Kis kiruccanások

    Nehezen akarja a tavasz a helyét megtalálni. Próbálkozik már majdnem 2 hónap óta, de a hideg észak-nyugati szél és a hátán hozott sötét esőfelhők a végére járnak, elűzik, nyoma sem marad. A virágok se mernek kinyílni...

   

Ma például  -  október óta először  -  elmentünk egy vendéglőbe ebédelni. Egyik barátnőm már előre lefoglalta az asztalt öt személyre, miután a hatóságok engedélyezték a félig-meddig nyitást, nem zárt helyiségben, hanem csak teraszon, vagy sátor alatt, ha esne az eső... Már régóta vágyakoztunk utána : "moules-frites", azaz kagyló hasábkrumplival és egy pohár sörrel, amely ínyencséget már többször ecseteltem. Jól beöltöztünk, melegebben, mint januárban! Én még egy kis párnát is vittem magammal, korábbi tapasztalatokon okulva, mert sejtettem, hogy a bukolikus környezetben a huzatos sátorhoz vasból készült, rácsos székek járnak majd, amelyeket alul-felül átjár a huzat! Ezt pedig érzékeny testi és lelki világom általában nagyon megsínyli, mióta kiskoromban majdnem belehaltam...

Viggo Mortensen

Micsoda fényűzően gazdag programokkal teli hét közepén vagyunk! Vasárnap kezdődött egy mozival: a "Falling" (az angol címeket már le sem fordítják, hiszen magától értetődik, hogy mindenkinek tudni kell angolul...) c. filmet néztük meg két barátnőmmel. Bevallom, a rendező és egyben egyik főszereplő neve vonzott e film felé. Viggo Mortensen dán származású amerikai színészről van szó. Akik látták a "Gyűrű urá"-t, ő volt benne Aragorn. Engem nem nagyon vonzanak az efajta újdivatú tündérmesék, de annak idején a család kedvéért megnéztem. A színész egy másik film miatt maradt meg fejemben: kb. 2 éve a "Green book" c. filmben játszotta egy jamaikai néger zongoraművész sofőrjét a fajgyűlölő amerikai déli államokban lezajló turnéján. A "Falling" forgatókönyvét is ő írta, a filmet rendezte és az egyik főszerepet játssza, mégpedig a magányos, kezdeti Alzheimer-kórban szenvedő, durva apa fiát, aki megpróbál könnyíteni apja helyzetén, bár sok elszámolnivaló gyűlt fel közöttük az évek során. A film után nálam jöttünk össze egy apéritif-re, hogy megpróbáljuk feldobni egy kicsit a hangulatot egy ilyen földbe tipró atmoszférájú film után... 

   S ezzel még nincs vége a hétnek!

Kétségek

    Eszembe jutott mindenféle elmondanivaló gondolat, hogy kitöltse bennem az írás vágyát. Ez utóbbi mindig megelőzi magát a témát: úgy is mondhatnám, hogy mindig jelen van, mint a hiányérzet, mely csak írás közben múlik el. Ez lenne a grafománia? 

   Ha valaki írni kezd, a nyilvánvaló gyönyör mellett állandóan jelen van a kétség: mit is érhet az, ami életünket annyira teljessé teszi, hogy szinte elzárkozunk néha a baráti, emberi közösségtől, hogy teljesen átadhassuk magunkat magányos szenvedélyünknek. Igen, a magány bizonyos időközönként nélkülözhetetlen hozzá, ahogy Marguerite Duras megfogalmazta: "Sans solitude, il n'y a pas d'écriture." Vagyis: "Magány nélkül az írás nem létezik." Más kérdés, hogy ez a magány nem teljes, mert időnként meg kell merülni az élet sűrűjében, mint valami forrásban.

   A kétség a magány része. Ki tudná eloszlatni? Semmi esetre sem közeli barát, még kevésbé családtag, házastárs, gyermek. Nem is szabad szerintem ilyen terhet róni rájuk. Az érzelmi kötődés meghamisítja az ítéletet, csak nagy erőfeszítések árán lehetünk objektívek, ráadásul akkor sem leszünk hitelesek. Az író, festő és egyéb területen alkotó érzékenysége nagyon sebezhető: minden alkalommal a bőrét viszi a vásárra. Aki előtt felfedi "tettét", attól elsősorban bátorítást, sőt, elismerést remél. A legkisebb hamis hang is a fölbe tiporja, s aki kiejtette, örökre elveszti hitelét.

   Tudom, miről beszélek. Íróemberrel éltem jónéhány évig. Tőlem várta a legnagyobb biztatást, sőt néha az ihletet is. Elfogadtam ezt a szerepet, hiszen egyrészt nagy kiváltság volt elsőként elolvasni, véleményt mondani (kérésre) még frissiben az írásokról. Ugyanakkor meglehetősen nyomasztó felelősség terhelt ilyen óriási bizalomtól, melynek meg kellett felelni. Előfordult, hogy kezembe adta a lapokat, leültetett egy fotelbe, és még ott, előtte kellett elolvasnom, hogy kifürkészhesse rajtam a hatást. Mondanom se kell, hogy ilyen megfigyelés alatt spontaneitásom úgy olvadt, mint a frissen esett hó. Főképpen, ha humoros szövegről volt szó: egyébként is ritkán nevetek hangosan, önfeledten, többnyire inkább mosolygok. Ilyenkor az önmagával elégedetlen alkotó apró darabokra tépte a frissen kinyomtatott oldalakat...

Viszontlátások

    Visszajöttem a hosszú hétvégéről, melyet a gyerekeknél töltöttem Párizs környékén. Azon kívül, hogy február végén találkoztunk utoljára, az is indokolta jövetelemet, hogy találkozzunk még az isztambuli években megismert barátunkkal Jean-Paul-lal, aki fiamat 12 éves korában látta utoljára, ami mégiscsak jó 30 éves távolságot jelent!

   Jean-Paul szintén legfiatalabb lányánál volt látogatóban Dél-Franciaországból. Anne fiam osztálytársa volt Isztambulban, így dupla volt a viszontlátás. Kölcsönösen felfedeztük egymás családját, házastársát, gyerekeit, unokáit... Már előre megnyugtattam a gyerekeket, hogy nem lesz gond a társalgással, mert J-P egyedül is tartja, akár órákig is, a beszélgetést. Egész karrierjét külföldön futotta be, Egyiptomtól Japánig, Kanadától Törökországig, Haititól Tunéziáig terjesztette a francia kultúrát. Mindenütt színjátszócsoportot alapított és járta az országot a francia repertoár darabjaival, melyet ő rendezett és többnyire játszott is benne, magas színvonalon! Én csak messzebbről követtem őket, egy-egy plakát készítéséig és a fényképes dokumentáció érdekében. Fiam a kulisszák mögött, esetleg a rendezői fülkében szívta magába a színház szeretetét, míg apja játszott a legtöbb darabban. Rengeteg közös élményt élesztettünk fel az 5 évi isztambuli "együttélésből". Mi, a "felnőttek" (manapság már inkább az "öregek"  -  bár J-P-ra nem illik a szó, annak ellenére, hogy a 80 felé ballag...) többször is találkoztunk Isztambul óta. Mindannyiszor szorosabbra fűzzük a barátság szálait. Ami engem illet, nálam pár évvel idősebb testvéremnek tekintem. Ő sokszor "ma petite soeur"-nek titulál, ami "kishúgom"-nak felel meg. Évente többször beszélünk, írunk egymásnak. Ő is megözvegyült, felesége 3 évvel Gilbert után halt meg. Akárcsak én, ő sem tudja elképzelni, hogy helyettesítse "élete párját" valaki mással. Nem követendő példaként mondom, csak egyszerűen így van, és nem is lesz másként.

a gyerekek kutyája, Omega sikeres közeledési manővere

Fogászati intermezzo

    Délelőtt ismét fogorvosnál jártam. Ezúttal néhány eljövendő implantátum érdekében. Már 2015-ban elkezdtem az előkészületeket, de egy felbukkanó sürgős betegség elsőbbséget követelt és elhalasztottam sine die a folytatást. Tudtam azonban, hogy előbb-utóbb halaszthatatlanná fajul majd a dolog.

kb. ilyen lehetett...

   Be kell vallanom, hogy a fogorvoshoz gyerekkoromból eredő rettegés fűz. Annak idején, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején sok esetben a körzeti orvosok rendelői is fel voltak szerelve egy fogorvosi sarokkal, ahol alapvető műveleteket el lehetett végezni: foghúzást, tömést, koronát stb. Implantátumról szó se volt akkoriban.

   A legidősebb körorvos Mindszenten akkoriban az erdélyi Zalatnáról származó dr Finta Dezső volt. Még a 19. sz. végén született, nagyanyámmal volt egyidős. Azok közé a régimódi családi orvosok közé tartozott, akiket bármikor ki lehetett hívni sürgős esetben (ügyelet nem volt akkoriban), mégis maradt idejük óriási kultúra felhalmozására (házában pl. egy nagy terem minden falát betöltötte óriási festmény-gyűjteménye, amelyet egyszer kiváltságképpen nekem is megmutatott, gondolom, kis hírnevemnek köszönhetően a rajz területén már iskolás koromban...) Legelső találkozásunk idején viszont kb. 5 éves lehettem. Beteg voltam, kijött hozzánk, hogy beoltson. A szoba közepén állt nagyszüleim kettős ágya, és én egyik oldalról a másikra hengeredtem, hogy el ne érjen. Az orvos, kezében az injekciós tűvel, lassan türelmét vesztve, legalább háromszor körbe járta az ágyakat, míg el tudott kapni...

   10-12 éves koromban kezelte a fogaimat, sokáig tartott, fájdalmas volt, hiszen a lábával meg-meglódított fúró nagyon lassan forgott... Máig beleborzongok az emlékébe is, s örök időkre szóló irtózás maradt bennem a fogorvosok iránt. Annak ellenére, hogy az általa kezelt fogak tömése minimum 20 évig bírta...