Banán a nappaliban?...

    "Foglalkozz könnyedébb témákkal", intem magam legbelül, hogy ne terheljem a hozzám belépő kedves olvasót közérzetemmel, mely néha a felettünk hosszú időre berendezkedett  ólomszürke égre hasonlít leginkább. Pedig nem élek elszigetelten, sőt, sokszor benéznek hozzám nemcsak előre megbeszélt, hanem váratlan látogatók is  -  annak ellenére, hogy itt Franciaországban udvariatlanságnak minősül, ha valakit előzetes telefon nélkül meglepnek.  Délelőtt előfordul eféle váratlan eset is, ilyenkor még pizsamában találnak a gép előtt. "Láttam az autódat a ház előtt, gondoltam, benézek hozzád", bocsájtják előre kissé védekezőn. Annak idején Mindszenten, ahol telefonunk se volt sokáig, s a látogató szinte mindig váratlanul jött, jobban mondva mindig készenlétben kellett rá várni kifogástalan renddel, tisztasággal, nehogy "szó érje a ház elejit", hogy nagyanyámat idézzem.

   82 éves szomszédasszonyommal már bizalmasabb a viszonyunk, ő szinte bármikor rámcsenget, főképp rosszabb periódusaiban, amikor szüksége van pár szóra. Sokszor csak annyi az ürügy, hogy csavarjam le gyógyszeres fiolája kupakját, mert eldeformálódott ujjai nem engedelmeskednek. Néha pedig egyenesen orvosi véleményt kér tőlem... Ilyenkor természetesen igyekszem megnyugtatni, vagy ha a probléma kívül esik "szakmai tudásomon", közös orvosunkhoz irányítom. Néha egy kávéra is leülünk, s hosszabb ideig elbeszélgetünk, bár azt előre jeleztem, hogy szerintem a jó viszony ápolásának egyik titka, hogy hagyjuk a másikat lélegzeni. Szükség esetén viszont mindig számíthatunk egymásra.

   No és az  új  kanapé... Még áprilisban bejelentettem ezen a blogon, hogy megrendelem. Az előzőeket eladtam, helyettük lett annak idején a kétszemélyes és a "rózsaszín" fotel, hogy tágasabb, levegősebb legyen a nappali. Ehelyett mi történt? Mint ami szokott, javíthatatlanul (egyszer majd ebben a témában is mélyebbre kell ásnom!) : valahányszor sikerül helyet csinálnom magam körül, kis idő múlva ismét "betöltöm az űrt"... Mondtam már, hogy nyitott könyv lennék egy pszichoanalitikus számára?...

   Nos, ilyen lett az új (már több, mint egy éve "szemeztem vele", állandó tétovázásaim türelmessé tesznek), nagyon benne van a korszellem, az elkerekített oldalak, a karjaikba fogadó formák, a természetes anyagok (lenvászon) és színek... Hasonlít egy banánra, egymás felé fordítja a beszélgetők tekintetét...

Elválások éveken át... az élet.

    A hét végét a gyerekeknél töltöttük. Benne volt az éppen aktuális "Apák napja", de még a május végéről elhalasztott "Anyáké" is. Menyem szülei a múlt év augusztusa óta nem jártak náluk (én is csak másfél hónapja egy röpke hétvégére). Ez a hosszú idő egyúttal a korlátozásokkal teli hónapok története is. Szerencsére ezalatt a gyerekek többször is eljöhettek hozzánk.

   A viszontlátásaink mindig fontosak, hogy ne mondjam, életbevágóak számomra. Az idő múlásával egyre inkább. Fiatalon, ha jól emlékszem, nem egészen így éltem meg, pedig 25 éves koromtól, sőt, ha a SzU-ban töltött másfél évet is beleszámolom egyetemista koromban, nagy idő- és térbeli távolságok gyakran választottak el a családtól. Ez utóbbi fogalom persze kissé más értelmet kapott, miután nekem is lett egy "saját" családom  -  férj, gyerek  -  ettől kezdve a szülőktől elválás nem jelentett elárvulást, hanem folytatást a "saját" családdal. Velük mindig otthon voltam mindenütt, vittem a hátamon a házam, akárhol tettem is le egy ideig.

   Magyarországon évente egyszer, esetleg kétszer töltöttünk hosszabb-rövidebb időt. Anyámnak sosem volt elég: még ha egy hónapra érkeztünk is, másnap reggel kisírt szemmel várt a konyhában: "Már egy nappal kevesebb..." Ezzel mindannyiszor rendkívüli súlyt helyezett a vállamra  -  bűntudatkeltésben meglehetősen leleményes volt... Ugyanakkor megtanított rá akaratlanul is, hogy soha ne támasszak hasonlóan egoista követelményeket gyerekeimmel szemben, hiszen nekik is megvan a saját életük, sokrétű elfoglaltságuk: a szeretetet, gondoskodást, figyelmet nem követelni, kizsarolni kell, hiszen szabad akaratból, érzelemből jobban és gyakrabban adják, mint nyűgös kötelességből!... Az elválás így is nehéz volt, ahogy az évek teltek rajtuk is... Apámnak örökké hálás leszek, hogy ilyen tekintetben is megkönnyítette a helyzetemet: soha nem próbált érzelmi zsarolással bűntudatot kelteni bennem, diszkréten segédkezett a csomagolásban, indulás előtt becsempészett néhány kövér szőlőfürtöt a lassanként beérő saját termésből (melyre nagyon büszke volt!) a csomagtartóba... S a már távolodó autó ablakából láttam, amint szemét törölgeti...

Megleszünk...

   A teraszon ismét olyan nagy a meleg, hogy inkább bezárkózom a számítógépem elé a nappali hűvösébe, amíg hűvös... Esténként elkezdtem a kertet is locsolni, mert a rózsafák közül a fehér és a három rózsaszín nagyon nyílik, a két piros még csak bimbózik. Nem beszélve a hortenziákról, amelyeken még a leveleket is megfékezte a február végi fagy.

   Ez a hét a lehangoló híreké. Egyik kedves barátnőm anyja meghalt a múlt héten. Ilyenkor hiába mondjuk magunknak, hogy 92 éven túl, öregek otthonában (még ha az övé valóságos luxus rezidencia is), ha az ember már felkelni sem tud, s a Covid miatti szigorú rendszabályok korlátozzák a látogatási lehetőségeket, az élet már csak ideiglenes túlélés. Másik kedves barátnőm lehangoló hírekről ír, ezúttal saját magát illetően, s én tőlem telhetően biztatni (nem pedig hitegetni!) szeretném, mert meggyőződésem, hogy pszichológiai viszonyunk a betegséggel szemben nagyon fontos. S ma reggel 82 éves kedves szomszédasszonyom hívott fel, hogy az előző éjszaka nagy részét a sürgősségin töltötte kisebb agyvérzés gyanújával és most IRM-re vár... Én pedig azt keresgéltem éppen, melyik napon vihetném el egy vendéglőbe kagylót enni, ahogyan arról annak idején, a hosszú bezártságunk alatt álmodoztunk!...

   Hiába, úgy látszik, az ember az örökkévalóságra van hangolva! Időnként, egy-egy sorscsapás után, nagy erőfeszítések árán stabilizálni kénytelen ingadozó bárkáját, majd szeretné, ha kipihenhetné egy kicsit az erőfeszítéseket, ha ápolhatná sebeit, míg azok úgy-ahogy beforrnak. Tudja jól, hogy a stabilitás csak időleges, hogy a régi szép idők még megalkuvások árán se térnek vissza, de berendezkedik az egyre kopottabb bárkában, csak hogy rosszabb ne legyen... Megleszünk, csak rosszabb ne legyen!

   

Montaigne, a humanista bölcs

 "Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől"  -  idézem Montaigne-t, kedvenc filozófusomat. Először az egyetem francia szakán találkoztam vele, amikor is az "Esszék" c. műve került sorra, ha jól emlékszem, meglehetősen "kutyafuttában", amit még súlyosbított a gimnáziumból hozott nagyon is kevéske szókincsem. Később többször is visszatértem hozzá, immár saját elhatározásból, mert egyre jobban belemélyedve úgy éreztem, hogy éppen ő az, aki kérdéseimre legjobban felelni tud.

   A reneszánsz humanista filozófus fő műve maga az élete, a 16. sz. második felében, 1533-1592 között. "Életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet." Sajátjának legnagyobb részét vidéki kastéyába visszavonulva tölti Bordeaux-hoz nem messze. Könyvtára mélyén írogat, a reneszánsz kor szokása szerint tanulmányozza az ókori filozófusokat,  elmélkedik az életről, többnyire a sajátjáról, melyet egyetemes szinten, a "humaine condition", vagyis az egész emberiség részeként vizsgálgat. Ezért is érezzük olyan közel hozzánk, hiszen magáról beszélve rólunk is beszél, megosztja velünk lecsapódó gondolatait, de sohasem tudálékosan, az esendők felett ítélkezve, sohasem magabiztosságtól duzzadtan, mint valami modern coach, hanem élete eseményein tűnődve, szinte előttünk bogozgatja gondolatait. "Többet tanulmányozom önmagamat minden más dolgoknál: ez az én metafizikám, ez az én fizikám." 

   Visszatérve a bevezető mondathoz, melyet az elmúlt év olyan időszerűvé tett, be kell látnunk, hogy a félelem érzése uralja életünk egy részét, járvánnyal vagy anélkül is. Ez a érzés éveink előrehaladtával egyre növekedhet. Okát, szerintem legalábbis, a felgyülemlett tapasztalatokban kell keresni. Egyre több alkalmunk adódik a találkozásra betegséggel, halállal. Ezek a nagy megpróbáltatások alapjaiban megrengetik néha életünket, rávetik árnyékukat a továbblépés lehetőségére is.  Beismerjük vagy nem, egyremegy. Keressük a varázsszót, mely megvilágíthatja előttünk az ösvényt. Esetleg a jó öreg Coué módszerével addig próbáljuk ismételgetni, míg magunkat, esetleg másokat is remélünk meggyőzni, hogy minden rendben. Montaigne arra biztat bennünket, hogy "szelíditsük meg" a halál gondolatát, ahelyett, hogy úgy tegyünk, mintha nem létezne. Csak így becsülhetjük meg, élvezhetjük igazán az élet értékét, az előttünk álló éveket.

a híres torony, ahol a könyvtára volt