Kitárt ablakon át...

"Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, 

 hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. 

 A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék." 

            

            (Radnóti: Páris, 1943)

   Elég volt ez a pár sor egy F-B oldalon: számomra teljesen ismeretlen személy idézte fel néhány fotóval illusztrálva Radnóti versének helyszíneit. Ez a három sor nekem szólt, kitárt egy csupán erre váró ablakot, hogy beáramolhasson, vagy inkább  ellenállhatatlanul beözönljön "gyönyörű, vad ifjúságom" hamisítatlanul megőrzött érzése. Mostanában egyre többször fordul elő velem. Váratlan ajándék, együtt jár az érzelmek néhai viharaival, melyek érintetlenül hullámzanak fel, maguk után hagyva a felzaklatott, öregedő, minden bölcsességtől ilyenkor hetedhét országra járó lelket...

   Ajándék ez valójában? Átélni gyönyörű, mintha friss tavaszi levegő áramlana be egy fülledt téli szobába. Alig veszünk belőle néhány mély lélegzetet, máris tovább illan könnyedén, kisebb-nagyobb romhalmazt hagyva maga után... Az elmúlás kegyetlen valóságát, az elszaladt évek  -  elszaladt élet?  -  józan megállapítását, mellyel oly nehéz megbékélni, akármilyen csalóka vigasszal, kegyes hazugsággal  próbáljuk magunkat ámítani...

Két év között, két szék között...

 Ez az az egyetlen rajz, amit az elmúlt évben képes voltam elkészíteni.

Tavaly nem is küldtem újévi lapokat: novembertől, vagy talán már októbertől tavaszig nehéz időszakot éltem át, szinte képtelen voltam megmozdulni, de sokszor se ülni, se állni, se menni, de még aludni se bírtam. Fel kellett függeszteni gyógyszerem jó két hónapra, azután kezdett jobbra fordulni a helyzet, bár a gyógyszert folytatnom kell. Életem végéig, mondják a doktorok, bár azt nem említik, hogy ez még hány évet jelent...

Ha el volnék telve önmagammal, kicsit babonásan azt is gondolhatnám: no lám, meg is látszott azon a 2020-on (már maga a két húszas is furcsa volt!), hogy nem küldtem senkinek jókívánságokat! Ezúttal karácsony és újév között erőt vettem magamon (nem is tudom, honnan merítettem, olyan fáradt voltam december végén): rajtam ne múljon 2021 boldogsága! Elkészítettem a fenti rajzot, bár kicsit kijöttem a gyakorlatból a hosszú szünet alatt. Tekintete kissé melankólikus, de nem szomorú. Magam is gyakran vagyok ilyen lelkiállapotban, mint akit nem vet fel ugyan a remény, de nem is él tömény reménytelenségben : "Majd meglátjuk!", ez lenne az életfilozófiám. 73 év tapasztalatai vannak mögötte.

Ezzel a képpel kívánok hát minden jót a blogomra betérő minden kedves ismerős és még több ismeretlen olvasónak!

Téli kérdés

   Régen nem írtam már a blogomra, de szorgalmasan, érdeklődéssel olvastam másokét. Ez azonban mégis más, mint az írás, a lassan egyféle párbeszéddé váló monológ. Az írásban, bár mások füle hallatára, de elsősorban saját magával társalog az ember. Hiányzott, legalábbis nekem. 

   Időm jó részét az újévi lapok gyártása és megírása foglalja el. Sikerült egy rajzot kisajtolnom magamból karácsony és újév között, amelynek digitalizált változatát kinyomtatom a 127x178 mm-es fénykép-papírra és ebből lesz az újévi kívánságokat közvetítő lap. Igyekszem minden címzett számára testreszabott üzenetet írni. Néhánynak viszont e-mail-ben fogom elküldeni, postai címük híján. Nomeg lassan én leszek az egyetlen kőkorszaki nő, aki még kezével ír levelet, postára megy és bizonytalan útjukra bocsájtja a borítékjait, holott rábízhatná a Netre is. Nehezen mondok le a kézírásról, s bár többet használom a klaviatúrat, ragaszkodom hozzá, hogy fenntartsak a kézírás számára egy kis helyet. Egyedibb, érzékletesebb, hiszen hordozza kezünk nyomát. Szinte megjeleníti íróját a maga fizikai valóságában. Legalábbis számomra.

   Az időjárás, szerencsére, nem csalogat kifelé: eseget, északi szél váltakozik a köddel. Ez a tél, ne panaszkodjunk. Sokszor elfog a vágyakozás melegebb tájak iránt; egész évben kibékülnék a tiszta kék éggel, a langyos napsugarakkal, a virágzó természettel, mondom magamnak. Aztán arra gondolok, hogy szükségünk van az évszakok ritmusára, a születés, a kivirulás, a beérés, majd a lassú elmúlás mint saját életünk lefolyásának szimbólumára. Tudnánk-e energiával feltöltődni a tavasz érkezésével, élvezni a meleg nyár kiteljesedését, az ősz lenyugvását, mely elvezet a télbe, ha nem élnénk át ezt a megszokott ritmust, mely áthatja egész valónkat kezdetektől fogva?... Ha nem lennének változások, kontrasztok, vágyak és várakozások?...

(kép: a szomszd diófája télen)

Mit hoz majd az új év?

    Megérkezett az annyira várt új év. Mintha a naptár új lapjával nemcsak 2020-at zártuk volna le, de a vele járó sok nyomasztó élményt is. Mint annyiszor, a reményt felváltja lassanként a kiábrándulás... Várnunk kell a fellélegzéssel! Egyetlen reményünk, a védőoltás csigalassúsággal indult be itt, Franciaországban. A katasztrofális kommunikáció is a vakcina-ellenesek malmára hajtja a vizet: ha a kormány túlzott, bürokratikus óvatossággal fog hozzá és az egészségügyi dolgozók egy része is bizonytalan, sőt kétkedő magatartást tanúsít, mit gondoljon a magamfajta egyszerű állampolgár, akit már hónapok óta egymásnak ellentmondó "szakértők" vitáival etetnek? A többség várakozó állásponton van: várjuk ki a végét, majd kiderül, hogy az első pár millió után lesz-e kockázat? 

   Én magam szeretnék minél előbb túlesni az oltáson. Nincs már időm hónapokat, éveket várni, hogy előttem esetleg mások "feltöröljék a padlót" ! Szeretnék megszabadulni ettől a felemás élettől, az  alattomos veszélytől, a megzabolázott, gúzsbakötött gondtalanságtól, amely, ha nem is volt mindennapos, de néha elfelejttette velünk az öregedés, egy ránk zuhant tumor, sokaknál a depresszió, az elszigeteltség kínjait. Arról nem beszélve, hogy aki beolttatja magát, nemcsak saját, hanem mások immunitásán is dolgozik! Ez pedig az egész társadalom érdeke, s ennek szerves tagjaként a miénk is.

   Több helyen is olvastam a szívből jövő sopánkodást: "2020 az emberiség történetének legszörnyűbb éve volt!" Ettől már egyébként békés természetem is kikelt magából! Ennyire elhatalmasodott volna a műveletlenség, a relativizálásra, gondolkodásra képtelenség, hogy ilyen mondatok hívják fel magukra a figyelmet? Hogy ne menjek el a középkor gyilkos járványai, az éhínségek, háborúk, boszorkányperek, az inkvizíció rémes sorozatainak felidézéséig, elég, ha a 20. század két nagy világégése, a deportálások és tömeges mészárlások, a spanyolnátha 50 milliós (!), az 1. világháborút meghaladó vesztesége eszünkbe jut. Hogy jön ehhez a mi meglehetősen kényelmes karanténunk, ahova kívánságra az ebédünket is házhoz szállították?... Magától értetődik, hogy aki elvesztette hozzátartozóját, anélkül, hogy elbúcsúzhatott volna tőle, vagy aki maga is túlesett a betegségen, fájdalmas traumaként őrzi. Csak arányokról beszélek, nem pedig áldozatok közötti vetélkedőről. Az egyéni veszteség, fájdalom egyenértékű. 

   Az én saját kis győzelmem az elmúlt évet illetően abban áll, hogy túléltem: eddig nem fertőződtem meg, anélkül, hogy a józan észt meghaladó óvatossággal viselkedtem volna, probáltam fenntartani a kiszabott határokon belül a kapcsolataimat is. Tény, hogy kis győzelem, de mégiscsak az. Sok benne a szerencse kegyelme is. Hogy mit hoz a jövő? Az sincs kizárva, hogy szebb napokat. Végre.