nélkül zuhogó esőben.
   Mindenütt jó, de legjobb itthon? Akkor is, ha az egyedülléttel párosul? Megvallom, hiányzott egy kicsit a csend, amelyben három napig olyan kevés részem volt a telt házban, gyerekzsivalyban (a legkisebb 5 éves) és a szüntelen beszédmorajban. Alice átadta az ágyát, ő pedig nővére szobájába költözött, ami cseppet sem volt ellenére. Omega, a kutya is nehezen találta meg az egész napi szunyókáláshoz szükséges nyugalmat, hiszen általában egyedül van napközben, mást se tehet. Lassan minden a régi kerékvágásba kerül. S nemsokára kezdődik egy újabb év. Vajon mit hoz? Talán jobb nem tudni.




2019. december 19., csütörtök

A szabadságról

"Dans la cabane, le temps se calme. Il se couche à vos pieds en vieux chien gentil et soudain, on ne sait même plus qu'il est là. » 

"A kunyhóban megpihen az idő. Lábadhoz fekszik, mint egy hűséges vén kutya, és egyszer csak azt veszed észre, hogy teljesen el is feledkeztél róla." (ford. tőlem)

   Emlékszem, amikor Sylvain Tesson "Dans les forêts de Sibérie" ("Szibéria erdeiben") c. könyvének ezt a mondatát olvastam. Elvarázsolt. (Franciául szebben hangzik, mint az én rögtönzött fordításomban.) Nemcsak a kép volt eredeti, találóan kifejezve a könyv hangulatát, hanem azt az érzést is amire vágytam: szabadon gazdálkodni az időmmel
   Tisztában vagyok a fenti kijelentés ellentmondásos látszatával. Miért ne rendelkezne az idejével egy magamfajta vészesen idősödő nő? Egyedül élek, szabadon gazdálkodom időmmel, pénzemmel és a TV távirányítójával... Senki sem reklamálja, hogy pontos időre elkészüljön az étel, a bevásárlást akár délben is lebonyolíthatom. Akkor meg mire az elérhetetlennek tűnő vágy? Miféle kötelezettségeknek kell engedelmeskednem, amely korlátozná a szabadság érzését?...
   Először is tisztáznom kell magam előtt, hogy mit is értek szabadság alatt. Lehet-e egyáltalán korlátlan? 
   Beszélhetünk fizikai, eszmei, politikai szabadságról. Melyiknek a hiányát a legnehezebb elviselni? Vágyakozhatunk-e olyan szabadság után, melyet soha nem tapasztalhattunk meg, legfeljebb képzeletben? Diktatúrákban született, mást nem is ismerő egyének az adott körülmények között alakítják ki életterüket. Álmaikat is hozzá igazítják. Ennyiből is látszik, hogy a kérdés nem egyszerű. 
   A szabadság fogalma együtt jár a felelősséggel, legalábbis magunkért, döntéseinkért. Ilyenkor eszembe jut életem első szavazása 18 éves koromban. Kaptam egy szép emléklapot, voltak elfüggönyözött szavazófülkék is. Kicsit furcsálltam ugyan, miért nem oszthatom meg anyával a fülkét, holott ketten is kényelmesen elfértünk volna benne. Abban sem találtam semmi kivetnivalót, hogy  az egyetlen lapot a borítékba csúsztassam anya jelenlétében...
   Messze kanyarodtam a kályhától, a lábamnál heverő hűséges öreg kutyaként megpihenő korlátlan időtől. Vissza kell térnem a korlátokhoz. Nem számítva a kor, az egészségi állapot szabta akadályokat, magam állítom őket a szabadság érzése elé. Kellenek a kötelezettségek, már csak azért is, hogy a felszabadulás érzése édesebb legyen. Ha mindent szabad, hová lesznek a vágyak, lehet-e még álmodni valami nehezen elérhető, de annál kívánatosabb dologról?
   

2019. december 15., vasárnap

Irodalmi est és egyebek

   Enyhe, szeles (állandóan feldöntögeti a teraszon "örökzöld" fácskáimat, mint a dominókat, pedig odakötöztem őket a falhoz), időnként esős az idő: hogy a kályhától induljak el... Lényeg az, hogy az ég szinte mindig szürke. Tennivaló lenne sok, csak bírnák a lábaim! 
   A karácsonyi ajándékok fele hiányzik, de az ötletük már megvan, ami általában a munka nagyobbik részét képezi. Most várom, hogy jobb lábamban képződött visszérgyulladás (hogy trombózis-e, majd hétfőn megpróbálom kideríteni) enyhüljön és ki tudjak mozdulni, belevetve magam egy utolsó nagy tülekedésbe...
   Ezen a héten kicsit megerőltettem a lábaim: a 3 órás bevásárlás (mire végigmegy az ember a hypermarketen), majd a pénteki irodalmi est Murielnél azt eredményezte, hogy szombat hajnalban arra ébredtem: fájó, kemény piros folt van a jobb lábamon. Rögtön vizes borogatást tettem rá, de elaludni már nem tudtam. Szombat-vasárnap nem kedvez az orvosi ügyeknek, legtöbb rendelő zárva. Meg kell keresni az ügyeletest vagy egyenesen a kórházak sürgősségi részlegét, ahol legtöbbször órák hosszat tart a várakozás. Ezért hát saját orvoslás mellett döntöttem. A tavalyi (akkor bal oldali) trombózisból maradt pár szem gyógyszer és három injekció, gondoltam, azokkal kibírom hétfőig, amikor is felhívhatom orvosomat.
   Lényeg a pénteki irodalmi est volt, melyen Muriel bemutatta frissen megjelent verseskötetét. Több, mint húszan jöttünk össze. Dominique, a hűséges barát felajánlotta, hogy oda-vissza visz. Legépeltem 3-4 oldalt a blogomon és a számítógép rejtett üregeiben bújkáló szövegeimből, mert a téma lényegében ez volt: kell egy fix pont, ahonnan elindulhatunk (és gondolom, ahová visszatérhetünk), hogy utazgathassunk. Én az időbeli utazások mellett döntöttem, mert mára miegyéb is marad lassan számomra?... Köztük volt az évekkel ezelőtt franciául megírt első szövegem, mely így kezdődött: "Il faut bien commencer quelque part...", vagyis: "Valahol el kell kezdeni..." Bevezetőként elmondtam, hogy számomra is meglepetés volt az a furcsa érzés, ami szinte azonnal elfogott: a szavak maguktól jöttek, szárnyukra vettek és szinte a lábam sem érte a földet! Ebben az eufóriában írtam több oldalt, amin szinte egy szót se kellett javítani így, több, mint 15 év távlatából sem... Ugyanolyan friss és érintetlen maradt. Ha vallásos lennék, úgy mondanám, kegyelmi állapot.

2019. december 10., kedd

Szeles hétvége

   Esős, szürke napok, szélrohamokkal... Akárcsak az ország hangulata, feszültséggekkel teli, nyugtalan, s közben készülgetne az év végi ünnepekre is. A kormány nyugdíj-reform tervezete és a nyugtalan vasutasok, buszvezetők, pedagógusok, kórházi dolgozók, sőt, rendőrök  -  azaz a közalkalmazottak  -  között folyik az erőpróba.  
   Mi, a legidősebb generáció megjártuk szombat-vasárnap az utat a gyerekekhez, remélve, hogy nem kerülünk az autópályát helyenként eltorlaszoló kamionosok csapdáiba. Sikerült dél felé odaérnünk és megmerülnünk a családi melegben. Délután a két unoka hivatalos volt baráti születésnapokra, de az estét és a vasárnapot velünk töltötték.
   Fiam születésnapjára már vagy 30 éve ugyanazt a süteményt kéri, melynek neve "omelette norvégienne", vagyis norvég omlett. Semmi köze ugyan a felvert tojásokbol hirtelen sütött eledelhez, s nyilván pont azért norvég a neve, mert egyszerre jeges és forró. Egyszer-kétszer már leírtam a recepjét ezen a blogon. Ezúttal előző este megsütöttem a piskóta alapot és vasárnap délre csak a befejezés maradt. Kicsit be kell locsolni vízben oldott likőrrel, majd 1 liter fagylaltot rátenni, amire 5 tojásfehérje cukorral, forró víz felett felvert kemény habja kerül. Cukorral enyhén megszórjuk és a sütőbe tesszük a felforrósított grill alá pár másodpercre (!). Miután kivesszük, könnyen gyulladó szesszel (a barackpálinka kiváló!) enyhén meglocsoljuk és meggyújtjuk. Igy tesszük a kis kék lángokkal az asztalra (legjobb előtte villanyt oltani, ha este tálaljuk). 
   Az egészben a gyorsaság a fő, mert a fagylalt gyorsan olvad... A siker általaban nem marad el, és nagyobb mennyiség is könnyen emészthető.
   Délután 5 óra felé újra útra keltünk és fél 8 felé haza is érkeztünk...  

Rohamléptekkel közeleg a karácsony...


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...