Keresés ebben a blogban

2020. december 27., vasárnap

2020. karácsonyán

   Számomra lejártak az ünnepek, legalábbis erre az évre. Szilveszterkor kijárási tilalom lesz este 8-tól, nem mehetek el sehova, senki se jöhet hozzám, legfeljebb, ha itt tölti az éjszakát. Mondjuk, a pihenés nem is jön rosszul, nagyon fáradt és stresszes állapotban érkeztem el a karácsony napjára. Volt is rá néhány okom, bár észreveszem, hogy pár évvel ezelőtt még sokkal könnyebben vettem az eféle akadályokat! Emlékszem, hányszor próbáltam fékezni Anya készülődését érkezésünkre, hogy ne merüljön ki feleslegesen már hetekkel előtte, hiszen mi egyáltalán nem kívántuk meg az extra fogadtatást, dehát ugye évente egyszer (legfeljebb kétszer) történt meg a nagy esemény, és mindennek kifogástalanul kellett működnie. Most pedig azon veszem észre magam, hogy az anyai atavisztika munkál már bennem is!...

   

A szerelő kedd d.u. futott be, hogy helyreállítsa a melegvíz csörgedezését, épp az utolsó pillanatban, mert a gyerekek másnap érkeztek ebédre: François november végén elmaradt születésnapját nem bírtam volna kihagyni. Igy lett kedvenc étele, a sárgarépás marhapörkölt (saját "szabadalmam": francia-magyar hibrid recept) és desszertnek az elmaradhatatlan "omelette norvégienne"! Az ajándék is tetszett neki, félig megnyugodtam. Másnap este nálunk volt a vacsora a menyem szüleivel és bátyjával kibővült családdal, nyolcan ültük körül az asztalt. A sok ajándék a kandalló körül halmozódott fel: az apéritif közben került sor kiosztásukra. Itt újabb stress oldódott le rólam, bár a sok főzés és egyéb készülődés felélesztette makacs hátfájásomat, amely minden gyógyszerre fittyet hányt! Másnap délben pedig menyem szüleinél gyűlt össze mindenki. A gyerekek szombat délelőtt utaztak haza, még a vihar érkezése előtt, mely 130 km/h sebességű széllel tombolt ma reggelig.


Hát igen: van, aki bírálja a karácsony elfajzását, mely vallásos áhitatból vásárlási dömpinggé változik 
egyesek szemében. Itt is az arany középút híve vagyok: nem kell versengeni a költekezésben! Számomra a lényeg az együttlétben van. Öltsük fel érzéseink, ragaszkodásunk ünnepi ruháját, de ne csak látszatra! Mindenkinek vannak bosszantó, esetleg elviselhetetlen tulajdonságai (nekünk is, mások szemében...), lelkünk mélyén néha sebeket is őrzünk. Van egy naív álmom: ezen az estén tegyük meg azt a bizonyos lépést a másik felé, érdeklődésünk ne legyen futólagos, üres kérdés, mely a válaszra már nem is kíváncsi. Őszinteségünk ne csak a szúrós kritikákban nyilvánuljon meg, hanem vegye észre a másikban a jót is, sőt, direkt keresse  azt a pozitív vonást, amely mindenkiben létezik, ha néha rejtőzködve is. Magunknak is, másoknak is jót teszünk vele.


(képek: Daniel fotói, ezért nincs rajtuk ő)

2020. december 16., szerda

Gondolatok erről-arról

   

nekem már nincs mit tartanom a Nettől?...

Hányszor lehet hallani irónikus, sőt, egyenesen gúnyos megjegyzéseket a közösségi médiák művelőivel kapcsolatban, akik közül sokan életük legapróbb, intim mozzanatait is a világ elé tárják, minden szűrő nélkül. A nyilvánosság szeme elé teregetett fotókon nemcsak lakóhelyük külső és belső részletei láthatók, hanem oldalukon fellelhető a címük is, sőt terveik részleteiből kiderül, mikor látogathatja a betörő biztonságosan az üresen hagyott lakást! 


   Miután elindultam a kályhától, rátérhetek a valódi témára.



Uralkodó motívum a Neten: a gyerekek. Magamról tudom, mennyire csábító ismerőseink előtt büszkélkedni gyerekeink, unokáink fényképeivel, hiszen sokunknak a valódi büszkélkedésre más ok nemigen maradt... Többnyire igyekszem megtartóztatni magam, bár teljesen nem sikerül. Mindannyiunknak a mi gyerekeink, unokáink a legszebbek, legokosabbak. Mintha a leghalványabb érdemünk is lenne a dologban! (Pedig lehet, hogy van is egy kicsi...) 

   Aranymondásaikkal nem szívesen hivalkodom, talán visszatart az a gyakori szokás, hogy sokan kisgyerekeiket, unokáikat felruházzák a zsenialitás korai előjeleivel. A franciában van erre egy kifejezés: "singe savant", vagyis "tudós majom". A TV különösen nagy hasznot húz a "csodagyerekek" szerepeltetéséből, akik sokszor profi módon nyilatkoznak már 6-7 éves korukban a kamerák előtt. Nem beszélve a végletek hazájában, az Egyesült Államokban szervezett gyerek szépségversenyekről, ahol a szülők semmitől vissza nem riadva készítik fel nárcisszizmusuk tárgyait a versenyre... Mi lehet ennek a magyarázata, csak sejtem. Talán a félig-meddig tudatalatti vágy, hogy az utód kijavítsa az előd kudarcait, megvalósítsa elvetélt reményeit. Ilyenkor mindig eszembe jut Romain Gary ("A virradat igérete"), aki szinte élete végéig anyja belé vetett álmai alatt roskadozott, míg végül öngyilkosság vetett véget az önmaga utáni futásnak, az anyai álmok parancsainak. 

   A gyerekkort sokféleképpen lehet összetörni. Azzal is, ha a szülő nem ismeri el, lealacsonyítja, megszégyeníti gyerekét, de azzal is, ha túl sok reményt fektet belé. Mindkét esetben tárgyként kezeli, nem pedig alanyként, aki tiszteletet érdemel.




2020. december 11., péntek

Nincs idő unatkozni!

    Mint általában december elején, felgyorsulnak az események. Még így, járvány idején is. Nagy a feszültség mindenkiben, s ezt a médiák még feljebb srófolják, ha lehet. A miniszterelnök tegnap újabb intézkedéseket jelentett be: karácsony idejére felfüggesztik a 20 km-es mozgáshatárt, hogy mindenki családi körben tölthesse az ünnepeket (itt csak 24-ének estéje és 25-e az ünnep). Viszont a szilvesztert fel kell áldozni az egészség megóvásának oltárán: kijárási tilalom lesz este 8 és reggel 6 között. Nagy létszámú gyülekezet sem ajánlott, így valószínűleg egyedül fejezem majd be ezt a szomorú évet és köszöntöm az újat...

   Mintha nem lenne elég a levert, hideg, esős hangulat, az az érzésem, hogy életem keretei is omladoznak: Valérie, aki 3 éve segít heti 2 órában a takarításban, már 3 hete betegszabadságon van. Egyidejűleg a meleg vizem is vékonyan kezdett csörgedezni a csapon, s már második hete várom, hogy megjavítsák: el sem tudom képzelni, 5 személy hogyan tudna majd így tusolni, mikor egyedül is nehéz kivárni... Hogy tegyek még hozzá: a lépcsőn kicsapódott minden szinten (3) a világítás, és elemlámpával baktatok fel esténként a szobámba már második hete... Valaha percek alatt én magam javítottam ki ezeket a "baleseteket", de ma már nem merek létrát is cipelni az emeletenként 18 meredek lépcsőfokon, még üres kézzel is elég fel-és lejárni. Várom hát, hogy Valérie visszatérjen és kicserélje az égőt.

   Ma reggel arra ébredtam, hogy bal állkapcsomban nyilalló fájdalmat érzek. A tükörben aztán megpillanthattam feldagadt arcomat és arra gondoltam: ki eszi meg a két nyúlcombot, melyek tegnap esti elkészítésével időt akartam nyerni ma délre?... Rögtön elkezdtem fogorvos után kutatni: ki tudna hamar megoldást találni a panaszomra? Hétfő délutánra találtam legközelebb. Igenám, de akkor meg a fodrászt kellett felhívnom, aki szintén ekkorra várt... Ki mondhatná ezek után, hogy az öregedő magányos nőknek semmi okuk a panaszra! Sőt, van aki még unatkozni is tud... Hát én bizony nem! Még attól is kifulladok, ha számbaveszem az előttem álló tennivalókat. A számítógépre ragasztott kis sárga "post it" céduláim gyorsan betelnek, rendszeresen cserélem őket. Tegnap d.u. gyorsan meglátogattam innen 15-20 km-re lakó barátnőmet egy kis ajándékkal, megkockáztatva 135 € büntetést, ha megállítanak. A családnak még megvételre várnak az ajándékok, fogfájás ide vagy oda, ma el kell mennem a boltokba. Legnehezebb a megfelelő ötletre rátalálni!

   Nézzétek el nekem, hogy ilyen panaszosra sikerült ez a bejegyzés! Szerettem volna pedig pezsdítő hangulatot sugallni így ünnepek előtt, épp úgy, mint hajdanán. Nem voltunk gazdagok, de gondtalanok, legalábbis mi, gyerekek. A felnőttek pedig soha nem sejttették velünk problémáikat: velünk örültek... Ha megérem az új évet és elkezdődik az oltási ciklus, szeretnék mielőbb sorra kerülni.


Ide vágyom...

2020. december 4., péntek

December eleji kellemes pillanatok

    A mellékelt képen vendégváró előkészületek (ha Klári erre jár, valami ismerősnek tűnhet számára a képen...) : két barátnőmet vártam kávéra, teára, kis édességre. Az egyik csípőízületi műtéten ment keresztül szeptemberben. A lábadozás hónapokig tartott, mert a műtétet márciusról szeptemberre halasztották a járvány miatt, s a várakozás alatt a helyzet sokat súlyosbodott. Igy hát nagyon örültem, amikor mankó, bot nélkül láttam érkezni (egy ideje már ismét vezet). A jó két és fél óra olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettük, ránk esteledett. Nagyon jól esett mindhármunknak a kis beszélgetés maszk nélkül (a szó elvont értelmében is). Megnéztük az unokák legfrisebb fényképeit, majd komoly témák is terítékre kerültek. 

   Emlékszem, annak idején Han Anna volt kedves tanárunkkal (e blog olvasói közül ismerték egy páran a szegedi egyetem orosz karáról) jó ideig leveleztem az egyetem után is, sőt, egyszer Moszkvában, egyszer Budapesten láttam viszont. Mi akkoriban Berlinben laktunk. Anna a francia szakot végezte ráadásnak. Megmaradt bennem, amint többször is említette, hogy szeretne egy francia kisvárosban lakni legalább egy évig... Úgy érezte, nagyon pihentető lenne számára az ottani hangulat (melyet valószínűleg idealizált különben!), a franciák kicsit hűvösebb, távolságtartóbb magatartása az oroszok után, akik "félóra múlva már a válladon sírnak, miután beavattak életük legintimebb rejtelmeibe..." Ebben a megfigyelésben volt is némi igazság. A franciák tudnak nagyon közvetlenek, készségesek lenni, de igen ritkán "telepszenek rád", megérzik, mielőtt fárasztani kezdenének, terhelnének jelenlétükkel, s körülbelül ugyanezt várják tőled is. Igen, sok múlik a megérzésen... Az ember bekapcsolja láthatatlan kis antennáit, mielőtt beszélgetésbe elegyednénk. A mosoly nélkülözhetetlen eleme a kellemes együttlétnek.

2020. november 27., péntek

Egy hónap karantén 2.

   Egy hónapja tart a karantén második kiadása. A járvány hulláma kb. most tetőzik. A kormány kis engedményt tesz e hét végétől a többi bolt megnyitására is, sok egészségügyi megszorítással. Az emberekben is tetőzik lassan a tűréshatár: egyesek lázadoznak, mások letargiába, depresszióba süllyednek, főleg a teljes magányban élők öregje, fiatalja. 


   Fiam születésnapja holnapra esik. Kicsit reménykedtünk, hogy eljöhetnek majd a hét végére és megsüthetem hagyományos tortáját (omelette norvégienne) erre az alkalomra... El kell napolni ezt az eseményt is. Talán a Karácsonyt együtt tölthetjük, akkorra elmozdulhatunk messzebbre is lakóhelyünktől, illetve ezúttal ők jöhetnek hozzánk.

   Kipillantok a kertbe: szomorúan kopaszodik az ólomszürke ég alatt. Éjszakára 2-3°-ra süllyed a hőmérséklet, de fagyni még nem fagyott, sőt, itt a tengerhez közel napközben felmegy 10°-ra is. Ha azt nézem, hogy közben Korzikában 20°-nál tartanak!... A szürkeség egyenesen rám telepszik, minden porcikámban érezteti súlyát. Nem tudom megszokni, több évtized múltán is kizsigerezi minden energiámat...

   A jövő héten kezdődik december, a hagyományosan pezsgő hónap, az ajándékok után járással, fejtöréssel, izgalommal. Nem az a problémám, hogyan versenyezzek a nálam tehetősebb ajándékozókkal, hanem az, hogyan találjam meg mindenkinek a hozzáillőt, mert igenis, szeretek örömet szerezni! S nálunk az ajándékozás elsősorban nem a pénz, hanem a szándék kérdése volt mindig is: nem a "mekkora", hanem a "hogyan" kérdése. Ne az látsszon rajta, hogy milyen sokba került, hanem az, hogy mekkora örömmel adom át. Mint pl. gyerekkoromban a napokig ügyetlenül, nagy titokban hímzett kis zsebkendőt...

   

2020. november 16., hétfő

Néhány gondolat az érintésről

   Tásalgás közben nemegyszer előfordul, hogy megérintem beszélgető partnerem karját, mintha ezzel a futó érintéssel közvetíteni szeretnék valamit... Eleinte észre se vettem, annyira természetes volt számomra, akárcsak abban a környezetben, ahonnan jöttem, melynek bensőséges viszonyai között felnőttem. Gilbert-rel évek óta egyre nyugatabbra éltünk, ahol, mint ismeretes, nagyobb a távolságtartás, hűvösebbek a kapcsolatok. Egy alkalommal furcsa tapasztalatban volt részem: beszéd közben könnyedén asztalszomszédom, G. egyik közeli barátja karjára tettem a kezem. Mintha csak tüzes vassal érintették volna, elkapta a karját és felkiáltott: "Nem bírom elviselni, hogy hozzám érjenek!" -  és talán még a székét is arrébb húzta. Elhittem neki, hogy nem az én futó érintésem tett rá olyan hatást, mintha békát dobtak volna a karjára, hiszen egyébként elég szívélyes, baráti volt közöttünk a viszony már jó ideje. Általában nem hideg a bőröm, kezem se túl puha, se nem érdes, még csak nem is izzad, hogy egyesek kellemetlennek érezhessék (mint pl. másoknál én magam is). Valahogy zsigerből jött a reakciója. Mint később megtudtam, nem volt egyszerű a kisgyerekkora.


   Elgondolkodtam hát ezen a legarchaikusabb érzékszervünkön. Mert mit is közvetít az érintés? Először is a környezetünkkel való legelemibb ismerkedést. Mindenesetre a csecsemőnél megelőzi a látás, szaglás, ízlelés érzékelését: a csecsemő kezével próbálja megragadni, majd szájához vinni a tárgyakat. Az anya kezének símogató érintését már születése előtt érzékeli, megnyugtatja több rétegen keresztül is! Később életfontosságú érzéki és érzelmi fejlődése szempontjából a simogatás érzése (sőt, élete végéig fontos  -  lenne, ha lenne!), melyet gyakran kísér többnyire kellemes emóció. Nálam mindenesetre ott, az asztalnál mintegy beszélgetési nyomatékként szerepelt, mint közvetlen, bátorító, meleg, baráti gesztus, természetesen öntudatlanul. Ő viszont valóságos "területsértésként" élte meg.

   Ki nem hallott még kézrátéttel történő gyógyításokról: ősidők óta keringenek hasonló esetek. Az érintés energiátvitelre is szolgál. Szimbólikus tartalmú a kézfogás: a bizalom, a jó szándék, a béke szimbóluma. A szélsőséges vallási tendenciák nem véletlenül tiltják, hogy egy férfi kezet fogjon egy eleve "tisztátalan" nővel, aki ráadásul csak arra spekulál, hogy szegényt kísértésbe vigye! Mi már valószínűleg nem érjük meg az egész emberiség felvilágosodását. Azonban lehetőségeink szerint munkálkodhatunk rajta!

2020. november 8., vasárnap

Őszi idők, őszi hangulatok

    Írni akartam végre valamit a blogomra, hátha még nem felejtett el az a néhány száz látogató, aki időnként benéz hozzám. Kerülgettem a témákat, mert nem akartam hozzátenni az amúgy is mázsás súlyhoz, ami a blogvilágon uralkodik. Növeljem azok számát, akik olvasóikra zúditják a sok elviselhetetlen súlyt, amit cipelnek? Igazuk van a maguk módján: egyrészt saját blogjukon azt publikálnak, amit akarnak, könnyíthetnek magukon e módon (bár nem vagyok benne biztos, hogy sikerül nekik így megszabadulni a búskomorságtól, sőt!), nekem pedig nem muszáj önkéntesen belelépnem a rágógumiba...

   Megérkezett az ősz, a napok egyre rövidebbek, itt fél hat táján  -  ha szerencsénk van és sütött a nap  -  ránk borul a félhomály. Akik nem egyedül élnek, nem is tudják talán elképzelni sem, mit jelent ilyenkor körülnézni az üres házban, lakásban, ahol a villany is csak akkor gyullad meg, ha én feloltom... A "társalgás" saját gondolatainkra szorítkozik, de azok legalább ritkán mondanak ellent. Igen, ez utóbbit ellentpontként is elkönyvelhetem. Nem kell a vacsora készítésével stresszelnem magam, akkor és azt eszem, amikor és amit akarok, s általában nem támasztok magammal szemben extra követelményeket. Ugyanakkor igyekszem  ragaszkodni bizonyos rendszerességhez, nehogy még nagyobb próbára tegyem amúgy is  összekuszálódott életemet. Menekülök, amennyire tőlem telik, a negatív hangulatoktól, melyek lehúznak, mint a hínár... Tudom, hogy meglehetősen empatikus természetem nehezen tud ellenállni, hogy hűséges bernáthegyiként ne siessek a mélabúban szenvedők segítségére, de idővel jobban meg tudom különböztetni azokat, akiken esetleg tudok segíteni, azoktól, akik valójában nem is akarnak segíteni magukon, mert inkább a panaszkodásban vélik lelki egyensúlyukat megtalálni... 

   Ha a F-B-ot lapozgatom, leginkább a jó festők képei vannak rám pezsdítő hatással. Ilyenkor még a rajzoláshoz is kedvem támad újra, pedig már 3 éve, hogy  szinte hozzá se nyúltam. Pedig hiányzik. Ugyanakkor nem bírom átlépni a bénító távolságot, ami a vágy és a tett közé ékelődött.



...befejezetlenül...

2020. november 1., vasárnap

"Déjà vu"...

    Halottak napja van. Kinn esővel átitatott hideg szél fúj, ki se tettem a lábam 2 napja. Péntek óta amúgy is beköszöntött a második karantén időszak, kb. ugyanolyan körülmények között, mint tavasszal: 1 órára lehet elmenni hazulról, néhány pontosan meghatározott okból, előre kitöltött (saját) engedéllyel. Különben 135 € bánja... S hogy meddig? Ki tudja megmondani, lesz-e közös karácsonyunk.

   A határozat a levegőben lógott már jó hete, s 2 nappal előtte jelentette be a köztársasági elnök: "Péntektől kezdve ez és ez..." Csütörtök reggel gyorsan elmentem a fodrászhoz, nehogy mégegyszer özönvíz előtti állapotba kerüljön a frizurám, mert a horizont újra beláthatatlan. Bevásárolni már nem volt időm, különben is annyian megrohamozták a kis szupermarketet, hogy még a parkolójában sem lehetett megállni! Érdekes az emberi nyájszellem! Hasonló szituációt értünk meg a tavasszal, mégis ugyanúgy reagáltak sokan a "vészhelyzetre": maximálisan bespájzolni!  Még a hagyományos sárga krizantént se tudtam beszerezni...

   Nem voltam ezúttal a temetőben sem, ami furcsa bűntudatot ébresztett bennem. Talán csak nem egyedül az ő sírja árválkodik virág nélkül?... Pedig a virágokhoz semmi vonzalom, gyönyörködés nem fűzte. Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna tőle: inkább könyvet, ékszert, egyebet.  Krizantém helyett levágtam a kert egyik utolsó rózsáját és vázába tettem egy  égő gyertya mellé. Nem tudom, kinevetne-e érte. Soha nem fogom megtudni.



2020. október 25., vasárnap

Október vége felé járunk

    A közeli templomtoronyból a 10 órás misére hív a harangszó, több percen át, intenzíven. Vasárnap délelőtt van, ma éjjel nyertünk 1 órát a várható életünkhöz. Ó, ha ilyen egyszerű lenne! 

   Szerencsére nem ellenőrizhetjük, mennyit nyerünk vagy veszítünk, ezért bosszantanak pl. az ilyen felhívások: "Ha nem hagy fel a cigarettával, ennyi és ennyivel rövidíti meg az életét." Pedig csak színtiszta spekulációról lehet szó, hiszen a tengernyi tényezőt, mely életünket meghatározza, az objektívektől a véletlenekig, senki sem tarthatja számon. Talán ezért találta ki az ember a fátum, másrészt a mindenek fölött álló istenek létezését, mert lehetetlennek tartotta, hogy senki ne döntsön a sorsáról, ha már önmaga oly ritkán tudja megtenni. Nagy úr a félelem...

    Szürke az ég, időnként megnyílik az eső csapja, s az éjjel heves szél rázta a redőnyöket. Dúl a Covid is, tegnap majd ötvenezer új fertőzést jelentettek be 24 h alatt. Szakértők szerint hevesebben támad, mint az első hullám. Kijárási tilalom van este 9-től reggel 6-ig. A teljes karanténnal még várnak, akkora negatív hatása volt az előzőnek a gazdasági helyzetre, de a lakosság pszichológiai állapotára is. A háttérben meghúzódik a karácsonyi ünnepek megmentésének gondolata, legalábbis reménye.


Félix Vallotton: Tüzijáték ,1901


   Gyászolja az egész ország Samuel Paty 47 éves történelemtanárt. Egy fiatal csecsen terrorista (6 éves korában érkezett szüleivel) 80 km-t utazott, hogy az őszi szünet előtti napon, az iskola előtt megkéselje, majd levágja a fejét... Arra is szakított időt, hogy lefényképezze a "trófeát" és kitegye a közösségi médiára.

   Mindenkit elborzaszt a barbár tett. Az iskola itt Franciaországban a társadalom kohéziójának pillére. Samuel Paty tantárgyának programját tanította csak, a szabad véleménycsere szellemében. Egy magyar közösségi oldalon azt olvastam, hogy azért ölték meg, mert "fehér bőrű" volt és "keresztény". Az öncélú butassággal nehéz vitába szállni, fárasztó és valószínűleg hiábavaló is...


2020. október 17., szombat

Október első fele, dolgos is, ünnepélyes is...

    Jó két hete is van, hogy utoljára írtam a blogomra, október elején. Most meg már a hónap közepén járunk, s a kései napsugár is kinézett a felhők mögül. Nem unatkoztam az elmúlt hetek alatt, sőt, nagyon is megteltek a napjaim beteglátogatással, születésnapi előkészületekkel, bevásárlással hűvös szélben, szüntelenül szitáló esőben. De megérte, mert a családi, baráti szeretetszálak szorosabbra fonódnak minden alkalommal. 

   Épp tegnap írtam francia blogomon, hogy szeretem a családi összejöveteleket, melyek lehetővé teszik több generáció keveredését: az ember kicsit úgy érezheti, hogy benne van a pezsgő életben, s ha közvetetten is, tudomást szerezhet a sokat vállaló, sokat dolgozó "középhad" mindennapjairól. Nem beszélve a gyerekekről: minden találkozás új felfedezés, olyan gyorsan változnak kívül-belül!... Megunhatatlan.

   Más a korunkbeliek társasága. Félszavakból is megértjük egymást, s ahogy tegnap is írtam, nem kell már hasztalan versengésre, meg nem értésekre pazarolnunk amúgy is fogyóban levő energiánkat. Sőt, nem takarékoskodunk a szeretet, barátság szavakban is megfogalmazott kifejezésével, hiszen ennek lehetősége bármely pillanatban végleg eltűnhet. Másodszor is meglátogattuk hát lábadozó barátnőnket, akinek rendkívüli aktivitása most mozgáskorlátozásra van ítélve. Mivelhogy "a hegy nem mehet Mohamedhez" még pár hétig, vittem magammal egy üveg pezsgőt, amit hármasban majdnem teljesen megiszogattunk születésnapom ürügyén, bár én óvatos voltam sofőri mivoltomban (itt 0,5 alkoholszint engedélyezett, de senki se tudja pontosan, hogy számára ez mennyit jelent...). Sikerült jó kis meglepetést okoznom, barátnőm is feldobódott, mert kezdte végetérhetetlennek találni a lábadozást, a napi gyógytornát és a két mankót!... 

   A gyerekek 10-11-i látogatása nagyon jót tett, mint mindig, a kedélyemnek. Szombat délben érkeztek ebédre, este gauffres-sütés következett, majd vasárnap délben Agnès szülei is csatlakoztak a születésnapi ebédhez. Két tortát is rendeltem pár nappal előtte, mert Alice a csokist szereti (és voltaképpen az ő születésnapját is megünnepeltük, kicsit előre), Lucie viszont a gyümölcsöst. Én mindkettőt, ezért választottam a gyümölcsöst. Az ajándékok mindenkinek nagyon tetszettek. Menyem segített a főzés befejezésében és a mosogatásban, nekem csak a harmincvalahány pohár maradt másnapra...

   Épp az imént (5 perce) csöngetett be szomszédasszonyom egy cserép virággal: nincs hát még teljesen vége az ünneplésnek?... Avagy: megállt az idő.








2020. október 2., péntek

Adalék az anyanyelv-idegen nyelv témájához

    Tudom, mennyire érzékeny téma sokak számára az anyanyelv kérdése. A magyar nyelv amúgy is nagyon egyedül érzi magát Európa közepén, ahol nincs közeli, sem távoli rokona, történelme folyamán sokszor került életveszélybe. Az első világháború kimenetele ráadásul megfosztotta lakosságának egy részétől, akiknek még nehezebb volt nyelvi fennmaradásukért megküzdeni.

   Sokszor olvasok elérzékenyült sorokat, idézeteket a magyar nyelv egyedülálló szépségéről, gazdagságáról. Attól eltekintve, hogy az összehasonlítási alapok általában egyoldalúak, a szépség és a gazdagság tekintetében vitathatatlanok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen ritka és idegeneket próbára tevő nyelvet mondhatok magaménak! Ugyanakkor eszembe se jutna kijelenteni, hogy a magyar nyelv egyedül birtokolja ezeket a tulajdonságokat! Minden nyelvnek megvan a sajátos szépsége. A magyar nyelv játékos, találó, gazdag szépsége sajnos, egyre inkább csak a régebbi és az új rangos irodalmi alkotásokban van túlélőben. A mindennapi beszélt nyelvben, az interjúkban, ellesett párbeszédekben rengeteg magyartalan szabálytalanságot hallhatunk, sznob idegen szavakkal, rossz mondatszerkezetekkel, melyeknek példáját, sajnos, sokszor a TV, rádió újságírói szolgáltatják. (Ugyanez a helyzet a francia nyelvvel is, mondanám megnyugtatásul, ha ez megnyugtató lenne...) 

   Egyesek  -  Kosztolányi kivont kardjával kezükben  -  arra hivatkoznak, hogy csak az anyanyelvén fejezheti ki magát igazán valaki. "Csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére", mondja ki egyenesen Kosztolányi, aki több nyelven olvasott, fordított, "újraköltött"  gyönyörűen. Sőt, messzire elmegy az ítélethozatalban: "A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet." Ugyanakkor bevallja: "Csak anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv." Azt hiszem, ez a vallomás foglalja magában annak különbségnek a lényegét, melyet előző bejegyzésemben próbáltam túl gyorsan és felületesen megfogalmazni. Más egy idegen nyelvben "benne élni", mint "néha beszélni" rajta.

   Hiába ismer elég jól több nyelvet is valaki, ha nem él az idegen nyelvben annyira, hogy a lehető legnagyobb mélységében átérezze, s azon a minimális követelményen túl, hogy nyelvi, nyelvtani hibákat ne ejtsen, olyan fokra jusson el, hogy az eredetileg idegen nyelv valóban a sajátjaként idomuljon a keze alá és lehetővé tegye, hogy alkotói nyersanyagként bánhasson vele. Mint a szobrász a keze alá símuló agyaggal.

   Mióta elmentem Magyarországról, mindennapi életem franciául folyik. Ennyi év után nemcsak otthonosan beszélem, hanem bizonyos mértékű (végül is ezt nem én dönthetem el) kreatív írásokat is elkövetek. Mit is kaptam a francia nyelvtől? Felszabadított a magyar irodalmi nyelvhez kötődő, kamaszkoromból eredő makacs gátlásaimtól. Mégis, minden alkalmat megragadok, hogy ápoljam ragaszkodásomat a magyar nyelvhez. Beszédre ugyan csak a nyári vakációk, esetleg a család idelátogatása ad alkalmat, de az írás fennmaradására kezdtem ezt a blogot, s az olvasásban sok jó könyv van segítségemre. 

    Az anyanyelv mellett más nyelv(ek) magas szintű ismerete nemcsak hogy nem jelent hűtlenséget, hanem gazdagabbá tesz. Az írás, olvasás mindkét nyelven  -  az anyanyelven és az adoptálton  -  elengedhetetlen segítség abban az állandó és minden bizonnyal halálig tartó munkában, amit a nyelv művelése jelent. Állandó, de nagyon szép és lelkesítő munkát.


Isztambulban bemutatom a magyar konyhát!


2020. szeptember 25., péntek

Kétnyelvűség

    Előfordul néha, hogy egy-egy érdekesebb témát megírok mindkét blogomon, magyarul is, franciául is. Többnyire hagyok 1-2 nap távolságot a kettő között, hogy időközben kibújhassak az egyik bőrömből és felölthessem a másikat. A témától is függ, nomeg a pillanatnyi lelkiállapottól (ez utóbbit nehezebb megindokolni), hogy melyik nyelven kezdem el, hiszen mindkettőben otthonos vagyok: az egyikben "még", a másikban "már"... Mindenesetre igyekszem elkerülni, hogy "fordítás íze" legyen, hiszen meg vagyok győződve, hogy mindkét nyelv bizonyos mentális struktúra-beállítódást kíván... Ezek a gondolatok persze csak aféle intuíciókként léteznek bennem, soha nem jártam utána kutató, rendszerező igénnyel.

   Ezeket a megérzéseket próbálom időnként analizálni. Miért van például, hogy magyarul "fecsegőbb" a stílusom, míg ugyanazt a témát sokkal összefogottabban, tömörebben, hogy úgy mondjam, sallangmentesebben fogom megfogalmazni franciául, sőt, még az elliptikus stílustól sem riadok vissza, megkockáztatva, hogy az olvasó ne töltse ki a sugalmazott hézagokat. 

   Hogy az emóciók terén viszont sokkal visszafogottabb vagyok magyarul, könnyebb megértenem, nem kell hozzá pszichológusi diploma sem: életem első 25 évének érzelmi viharait, különösen a gyerekkoriakat magyarul éltem meg (leszámítva a moszkvai, leningrádi egyetemi másfél évet). A családi szeretet érzése mindig magától értetődött számomra, egy percig se kételkedtem benne, nem volt szükség nagy deklarációkra sem. Nem hiszem, hogy mondtam volna valaha is magyarul valakinek: "szeretlek"... Tabu. Franciául viszont egyáltalán nem fukarkodom vele, se a gyerekeket, se unokáimat, se barátaimat illetően. 



2020. szeptember 21., hétfő

Valóság és fantázia

    Aliz jóvoltából (köszönet!) a napokban érdekes beszélgetést hallgattam végig Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője és Szaniszló Judit, a "Leli élete" c. regény írója között. A beszélgetés témája izgalmas volt, mert találkozott pár évvel ezelőtti terveimmel egy ilyen "töredékes", az emlékezés és a fikció keveredéséből létrejött írásmóddal, melyet én annak idején "kaleidoszkópnak" neveztem el. Még mindig a tervek között szunnyad, nem halt meg véglegesen. Kell az efajta fiók-mélyi önbiztatás, hogy vár még ott az emberre egy-két feladat... 

   A valóság (vagy legalábbis annak látszata, hiszen emlékezetünk szüntelenül újrateremti a múlt eseményeit és ezáltal "csiszolja" a felületeket) és a képzelet szabad játékának keveredése szerintem nem "csalás", mint ahogy egyesek mereven elmarasztalják, hanem szinte az egyetlen lehetőség számomra, hogy kitöltődhessenek az emlékezet elkerülhetetlen hiányosságai. Ilyen tekintetben teljesen egyetértek Szaniszló Judittal, aki szerint is nagy segítségére van az irodalomnak a lyukakkal teli emlékezet: a fikció kitöltheti a hézagokat, s egyben gazdagítja az írói megérzéseket, melyeket az emlékezet nem tud igazolni. Az író a valóság elemeiből alkotja a fikciót is, akárhogyan is, de benne van a regényben, mint a fényképezőgépét tartó fotós a képben: ő választja a témát, a beállítást, a fényt és az árnyékot, sőt, a kép átdolgozásának eszközeit is...

   A legfontosabb az eredmény, az irodalom, a teremtő írói fantázia, a játék szabadsága, azé a játéké, ami végül is halálosan komoly.



   

2020. szeptember 17., csütörtök

Meddő vágyak a máglyán

    Különféle problémák gyűrűznek körülöttem, egyre jobban távolodik az augusztus bizonyos fokú, bár teljesnek messze nem mondható gondtalansága. Nagy különbséget jelent, hogy akkoriban nem egyedül néztem velük szembe, s megoldásukban oroszlánrészt vállaltak a gyerekek! 

   Gyűlések, orvosi vizitek, bevásárlások legalább hetente vagy tíznaponként  -  enni kell!  -   telefonok, cetlik ellenőrzése, javítók után járás, egy-két "nyakamon a kés" címkéjű elnapolt téma megírása, melyekre a bezártság alatt NEM BÍRTAM rávenni magam... Most pedig itt a sürgető határidő, mely megadja a kellő lökést. 

   Sok könyv vár olvasásra; hoztam néhányat magyarul, bár nagyon igyekeztem fékezni magam: Tompa Andrea, "Haza"; Dragomán György, "Máglya"; Esterházy Péter, "Bevezetés a szépirodalomba"; Orvos-Tóth Noémi, "Örökölt sors" (ajándék). Vagy tíz másik franciául vár türelmesen, nem számítva az éjjeliszekrényemen már megkezdett halmot. 

   Ilyenkor jön elő a kolostorba vonulás meddő vágya, ahol más dolgom se lehetne... Itt, Franciaországban vannak még működő kolostorok is  -  nem beszélve azokról, melyeket direkt erre a célra rendeztek be  -   a visszavonulni szándékozók fogadására. Van, aki fontos vizsgára készül fel így, még többen, akik írni szándékoznak kivonulva egy időre a pezsgő és stresszelő mindennapokból. Sok ilyen halva született vágyam jönne össze, ha elkezdeném a leltárt...

(kép: Nosztalgia, Körös-parti idill, Gyula, 2020. aug.)



2020. szeptember 10., csütörtök

Adalék az "otthon" fogalmához

 Nem ismertem ezt a Váci Mihály verset. Bodó Klári hívta fel rá a figyelmemet, ezúttal is megköszönöm neki.

Magamra ismertem benne, elég jól. Talán segít megvilágítani helyzetemet az előző blogbejegyzést illetően, melyet egyesek tapintatos meg nem értéssel olvastak (melyhez természetesen teljes joguk van!) a blogomon és a Facebookon is.

Mert mi is az otthon, a haza, s tágabb értelemben a hazaszeretet? Az anyanyelv mély gyökerei? Lehet-e máshol (Váci esetében "mindenhol") otthon érezni magunkat, feltéve, hogy befogadjanak?

Eszembe jut Márai Sándor, aki hosszú, végleges száműzetésében magyarul írta meg művei (sőt, valószínűleg legjobb művei) nagy részét: számára a magyar nyelv volt a haza, az írás nyelve. Pedig több nyelven is beszélt. Nekem pedig egyenesen a francia nyelv segített némileg túllépni az irodalmi nyelvet illető kamaszkori gátlásaimon, melyeket hajdani kedves tanárom rövid, de egy életre hatásos kritikája váltott ki... Máig is hatásosan.


Váci Mihály: Mindenütt otthon

Otthontalan csavargó vagyok én?

    Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

    szívem.

Minden határ fölött a régi kék

    az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

    szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

    tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

    leszek.

És minden állomáson én mindig

    megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

    int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

    húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

    újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

    fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

    a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

    vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

    énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

    szeretek,

s e földön én itt idegent

    sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

    velem,

vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló

    tekintetem,

már üldögélnék órákig panasza

    tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

    inganak. 

2020. szeptember 8., kedd

Töprengés így nyárutón

   Egy hete múlt, hogy itthon vagyok. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés  -  nemcsak bennem  -  hol is van az a bizonyos "otthon"? A magyar nyelv némi ravasz csavarintással kisegít a válaszban: "itthon" vagy "otthon"? Az egyik közelebbi, a másik távolabbi viszonyt sugall nekem, a kétlakinak, bár tudom, hogy a különbség valójában nézőpont kérdése: honnan beszélek? Az otthonomból, vagy a távolból róla?... A válasz azonban, mi tagadás, 46 éves eltávolodás után szülőföldemtől és immár 30 éves észak-franciaországi letelepedés folytán (soha nem laktam még ilyen hosszú ideje ugyanabban a házban, gondolom némi döbbenettel...) egyértelmű számomra: az otthonom itt van, ebben az országban, mely befogadott, ahol a gyerekeim, unokáim élnek, melynek a nyelvén kifejezem magam nap mint nap, s melynek sorsában osztozom. 
    Sok volt évfolyamtársam  -  érdekes módon főleg lányok  -  választottak külföldi férjet szerelemből, s vele a mélyvízbe ugrást, majdnem csukott szemmel. Néhányukkal laza kapcsolatban vagyok, másokról csak pár szavas hírt kaptam innen-onnan. Miért a lányok? Annak idején, a hetvenes években a fiúkat nehezen engedték külföldre, még turistaként sem, valószínűleg a katonai szolgálat miatt. A lányok viszonylag könnyen kaptak házassagkötés után külföldön élő magyar állampolgár számára szóló speciális útlevelet. Ilyennel mentem én is Algériába, ahová G-t 2 éves magyarországi tartózkodása utáni állása hívta, és vele engem is. Francia állampolgárságom a kérvény beadása után 3 évvel érkezett meg. Addig a különböző vízumok utáni szaladgálással telt vakációink egy része.
   Leírtam már francia és magyar blogomon ennek a fatális döntésnek a következményeit. A 2 éves algériai tartózkodást követő nyugat-berlini 6 évet, ahol fiunk is megszületett, a fallal körülvett, három nagyhatalom által őrzött szigeten, majd 2 év a bordeaux-i borvidék, Libourne után 6 felejthetetlen év Isztambulban... 1990 óta pedig itt, a belga határ mellett, G. halála óta 14 éve egyedül, sok baráti szeretettel körülvéve. 30 év!... hihetetlenül gyorsan eltelt. Nyilván engem is megváltoztattak az átélt események, boldogok és tragikusak... Az egész élet elsuhan, mint egy álom. Álmunkban néha mosolygunk, néha lezunanunk, kétségbeesve és hiába keresve a kapaszkodót. Végül is mi számít? A végeredmény, a végösszeg. Megbékélés a megmásíthatatlannal.


2020. szeptember 1., kedd

Majd 2 hét dióhéjban

  Langyos a radiátor a folyosón... Kint szürke az ég, de még korán van: reményeim szerint kisüt majd a nap és végre kimoshatok, kiteregethetek, anélkül, hogy holmi futó zápor megzavarna.
   Semmi kétség: újra itthon vagyok az észak-francia csendben, az ebédlő meghitt sarkában, melyet teljesen elfoglal az íróasztalom, ahol karnyújtásnyira van az egész világ... Újkeletű magányomban felidézhetem az elmúlt 2 hét hangulatát. Szombat reggel érkeztem vissza a rövid magyarországi vakációról, és amikor repülőgépünk Charleroi fölött lassan leereszkedett a vastag felhőtakarón keresztül, éreztem az otthon hagyott 30° hiányát: itt alig érte el a 18-at a szemerkélő esőben! 
   Lelki szemeim előtt megjelentek az otthoni reggelek napsugaras ébredései (mint unokáim mondták pár éve: "az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy mindig, de mindig süt a nap!") : hét óra, félnyolc felé kiballagtam a konyhába, kiengedtem a kutyust, hogy csaholjon egyet a környező kutyákkal (láthatóan nem volt nyelvi problémájuk!). Pár perc múlva megjelent kisebbik unokám a 11 éves Alice, hogy elkészítse a Nescafémat. Nagyon ragaszkodott e gesztushoz: kávéspohárban megmelegítette a mikróban a vizet, majd pontosan belemérte a két csapott kiskanál kávét, miközben nem telt be a szemcsék barna folyadékká oldódásával (otthon nem isznak Nescafét). Kikészítette a reggelihez valókat az asztalra, közben meghitten trécselgettünk a reggeli napsütésben, s még néhány pasziánsz kirakására is maradt időnk, mielőtt szülei is megérkeztek, nővéréről nem is szólva.

"Világ-óra", Gyula
   Gyakran lebicikliztek a Tisza-parti strandra, kivéve, ha családi ebéd, esetleg messzebbre szóló kirándulás jött közbe. Engem nagyrészt akadályozott a harmadik napon történt látványos zuhanásom az utcán, egy járdahiba miatt, s a hátralévő napokban igyekeztem borogatással működő állapotba hozni a bal térdemet, mely még most is bokáig dagadt és fájdalmas, de tudok rajta járni! Sőt, fiam szerint a járás tesz neki a legjobbat, s ezzel a jelszóval mind az öten elmentünk egy egész napos gyulai kirándulásra, amelyen több km-t (a statisztika szerint majd 10 ezer lépést...) legyalogoltam!... Fogalmam sincs, hogyan. Gyula városa viszont teljesen elbájolt, meghódított bennünket szépségével, gondozottságával. Árnyat adó fák, parkok mindenütt, a Körösök is gyakran felbukkannak, nem beszélve a gyógyfürdőkről. Ennyi szálláshely-ajánlatot, kisebb-nagyobb vendéglőt közepes méretű kisvárosban még nem láttam! No és a "100 éves cukrászda"! Valójában 1840 óta működik, két terme megőrizte a 19. sz-i hangulatot az eredeti bútorok, freskók segítségével, s egy kis múzeum bemutatja az akkori cukrász-szerszámokat is. A vár alól induló kis kék vonaton félórás séta alatt bejártuk Erkel Ferenc, Albrecht Dürer (apja), Munkácsy és még sok híresség városát.

Gyula, park



a"100 éves cukrászda" két terme


    Az otthoni megmaradt rokonság, a család melege, mellyel megtelítődhettem, remélem, eltart még az eljövendő hónapokra is!...
    

2020. augusztus 14., péntek

Minden(ki) elvonulóban

    Még a kánikula is enyhülést mutat!...
   Tegnap szemerkélni kezdett az eső és azóta is szürke felhőtakaró óv bennünket az égető napsugaraktól. Sok idő kell, míg a felforrósodott ház belül is elfogadhatóra hűl. A 10 napos kánikula kis előzetes volt csupán azokból az apokaliptikus klímaváltozásokból, ami a közeljövőben vár ránk, de méginkább gyerekeinkre, unokáinkra... Hogyan lehetne optimizmustól dagadó a magamfajta egyszerű ember, akinek vajmi csekély beleszólása van a nagy tendenciák alakulásába, hiába keltenek benne bűntudatot minden lépéséért a környezetvédelem bűntető osztagai!... 
   A háború utáni évek szülötte lévén, a Rákosi korszak nélkülözéseit is átvészelve, soha nem idegződtek belém a pazarló manírok. Nem szokásom csak úgy repülőre ugrani, hogy  hét végére elruccanjak édenibb tájakra, s tusoláskor elzárom a csapot, amíg szappanozom magam... Sőt, két év Algéria és hat év Isztambul után, ahol is a vízszolgáltatás gyakran és váratlanul megszakadt, még mindig csodálattal tölt el a csapból mintegy gombnyomásra fakadó, éltető víz!... A szemetemet válogatom, s igyekszem csökkenteni is, és következetesen leoltom magam után a villanyt. Nem felszólításra, hanem megszokásból. Azt hiszem, anyaföldünk kizsákmányolása nagyobbrészt nem rajtam és a hozzám hasonlókon múlik... Mégis bennünket dorgálnak nap mint nap. Talán azért, mert könnyebb, mint a hatalmasokat jobb belátásra bírni?...

"Héro et Léandre" Louis Baader (1866)  (fotó: A. R.)

   Életem perspektívái egyre lehangolóbbak. Pedig az optimizmus majdhogynem kötelező: szépen kell öregedni, sportosan, bölcsen, kivirultan, hogy legalább 15-20 évet letagadhassunk és a lehető legkésőbb szoruljunk másokra. Hogy példaként szolgáljunk, és  a fiatalok is kevésbé rettegjenek az évek múlásától, netán az elmúlás gondolatától... 
   Őszintén szólva nem sok kedvem van az efféle erőfeszítésekre, nem beszélve a kellő energiáról. Inkább szeretném "megszelídíteni" életem mindenkori szakaszának változó követelményeit, mint valami hűséges háziállatot (az igazi helyett, ami nincs és nem is lesz soha!), magamat elfogadásra és nem csüggedt rezignációra hangolni. Megtalálni az adott  helyzet értelmét, mert az életet továbbra is megfejthetetlen csodának tartom, s szépségéhez még mindig csökönyösen ragaszkodom.
   

2020. augusztus 5., szerda

Fények és árnyékok


   Fények és árnyékok reggeli játéka a kertben... Olyan igazi nyár van, hogy alig hiszem el. S most, ilyenkor menjek el? Amikor elengedhetném magam, élvezhetném a sugárzó napfényt, ami itt északon majdnem mindig elviselhető?... Nagyon nehéz kérdés. Fizikai állapotom meglehetősen kényes, a legkisebb stressz vagy tartósabb erőfeszítés felborítja, s aztán napokig orvosolhatom, mire újra felkapaszkodok a lejtőn. Tény, hogy sokkal gyorsabb az alján találnom magamat.
   Ráadásul a tágabb világom sem a legbiztonságosabb. Naponta érkeznek a riasztó hírek az újabb megbetegedésekről, fertőzési gócok kialakulásáról. Mindenki újabb COVID hullámtól fél, a gazdasági helyzet kataszrófába fordulásától. Az öregek meg attól, hogy utoléri azokat is, akik eddig kimaradtak a szórásból. 
    A nyári vakáció felszabadította a fiatalok hónapokig visszafojtott életösztönét. Minden óvatossági figyelmeztetés ellenére tömegesen összejönnek, szórakoznak, ez a nyár: megértem, hiszen ők maguk nem sokat kockáztatnak, annál inkább azok, akiket, sokszor nem is tudva róla, megfertőznek.


   Mennék is, meg nem is. A gyerekekkel, a magyarországi családdal töltendő idő nagyon vonz, ugyanakkor nem szeretném holmi karanténban tölteni. Egyéb problémák is okoznak szorongást, amelyeket nem muszáj kiteregetni. 
   Tegnap délután gyógyír volt egyik kedves barátnőm látogatása. Kb. 15-20 km-re lakik. Csípőműtétre vár szeptemberben, nehezen bírja a várakozást az erős fájdalmak miatt, mégis bejött másfél órára a fodrász után. Mint mondja, a helyváltoztatás a legnehezebb... 

2020. július 28., kedd

Egy kamaszkutya kalandjai

a liftben a shopping felé
    Jó hét után elmentek az unokáim a másik nagyszülőkhöz. Mondanom se kell, kellemes hét van mögöttem, egy-két melegebb pilanattal fűszerezve. Ez utóbbit nem a lányoknak, hanem a kutyájuknak köszönhetjük: szerencsére csak a hét végét töltötte velünk.
   A Jack Russell tudvalevően hiperaktív, okos és rendkívül gyors kutya. Omega 2 éves, mondhatni, még kamasz. Kint ültünk ebéd után a teraszon (tehát a ház másik végében), amikor is szomszédasszonyom becsengetett. Szaladtam ajtót nyitni, megfeledkezve a közbeeső ajtók becsukásáról... A kutya egy pillanat alatt kiszökött az alig nyitott résen az utcára!... 
ugye, milyen engedelmes vagyok?...
   Azon kívül, hogy többnyire pórázon sétálgat, kivéve az erdőt és a tengerparti strandot, ahol szabadon lehet engedni, hogy megrészegedve rohangáljon és a vízbe vesse magát, nincs a mi két irnáyban is nagyon forgalmas utcánkhoz szokva. Riadót fújtam a kertben, mindenki utána vetette magát, de mint a villám, eltűnt a szemünk elől, hogy egyszer csak már a másik irányból loholjon visszafelé. Sikerült becsalogatnom az ajtón, de a következő percben újra kipattant az utcára! Már a szomszéd fiú is őt hajhászta, nemcsak a fiam és két lánya. Az ebadta többször átfutott az úton, csikorgó pánikszerű fékezésre késztetve az autókat mindkét irányban. Valami csoda folytán fiamnak sikerült egy autó kerekei alól kihúznia, nagyobb súrlódás nélkül. Mondanom se kell, hogy a délután hátralevő része a pszichodráma elcsendesülésével telt...
   Unokáimmal kellemes, lusta ritmusban telt a hét, amelyből a beszélgetések, kártyapartik voltak a legjobbak. Szombaton már vissza is szállítjuk őket a szülőkhöz.
   Lassan eltelik a nyár fele. Szeretném megállítani ezt a szép enyhe, nem túl meleg, szelíd napos időt... Írásra, olvasásra, kertészkedésre kellene még belőle sok-sok...



2020. július 16., csütörtök

Júliusi apró-cseprő...

   Vasárnap óta szinte naponta keringenek felettünk apró záporok, de nem elegendőek a kert locsolására. Pedig igazán ráférne! Szombat délután eljött szomszédasszonyom egyik fia, aki pillanatnyilag munka nélkül van (50 év körüli) és jól jön neki egy kis alkalmi pénzkereset. Kertészkedni is szeret, ami szintén megbecsülendő többlet. 4 órán keresztül, többnyire térden állva kigazolta az ágyásokat, megnyírta a megmaradt 3 másik bokrot és a gyepet is. Gyorsan és szakértően dolgozott, megtöltött 5 kukát. 

...ilyen volt a kert...
   Hétfő délután visszajött és együtt elvittük a hulladékot a lerakóba, majd bementünk a szomszédos kertészetbe, hogy néhány zsák földdel javítsuk fel a talajt a rózsafák alatt. Tetejére fakéregből "szőnyeget" terítettünk, amely egyrészt a kiszáradást, másrészt a gaz felbukkanását hívatott gátolni. Megint jópár órán át dolgozott a kertben 33°-os hőségben. Kicserélte a kis "kerítést" is, amely az ágyásokat szegélyezi már évek óta, s melyet még én telepítettem fénykoromban. A gyerekek kutyája sok helyen kidöntögette, sőt, itt-ott meg is rágcsálta... Nyilván azért, hogy halaszthatatlanná tegye a felújítást! Már csak pár tő virág hiányzik, hogy szép legyen minden.
   Tegnap Anne barátnőm ismét uzsonnára hívott 5 személyt, főleg egyik jelenlevő kedvéért, aki 5 éve özvegy és átlépte a 80-at. Jó egészségnek örvend, anyagi gondjai sincsenek, mindig fess és fiatalos, a háza valóságos múzeum, eredeti és hibátlan ízléssel berendezve, akárcsak a kertje. Nem bírja a magányt, állandóan panaszkodik, miközben másoktól várja a vígaszt! Egy idő után nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle: "Ha ilyen elhagyatottnak érzed magad, miért nem hívsz vendégeket néha?" Határozott "NEM" volt a válasz. Javíthatatlan, vígasztalan énközpontúság! S természetesen, őt kell sajnálni... Tulajdonképpen igaza van: valóban sajnálatra méltó ürességben él, maga keltette magányban, mely egyoldalúan másoktól várja a feloldást.

2020. július 6., hétfő

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.
   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...
   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...
a magyar származású Hantai Simon
Pierre Soulages
   






    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...
   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.

2020. június 30., kedd

Lélektan viharban

   Gyors pillantás a naptáramra: június 30. Milyen őrületes gyorsasággal eltelt ez az első szinte teljesen szabad hónap! Tornyosultak előttem a tennivalók, a harmadik kis cédulám is megtelt, s kb. a felét már ki is húztam! Június hangulata hasonlított az időjárásra: a napsütéses, sőt, néha kánikulai napokat gomolygó felhők, futó záporok váltogatták, a múlt pénteken kétszer is átvonult egy óriási zivatar, dörgéssel, villámlással, óriási zuhanccsal, ami errefelé ritkaság.
  Egyik barátnőm éppen vacsorára hívott meg egy vendéglőbe. Rossz napokat élt át a hét elején, ki kellett beszélnie magából az eseményeket. Beszélgetéseink érdekesek, mert bár problémái egyediek, s eredetükre évek óta keresi a választ egy analízis keretében, amely, mint minden gyerekkorban gyökerező probléma feltárása, sok időt igényel. Az ilyen dolgok mélyére hatoló témák mindkettőnk számára szolgáltatnak tanulságokat. Ezen kívül tudja, hogy részemről nincs se bírálat, se ítélkezés, csupán meghallgatás, s mindenki annyit ad magából, amennyit akar, amennyit bír. Az én meghallgatásom mintegy aktív együtt-gondolkodás. 
   Barátnőm kb. 10 évvel fiatalabb nálam, majdnem 30 éve ismerjük egymást. Én magam is bepillantást engedek olykor belső viharaimba,  mintegy reakcióként, nomeg az egyensúly végett is, anélkül, hogy monopolizálnám a beszélgetést. Igaz, lenne mit analizálni rajtam is, de hetvenen túl már minek?... A jövőm immár mögöttem van. 

2020. június 25., csütörtök

Is - is...

   Többé-kevésbé hivatalos összejövetelek, baráti beszélgetések élőben, egy-egy ebéd sajátságos kisvendéglői hangulatban, amelyhez a franciák nagyon kötődnek (én is!)  -  egyesek szerint minden fontos dolog terített asztal mellett oldódik meg  -  egymást követik az események, melyek annak illúzióját keltik, hogy visszatért megszokott medrébe az "igazi", a régi élet. A mozik is megnyíltak tegnap, bár az újdonságokra még várni kell egy kicsit. Esténként a Szajna partján fiatalok, öregek ropják a táncot.
   Közben vakációs tervek szövődnek: hova és mikor mehetnénk, családdal, barátokkal. A  tartós napsütés  -  sőt ezen a héten 30°-on felüli hőhullám  -  is erre biztat. Persze, a lappangó vírus árnyéka sem feledhető, főleg az idősebbek számára. Tegnap egy járványügyi (kutató) orvosnő elmondta a tévében, hogy a Covid19 az első 4 napban tünetmentesen fertőz tovább, ez az egyik eredeti vonása, amire csak jó idő elteltével jöttek rá a betegek megfigyelésével. Éppen újdonsága miatt nehéz zöldágra vergődni vele, s emiatt van olyan sok egymásnak ellentmondó vélemény. Sokszor azok is hozzászólnak, akik különben vajmi keveset értenek a dologhoz.
   Próbálom behozni a két és fél hónap légüres terében elnapolt dolgaimat. Kis céduláim megtelnek, majd egyenként kihúzogatom a sorokat, ami nagyon kellemes érzés. Mindig újak adódnak a helyükre, ami szintén biztató. Nehéz mindennek és mindenkinek eleget tenni, de egészében véve szépnek tűnik az élet... Alig merem kimondani egyenesen és mentőöv nélkül, mert legtöbbször ilyenkor csap le rám a "büntetés"! Mintha örökké csak takaréklángon élhetném életemet, az önfeledtség mámora nélkül, óvatosan, tapogatózva, meddig mehetek el az örömben, az elégedettség pillanatnyi kielégülésében, anélkül, hogy falba ütköznék, s kiméletlenül beverném a fejem...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...