Keresés ebben a blogban

2020. szeptember 25., péntek

Kétnyelvűség

    Előfordul néha, hogy egy-egy érdekesebb témát megírok mindkét blogomon, magyarul is, franciául is. Többnyire hagyok 1-2 nap távolságot a kettő között, hogy időközben kibújhassak az egyik bőrömből és felölthessem a másikat. A témától is függ, nomeg a pillanatnyi lelkiállapottól (ez utóbbit nehezebb megindokolni), hogy melyik nyelven kezdem el, hiszen mindkettőben otthonos vagyok: az egyikben "még", a másikban "már"... Mindenesetre igyekszem elkerülni, hogy "fordítás íze" legyen, hiszen meg vagyok győződve, hogy mindkét nyelv bizonyos mentális struktúra-beállítódást kíván... Ezek a gondolatok persze csak aféle intuíciókként léteznek bennem, soha nem jártam utána kutató, rendszerező igénnyel.

   Ezeket a megérzéseket próbálom időnként analizálni. Miért van például, hogy magyarul "fecsegőbb" a stílusom, míg ugyanazt a témát sokkal összefogottabban, tömörebben, hogy úgy mondjam, sallangmentesebben fogom megfogalmazni franciául, sőt, még az elliptikus stílustól sem riadok vissza, megkockáztatva, hogy az olvasó ne töltse ki a sugalmazott hézagokat. 

   Hogy az emóciók terén viszont sokkal visszafogottabb vagyok magyarul, könnyebb megértenem, nem kell hozzá pszichológusi diploma sem: életem első 25 évének érzelmi viharait, különösen a gyerekkoriakat magyarul éltem meg (leszámítva a moszkvai, leningrádi egyetemi másfél évet). A családi szeretet érzése mindig magától értetődött számomra, egy percig se kételkedtem benne, nem volt szükség nagy deklarációkra sem. Nem hiszem, hogy mondtam volna valaha is magyarul valakinek: "szeretlek"... Tabu. Franciául viszont egyáltalán nem fukarkodom vele, se a gyerekeket, se unokáimat, se barátaimat illetően. 



2020. szeptember 21., hétfő

Valóság és fantázia

    Aliz jóvoltából (köszönet!) a napokban érdekes beszélgetést hallgattam végig Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője és Szaniszló Judit, a "Leli élete" c. regény írója között. A beszélgetés témája izgalmas volt, mert találkozott pár évvel ezelőtti terveimmel egy ilyen "töredékes", az emlékezés és a fikció keveredéséből létrejött írásmóddal, melyet én annak idején "kaleidoszkópnak" neveztem el. Még mindig a tervek között szunnyad, nem halt meg véglegesen. Kell az efajta fiók-mélyi önbiztatás, hogy vár még ott az emberre egy-két feladat... 

   A valóság (vagy legalábbis annak látszata, hiszen emlékezetünk szüntelenül újrateremti a múlt eseményeit és ezáltal "csiszolja" a felületeket) és a képzelet szabad játékának keveredése szerintem nem "csalás", mint ahogy egyesek mereven elmarasztalják, hanem szinte az egyetlen lehetőség számomra, hogy kitöltődhessenek az emlékezet elkerülhetetlen hiányosságai. Ilyen tekintetben teljesen egyetértek Szaniszló Judittal, aki szerint is nagy segítségére van az irodalomnak a lyukakkal teli emlékezet: a fikció kitöltheti a hézagokat, s egyben gazdagítja az írói megérzéseket, melyeket az emlékezet nem tud igazolni. Az író a valóság elemeiből alkotja a fikciót is, akárhogyan is, de benne van a regényben, mint a fényképezőgépét tartó fotós a képben: ő választja a témát, a beállítást, a fényt és az árnyékot, sőt, a kép átdolgozásának eszközeit is...

   A legfontosabb az eredmény, az irodalom, a teremtő írói fantázia, a játék szabadsága, azé a játéké, ami végül is halálosan komoly.



   

2020. szeptember 17., csütörtök

Meddő vágyak a máglyán

    Különféle problémák gyűrűznek körülöttem, egyre jobban távolodik az augusztus bizonyos fokú, bár teljesnek messze nem mondható gondtalansága. Nagy különbséget jelent, hogy akkoriban nem egyedül néztem velük szembe, s megoldásukban oroszlánrészt vállaltak a gyerekek! 

   Gyűlések, orvosi vizitek, bevásárlások legalább hetente vagy tíznaponként  -  enni kell!  -   telefonok, cetlik ellenőrzése, javítók után járás, egy-két "nyakamon a kés" címkéjű elnapolt téma megírása, melyekre a bezártság alatt NEM BÍRTAM rávenni magam... Most pedig itt a sürgető határidő, mely megadja a kellő lökést. 

   Sok könyv vár olvasásra; hoztam néhányat magyarul, bár nagyon igyekeztem fékezni magam: Tompa Andrea, "Haza"; Dragomán György, "Máglya"; Esterházy Péter, "Bevezetés a szépirodalomba"; Orvos-Tóth Noémi, "Örökölt sors" (ajándék). Vagy tíz másik franciául vár türelmesen, nem számítva az éjjeliszekrényemen már megkezdett halmot. 

   Ilyenkor jön elő a kolostorba vonulás meddő vágya, ahol más dolgom se lehetne... Itt, Franciaországban vannak még működő kolostorok is  -  nem beszélve azokról, melyeket direkt erre a célra rendeztek be  -   a visszavonulni szándékozók fogadására. Van, aki fontos vizsgára készül fel így, még többen, akik írni szándékoznak kivonulva egy időre a pezsgő és stresszelő mindennapokból. Sok ilyen halva született vágyam jönne össze, ha elkezdeném a leltárt...

(kép: Nosztalgia, Körös-parti idill, Gyula, 2020. aug.)



2020. szeptember 10., csütörtök

Adalék az "otthon" fogalmához

 Nem ismertem ezt a Váci Mihály verset. Bodó Klári hívta fel rá a figyelmemet, ezúttal is megköszönöm neki.

Magamra ismertem benne, elég jól. Talán segít megvilágítani helyzetemet az előző blogbejegyzést illetően, melyet egyesek tapintatos meg nem értéssel olvastak (melyhez természetesen teljes joguk van!) a blogomon és a Facebookon is.

Mert mi is az otthon, a haza, s tágabb értelemben a hazaszeretet? Az anyanyelv mély gyökerei? Lehet-e máshol (Váci esetében "mindenhol") otthon érezni magunkat, feltéve, hogy befogadjanak?

Eszembe jut Márai Sándor, aki hosszú, végleges száműzetésében magyarul írta meg művei (sőt, valószínűleg legjobb művei) nagy részét: számára a magyar nyelv volt a haza, az írás nyelve. Pedig több nyelven is beszélt. Nekem pedig egyenesen a francia nyelv segített némileg túllépni az irodalmi nyelvet illető kamaszkori gátlásaimon, melyeket hajdani kedves tanárom rövid, de egy életre hatásos kritikája váltott ki... Máig is hatásosan.


Váci Mihály: Mindenütt otthon

Otthontalan csavargó vagyok én?

    Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

    szívem.

Minden határ fölött a régi kék

    az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

    szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

    tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

    leszek.

És minden állomáson én mindig

    megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

    int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

    húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

    újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

    fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

    a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

    vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

    énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

    szeretek,

s e földön én itt idegent

    sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

    velem,

vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló

    tekintetem,

már üldögélnék órákig panasza

    tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

    inganak. 

2020. szeptember 8., kedd

Töprengés így nyárutón

   Egy hete múlt, hogy itthon vagyok. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés  -  nemcsak bennem  -  hol is van az a bizonyos "otthon"? A magyar nyelv némi ravasz csavarintással kisegít a válaszban: "itthon" vagy "otthon"? Az egyik közelebbi, a másik távolabbi viszonyt sugall nekem, a kétlakinak, bár tudom, hogy a különbség valójában nézőpont kérdése: honnan beszélek? Az otthonomból, vagy a távolból róla?... A válasz azonban, mi tagadás, 46 éves eltávolodás után szülőföldemtől és immár 30 éves észak-franciaországi letelepedés folytán (soha nem laktam még ilyen hosszú ideje ugyanabban a házban, gondolom némi döbbenettel...) egyértelmű számomra: az otthonom itt van, ebben az országban, mely befogadott, ahol a gyerekeim, unokáim élnek, melynek a nyelvén kifejezem magam nap mint nap, s melynek sorsában osztozom. 
    Sok volt évfolyamtársam  -  érdekes módon főleg lányok  -  választottak külföldi férjet szerelemből, s vele a mélyvízbe ugrást, majdnem csukott szemmel. Néhányukkal laza kapcsolatban vagyok, másokról csak pár szavas hírt kaptam innen-onnan. Miért a lányok? Annak idején, a hetvenes években a fiúkat nehezen engedték külföldre, még turistaként sem, valószínűleg a katonai szolgálat miatt. A lányok viszonylag könnyen kaptak házassagkötés után külföldön élő magyar állampolgár számára szóló speciális útlevelet. Ilyennel mentem én is Algériába, ahová G-t 2 éves magyarországi tartózkodása utáni állása hívta, és vele engem is. Francia állampolgárságom a kérvény beadása után 3 évvel érkezett meg. Addig a különböző vízumok utáni szaladgálással telt vakációink egy része.
   Leírtam már francia és magyar blogomon ennek a fatális döntésnek a következményeit. A 2 éves algériai tartózkodást követő nyugat-berlini 6 évet, ahol fiunk is megszületett, a fallal körülvett, három nagyhatalom által őrzött szigeten, majd 2 év a bordeaux-i borvidék, Libourne után 6 felejthetetlen év Isztambulban... 1990 óta pedig itt, a belga határ mellett, G. halála óta 14 éve egyedül, sok baráti szeretettel körülvéve. 30 év!... hihetetlenül gyorsan eltelt. Nyilván engem is megváltoztattak az átélt események, boldogok és tragikusak... Az egész élet elsuhan, mint egy álom. Álmunkban néha mosolygunk, néha lezunanunk, kétségbeesve és hiába keresve a kapaszkodót. Végül is mi számít? A végeredmény, a végösszeg. Megbékélés a megmásíthatatlannal.


2020. szeptember 1., kedd

Majd 2 hét dióhéjban

  Langyos a radiátor a folyosón... Kint szürke az ég, de még korán van: reményeim szerint kisüt majd a nap és végre kimoshatok, kiteregethetek, anélkül, hogy holmi futó zápor megzavarna.
   Semmi kétség: újra itthon vagyok az észak-francia csendben, az ebédlő meghitt sarkában, melyet teljesen elfoglal az íróasztalom, ahol karnyújtásnyira van az egész világ... Újkeletű magányomban felidézhetem az elmúlt 2 hét hangulatát. Szombat reggel érkeztem vissza a rövid magyarországi vakációról, és amikor repülőgépünk Charleroi fölött lassan leereszkedett a vastag felhőtakarón keresztül, éreztem az otthon hagyott 30° hiányát: itt alig érte el a 18-at a szemerkélő esőben! 
   Lelki szemeim előtt megjelentek az otthoni reggelek napsugaras ébredései (mint unokáim mondták pár éve: "az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy mindig, de mindig süt a nap!") : hét óra, félnyolc felé kiballagtam a konyhába, kiengedtem a kutyust, hogy csaholjon egyet a környező kutyákkal (láthatóan nem volt nyelvi problémájuk!). Pár perc múlva megjelent kisebbik unokám a 11 éves Alice, hogy elkészítse a Nescafémat. Nagyon ragaszkodott e gesztushoz: kávéspohárban megmelegítette a mikróban a vizet, majd pontosan belemérte a két csapott kiskanál kávét, miközben nem telt be a szemcsék barna folyadékká oldódásával (otthon nem isznak Nescafét). Kikészítette a reggelihez valókat az asztalra, közben meghitten trécselgettünk a reggeli napsütésben, s még néhány pasziánsz kirakására is maradt időnk, mielőtt szülei is megérkeztek, nővéréről nem is szólva.

"Világ-óra", Gyula
   Gyakran lebicikliztek a Tisza-parti strandra, kivéve, ha családi ebéd, esetleg messzebbre szóló kirándulás jött közbe. Engem nagyrészt akadályozott a harmadik napon történt látványos zuhanásom az utcán, egy járdahiba miatt, s a hátralévő napokban igyekeztem borogatással működő állapotba hozni a bal térdemet, mely még most is bokáig dagadt és fájdalmas, de tudok rajta járni! Sőt, fiam szerint a járás tesz neki a legjobbat, s ezzel a jelszóval mind az öten elmentünk egy egész napos gyulai kirándulásra, amelyen több km-t (a statisztika szerint majd 10 ezer lépést...) legyalogoltam!... Fogalmam sincs, hogyan. Gyula városa viszont teljesen elbájolt, meghódított bennünket szépségével, gondozottságával. Árnyat adó fák, parkok mindenütt, a Körösök is gyakran felbukkannak, nem beszélve a gyógyfürdőkről. Ennyi szálláshely-ajánlatot, kisebb-nagyobb vendéglőt közepes méretű kisvárosban még nem láttam! No és a "100 éves cukrászda"! Valójában 1840 óta működik, két terme megőrizte a 19. sz-i hangulatot az eredeti bútorok, freskók segítségével, s egy kis múzeum bemutatja az akkori cukrász-szerszámokat is. A vár alól induló kis kék vonaton félórás séta alatt bejártuk Erkel Ferenc, Albrecht Dürer (apja), Munkácsy és még sok híresség városát.

Gyula, park



a"100 éves cukrászda" két terme


    Az otthoni megmaradt rokonság, a család melege, mellyel megtelítődhettem, remélem, eltart még az eljövendő hónapokra is!...
    
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...