flora magyar blogja

József Attila: IRGALOM

2012-01-30T21:22:00.002+01:00

Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.

És hallgatom a híreket,
miket mélyemből enszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.

(1936)

A piriti legenda... 1.

2012-01-28T11:35:00.000+01:00

anyai nagynyám, Németh Mária

Ez a portré is az egyik ilyen vakáció alatt készült, a dátum szerint 1962. júliusában, a nyolcadik osztály utáni nyári vakáció alatt. A ceruza kezd elmosódni egy kicsit... Anya 18 éves múlt, amikor az Alföldre "szakadt". A világ végére... Azelőtt alig-alig hagyta el a falut, néha Jánosházára, a polgáriba, egyszer-egyszer Cellbe vagy talán Pápára. Apa a háború alatt visszavonuló magyar csapatokkal került oda, s tej után nézve akadt meg a szeme a 17-18 éves szép leányon, aki az anyám lett később... Visszabiciklizett érte 46-ban, több mint 350 km-t... Ahogy elmesélte többször is, a hátán voltak a csere-bicikligumik a hátizsákkal együtt s míg odaért, a dörzsöléstől két ing szakadt rongyosra rajta! Ez már a családi mítosz része, amit az utódoknak immár én adok át.

A továbbiakban szeretném elmesélni, mitől voltak olyan varázslatosak azok a piriti vakációk, holott mai gyerek szemével nézve semmi világrengetően érdekes nem történt! Sőt, eleinte még csak TV se volt! Később is csak egy, a kultúrházban, ahová a kamaszok is inkább inkább flörtölni jártak. Talán sikerül majd szavakat találnom, hogy visszaadhassam, önmagamnak is, azokat a gyerekkori élményeket, amelyek elevenen élnek valahol a mélyben. Még ha nem is vagyok Fekete István. Sajnos...

50 éves akvarell...

2012-01-24T12:25:00.000+01:00

a piriti templom tornya

Ez a régi vízfestmény 1961-ben készült, a nyári vakáció alatt. A színek csodálatosképpen elég frissen megmaradtak a kissé megviselt vázlatfüzetben, aminek még a papírja sem volt pedig elsőrendű, speciálisan akvarellre szabott.

A képen a nagypiriti templom tornya látható, a falu Kispirit felőli bejáratánál. Néhanapján itt őröztem Iduska néném egyetlen tehenét. A falu Veszprém megyében található, Vas megye határán, Devecserhez nem messze, melynek nevét a vörös iszap az egész világon ismertté tette...

Anya innen került az Alföld déli csücskébe. Itt folytak le mesebeli nyári vakációink öcsémmel, egészen egyetemista koromig, sőt, még azon is túl. Nem tudom, volt-e legalább 100 lakosa a kis falunak, nekem mindenesetre egy percig sem volt unalmas a benne töltött több nyári hét, egész gyerek- és kamaszkorom minden egzotikuma...

Nyakamon a kötél...

2012-01-21T22:00:00.001+01:00

Most írtam meg francia blogomon ezt a régi históriát, amely mindig megkísért, valahányszor mérhetetlen vágy fog el hosszabb léptékű szabad idő után, melyet senki és semmi nem zavarna meg... Ilyenkor még az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne egy-két hónapra kolostorba vonulni, csak a kis laptoppal a hónom alatt és kizárni telefont, tévét az életemből, hogy végre annak szenteljem magam... S hogy mi minden nagyszerűt, hallatlant, régóta kísértőt hozhatnék ki magamból, ha... Aztán eljön több nap egymás után, békések, mint egy titkos, napsütötte homokos tengerpart, melyet csak én ismerek, s ott állok bénán, tehetetlenül a lehetőség előtt...

1957. januárjában költöztünk be a nagyobb házba, mely egy sor átalakítás után némi kényelmet, több önállóságot ígért a három generációs, hat tagú családnak. Volt benne egy szoba, ahová mindig nyomasztó érzések között mentem be. A volt tulajdonos elmesélte a hozzá fűződő történetet.

Szüleitől örökölte a házat. Apja furcsa rokkantsággal jött meg a háborúból: egy aknarobbanás nemcsak a hallását tette tönkre, hanem abban a rögeszmében hagyta meg, hogy mindenképpen fel kell akasztania magát. Számtalanszor próbálkozott vele, de a család résen volt és mindig megakadályozta.

Egy napon anya és lánya piacra készült, az apa is beöltözött a templombajáró fekete ruhájába azzal, hogy kimegy községháza elé a padra, elbeszélget a platánok alatt. A piacról visszatérve a lány benyit a szobába, de nem enged az ajtó. Az oldalsó ablakon át megpillantotta apját, amint szálfaegyenesen állt a gerendára hurkolt kötél alatt. Arcán megkönnyebbült, sugárzó mosollyal. Halott volt, de talpon. Szíve megkövült a végre beteljesülendő hatalmas vágytól...

Csemege Illyés Gyula naplójából...

2012-01-19T17:22:00.000+01:00

(...) A szerelem s a szex bajosan s ritkán fér össze, lévén hogy az utóbbi disznómód - emsemód - cserélheti társát, az előbbi pedig rögtön minden téren örök akar lenni. Az "igazi" szerelem - amely kiállt minden próbát - mindig öregkori, bárhogy ágálnak a fiatalok. A fékezhetetlen vér lobogásának csitulásával éled föl a testben is. Romeóban és Júliában a mindig megbízhatatlan jövő dolgozik, Philemonban és Baucisban a megbízható - nem változó - múlt. Szerelemesek, várjátok ki a szex kihűlését. Azután melegedtek össze. Röpke néhány évtized a türelmi idő. De megéri, a páros élet valóban a legszebb a világon, akkor derül ki; szemben - testközelben - az elmúlással. Nem gyerekjáték, nem szórakozás a szerelem. Tűzpróba, valamicske üdv, a földön így is pillanatnyi. (...)

Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1979-1980) Századvég Kiadó 1994

adalék:

hasonló cipőben itt...

Kis műhelytanulmány, otthon... Catherine (2008)

2012-01-18T10:33:00.000+01:00

Petróleumlámpa

2012-01-15T17:44:00.001+01:00

A fenti képen 6-7 éves lehettem, még 1956 tele előtt volt, mert akkor költöztünk el abból az öreg, vertfalú házból, melynek méteres vastag, kőkeményra sulykolt falaiba belegörbült a fúró, amikor az ötvenes évek legelején bevezették a villanyt...

Igen, ismertem még a petróleumlámpát is: volt egy hétköznapi viharlámpánk, a tehénre, borjúra kinézőben is azt lógatta kezében nagyapám, bár ő lámpa nélkül is nagyon jól eligazodott közöttük. Bent, a "nagyszobában", mely a nagyszülők és a két unoka búboskemencével fűtött hálója és egyben a "nappali" is volt (a fiatalok a fűtetlen mellékszobában kapargathatták a jégvirágokat az ablakon, amúgy is szoros volt a hely a keskeny ágyon kettőnek!), szóval, ebben a "nagyszobában" volt használatos a szép fehér opálos talpú lámpa, melynek gondozása nagyanyám reszortja maradt. Gyakran tisztította az üvegét, összecsavart újságpapírt vezetve nagy elővigyázattal a keskeny csőbe, mely gyakran bekormolódott a rossz minőségű petróleumtól. Szaga korai gyerekkorom átható emléke... Mindennel takarékoskodtunk, sokáig kellett a lámpagyújtásra is várni, míg eloszlathatta a baljós, boszorkányokkal, ördögfiókákkal teli árnyakat a szoba sarkaiban. Ilyenkor nagyanyám lecsavarta az üveget, az erre szolgáló ollóval levágta a petróleumba lógó kanóc kissé elégett másik végét, majd meggyújtotta. Mihelyt visszacsavarta az üveget, az addig bizonytalanul táncoló láng fénye elöntötte a fehérre meszelt falakat.

Kalandozások a világ végén...

2012-01-12T16:19:00.000+01:00

Jó ideje már, hogy írni szerettem volna erről a témáról, kerestem, hogyan vághatnék a közepébe, anélkül, hogy szokásom szerint a kályhától indulnék el megint... Úgy tűnik azonban, hogy némi bevezető nélkül lehetetlen, s megint oda a velős rövidségre törekvés!

A francia TV-ben van egy sorozat, melynek láttam egynéhány darabját. A lényeg az, hogy egy ismert sztárt meghívnak egy titozatos utazásra, melynek célja a repülőgép felszállásáig ismeretlen marad, az illetőnek bőröndjét egyszerre kell a trópusi és a sarkköri viszonyokra elkészítenie, bekötött szemmel érkezik a reptérre és csak a felszállás után vezettetik be a rejtélyekbe. Megérkeznek aztán a "világ végére", a civilizáció által elfelejtett afrikai törzsbe, a vietnami partoktól száz kilométerekre, cölöpökön élő, ősi eszközökkel halászó etnikai közösségbe, a tundra rénszarvastenyésztő vadászához, a tibeti teherhordó családjába stb. stb... Ott aztán, igen kis (2-3) létszámú, rendkívül diszkrét forgatócsoporttal eltöltenek kb. két hetet, részt vesznek a mindennapi életben, segítenek a munkában, megosztják a spártai körülményeket. Gondolatokat, megérzéseket cserélnek (tolmács segítségével, de a Zé által javasolt metakommunikáció segítségével is). Nyitódnak egymás felé. Mély kötődés jön legtöbbször létre s a végén nemcsak a résztvevők, de a néző is szemét törölgeti... A lényeg az, hogy senki se végzi érintetlen állapotban ezt a kalandot. Még én sem, pedig nehéz engem könnyekig meghatni...

Ezek a rendkívül egyszerű, legtöbbször igen nehéz körülmények között élő emberek sokszor boldognak, megelégedettnek vallják magukat a nehézségek ellenére. A tundrai vadász különösen megfogott. -30°-ban megágyazott a hóban éjszakai lesre a TV szőke bemondónőjének, égett a tűz, világított az érintetlen hó az óriási fák között, a vadász körbemutatott, s azt mondta: "Nézzen körül! Hát van ennél szebb a világon? Mit kívánhatnék ennél többet? Van családom, egynéhány rénszarvasom, körülöttem ez a gyönyörű táj, szabad vagyok! Maguk európaiak, sokkal kényelmesebb körülmények között élnek, jóval gazdagabbak. Mégis ritkán mosolyognak, mintha nem értékelnék a boldogságukat. Vajon miért?" Sztárunk elgondolkodott, s nem tudott válaszolni.

Borongós jelen hangulata ellen nosztalgia...

2012-01-10T10:56:00.000+01:00

Az év borongós hangulatban indul... A legtöbb blogról szorongó, aggodalommal teli gondolatok szállnak a jövő felé. Ilyenkor menekül az ember a múltba, ahonnan kiválaszthat valami vígasztalót - nem mintha csak szép emlékekkel lenne teli, de legalább válogathatunk közöttük!

A fenti képen természetesen nyár van. Azt hiszem, úgy 1981 nyarán lehetett, nagyon meleg volt. Emlékszem, a Tisza kinn volt a két gát jó félmagasságáig, csónakkal lehetett átkelni a túloldalra. A csónakos a fűzfák között lavírozott a széléig merült járművel, melybe anyósomat a világért sem lehetett becsalogatni. A gát tetejéről integetett utánunk.

Apa a tiszai halászlé főzésének elismert szakértője volt. A hátsó udvaron állította fel a bográcsot még reggel. A képen apósomat avatja be éppen a ízek rejtelmeibe. Tőle tanultam én is a halászlé-főzés titkait, amellyel Leningrádban meglehetős sikerem volt (otthoni paprikával, persze), igaz, tengeri halból!...

Apósom mindenre kíváncsi, rendkívül joviális ember volt. Apa, fittyet hányva a magyar nyelv egy francia számára áthatolhatatlan bozótjára, türelmes pedagógiával magyarázta apósomnak, hogyan kell megtapasztalni, mennyire főtt már meg a halászlé. A nyelvi nehézségek sosem állították meg őket a társalgásban.

*a kép rákattintva nagyítható

Radnóti naplójából... (1942)

2012-01-04T18:09:00.000+01:00

július 1.

Behívtak. Abbamarad a Lafontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá... hisz a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem. A Montherlant: Les jeunes filles -ének III. kötetét ma akartam kezdeni. Ezt se én fordítom. "Le Démon du Bien". Oui, "le Démon", mais "du Bien"?

(Munkaszolgálatban írt jegyzeteimet időnként "fekete postával" elküldtem Fifnek. Öszegyűjtötte. Egy kis pepita noteszbe jegyeztem, mint negyvenben, s ez is izgatta a bajtársakat, mint akkoriban, negyvenben, az a másik. Mit írhat ez...?)

júl. 4.

Szentendrén. A ref. leányinternátusban.

júl. 5.

Sárga karszallagot kapunk és katonasapkát. Holnap tífuszoltás. Mély közönyben élek. A sárga szallagot hordom, még "büszke" sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyelem. Jobb lenne büszkének lenni...

júl. 6.

Oltás. Kivisznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőr felületét. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel.

Bakancs és kötszer-kiosztás. Negyvennégyes bakancsot adnak, kihallgatáson kell kérnem, hogy a sajátomat viselhessem. Délután szemle. Az alezredes beszél: "Az Önök fajtájában olyan erős a megvesztegetés szelleme, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl. Óva intem magukat minden kísérlettől, Margit-körútra kerülnek, stb..." A keretaltisztek némán állnak körülöttünk. Újabb "faji tulajdonsággal" ékesítve, díszlépésben vonulok el.

(in Radnóti Miklós IKREK HAVA NAPLÓ, Osiris Kiadó, Budapest 2003)

http://flora.over-blog.org/article-miklos-radnoti-1909-1944-extraits-de-son-journal-58433231.html* itt megtalálható francia fordítása

2012-01-02T17:29:00.003+01:00

Túl vagyunk a decemberi ünnepi forgatagon, fáradtan próbálunk ébredezni és visszatalálni saját ritmusunkhoz. Már aki megteheti és nem kell új hajszába kezdenie.

Nem valami fényes formában kezdem az új évet, az enyhe szürkeség, az eső meg-megújuló rohamai mintha ólomsúlyokat akasztanának amúgy is gyenge lábaimra. Csak semmi kényszer, hagyom az eseményeket maguktól folydogálni, legyen meg az egyedüllét eme luxusa... Az idő az egyik legnagyobb kincs manapság. Hát éljünk vele, csak semmi sürgetés!

Valaki Rilke sorait idézte egy könyvben, megpróbálom magyarra átültetni, de valószínűleg létezik jobb, "hivatalos" fordítása is:

"Ha mindennapjaid szegényesnek tűnnek, ne őket okold. Magadban keresd a hibát, ha nem vagy eléggé költő ahhoz, hogy számtalan csodáját magadhoz csalogasd" (Franz Xaver Kappus fiatal költőhöz írt levelében)

2011-12-29T18:11:00.000+01:00

Öreg író - fiatal múzsa (toll, kréta)

Az elmúlt hét nagyon felrázta a megszokott, nyugalmas napjaimat. A lányok ma egy hete viharzottak be az életembe az édesanyjukkal, apjuk másnap csatlakozott és ma mentek el, a szokott nagylelkű gesztussal rám ruházva náthájukat, köhögésüket, mely engem majdnem mindig a gödör szélére sodor... Most jövök az orvostól, egy szatyor gyógyszerrel felruházva, miután jó két órás verejtékezéssel (ami mellesleg jót tesz a nyavalya ellen, ha az ember meg tud állni a lábán!) sikerült rendbe tenni a házat. Meghívtak szilveszterezni, holnap, ha lesz erőm autóba ülni és nekivágni a rengeteg kamionnak, utánuk megyek Meudon-ba, hogy életemben először ne egydül lépjem át az új év küszöbét...

Imádtuk egymást az unokáimmal egy héten keresztül! 24-én megjött a Père Noël a sok játékkal. Lucie előre írt neki egy kicsit ákom-bákom levelet, hiszen még csak jōvőre kerül abba az osztályba, ahol írni tanulnak. De olyan régóta faggat már mindenkit, hogy gyakorlatilag tud írni-olvasni, csupa kíváncsiságból. Alice az idén szeptemberben került óvodába, majdnem 3 évesen. Követi nővérét, mint az árnyéka. Jólesik nézni, mennyire szeretik egymást.

Reggelente befurakodtak az ágyamba, ami nem volt könnyű, lévén hogy Gilbert halála után egyszemélyesre cseréltem fel. Többnyire csak "élünkre állítva" fértünk el benne! Kis beszélgetés után lementünk a földszintre, hogy a szülők kialhassák egy kicsit magukat: év közben nem sok pihenés jut ki nekik!

Bevallom, jól esik a csend, a kis pihenés. Ilyenkor érzi az ember, hogy túl van a fiatalkori teljesítőképességén. De ahogy magam ismerem, holnap már hiányozni fognak!

Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok!

Karácsonyi üzenet...

2011-12-24T00:22:00.000+01:00

ez az én fám...

Minden kedves látogatómnak,
aki akarva-akaratlan blogomra érkezik,
a hűségesen kitartóknak méginkább,
boldog Karácsonyt kívánok!
Legyen a feltétel nélküli, ingyenes szeretet ünnepe,
melyben egyszerűen örülünk,hogy együtt vagyunk,
hogy élünk, ahogy lehet,
ebben a kihívásokkal teli,
bizonytalan világban!

Egy régi fénykép...

2011-12-20T19:05:00.001+01:00

Öcsém és én az 50-"s évek elején

A karácsony előtti hangulat a gyerekkori karácsonyok ízét idézi fel. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy olyan makacsul próbáljuk gyerekeink, unokáink előtt megőrizni a Jézuska vagy a Télapó kegyes hazugságát, hogy még rajtuk keresztül részesülhessünk benne egy kicsit... Hogy úgy tehessünk még, mintha igaz lenne...

Emlékeimben karácsony mindig fehér és ropog a hó a lábunk alatt. A búboskemence által jól befűtött szobában várjuk a Jézuskát. Apa, anya időnként kinéznek az utcára, jön-e már, de láthatólag sok dolga van, mert sokáig próbára teszi a türelmünket. Öcsém jó 20 hónappal fiatalabb nálam, de amilyen erős, virgonc, hamar utolér, sőt túltesz rajtam (felnőtt korában nem volt messze a 190 cm-től!). Kamasz korunkig elválaszthatatlanok voltunk...

Egyszercsak nyílik az ajtó és belibeg rajta a "Jézuska", maga előtt tartva a feldíszített karácsonyfát. Lélegzetvisszafojtva, megilletődve kísérjük a szemünkkel az asztalig. Még az sem zavar bennünket, hogy hosszú rózsaszín szatén hálóinget visel, arcát fehér zsabó takarja, a hátán viszont "igazi" angyalszárnyak lebegnek!...

Generációk együtt...

2011-12-17T17:33:00.001+01:00

A fenti kép még a nyáron készült. Anya, a 83 éves dédmama és Alice, akinek 2 hónap hiányzik a képen a 3 évből. Csip-csip-csókát játszanak. Alice azóta is élvezettel fújja, még a telefonban is elénekli "nagyanyának", ha meghallja a hangját, még ha fogalma sincs róla, mit jelentenek a szavak. Más gyerekdalokat is ismer magyarul, bölcsődalként egy franciát és egy magyart kér. Időbe telt, míg rájöttem, melyik az a "kapudat, kapudat", melyet kitartóan reklamált, s míg rá nem zendíthettem a "Bújj, bújj, zöld ág"-ra...

* a kép rákattintva kinagyítható...

Olvasmány...

2011-12-14T10:34:00.002+01:00

Ő csak az én kertemben, tavaly ilyenkor
Mindent "kicsiben" csinálok...

Az éjjeliszekrényre olyan olvasmány kell, amitől kedve van az embernek befejezni a napot és elindulni az ágya felé... Több, mint 5 éve már, hogy a végtelenségig elodázom ezt a pillanatot, inkább a TV előtt szunyókálok néha a kanapén. Próbáltam megfejteni, miért. Azelőtt soha nem szenvedtem álmatlanságban... Most meg olyan kevés lelkesedéssel indulok a szobám felé, mintha utolsó utam lenne. Mintha az álom, melyben el kell merülnöm, örökké tartana, s nem lenne semmi biztosítékom arra, hogy fel is ébredek... Ezért is van, hogy mihelyt eloltom a lámpát az olvasás végeztével, ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolom a kis rádiót, - semmiképpen sem zenét, az nem segít rajtam, élő beszéd kell - hogy az élet jelei továbbra is zümmöghessenek a fülembe, s a reggeli világossággal engem is visszacsalogassanak az álom feneketlen mélységeiből...

A nagy halom tetején Sylvain Tesson: "Dans les forêts de Sibérie" c. nemrég megjelent könyve vár rám. Sylvain Tesson fiatal író, 37 éves. Az élete lázas rohanás, mindaddig, míg fel nem teszi magának a kérdést: vajon mi után fut, még pontosabban: mi elől? Elhatározza, hogy 6 hónapra megtelepszik a Bajkál-tó partján egy 3 / 3 m-es, fából ácsolt halászkunyhóban, egyedüli társaságként a könyveivel, nomeg egy csomó üres füzettel. A legközelebbi szomszéd 30 km-nyire lakik. Izgalmas indulás. Találkozás önmagával. Mint amit - kicsiben - én magam is elkezdtem 5 éve már...

Felemás hangulatban...

2011-12-10T11:16:00.001+01:00

Most vagyunk az évnek abban a periódusában, amikor szaporodnak az ünnepi előkészületek tennivalói, legalább olyan ütemben, mint a rádió, TV és az újságok rossz hírei. Az ember szinte nem is mer örülni, attól fél, hogy túl nagy árat kell majd fizetnie az esetleges kis örömért... A sors alattomos hátbatámadásait átélte már néhányszor. Jobb félni, mint megijedni - állítja a rég bevált bölcsesség. Óvatosan élni, kicentizve a megelégedettség illanó érzését, nehogy megártson, azon nyomban visszahelyezkedve a résen állás éber pozíciójába... Hogy talpon állva érjen a halál?..

Kaptam egy könyvet a minap a pozitív gondolkodásról. Ideje, hogy belepillantsak. Nálam a remény színe a zöld. Sokáig ez volt a kedvenc színem. Vissza kellene találnom hozzá...

Velencei kis udvar, két csatorna között

Radnóti cikkeiből...

2011-12-07T10:26:00.001+01:00

(...) Minden nemzet irodalma ismer idegen remekműveket, melyek létezésük tudatával, légkörükkel hatnak - mert megközelíthetetlenek a maguk valóságában, a nemzet írói nem fordították, mert fordíthatatlanok. Ilyen volt irodalmunkban Rabelais is. Írók és francia filológusok vágyálma, akik szótárakkal felfegyverkezve ültek neki időnként; lihegtek és fulladoztak a szavak áradatában, lemondó mosollyal aabbahagyták s esetleg újrakezdték hónapok, évek múltán. A mű nyelve, szóbősége, a francia olvasót is nehéz próba elé állítja.

"Tisztán látom, hogy jó fordítás a szó abszolút értelmében nincs. Nem is lehet: a szigorú vagy laza fordítás egyaránt meghamisítja a könyvet. A legtöbb, ha író és fordító egy közös megérzésben találkoznak, és akkor, ha a fordítás nem is, de az új könyv lehet jó. S ha ez igaz, százszor igaz Rabelais-val kapcsolatban" - írja Kemény Katalin. S az új könyv valóban jó. (...) A fordításhoz két nyelven kell tudni, az idegen nyelven és magyarul, de gyanítom, hogy magyarul mindenképpen tudni kell, s ez a megjegyzés menten nem fölösleges, ha néhány újabb, nagy jelentőségű idegen könyv gyalázatos fordítására, jobban mondva a fordítás gyalázatos magyarságára gondolunk. Kemény Katalin tud magyarul, nemcsak írói, hanem nyelvészeti szempontból is, és ez a kétféle tudás birkózik a francia próza csodálatos áradatával, árnyalataival és ízeivel. (...)

Gondolat, 1937. március-április

Blanquette de veau...

2011-12-05T21:42:00.001+01:00

Tegnap annyiszor hallottam az asztal körül a spontán felkiáltásokat, elismerő szavakat, hogy végül kezdtem el is hinni, hogy tényleg finom lett, nemcsak az illata volt ínycsiklandó! Pedig a két kicsi nem nagy evő, a menyem betegeskedett éppen a gyomrával, P., az édesanyja pedig szeptember óta vergődik a 14 év után újra alattomosan támadó rák stációi között... Pár napja még nem is volt biztos, hogy el tud jönni az ebédre. Végül mind a heten az asztalnál ültünk, hogy fiam születésnapját megünnepeljük.

Nem részletezem az egész menüt (előétel, főétel, saláta, sajtfélék, desszert: ez a hagyományos rendje röviden), csak a főétel receptjét írom ide:

Hozzávalók:

borjúhús (lapocka, hátszín darabokra vágva), a mennyiség a résztvevők száma és étvágya szerint

1 nagy fej hagyma, megpucolás után 4-5 szem szegfűszeggel megtűzdelve

1-2 sárgarépa, kétfelé vágva

1 csokor "bouquet garni" (babérlevél, kakukkfű, petrezselyem, stb. kis csokorba kötve)
1 fokhagymagerezd

Én ezeket a kuktában jó 10'-ig összeforralom, majd beleteszem a húsdarabokat és lezárva a sistergéstől számított félóráig (attól függ, milyen és mennyi a hús, tapasztalt szakács tudni fogja!) hagyom főni. Közben elkezdem a mártást.
Hozzávalók (gondolomra, mint nagyanyám mondta):
vaj, liszt, gomba, 1 tojás, tejfel
A vajjal és liszttel rántást készítünk, de a halvány zsemle színnél megállunk.
A közben megfőtt és leszűrt hús levével, habverővel állandóan kevergetve eléggé sűrű mártást főzünk belőle. Hozzáadjuk a gombát (konzerv is lehet), majd a végén a tojás sárgájával kikevert tejfelt. Visszarakjuk a húsdarabokat a mártásba, forrón, főtt rizzsel tálaljuk. (esetleg megszórhatjuk előtte friss petrezselyem zölddel...)
Jó étvágyat hozzá!

Kb. igy néz ki a tálban

Őszi helyzetjelentés...

2011-12-03T17:07:00.001+01:00

Elhatároztam, hogy megpóbálok rövid(ebb) lenni, lényegre törni, s nem a kályhától elindulva, a szőnyegben megbotolva fürödni a szavak mámorában... Nem az ízeket és illatokat hordozó szavak tengerében elmerülni, ami pláne az úszni nem tudó klaviatúra-pötyögtető számára rendkívül kockázatos gyakorlat... Nem beszélve a jószándékú olvasóról!

mindennapos "rendetlenség", mondaná Anya...

Ezért hát: kb. + 6° van, két napja megállás nélkül permetez az eső, időnként vad északi szél rázza a redőnyöket. Jó itt a melegen, finoman fűszerezett (többek között szegfűszeggel megtűzdelt hagyma is volt a főzőlében), tejföllel megszédített borjúhús illata terjeng a házban. Várom a gyerekeket...

Mindennapos csoda...

2011-12-02T15:20:00.001+01:00

Fogalmam sincs, mi történt... Még most is a hatása alatt vagyok...

A takarítást követő kis pihenő után és a boltba idulás előtt gyorsan átfutottam virtuális postaládámat és egy mondatot írtam még Györgyinek. A kommentdoboz gyanús szívélyességgel kacsintott felém, úgy mint régen, majd egy hete, mielőtt még nehézkes akrobata-mutatványokra kényszerített volna... Bizalmatlanul, bár kipróbáltam, és csodák csodája, regisztrált! A Safarival, mint azelőtt! Pedig még csak nem is próbáltam orvosolni, a gyerekek angol tudományára várva...

kettőnk (Alice és én) születésnapi tortája

Nem is kell olyan sok minden a boldogsághoz!

Öszi tàrlat 2011

2011-11-28T15:50:00.001+01:00

A technika ördöge

2011-11-24T12:18:00.001+01:00

Napok óta küszködök az e-Mac-on egy technikai problémával: egyszerűen lehetetlen kapcsolni bármiféle Blogger-rendszerű blogot, többek között az enyémet sem... Természetesen, a gyanú elsősorban saját magamra terelődött: bizonyára én követtem el türelemetlenségből egy olyan műveletet, ami nem tetszett meg a Safari nevű, néha túlérzékeny, nehezen kiengesztelhető ismerősömnek... S most elzárkózik bármilyen közeledési, engesztelési kísérlettől...
Azért folyamodok most ehhez a másik (windows 7) rendszerhez, amely előtt még nem égtem fel teljesen...
Csak az a baj, hogy minden feltehető képem a másikon van... Nomeg az Apple legendás egyszerűsége... A lassú, de teljes beidegződés a másik rendszerre... Meg az is, hogy mire egyedül kibogozom a csomókat, rengeteg időm megy rá... Valahányszor megkísérlem az orvoslást, a páciens még betegebb lesz! (Irigylem Ágit, aki olyan könnyedén, otthonosan mozog ebben a számomra kínaiul beszélő mindenségben, mintha beleszületett volna!...)
Na mindegy, majdcsak történik egy csoda, s kimozdít a kátyúból.
Addig is olvaslak benneteket, ennyit még megenged.

Költészet őszi cseppekben...

2011-11-17T17:07:00.001+01:00

Murielnél (a képeken a résztvevők csak kis töredéke)

Október végén nálam volt a soros irodalmi est. A téma federáló: a magyar szerelmi líra néhány, nagyon személyes válogatása. Az egyéni ízlésen kívül a válogatást még nagyban befolyásolta az is, hogy van-e francia nyelvű fordítása a kérdéses versnek. Ez pedig nagyon korlátozott, legalábbis az én tulajdonomban, de a valóságban is alig terjedelmesebb. Hozzá kell tenni még egy kis szempontot: ha volt is fordítás, de szememben nagyon alulmaradt az eredetivel szemben, inkább lemondtam róla...

ez már nálam készült tavaly

Kb. 1 jó óra áll rendelkezésre. 15 verset választottam ki, egy részüket magyarul is felovastam a fordítások után, melyeket 5-6 önkéntes felolvasóra bíztam. Ennek mindig örülnek a résztvevők, s elveszi az est merevségét is: szeretem, ha egyre többen vannak "beavatva". Természetesen, a rögtönzött bevezető mellett ugyanolyan rögtönzött összekötőszöveget is mondtam a magam dilettáns módján, mivel nem voltam magyar-szakos tanár, s tudományom nagy részét önképzéssel szereztem...

Kezdtem a "Szeptember végén"-nel, melynek melankólikus zenéje magyarul is nagy hatást keltett, bár rajtam kívül senki sem értett egy kukkot sem belőle. Pilinszkyvel végeztem, az általam lefordított: "Azt hiszem" cíművel, de volt benne Ady, Szabó Lőrincz, József Attilla, Juhász Gyula, Radnóti, Illyés stb. Nyilván messze nem teljes (hogy is lehetne?), de kóstolónak megtette!

Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1979-1980)

2011-11-11T12:14:00.001+01:00

Magyar krőzusok

A magyarul beszélők annyi igét csinálhatnak, amennyit kedvük tartja. Ez anyanyelvünknek nemzetközien kiváltságos joga és irigyelt képessége mindazok részéről, akik hírét hallották. A nyugati nyelvek a főnevek elszikesítő szárazsága felé tartanak, eligétlenesednek.

Mi nemcsak főnévből, de szinte minden hangból, szisszenetből, már-már reccsenésből is teremthetünk igét. Még tulajdonnévből is. "Aladár rája schöpflintett egyet" - hangzott el még a Nyugat körében. Valakire tette, aki túlságosan adyzott. Ez a mi egyik gazdagságunk. Hogy szellemünket is fürgébben hasznosítsuk.

A főnév áll; az ige, a nyelvtan szerint is, cselekszik. Tőle mozog a mondat. Gyakorító igéink tanúsítják, alig van nyelv, amely annyira megőrizte volna a kifejezés ősi hajlékonyságát, mint a magyar. A szavak táncképességét a papírra rögzített mondatokban is.

A házasságról...

2011-11-09T17:30:00.002+01:00

Találtam tegnap egy szép idézetet e témához Anne Hébert kanadai írónőtől:

"C'est cela le mariage, la même peur partagée, le même besoin d'être consolé, la même vaine caresse dans le noir".

Megrpóbálom magyarra ültetni: " Mi más a házasság, mint osztozás a rettegésen, a vígasz közös vágya s ugyanaz a hasztalan símogatás az éjben."

Többen írtak boldogtalan házasságról, mint az ellenkezőjéről. Németh László "Iszony"-ának Kárász Nellijében sok asszony magára ismert szüleink generációjából. A maiaknak már könnyebb a dolga, külső akarat nem kényszeríti őket, az anyagi számítás is rajtuk áll. Sőt, a nagy elhatározást hosszú és alapos teszt előzheti meg, s nem is muszáj tovább menni. A válási statisztikák amúgy is azt bizonyítják, hogy a tanúk előtt szentesített fogadkozás nem szavatolja a házasság hosszú élettartamát (sőt, az oltár előtti sem!)...

Valamikor a nő előtt egyetlen perspektíva állt: találni egy megfelelő férjet. A "megfelelés" szempontjai között nem éppen a szerelem állt első helyen... Ma már közösen választ a két fél, s mégis sokszor csődbe megy a sokat ígérő vállalkozás. A kutatók 3 évet adnak a nagy szerelem hormon- és enzimháztartásunk által vezérelt, költői mázától alaposan lecsupaszított illúziójának. Utána jön a megszokás, az esetleges gyengédségbe torkolló, kompromisszumokra épülő langyos rutin. Vagy a "héjanász az avaron"... Esetleg egy új illúzió.

Ez a diagnózis. Nehéz vele megbékélnie a magamfajta naiv idealistának...

Nosztalgia...

2011-11-07T10:48:00.005+01:00

Áldozok ismét egy kicsit a nosztalgia oltárán, az új hét küszöbén. Jó nagy ugrás a múltba, a mellékelt képen olyan 13-14 éves lehettem, hetedikes vagy nyolcadikos. Farsang idején az iskola minden évben jelmezbált rendezett. A végén zsüri díjazta a legjobb jelmezeket, melyeknek szigorúan házi készítésűeknek kellett lenniök: a hatvanas évek elején szó se lehetett nagy költségbe verni a szülőket.

Ötödikes korom óta részt vettem, s gyakran kaptam is díjat. A "családi műhely" minden tagja nagy odaadással vette ki részét a készülődésből, sőt még néhány szomszéd is besegített. Lássuk csak a mellékelt képen, ahol egy török basa és egyik háremhölgye látható (már ahogy az akkortájt olvasott "Egri csillagok" hatása alatt elképzelhettük), milyen kooperáció előzte meg az első díjat nyert együttest! Minden darabjára emlékszem...

A fejelmen kartonból készült a kerek forma, melyet egy szétbontott rózsaszín szaténbugyival tettünk hitelessé, nem feledkezve meg a szegő piros szalgról sem. Öcsém turbánja egy frottirtörülközőből tekeredett, a felette ékeskedő karton-kúpról nem felejtődött le anya egyetlen bross-tűje. A fátyol és tüllszoknya lebontott függönyökből varródott, színes szalagokkal és pöttyökkel ékesítve. Alatta a buggyos nadrág maradék anyagból összeütve, s a vállamon is egy, még fel nem használt nyári darab vászon, alatta anya szatén hálókabátja.

Öcsém saruját én varrtam, a talpa kartonpaírból kivágva és olyanformán behúzva piros anyaggal, hogy az orra fölfelé görbüljön. A bugyogó anya "törökmintás" piros alapú szatén pongyolájának "föláldozásával" készült, felette a szomszéd Maca néni hálókabátja, piros sállal átkötve, a "basa" vállán sárga anyag maradékából köpeny. Külön említést érdemel a szakáll és a bajusz. Ne tessék úgy képzelni, hogy egyszerű fekete kartonból kivágott forma felragasztva, esetleg még egyszerűbben festékkel odakanyarítva, NEM! A kivágott formára tincsenként én magam varrtam fel a fekete szőrcsomókat, melyeket nagyapám bekecsének némi lekopasztásából nyertem!

Már az előkészületek lázában is nagyon jól szórakoztunk, apa, anya és a nagyszülők, sőt a szomszédok is izgatottan szolgáltatták az ötleteket, az anyagot és a munkaerőt. Jó hétig eltartottak az ilyen lázban és nevetésben eltöltött napok, melyeknek minden részlete elevenen él bennem, még akkor is, ha már csak két túlélője maradt...

2011-11-03T09:29:00.002+01:00

Victor Hugo:

Demain, dès l'aube…

Demain, dès l'aube, à l'heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m'attends.

J'irai par la forêt, j'irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

Je ne regarderai ni l'or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et quand j'arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ha földereng a táj

Ha földereng a táj, holnap a pirkadással

elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.

Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,

nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,

nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,

görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,

mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,

sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,

és ha megérkezem, sírodra teszem akkor

virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Ez a Victor Hugo vers a francia költészet számomra egyik legszebb darabja. A 19. század nagy zsenije mindent tudott, amihez csak nyúlt hosszú pályafutása alatt, abból mindig remekmű született: legyen az dráma, vers, regény, politikai szónoklat, de még akvarell is! Soha nem maradt tétlenül ráadásul. Még életében megadatott neki az óriási elismerés, a nemzet bölcsének tekintették. Temetése végetérhetetlen nemzeti gyászünnep volt.

Ez a három versszakba süllyesztett mélységes és vígasztalhatatlan apai bánat Léopoldine lányához szólt, aki szemei előtt fulladt vízbe csónakázás közben. Hugo, aki tudott minden "nyelven" írni, itt a a meztelenségig leegyszerűsített, póztalan fájdalmat szólaltatta meg. Nemes Nagy Ágnes fordítása méltó hozzá.

Végetér az őszi szünet...

2011-11-02T09:36:00.002+01:00

Elutaztak a gyerekek. Felteszem még az 5 éves Lucie képét a blogra, ahogy ígértem, bár az anyjuk nem látja szívesen, és ebben igazat adok neki. Amit az Internet-űrbe kibocsátunk, azt nehéz nyomon követni azután... Ezért nem volt eddig se róluk kép, s ezután sem valószínű. Ráadásul még az is visszatartott, ami a primitív népeket is egy kicsit, amikor nem engedik magukat fotózni: aki "elviszi" a képmásukat, az talán úrrá is tud lenni rajtuk... A gyerekek pedig sajátmaguk nem dönthetnek efelől... Így csak privát mail-ekben büszkélkedtem eddig velük.

Jó 10 napos megszakítás után újra egyedül. A csendet csak a rádió vagy este a TV töri meg, esetleg a mosógép diszkrét zümmögése. 2 nap maradt a félórás kis exposé megírására a reneszánsz korszakról, mégpedig arról, hogy mennyiben meríthetünk még a mai ember számára is energiát, tudásszomjat, optimizmust, végtelen szellemi kíváncsiságot a reneszánsz "homo universalis" példájából, aki előtt szinte semmi nem tűnt lehetetlennek? Mennyiben volt szinte "forradalmi" az új szellem légköre a középkor után, még akkor is, ha újabban azt sem lehet csak úgy egyértelműen sötétnek titulálni.

Egyszóval, van mivel elfoglalni magamat, nem beszélve a november 22-én megnyíló csoportos kiállításunkról, amire szintén 5 rajzzal kellene felkészülnöm (egyet tegnap úgyis megvett valaki, annyival is kevesebb maradt kéznél...) De jobb is így, nem szeretném, ha a gyerekek azzal a tudattal mennének el, hogy mély letargiába süllyesztett a távozásuk! Ezt a bűntudatot keltő érzést nagyon jól ismerem, valahányszor, 38 év óta, a búcsúzkodás nyomasztó pillanatai eljönnek és az autónk távolodik, egyre kisebb pontokká zsugorítva a ház előtt integető sziluetteket... Eldöntöttem, hogy amennyire rajtam áll, sohasem éreztetek hasonlót a gyerekekkel, sőt magammal sem. Ameddig lehet, megőrzök egy saját életet, melynek nem ők a középpontjai, még akkor is, ha nagyon fontos pontjai. Igy senki sem érzi magát gúzsbakötve, de fontos dolgokban számíthat a másikra. Semmitől nem irtózok annyira, mint attól, hogy teherként nehezedjek valakire. Ennél még a magány is sokkal kellemesebb!

Elmaradásaim "oka"...

2011-10-29T17:05:00.003+02:00

Vajon mi az oka, hogy jó ideje nem tudtam hozzájutni a blogoláshoz? Kell ahhoz nekem egy kis nyugalom, anélkül, hogy az órámat kellene szemmel tartanom, vagy állandóan cseperésző kérdésekre, esetleg kérésekre kellene reagálnom...

Ime az "ok", a mellékelt fényképen... Mademoiselle Alice, már pontosan 1 hete, hogy 3 éves lett. Az óvoda legelső évfolyamának hallgatója szeptember óta. A "zsiráfok" osztályába jár, 2 és fél évvel a nővére alatt, de reggelente még kézenfogva érkeznek a tett helyre. Már egy hete nálam tölti az őszi szünetet, nagyon kellemesen telnek napjaink, ő is szereti a "zen" hangulatot, amikor nincs hangos beszéd, kiabálás, siettetés, civakodás egy játékon, csak mese, éneklés, séta, rajzolás, fürdés, alvás... Nomeg sok-sok beszélgetés.

Ezért aztán félretettem minden más elfoglaltságot erre a hétre, hogy teljes mértékben élvezhessük az együtt töltött idő visszahozhatatlan óráit. Az is igaz, hogy mióta egyedük élek, megszokom lassan azt is, hogy az időmmel szabadon gazdálkodhatom és ez nagy kárpótlás az egyedüllét súlyosabban ránknehezedő részéért. Érzem viszont néha annak is a veszélyét, hogy nehogy túlságosan "elkényelmesedjem" alkalmazkodási kényszer híján, hiszen a pihenésre akkor is ráérünk, amikor már örökre megnyílik előttünk! Woody Allen-t szabad fordításban idézve: "Az örökkévalóság amúgy is rettentő hosszú - különösen a vége felé..."

Ahány ház (blog), annyi szokás...

2011-10-20T11:54:00.002+02:00

Még a témánál maradva egy kicsit, hiszen akik e sorokat olvassák, hasonló cipőben járnak... Amikor belép az ember a blogvilágba, megpróbál tájékozódni a rengetegben. Egy-két embert ismer csupán, hiszen az ő hatásukra, biztatásukra rugaszkodott neki, legyőzve belső korlátait. Aztán kíváncsian felfedező útra indul a linkek, kommentárok erdejében. Egy-egy érdekesebb, karakteresebb bejegyzés felkelti szerzője iránt a figyelmet, benézünk az illető blogjába... Esetleg hagyunk is egy "kavicsot"... Mitől lesz azonban még virtuálisan is tartós kapcsolat egy futó bepillantásból? Milyen szempontok alapján történik a választás?

Kicsit több mint 3 év után (kevés idő!) arra a következtetésre jutottam, hogy elsősorban a saját indíttatásaink vezetnek mások felé is. Azt hiszem, képtelen lennék hűségesen látogatni egy olyan blogot, amely csak konyhai leleményeket, esetleg a horgolás vagy a keresztszemes hímzés rejtelmeit kívánná velem megosztani... Elsősorbn gondolatok, saját vagy írók-költőktől átvettek kellenek nekem, amelyek aztán táplálhatják, szülhetik az enyémeket is. Az életből ellesett pillanatképek , de úgy, hogy közben sejteni lehessen, ki tartja fényképezőgépet... s miért választotta pont azt a beállítást... Elkerülöm azokat a blogokat is, akik csemetéik első gügyögésétől kezdve minden lépésükről tudatnak. Nem mintha más nem találhatná érdekesnek a témát, sőt közvetetten átélhetjük így, ami nekünk hiány... Viszont vonzódom (bizonyos mértékig számomra is érthetetlenül) azokhoz a blogokhoz, amelyek gazdája - még vadidegenül is - beavat mindennapjaiba... Ezek a "mindennapok" a maguk eseménytelenségében is érdekelnek sokszor, persze, ha jól vannak megírva, ha áttetszik a szerző megható őszintesége, mellyel mintegy kiszolgáltatja önmagát. Természetesen önhitt narcisszizmus nélkül, mintegy ártatlanul... Talán helyettem is?...

Azután itt van a hűség kérdése is. A francia blogvilágban látogatok 3-4 blogot csupa hűséges szimpátiából, mert a kezdeti varázs megfakult és a szerző nehezen tudja érdeklődésemet fenntartani. Mégis benézek naponta, sőt hagyok néha megjegyzést is, de sokszor úgy érzem, mintha a hivatalba mennék, kötelezően... A barátság viszont szent dolog.

Mindennél jobban érdekel viszont a gondolatcsere. Mások véleménye gazdagítja, ösztönzi saját világunkat, ezért alakul ki néha érdekes, bensőséges, majdnem azt írtam családi kör, melyben egyszerre hasonló és különböző emberek jönnek össze! S azt hiszem, ez lenne választásaink alapja: legyünk hasonlók, de különbözők is egyszerre! Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a blogírót is fel lehet fedezni azokban, akiket látogat. S ezt a kört lehet sokáig bővíteni.

2011-10-17T11:08:00.002+02:00

Aliz kérdésére kezdett válaszként induló gondolatsor: "akkor" miért is nem ír sűrűbben blogbejegyzést a ember? Az "akkor" azt jelenti, hogy ha van is rá reakció. Ezen elgondolkodtam. Tényleg, eleinte majdnem naponta írtam, főleg amikor még csak 1 blogom volt, a francia nyelvű. A dolog új volt, izgalmas, de ezt már taglaltam. Az egész blogvilág, sok ezer színével, kimeríthetetlen felfedezés, sok ezer feléd nyújtott kéz. Aztán egyik ismeretlen, de kedves blogtársam azt írta: valljuk be, hogy ez is csak pótcselekvés a magány ellen. Egyedül élek, de nem magányosan. Valóban fenyegetne az a veszély, hogy beköltözöm egy virtuális világba, ahol a legtöbb velem kommunikáló ember hasonlít rám és csupa kellemes dolgot mond nekem? Tény, hogy sok időt eltöltök a gép előtt. Ez már addikció?... Mindig is féltem az addikcióktól, bármilyen formában is próbálnak alattomosan gúzsbakötni. Lehet az cigaretta, alkohol, sport (ez utóbbi ugyan nemigen környékezett meg...), esetleg némelyeknek szex vagy pénzre menő játékok, a sor végtelen. A közelemben lezajló sok elrettentő példa arra buzdított, hogy tartsam mindig szem előtt a veszélyt. Pl. több, velem egykorú ismerősöm fordult a pohárhoz, hogy problémái súlyát csökkentse. Először csak egy pohár apéritif, este 7 felé, hogy könnyebben felengedjen a napi fáradalmak után, de lassanként minden nap, elmaradhatatlanul. Később jött hozzá az esti szorongás feloldására hívatott, kellemes zsibbadást hozó többi pohár... S amikor már a reggeli remegést is azzal kellett csillapítani, a vészcsengő hangját meg se hallotta... Az akarat érzéstelenítő hatás alá kerül, bár tesz néha kétségbeesett kísérletet... s bénán visszahull. Akkor jön a "vesszen minden" önpusztító fázisa. Messze elkanyarodtam az eredeti témától, de ez a fájdalmas emlékeket is fejtegető eszmefuttatás is mutatja, mennyire taszít minden addikciónak még a gondolata is.

Persze, nem kell úgy képzelni, hogy tiszta vízen tengődő aszkéta módjára élek. Baráti összejöveteleken megiszunk 1-2 pohár bort. (Gilbert nem szerette a bort, a pezsgőből is keveset tudott meginni, nem beszélve a töményekről). Arra viszont ügyelek, hogy ne engedjek soha az egyedül iszogatás csábításának, amikor esténként a televízió hoz csak némi társaságot a magányba, s még csak megbeszélni sem lehet a látottakat senkivel... Néha mintegy kívülről látom a helyzet szánalmas voltát, amikor az ember magában nevet csak, és visszatartja a hangos megjegyzéseit... Ilyenkor a rám váró tervekbe kapaszkodom, nomeg abba a gondolatba, hogy a magánynak is megvannak az előnyei: akkor fekszem, amikor akarok, a másik horkolása nem zavar és az enyém se őt, éjjel is villanyt gyújthatok és reggel akkor kelek, amikor nekem tetszik (főleg nyugdíjkorhatár után, ne felejtsük!), nappal sem kell alkalmazkodnom senkihez. Ez is csak mérlegelés kérdése (nemhiába vagyok e jegy szülötte!) Most aztán jól kifecsegtem magamat, olyan "se füle, se farka" módon (de coq à l'âne, mondja a francia), de nem volt kedvem a struktúra gondozására, most az egyszer annyi baj legyen!... Elmúlt ez a születésnap is, eggyel megint több lett.

Minek is a blog?

2011-10-09T11:52:00.003+02:00

Érdekes módon, időnként minden blogon feltűnik ez a költői kérdés. Talán jobb is, ha feltűnik, mert azt jelenti, hogy néha mérlegeljük tetteinket, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy vannak kétségeink... Nincs annál idegenebebb tartás számomra, mint ha valaki megingathatatlan magabiztosságtól eltelve tör előre, soha mérlegre nem téve választásait, amelyek ilyenformán szinte nem is választások, hiszen az alternatíva idegen fogalom...

Természetesen, nem az állandó kétségek, tétovázások közepette vergődő gyenge egyéniség az ideálom, aki képtelen döntésre határozni el önmagát (a Mérleg szenvedéseit közvetlen közelről ismerem...), aki szinte örül, ha külső okok vagy személyek döntésre kényszerítik: így legalább nem rá hárul az esetleges tévedés súlya!

Megintcsak a szoba legtávolabbi sarkában álló kályhától indultam el! Hogy kerül ide a címbeli költői kérdés? A blog indításához kell valami belső kényszer. Az efféle kitárulkozás újdonságának varázsa, a kezdeti visszhangok lelkesítő hatásúak. Sokszor álnéven (de sokak előtt mégis ismerten) mutatkozunk meg, fellebentve időnként a fátyol egyik sarkát. Játék is, meg szükség is. Mintegy újrafogalmazzuk magunkat. Aztán egyszer csak megjelenik a függőség, mint aki eleinte csak egy kupica alkoholt hörpint fel, de minden nap... A hatás viszont kezd elfásulni, rutinná válni. Fellép az új iránti vágy, a szükség. A kezdeti mindennapi bejegyzések váratnak magukra. Kit érdekel vajon még? Elsősorban magát a blogírót mennyiben érdekli még, hogy megfogalmazza magát? A narcisszizmus zsenge vadhajtásait igyekszik lenyesegetni, hogy jövendőbeli szenvedéseinek elejét vegye, vagy legalábbis korlátozza őket.

Aztán jön a hiányérzet. Az üresség, melyet meg kellene tölteni valami mással, valami jobbal. Hiányzik egy-két visszhang, ami melegséggel töltött el, még ha szerzője ismeretlen volt is. Sokan visszaoldalognak így a hűtlenül elhagyott blogjaikhoz és igyekeznek a hamu alá fújni, hátha feléled még valami...

Az ősz elébe...

2011-10-06T10:53:00.003+02:00

Radnóti Miklós

SZERELMES VERS

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

1939. október 2.

"Egri csillagok"...

2011-10-01T11:22:00.002+02:00

Újraolvastam a regény 600 oldalát... Olyan volt mint a visszatérés a gyerekkorba, de felnőtt fejjel és szemmel. Esténként alig vártam, hogy ágyba bújva beléphessek a régény kapuján - mit kapuján, azon a bizalmas kis oldalsó bejáraton, ami itt, Valenciennes-ben csak nekem volt fenntartva. Nappal nem akartam belenézni: nappal a mai életem zajlik, más nyelven, más bőrben, más emberek között, akikkel sem a gyerekkori olvasmányélményeket, sem a történelmi részletetket nem lehet megosztani... (mindamellett sok minden mást igen!)

Már régóta vágytam régi kedves könyveim újraolvasására, mint valami szembesítésre akkori önmagammal. Szenvedélyes és kielégíthetelen étvágyú olvasó voltam, akinek minden szabad percben - sőt, nem szabadban, asztalnál is, míg meg nem tiltották - betű kellett a szeme elé, még ha jobb híján rongyosra olvasott újság vagy kalendárium is... Gondolom, mélylélektani elemzésre szorulna ez a nagy menekülés a valóságból, ha egyáltalán érdemes lenne még feszegetni az effajta talányokat - úgy is sejti az ember élete alkonya felé, hogy miféle titkos rugók mozgatták az élete lefolyását...

Visszatérve Gárdonyihoz: meglepődtem a regény stílusbeli, kompozíciós minőségén. Gyerekfejjel az ilyesmire tudatosan nem figyel fel az ember, csak élvezi az olvasást... Más kérdés, hogy tudat alatt nyilván pont azért élvezi, mert jól van megírva.

Gárdonyi, azon kívül, hogy jól dokumentált korrajzot készít (figyelmesen olvastam a török szavakat, többnyire helyesek, valamint az isztambuli leírásokat, még akkor is, ha 16. sz-iak. A Jedikulában jártam 20 éve, már csak félimeddig leomlott falak alatt próbáltam Török Bálintot elképzelni...), mindig ügyel arra, hogy a megregényesítés harmonikusan illeszkedjen a történelmi igazságba, hogy a történelmi ikonok hús-vér emberekké váljanak.

Végül pedig, a hallatlan sodrású egri ostrom crescendo ábrázolása mellett a párbeszédek ragadtak meg legjobban. Kösse fel a gatyáját minden mai író, ha ilyen természetes, de nem nehézkesen jellemző dialógusokat akar produkálni! Elfogult lennék? Vállalom.

"- Né! - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.

- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?"

Szeptemberi naptár...

2011-09-26T10:53:00.002+02:00

Alig értünk vissza a nyári vakációról (bár pihentetőnek nem volt nevezhető...), máris elkezdődtek a szokásos programok. "Journées du Patrimoine" ("Nemzeti értékek napja"?...), amikor is a két utóbbi rajz készült elég rideg körülmények között: kb. 13° volt a főtéren, sátrunkba befújt az északi szél, beverte az időnként vissza-visszatérő záport, s gémberedett ujjakkal, télikabátban próbáltuk tartani a frontot - és lapjainkat - reggel 9-től délután 5-ig. Azóta visszatért a kellemes + 26°-os enyhe ősz.

A következő hétvégét a "Forum des Associations" foglalta el. Az "association" - talán "társulat"-nak fordíthatnám, valóságos pillére a francia társadalomnak. 1901-ben hozták azt a szabad társulásokról szóló törvényt, miszerint már 2 ember is alapíthat egy ilyen társaságot, elég, ha leteszi az alapszabályát a prefektúrán. Rengeteg ilyen "association" működik Franciaországban, az élet minden területén: a bélyeggyűjtőktől az ikebanán át a kórusoktól a country-táncig, az névtelen alkoholistáktól a protestáns segélyegyletig, a nyugdíjas klubtól az amatőr festőkig minden elképzelhető... Itt, Valenciennes-ben különösen gazdag a választék: kétévenként rendezik meg a fórumot, 3 nagy sportcsarnokban állít standot a kb. 250 társulat, de csak azért ennyi, mert több nem fér el... még várakozó lista is van, ha valaki lemondaná! A standok között kalandozva a nagy számban érkező látogatók válogathatnak a sok lehetőség között, ha éppen nem tudnák mivel tölteni a szabad idejüket!

A "rögzítés" kényszeréről...

2011-09-21T18:03:00.003+02:00

Talán nem is most kellene ennek a fejtegetésnek nekiállnom, hiszen félóra múlva el kell mennem hazulról... Tegnap óta sokszor gondoltam már e témára, melyet a minap Aliz vetett fel a blogján s indította el magyarul is a töprengést, hogy mire is jó egy napló? Francia nyelvű blogomon már többször is áskáltam a gondolat körül. Az a bizonyos piros fedelű füzet, amely mindenhová követ s lassan a 200-ik oldal felé tart, még 2008-09-ben kezdődött. Pedig már Gilbert halálakor vettem egy igen szép, keménytáblás, vajszínű papíros, síma füzetet, hogy rögzítsem a halállal való farkasszemet-nézés életre szólóan megrázó élményét... Talán túl szép volt a füzet, nem bírtam elkezdeni 2006-ban. Pedig féltem attól a bizonyos balzsamos időtől, ami behegeszti a sebeket és elhalványítja az élményeket.

2008-ban aztán kissé remegve elindítottam egy blogot. Ugyanakkor elkezdtem a füzetbe napról napra jegyezgetni, nem mint egy pensumot, hanem mintegy belső szükséget, néha átugorva napokat: a kényszer legyen belső és ne külső... Időnként egy részletét publikálom a blogomon is (franciául íródik), ha arra érdemes.

Hogy miért? Hogy megfogalmazzam, tisztázzam, ami velem történik, ami fejemben megfordul, mert köztudott, hogy szavakba öntve a gondok súlya csökken, az örömöké megsokszorozódik! A percet, az időt szavak fogságába zárni talán kimondatlanul is azt jelenti, hogy abban az illúzióban ringatózhatunk, hogy sikerült egy percre megállítanunk a homokórát... Ha visszalapozok pár hónappal, hamisítatlanul felidéződik a pillanat íze...

Talán ezért törekszem a pontos szó megtalálására, hogy az adott hangulatot, emóciót a lehető legadekvátabb formában tudja rögzíteni, hogy visszaadhassa!

Fontos, hogy a füzet síma legyen - és étvágygerjesztő! Hogy kedvet adjon az írásra! A vonalak, kockák megbéklyóznak, bezárnak. A síma lapokon is egyenesen fut a puha filctoll (csak ezzel szeretek írni, se ceruzával, mely elmosódik, se más kaparó szerszámmal)... Csak símogatva érintse a lapot, még akkor is, ha a gondolatok olyan szaporán futnak, hogy alig bírja őket utolérni...

Homokóra...

2011-09-15T16:46:00.002+02:00

Vannak napok, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje elfolyik, akárcsak a finom homok, mely megállíthatatlanul átpereg a homokórán. Egyre kevesebb marad felül, s az ember szeretné megállítani, esetleg lassítani a könyörtelen pergést... Néha, nagyritkán, sikerül visszafordítani az órát. Ilyenkor kapunk egy újabb esélyt, amivel megpróbálunk jobban gazdálkodni. Ideig-óráig megy is...

Létezik az a bizonyos tehetetlenségi erő, amit esetleg nevezhetnénk renyheségnek, tunyaságnak, kóros mozdulatlanságnak is... Ha összeadhatnánk mindazt a drága időt, amit elfecséreltetett velünk!

Vannak hiperaktív emberek, s szöges ellentétük, az időnként tonnás súlyok alatt görnyedő, lebénult tehetetlenek. Magam nem tartozom a hiperaktívak közé. Néha annyira felhalmozódik a tennivaló, hogy nem tudván melyik végén kezdeni, embertelen erőfeszítésbe kerül az első lépés, mert a tudat, hogy sose jutok a végére, valósággal megbénít... Ördögi kör! Ha még azzal vígasztalhatnám magam, hogy a szemlélődők csoportjába tartozom, s nem a cselekvőkébe! A szemlélők nyilván tesznek valamit a szemlélődésük eredményével, feldolgozzák azt, majdani bölcsességüket táplálva vele, esetleg a többség épülésére is bocsájtják.

Hát akkor "Что делать?", mint ahogy többen is feltették a kérdést...

Műhelybeli "skálázás"... (2010)

2011-09-12T14:29:00.001+02:00

Mantis religiosa

2011-09-07T12:00:00.005+02:00

Ne is mondj semmit, tudom én, mit suttognak a hátam mögött! Azt hiszed, se látok, se hallok? Ez utóbbi néha igaz, főleg, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak.

Már majd tizenöt éve, hogy megözvegyültem, talán több is. Nem számolom már. Minek? István halála nem sokat változtatott a sorsomon. Szinte lábujjhegyen távozott az életből, éppolyan óvatosan, észrevétlenül, mint ahogy élt.

Nem voltunk már fiatalok, amikor összejöttünk. Én magam a harminchetedikben jártam, ő annál is messzebb. Gondolhatod, hogy nem a nagy szerelem csapott le ránk, ellenállhatatlanul, első látásra. Inkább a két család vette a kezébe a sorsunkat, boronált össze bennünket. István öreglegény volt, özvegy apjával éldegélt az asszony nélküli rideg parasztházban, ahová még a nap se sütött be. Szikár volt, mint egy kapanyél, szomorú keselyűre emlékeztető arcéle és az én kurta, de gömbölyded alakom mintegy kiegészítették egymás hiányait, amint az oltár előtt álldogáltunk a szűk családi körben. A lakodalmi vacsorát is gyorsan elintéztük, a maroknyi násznép elkísért újdonsült férjem házához, s még csak az ilyenkor szokásos kétértelmű célzásokra se volt kedve senkinek. Magunkra maradtunk.

Egyikünknek se volt semmi tapasztalata a szerelem terén, annak ellenére, hogy jócskán benne jártunk már a korban. Valahogy mégiscsak megtettük, amit kellett, amit elvártak tőlünk, hogy mi is beállhassunk a sorba. Engem csak egy vágy vezérelt: szerettem volna egy gyereket. Hogy folytatódjék benne az élet, hogy az elmúlás fenyegető aggodalma megszelídüljön tőle. Életem addigi félelmetes üressége értelmet nyerjen. Minden áldozatra kész voltam ezért. Még arra is, hogy Istvánt az ágyamba fogadjam, hacsak rövid időre is.

Egy hónap múlva teherbe estem. Férjem azonnal hasznát veszítette és könyörtelenül el kellett hagynia a hitvesi ágyat. Ne sajnáld, nem panaszkodott ő, akkor sem, soha.

Lányomat magamnak neveltem. Sokáig velem aludt, s mióta özvegy vagyok, megintcsak mellettem él. Minden sóhajomat lesi, állandó aggodalomban, nehogy történjen velem valami. Bevallom, nagy nyugalommal, biztonságérzettel tölt el ez a tudat. Hogy a hátam mögött azt beszélik, hogy elfojtottam a lányomat, hogy csak magamra gondoltam? Na és? Nem nekem köszönheti-e az életét? Rajta a sor, hogy visszaadja.

"Egy éj Velencében"...

2011-09-04T11:34:00.005+02:00

Hogy folytassam még egy kicsit a sort - és ebben az a kis könyvecske is közrejátszik, melyre legelső szegedi könyvesboltbeli kiruccanásomkor mindjárt ráakadtam, mintegy a sors akarata folytán, hogy meghosszabbíthassam a rövid velencei kóstolót - Velence kimeríthetetlen ihletforrása íróknak, festőknek... Hogyne volna csábító kihívás, hogy az ember feldolgozza, szavakba, képekbe öntse az egyedi hangulatot, a felgyülemlett emóciókat? Számtalanszor megjósolták már a délibábként víz felett lebegő város pusztulását. Mégis itt állnak rendíthetetlenül a leprás falak, melyeken még az omladozó vakolat is a szépség egyik ecsetvonása... (Velence nem is lenne igazán Velence frissen vakolt, hibátlanul kikent-kifent falakkal!...) Talán éppen ez a pusztulás szakadékának szélén imbolyogva egyensúlyozó, de mindennek ellenálló szívós akarat jellemzi legjobban Velencét?...

Márai Sándor: "Hétvége"

"Szombaton lerepültem Velencébe..." A század elején, utópisztikus írók elbeszéléseiben jelenhettek meg ilyen sorok. Tehát szombaton lerepültem Velencébe. Kilenckor indultam. Félegykor a Lidón őgyelegtem, a vaporetto bevitt a szállodába, egykor ebédnél ültem, kettőkor kimentem feketézni a San Marcóra. Sütött a nap. A kalácsnak, amit a kávéhoz adtak, vanília íze volt. A kávéhoz nem adtak cukrot, hanem kristályflaskóban szirupot. Az árkádok alatt mindenfelé szólt a zene. Velence felülről, a levegőből, éppen úgy márvány volt és színes rongyok ragyogása, mint a hajó fedélzetéről. Szépsége független képeslapoktól, nászutazóktól és emlékektől, évszázadok nem tudták benyálazni ragadós lelkesedésükkel. Vigyél, ahová akarsz - mondtam a gondolásnak. Lassan úsztunk, a fekete koporsót himbálta a víz s a himbálásról eszembe jutott a repülőgép, mely nyuodtan úszott át a Karszt fölött, billenés nélkül, mint egy igen nagy hajó. A gondolában hamarabb lesz beteg az utas. A vízi sintért láttam, aki rácsos gondolában viaskodott engedetlen kutyáival, melyeket szárazföldi sintértársai fogtak össze a szűk utcákon. A kórház ajtajában egy öregaszony állt és sírt. Az ég felhőtlen volt, május eleji velencei ég." (...)

"Egy éj Velencében" * Magyar írók velencei novellái Noran Libro Kiadó 2009

francia fordítása (általam) olvasható francia nyelvű blogomon

2011-08-30T17:44:00.002+02:00

Nehéz a földetérés... Pedig csak augusztus 13-a körül zártam be a ház ajtaját magam után. Tegnap mégis mintha más bolygóról tértem volna meg. A ragyogó kék eget szürke felhők takarták, a néha 40° fölé is felkúszó hőmérő 16°-ra zuhant. Fázom a nap után. Az egyedüllét hűvössége egyelőre jól esik ugyan a majd 2 hónapos intenzív társasélet után. A reflexek átállása még csak folyamatban van...

Velencével kezdődött: 3 nap ebben a csodálatos és egyedi városban, melyben most jártam először. Gilbert-rel tartogattuk a 2005-ös esztendőre, de az egészsége már nem engedte meg. Igy bele is törődtem, hogy megvalósítatlan vágyaim között könyveljem el. Marad még így is belőlük elég sok! Az igazi tragédia amúgy is az, amikor már nincsenek vágyaink...

Fiacskám boldogan és nem csekély büszkeséggel lepett meg ezzel a 3 nappal Magyarországra utaztunkban. Jó kis kitérő volt! Unokáim is élvezték a hajókázást, gondolázást, sőt, hősiesen poroszkáltak a megszámlálhatatlan csatornát átívelő még nagyobb számú bogárhátú hidacskán (hogy a csónak farán álló gondolás is átférjen alattuk). A Dózsék palotája után a Szent Márk téren elszürcsöltem egy limonádét a gyerekekre várva, élveztem a laguna felől fújdogáló enyhe szellőt s arra gondoltam: "carpe diem!"

Kis szünet következik...

2011-08-09T10:05:00.003+02:00

Ha véletlenül nem lenne időm

az elkövetkezendő hetekben visszatérni a blogvilágba,

az azt jelenti, hogy elindultam a Nap keresésére...

Itt már majd két hónapja alig találkoztam vele!

A tavasz korai és szép volt, a nyár hűvös és esős...

(tegnap délben 14° volt pl.)

Ha igaz, szeptemberig "szünetelek", addig is

minden kedves látogatómnak

és látogatottamnak

pihentető nyarat kívánok!

2011-08-06T17:18:00.003+02:00

Kicsit nehéz írásba fogni, amikor olyan fáradtnak érzi magát az ember, hogy alig áll a lábán, s csak afféle automatikus vezérlés viszi valamennyire előre, de az se nagyon messzire... Szerettem volna elkapni valahogy az ihlet lábát, mert az írás maga is nagyon hiányzott már, de az akkumulátorom teljesen lemerült, úgy tűnik. Talán azért is környékezett meg 1-2 szívós ellenállású vírus, s nem akarnak tőlem szabadulni! Pedig én nagyon is! Köhögés, orrfújás, alig suttogó hang, csípősen folydogáló szemek: így fogadtam 3 napja régi barátaimat családostul - öt személyt! - miközben Lucie már egy hete nálam nyaralt. Szerettem volna brilliásabb formában viszont látni 13 év után J-t és férjét, aki szintén J-vel kezdődik, valamint 3 nagy lányukat... Ma mentek el.

Szeretem a hűséges embereket, szememben a hűség az egyik nagy emberi erény. J. még Berlinben volt Gilbert gimnazista tanítványa, már akkor is kitűnt számos emberi és intellektuális értékével, nagy akaraterejével, munkabírásával. Apja korán meghalt, anyja és nagyanyja nevelte a 3 kamaszkorú gyereket. A francia érettségit és a német Abiturt egyszerre tette le, kiváló erdménnyel, majd atomfizikát tanult hosszú évekig, Leningrádban, a Kamcsatkán, Grenoble-ban és a Dél-Afrikai Cap Town-ban töltve hónapokat, kutatással egybekötve. Férje, J. 18 éves korában került vissza Németországba, azon német telepesek leszármazottai között, akiket még II. Katalin cárnő telepített Oroszországba, s akik a szibériai faluban évszázadokon át megőrizték nyelvüket és vallásukat.

J. meglátogatott minket Mindszenten, Laon-ban és Isztambulban is, tudatva kalandos életének különböző állomásairól. Most már évek óta Grenoble-ban telepedtek meg, ott dolgozik J. egy biofizikai kutatóintézetben, valamint az egyetemen tanár, a férje saját tervezésű bútorokat készít. Semmiképpen nem akartam elszalasztani holmi kis vírusok okából ezt a találkozást! Már kétszer is jártak Valenciennes-ben nálunk, legutóbb 13 éve... J. minden év november 27-én küld pár szót Gilbert születésnapjára, azóta is, mióta meghalt. Csak úgy, emlékezésképpen...

Kristóf Ágota meghalt tegnap reggel...

2011-07-28T09:44:00.002+02:00

Irodalmi folyóiratunk (Hauteurs) 19. számának a témája a "francophonies" (így, többes számban) volt. Akkoriban ismerkedtem meg jobban Kristóf Ágota regényeivel. Petőcz András, akivel gyakran összejöttünk, mivel pár évig Lille-ben lakott, írt nekünk egy hosszú és alapos elemzést az író műveiről és a francia nyelvhez fűződő viszonyáról. Lefordítottam a cikket franciára, elolvastam a könyveket. Később röviden találkoztam is Kristóf Ágotával a párizsi könyvszalonon, az "Analfabéta" megjelenésekor. Regényei ("A nagy füzet"-tel kezdődő trilógia) rám is nagy hatással voltak, mint sok más olvasóra a világ minden táján, hiszen kb. negyven nyelvre lefordították. Különösen érdekelt a francia nyelvhez, mint írói eszközhöz való viszonya. 21 éves volt, amikor elhagyta Magyarországot az 56-os forgatagban. Svájcban évekig tartott, amíg megtanult franciául, eleinte magyarul jelentek meg versei egy emigráns lapban. "A nagy füzet" jelen időben íródott, ami drámai feszültséget kölcsönöz a stílusnak, pedig eme hatásos "írói fogás" eredete valószínűleg abban leledzett, hogy a francia nyelvben a múlt idő kifejezése rendkívül bonyolult az egyetlen múlt idővel rendelkező magyar anyanyelvű számára... Ami engem illet, máig is rejtély számomra egyes árnayalatok megoldása...

Az "Analfabéta" c. 2004-ben megjelent önélatrajzi könyvében egyenesen "ellenség"-nek titulálja a francia nyelvet, mivel lassanként kipusztítja anyanyelvét. Ezen a ponton nehezen tudok egyetérteni vele. Egy másik nyelvvel nem elszegényedünk, hanem gazdagabbak leszünk. A francia nyelv hagyja magát megkörnyékezni, kicsit talán megszelídíteni is, de megzabolázni nem. Senki után nem szalad, de néha hagyja magát utolérni.

2011-07-27T18:51:00.003+02:00

1966-ban készült ez a rajz, negyedikes gimnazista koromban. Golyóstollal, a "bejáró" vonatban. A nem egészen 20 km-t kb. félóra alatt tette meg velünk a vonat. Ezalatt kellett elkészülnie a rajznak, leszámítva az előkészületeket: ki akar modellt ülni, vagyis nem nagyon mozogni - leszámítva a vonat rázkódását - a toll, a vázlatfüzet kéznél volt mindig.

Ez a fiú osztálytársam volt, nagy foci-sztár, persze csak a környéken. V-val nagyon szerelmesek voltak egymásba, együtt tették meg a vonatozást, csak az állomáson váltak el útjaik. A szép V. másik középiskolába járt. Négy éven keresztül fogták egymás kezét a vonatban, külön kis boldogságfelhőjükön üldögélve. Még ma is magam előtt látom V. szép zöld szemét és két hosszú, derékon alul érő copfját. Az általánosban 2 évig egy osztályba jártunk. Nagyon jó tornász volt és matematikából is a legjobb.

A kamasz-szerelem kitartott, tanulmányaik végén összeházasodtak. Legközelebb a kilencvenes évek elején láttam őket viszont, keresztanyám temetésén. V-t alig ismertem meg, szürke, megviselt arca láttán sem sejtettem, hogy csak pár hónapja van hátra... Sokan haltak el annak idején a falunkban a viszonylag fiatalok közül, villámszerűen lecsapó rákbetegségekben... Csernobil? Ki tudja... A fatalitás megbékül mindennel.

2007-ben ismét viszontláttam E-t. A temetőbe tettem meg szokásos évi látogatásomat az egyre szaporodó rokoni, családi sírokhoz. A sírköveken megdöbbenve fedeztem fel itt-ott sok egykori osztálytársam nevét...

Szokásom szerint magam elé nézve, gondolatokba merülve ballagtam, amikor egy atlétikus alak állta el az utam. Felnézve E. ismertem meg, locsolóját lóbálva kifelé tartott. Hallotta, hogy 1 éve megözvegyültem. V. akkor már vagy 15 éve halott volt. Kérdeztem, hol tart. Lányánál lakik, mondta. Másik társat keresnie elképzelhetetlen...

Az ember és a művész...

2011-07-25T10:52:00.002+02:00

Ismét Josée, a kiváló holland származású festő blogjáról (http://labatave.over-blog.com) kölcsönzök egy idézetet:

"A művész annál tökéletesebb, minél inkább elkülönül benne a szenvedő ember és az alkotó szellem." (T.S. Eliot)

Sokan megkérdőjelezték a mondat értelmezését, sőt egyesek nem is értették, hova akar kilyukadni. Van aki azt modta, hogy a szenvedő ember és a művész egyazon személy lévén, el nem választható egymástól, sőt, a művész saját szenvedéséből merít sokszor ihletet.

Ami engem illet, ismét saját, egyáltalán nem egyetemes érvényű véleményt tudok csak mondani, de elgondolkodni érdemes a tételen.

A művész nyilván saját emócióiból táplálkozik, amikor témát választ, s magát a kifejezési módot is ez határozza meg. Abban viszont teljesen egyetértek T.S. Eliottal, hogy ennek az emocioális töltésnek le kell csapódnia, hogy mű születhessen belőle. Amíg a szenvedő ember, legyen akár művész vagy sem, a pozitív vagy negatív érzelmek hálójában vergődik, erősen kétlem, hogy bármilyen, az alkotáshoz nélkülözhetetlen távolságtartásra is képes lenne. Az érzelmek (harag, öröm, szerelem, bánat stb.) köztudottan elvakítanak, márpedig az alkotáshoz igenis éleslátásra van szükség, hogy az ember megérezhesse, még ha nem teljesen objektíve is, hogy meddig tudott elmenni szándékai megvalósításában.

A kis Éva alszik...

2011-07-21T11:47:00.002+02:00

Még 1966-ból való kroki. Közös blogunkon említett házinénim unokája, a 3 éves Évi alvás közben, ha jól emlékszem lázas is volt. Golyóstollal készült, talán azért is maradt meg...

A tárgyak lelke...

2011-07-18T20:53:00.003+02:00

Francia nyelvű blogomon két Lamartine-sor ürügyén a körülöttünk nyüzsgő tárgyakról elmélkedtem. Kerestem a két sor költői magyar fordítását, de sikertelenül. Igy aztán magam próbálkozom a rögtönzéssel:

"Élettelen tárgyak, vajon van lelketek,

Mely lelkünkhöz közel, szeretni kényszerít?"

("Objets inanimés, avez-vous donc une âme

Qui s'attache à notre âme et la force d'aimer?")

Fiam időnként reménytelenül felsóhajt: "Minek őrzöl ennyi felesleges holmit? Ki kéne selejtezni legtöbbjét, s nem fenyegetne az elmerülés veszélye!" Párizs környéki lakásban nyilván irgalmatlanul meg kell szabadulni egy tárgytól, ha egy újabb érkezik. A hely fényűzés. Az én 150 négyzetméterem viszont megengedi, hogy csak szaporodjanak a régi és új jövevények, megszokjanak itt és elmeséljék egymásnak is az én életem történetét...

Pszichanalizálni kellene a tárgyakhoz való sok évtizedes viszonyomat. De talán felesleges is, mert körülbelül sejtem, mi lappang eme anarchia mélyén. Miért válok meg olyan nehezen egy-egy tárgytól, papírcetlitől, ilyen-olyan emléktől. Pontosan azért, mert emlékek. Bennük lakik az esemény, a személy és a hozzájuk fűződő emóció. S elég, ha a szemem rájuk téved, esetleg kezembe veszem őket, hogy máris felidőződjön a hangulat, amelyben találkoztam velük. S még egy fontos szempont: puszta létük mintegy kézzelfogható bizonyítékul szolgál, hogy nem álmodtam csupán ezeket az éveket...

Nem beszélve arról a belénk nevelődött, a háború utáni nemzedékekre is jellemző "sose lehet tudni, mire lehet még jó" varázsigéjéről, mely sok tárgyat megmentett a megsemmisüléstől.

Különösen vonzódok a kézzel írt dokumentumokhoz. 15 éve elmúlt már, hogy apa meghalt. Őrzöm 1-2 levelét, melynek erőteljes, szép egyenletesen jobbra lendülő sorai azonnal elém varázsolják: nincs benne egy hiba sem, pedig az iskola 7-8 osztályát már az ötvenes években fejezhette be... Azon "jófejű", de szegény gyerekek közé tartozott, akiknek az iskola tovább folytatása hiábavaló álom volt...

Kézírásunk immár ritkaságszámba megy lassanként. Pedig ha valaki veszi néha a fáradságot, hogy tollat ragadjon, s keze nyomát nálunk hagyja, mintegy betekintést engedve akaratlanul is a lelkébe, manapság ritka ajándékban részesít bennünket.

2011-07-11T12:26:00.002+02:00

Az emlékek legtöbbször képekben, hangulatokban bukkannak fel, még akkor is, ha egy mondat, egy illat, egy íz idézi meg őket. Szellemidézés - ez illik leginkább rá. Esetleg bájolás, ami nem ugyanaz egészen, mégis köze van hozzá.

Ági egy mondata kattintott rá az egyik legrégebbi vizuális emlékemre. A régi, földes, vertfalú házban petróleumlámpa vet óriási árnyékokat a meszelt fehér falra, a búbos kemence kellemes meleget áraszt maga körül. Mi, gyerekek (a villany 4-5 éves korom körül gyulladt ki) a titokzatos eseményt megilletődött távolságból követjük. Fekete kendős öregasszony fekszik le féloldalasan a kis heverőre, s félrehúzza jobb fülén a kendőt. Ekkor jön el nagyapám nagy pillanata. Ő, akit állandóan áradó kedvessége, másokat soha nem terhelő egyenletesen jó kedve, fogatlan mosolya kicsit mellőzötté tesz a családi hierarchiában, ilyenkor a figyelem középpontjába kerül. Előveszi sámán-tudományát s az azt közvetítő megkopott tűzköveket. A keresztneve Antal. Ennek köszönhetően a keze által a fájós fülre "csiholt" szikrák, a Szent Antal tüze gyógyított, legalábbis a benne hívőket. A közben elmormolt varázsigékre már nem emlékszem - vagy nem is hallhattam meg őket - de a bejejező modatra igen: "Ha fizet, használjon, ha nem fizet, hadd fájjon!" vagyis mindszentiesen: "Ha fizet, hasznájjon, ha nem fizet, hagy fájjon". Reklamációra nem emlékszem, de a főleg télen gyakori "csiholásra" igen.

Egyszerű allegória... (pasztell, 2011)

2011-07-08T10:42:00.002+02:00

Egy Radnóti vers ürügyén, vagy esetleg fordítva...

2011-07-06T16:51:00.003+02:00

Holnap lesz 5 éve, hogy reggel 7 óra tájban, egész éjszakai virrasztás után meghallottam:

"Ca y est, c'est fini. Il ne respire plus." ("Vége, megállt a lélegzése.")

Közös és nagyon kedves barátunk, Amos, egy kameruni származású egyetemi tanár segített átvészelni az éjszakát, Gilbert-nek és nekem, miután az orvos kimondta a végső prognózist. Telefonhívásomra azonnal eljött este 7 felé, otthagyva csapot-papot, asszonyt, gyerekeket. Testvére volt Gilbert-nek, a látszólagos fizikai különbségek ellenére. A látszat tudvalevően csal. Öszekötötte őket az irodalom, a színház, a szellemiség vonzásának magas igénye, egymás iránti határtalan megbecsülés és barátság.

Brahms Német Rekviemjét, Gilbert kedvencét hallgattuk, mivel az orvos szerint a hallás sokáig még a kómában sem adja fel. Felváltva fogtuk a kezét, hogy ne érezze egyedül magát ezen a végső utazáson a megsemmisülés felé. Amos hívő, neki más elképzelése van az úticélról. Én magam már nagyjából megbékéltem a Néant, a nagy Nihil gondolatával, s tudom, hogy Gilbert se hitt semmiféle vigasztaló elképzelésben. Itt állok most évről-évre, napról-napra ezzel a rejtéllyel szemben, melynek végső megfejtése, remélem, várat még magára egy kicsit...

ÉS KEGYETLEN

Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is,

asszonyom kicsi huga, nénje és annak férje.

Sokan haltak meg és hirtelenül

s álmainkban, ha sokat vacsorázunk,

halljuk, hogy sírjuk alatt harsogva

nő a köröm még és szisszenve a szőr.

Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal;

asszonyom járkál a szobán szoknyája kis neszével

és fényes szemmel rendezi tárgyainkat.

Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái

s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják.

Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,

mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon.

és kegyetlen is,

mint mellettük a lassútekintetű kés.

1933

Mizubayashi ürügyén...

2011-07-05T08:57:00.003+02:00

Nemrégen francia blogomon kis recenziót írtam a mellékelten látható könyvről. Irója Akira Mizubayashi japán egyetemi tanár, a 18. századi francia irodalom és főleg Rousseau neves kutatója. 18 éves korában szeretett bele a francia nyelvbe, s a 20 évesen elkezdett franciaországi nyelvtanfolyam életreszóló lett számára: ekkor találkozott későbbi francia feleségével is. A fenti önéletrajzi esszét franciául írta meg erről a különös tapasztalatról, melyhez a magas szintű két- vagy többnyelvűség vezet.

Többek között idézi Nancy Huston eredetileg angol anyanyelvű, de francia íróvá lett szerző szavait: "Egy második nyelv elsajátítása megsemmisíti az eredeti nyelv természetes voltát - ettől kezdve semmi sem adatik meg magától sem az egyiken, sem a másikon, semmi sem lesz többé természetes, eredendő, jogos és magától értetődő."

Mizubayashi saját magára vonatkoztatva tovább mélyíti a gondolatot: "Attól kezdve, hogy a francia nyelvet elsajátítottam, örökre elvesztettem a japánt eredeti tisztaságában. Saját nyelvemen is úgy kezdtem el beszélni, mint egy idegen. Itt kezdődött a két nyelv közötti bolyongásom. Nem vagyok hát se japán, se francia. Idegenné lettem magam számára is mindkét nyelven, egyikből a másikba csapongok, mintegy "eltolódva", helyen kívül érezve magam mindenütt. Azonban éppen ezen az "eltolódott" helyen találom meg a szavakat, melyekkel kifejezhetem a francia nyelv iránti szerelmemet s a japán iránti ragaszkodásomat. Idegen vagyok itt is, ott is és az is maradok."

Elképzelhető, milyen nagy érdeklődéssel olvastam el a könyvet. Rendkívül gazdag, szép nyelven íródott, ahogy az el is várható egy neves egyetemi tanártól. Mégis nagyon japán maradt: érezhető volt annak a kétéltűnek az iparkodása, akiről ő maga fejtegeti, hogy ha valaki mindkét nyelven otthonos, lehet hogy végül is mindkettőn idegenné válik? Magyarán, két szék között a földön találja magát!...

E csekély fejtegetés talán szerénységében is nyújt némi magyarázatot az előbbi bejegyzésben kifejezett kétségeimhez, melyek a végén hasonlítottak a magát kérető "ostoba szűz" siránkozásaihoz, pedig a mélyén dráma lakozik, kérem szépen!

2011-06-28T10:14:00.002+02:00

A lenti néhány sorban olvasható a "Vénasszonyok nyara..." első bekezdése. Eredetileg franciául írtam. Az alábbi szöveg fordítás is, adaptáció is a magyar nyelvre. Közben tudatosult bennem a nyelvi mechanizmusok óriási különbsége, mennyire más hatást tenne a szó szerinti fordítás egyik nyelvről a másikra, és épp ezért mennyire lehetetlen. Vagyis: más bőrbe kell bújni ahhoz, hogy kb. otthonosan írjunk egyik vagy másik nyelven, akár anyanyelvről, akár "örökbefogadott" nyelvről van szó... Az az érzésem, hogy sokáig kellene még csiszolgatnom, teljesen megfeledkezve az eredetiről, hogy teljesen símán gördüljön magyarul is...

"Na, végre kisütött a nap!... Nagyon elegem volt már ebből a reggeltől estig tartó szürkületből, az ember meg sem tudja különböztetni a nappalt az éjszakától... Hát igen, magányosan élek, de ebben korántsem vagyok egyedül! Egyeseknek választott, másoknak elszenvedett a magány. Az enyémet eleinte megszenvedtem, később megbékéltem vele. Belaktam...

No, indulnom kell... Nem azért, mert Mindenszentek napja van! Készakarva választottam neki ezeket a sárga krizantémokat. A sárga volt a kedvenc színe... Mindegy annak már, mondhatná valaki. De jó lenne hinni az ellenkezőjében! Igaz, ez azt jelentené, hogy minden porszeme didereg most a novemberi fagyos földben... még elképzelni se jó!

Meg kell mozdítanom végre öreg csontjaimat... tizenöt éve tart már ez a heti zarándokút... Minden áron véghezviszem, ha esik, ha fúj, akkor is ha süt a nap és szívesebben pihennék a nyugágyban, ahelyett hogy sírkövek között kószálnék... Senki sem kényszerít. A világon senki.

Majd ötven évet töltöttünk együtt... Együtt? Inkább azt mondanám, egymás mellett. Öszeszoktunk, mint a régi bútorok, melyek együtt használódnak el a sok ütközéstől, surlódástól..."

Mészöly Miklós az író...

2011-06-23T16:21:00.002+02:00

Egyszer, évekkel ezelőtt egy hosszú beszélgetést láttam Mészöly Miklóssal a tévében. Emlékszem szép fehér sörényére, meg arra a mélyen elgondolkodó stílusra, ahogyan válaszait sietség nélkül megfontolta. Már nem is annyira a tartalom, mint a kép maradt meg bennem ennyi év után, meg az az érzés, hogy lám, ez az író... Nem a pillanatnak, a tűnékeny sikernek, hanem a beláthatatlannak ír... S mindezt külső, kiszámított póz nélkül, mely hasonlítana a tükör előtt próbáló színészéhez, mintegy felhíva a közönséges halandó ámuló figyelmét arra, hogy vigyázat, itt egy író beszél... Alább részlet egy interjúból:

"Személyes életem csúcspontjait mindig egy pillanatba sűrítve tudom elképzelni. A pillanatban megragadott életértelem rendkívüli módon emberi. Az írói lét alfája és ómegája, hogy a világot legközvetlenebbül és legkertelésnélkülibben szólítom meg, ahogy önmagamat. Azokat a dimenziókat, amelyek rejtve vannak bennem. Az útnak a végén már nem tudok változtatni, de a szüntelen emberi át- és belehelyeződés mélyítése írói és emberi feladatom. Feladat, amely önmagam kiteljesítését szolgálja. A kiteljesítés az én rendszeremben a megbocsátást jelenti.A megbocsátás gesztusa nélkül egy lépést sem tudunk tenni a megértés felé, megértés nélkül pedig hogyan teljesítsük ki emberi, írói feladatunkat? ...a lényeges, elirányító döntéseinkben a megejtően sugárzó gyámoltalanság, a nyitottság, az elesettség magasabbrendűvé teheti magatartásunkat."

Még mindig a májusi tárlatról...

2011-06-20T10:14:00.000+02:00

Kell-e egy kis adag egoizmus?...

2011-06-18T08:43:00.003+02:00

Mai horoszkópomban olvasom: "Nem muszáj mindig mások kívánságainak eleget tenni. Tapasztalhatja, hogy mialatt mások kielégítésén fáradozik, mintegy elveszíti önmagát."

Ezen kicsit elgondolkodtam. Hányan vagyunk ezzel így, horoszkóp ide vagy oda! Kicsi korunktól kezdve erre idomítanak bennünket, néhány tökéletlen és éretlen szülő még azt is hozzáteszi: "Mert akkor nem szeretlek!" - mintha a gyerek kimondatlanul is pont nem ettől félne legjobban, a szülői szeretet védőbástyájának összeomlásától... Később pedig, hány mai szülő nem mer korlátot szabni gyerekei szeszélyeinek, attól félve, hogy szeretetüket elveszíti, ha szigorú egy kicsit... Pedig éppen ezekkel a védelmező karókkal lesz belőlük lábán jól megálló felnőtt...

Többnyire ez a szeretetre, barátságra, elismerésre vágyakozás, sőt, szomjazás vezérel bennünket később is, már felnőttként, amikor tehetetlenül vergődünk egy rossz kapcsolatban ("ez is jobb, mint a semmi!"), hagyjuk magunkat kizsákmányolni érzelmileg vagy esetleg anyagilag is, mert nem merünk nemet mondani! Van-e közöttünk valaki, aki elmondhatja, hogy sohasem vesztegetett el drága órákat az idejéből "köldöknéző" barátja végetérhetetlen, önmaga körül forgó fecsegésének hallgatásával? (mellesleg, ki sem kell a száját nyitnia, az illetőnek csak fülre van szüksége, amit annak idején "lelki szemétládának" hívtunk diák korunkban...)

Nyilván nem állítom, hogy el kell zárkóznunk mások bajai elől. Csak arra akarok "kilyukadni", hogy törekedjünk a kiegyensúlyozott kapcsolatokra, mint a franciák mondják: "donnant-donnant", azaz, egyik is, másik is tesz a közös kosárba. Ha ki akarom üríteni lelkem hulladékait barátom fejére, ne felejtsek el érdeklődni az ő bajai után, mindenek előtt... S merjek magammal is törődni egy kicsit.

Két gondolat a bölcsességről...

2011-06-16T13:18:00.006+02:00

Az egyik Gabriel Garcia-Mârqueztől származik, akinek "Száz év magány" című könyvét még magyar fordításban olvastam a hetvenes években.

"A jó öregség titka nem más, mint tisztes egyezség megkötése a magánnyal."

A másik pedig csak úgy általában, életkortól függetlenül előfordulhat:

"Nem nehéz csodálatos gondolatokat szülni, ha jelen vannak a csillagok."

(Marguerite Yourcenar)

(persze, fordítani másképpen is lehet...)

"Kháron ladikján", még...

2011-06-12T10:26:00.006+02:00

... Tiszteletben tartom, elismerem a nők területenkívüliségi jogát, amellyel éveik múlásán érzelmük szerint uralkodni akarnak. Érzelmüket helytelenítem. Azt, hogy túlbecsülik a naptári idők erejét, ahogy - eleve rettegve valamiféle lázadástól - eleve zsarnoki kordába fogják az éveket. Területenkívüliségi jogot én is igénylek. De én épp a másik pólusról. Nem megvetendő élmény kétszázhetven évesnek vallani és tudni magunkat, s közben fél vállfordulatot végezvén, egy ifjú hölgy lépésrakását szemlélni, ábrahámi szakértelemmel. Ki jár le négyszázhúsz éves korában hajnalonta egy tóhoz vagy egy medencéhez úszás céljából, mégpedig egy-egy nyitó fejes végzésével? Akinek nem az időhöz, hanem magához való esze van. Kell még szót pazarolni az előbbinek viszonylagos voltáról?

Mióta az orvostudomány testünk csaknem minden porcikáját ki tudja cserélni, a halhatatlanság elvben föl van találva: egyszerű alkatrész-pótlás az egész. Főleg, mikor már majd a tudat, sőt az emlék is pótolható lesz. Fajtatörténetileg csak egyet kell aludnunk, hogy a csecsemők legalább háromszáz éves élettartammal jöjjenek a világra. De mit nyernek, ha azokat az esztendőket is majd kínosan számolják? Hogy még több időt töltenek pánikban; még többet gyötrődnek a haláltól.

Az eltömődött szipka tehát nem erről a feléről fúvandó ki, hanem a másikról. Ne az idő velem, én rendelkezzem az idővel; minél tovább, természetesen.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969 ára 17 Ft, a moszkvai Gorkij Könyvesboltban: 0 р 59 к

Gyerekkor, örökkévalóság?...

2011-06-10T09:57:00.004+02:00

Pár évvel ezelőtt egyik ismerősömmel, a fantasy és heroic fantasy nagy rajongójával azon vitatkoztunk, hogy szerintem ezek a mai tündérmesék azok számára készültek, akik nem tudnak a gyerekkoruktól elszakadni, s negyvenen túl is abban a mesebeli világban keresnek menedéket, ahol mindig minden jól végződik... A gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat...

Ebből a világból én valahogy rendes időben (a kamaszkor elején) kiléptem, sőt a felnőtt kor felelősségteljes időszakát is úgy vártam kíváncsian, hogy végre megmérettethetünk, ki mit ér igazán. Végre igazi feladatok elé állunk.

Mégis azt mondom, hogy a gyerekkor az a poggyász, amit egész életünkön át cipelünk, s nagyban tőle függ, hogy megkönnyíti-e az utazást, vagy ólomsúlyként húzza-e le a vállunkat egész életen át...

A mellékelt, kicsit megkopott fénykép (évtizedeken át hordozta apa az igazolványtartójában) öcsémmel együtt engem ábrázol (hozzáteszem, hogy a minap Lucie első látásra felismert rajta, pedig igencsak megváltoztam!) az ötvenes évek elején. Emlékszem, a fejemen levő sálat anya kötötte ún. lusta kötéssel, a színe haragos zöld volt, fekete és fehér csíkkal...

Az ötvenes évek eleje mindenkinek nehéz volt, vidéken a beadások söpörték le a padlásokat, vajat szinte soha nem láttunk, a kenyér is háznál sült hetente egyszer. Nem volt tévé, a rádió is vezetékes volt eleinte, sőt, arra is emlékszem, amikor először gyulladt ki a villany! Az első házunk földes volt, sokszínű szép rongyszőnyeggel takartuk el a gondosan mázolt földet, apa által rakott búbos kemence fűtötte, ott sült a kenyér (és a sütőtök is télen), játékot csak nagyobb alkalmakra kaptunk. Húst, ha jól emlékszem, csak vasárnap ettünk...

Mégis, e mizerábilisnak ható leírás ellenére én egy boldog gyerekkor pehelykönnyű poggyászát viszem, s ráadásul soha nem fogyó táplálékkal van tele! Azt hiszem, szüleimnek köszönhető. Nehéz mindennapjaik ellenére tele vannak játékkal, mesékkel az emlékeim. Kezdettől fogva részt kellett vennünk a napi teendőkban, de ez is a játékos beavatás része volt. Apa biciklin járt dolgozni, egy kis kopott aktatáskában vitte a napi kosztot. Amikor este megjött, elébe szaladtunk. Széles mosollyal bontotta ki a táskát: "Nézzétek csak, mit hoztam!" s kibontotta a kissé megszáradt madárlátta kenyeret, amit úgy ízlelgettünk öcsémmel, mint a világ legfinomabb étkét, amihez a varázslatot ő adta hozzá...

Ezt a világra csodálkozás képességét adták át nekem, amit én is igyekeztem tovább adni fiamnak, unokáimnak, remélem, sikerrel...

Néhány napos nirvana...

2011-06-06T10:58:00.004+02:00

Az elmúlt héten a Lucie unokámmal együtt töltött időnek szenteltem magamat fenntartás nélkül, minden egyebet későbbre elnapolva, mert mi is lehet ennél fontosabb e pár napon? Elképesztő, milyen gyorsan nőnek a gyerekek, főleg amikor mi meg az öregség felé csoszogunk... Tegnap volt, amikor megszületett, öt éve, s ezt a világraszólóan fontos eseményt beárnyékolták Gilbert utolsó hónapjai. Azért még karjába vehette a miniatűr emberkét egy fotó erejéig, s tekintetük találkozott (Lucie már születésekor apja "szemébe nézett", mint később fiam mesélte döbbenten és meghatottan: még csak a feje volt kinn, feléje fordult és tekintetét az övébe akasztotta, mint valami horgot... Ezt az intenzív, kutató nézést mindenki tapasztalta, aki kezébe vette, többnyire a felnőtt szeme adta fel elsőnek). Néha elballagunk a temetőbe, hogy két kavicsot tegyünk Gilbert sírkövére, a zsidóktól kölcsönzött szép szokás szerint. Egyszer Lucie ihletetten kijelentette: "Azt hiszem, imádott volna, mint ahogy én is őt!" ("Je crois qu'il m'aurait adorée, comme moi, je l'aurais adoré aussi")

Baby-blues

2011-06-02T08:41:00.003+02:00

Véget ért az eseményekkel zsúfolt elmúlt hét... Ezek szerint ezt is újra lehet szokni, kizökkenve a lelassult "nagymamai" ritmusból. Igaz, hogy tegnap óta már 5 éves Lucie unokám egyengeti napjaimat vasárnapig, de ezek az örömök mégis mások, mint közönség elé lépni, ami mindig is nehezemre esett, ha saját produkcióról volt szó! Más témában nem tétováztam "fellépni", mások érdekében pláne nem! Emlékszem még az egyetemről egy epizódra: bementem vizsga után Konkoly tanár úrhoz, hogy kereken feltegyem a kérdést: nem érzi-e igazságtalannak B. Gyöngyi csoporttársamnak adott gyenge jegyét? Felszaladt a vérnyomása, s csak annyi időm volt, hogy kiszökkenjek az ajtón, a felkapott nagy üveg hamutartó elől...

De magamat előtérbe tolni, valóságos tortúra (Sigmund, hol vagy?). Innen van az álnév választása is a blogjaimon, mert ha lassanként egyesek meg is tudják, ki van mögötte, ez mégiscsak apránként történhet, esetleg soha. Beszéljen magáért a szöveg vagy a kép, ne a szerzőjéről alkotott vélemény. Talán nehezen vállalom magamat? Önbizalom hiánya? Valószínű.

A "Vénasszonyok nyará"-t még novemberben kezdtem írni, emlékszem, a pillanatra, amikor "megszállt az ihlet" - tényleg egy pillanat műve volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva - és azt is tudtam, hogy Richarda fogja eljátszani: ettől kezdve úgy írhattam, mint ahogy a varrónő a próbababára igazítja a ruhát... A decemberi ünnepi forgatagot leszámítva január végére lett készen az 1 órára való, csiszolgatott szöveg (csiszolgatni való most is lenne rajta!)

Az utolsó, pénteki estén már olyan sokan jöttek össze, hogy székekért kellett futkosni az állva maradtak számára. A végén a közönség elé állítottak nagy nehezen. Pár szóban megemlékeztem Gilbert-ről, mert az ő életében talán eszembe sem jutott volna írni. Ki tudja, talán ő próbálkozik, így kerülő utakon, tollat fogni a másvilágról... Hátha még hinnék is benne...

Tavaszi csoportos tárlat 2011

2011-05-30T19:12:00.001+02:00

"Vénasszonyok nyara krizantémmal"...

2011-05-25T10:39:00.002+02:00

Ez az a bizonyos sárga krizantém, mellyel a temetőbe készül egy öregasszony... Immár 15 éve kötelezi magát erre a heti zarándokútra, ha esik, ha fúj, akkor is, ha szívesebben süttetné öreg csontjait a nyugágyban, mint hogy sírkövek között barangoljon... Monológját keresztezi időnként egy-egy disszonáns női hang, mindegyik élete nyarának utolsó sugarainál tart, közös vonásuk az egyedüllét: választott vagy sorsszerű.

Öt nő járja végig emlékezetben az útját előttünk. Hangjuk váltogatja egymásét, ugyanaz a színésznő alakítja mind az öt szerepet, szemünk előtt történik az átváltozás minden 5-10 percben, mégis követni lehet, ki beszél éppen. Kicsit féltem ettől a "fogástól", ami papíron, ugye, mégiscsak könnyebben elképzelhető. De Richarda brilliánsan megoldotta a rendezést is, a szerepeket is!

Ez volt tehát a "premier" tegnap este, a lelkes fogadtatás kicsit csökkentette a lámplázamat: meglepődött a kedves közönség, nyilván nem számított erre a teljesítményre tőlem, még ha hozzá is szoknak lassanként, hogy rendesen kifejezem magam franciául... Ennyi év után ez minimum, de a franciák annyira nem beszélnek idegen nyelveket, hogy számukra ez mindig hihetetlen dolog! Itt viszont irodalomról van szó, kérem szépen! S nekem ilyen szempontból volt mély vízbe ugrás nyilvánosság előtt (ráadásul nem tudok úszni...)

Nietzsche a művészetről...

2011-05-22T11:58:00.004+02:00

A francia nyelvű "blogoszférában" többek között jónéhány festő blogját is látogatom rendszeresen. Közöttük van Josée Van Lierop holland származású festő(nő), akinek nagyon szeretem rajzait, festményeit, mint ahogy mellékelt blogjára is meghívok mindenkit, akár ért, akár nem franciául.

(http://labatave.over-blog.com)

Tőle kölcsönöztem az alábbi idézetet, melyet már régóta ismerek ugyan, mint ahogy közülünk sokan, de érdemes rajta időnként elgondolkodni:

"A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba." (Friedrich Nietzsche)

Mi is az az "igazság", amibe belepusztul(hat)unk? Azt gyanítom, hogy például saját halandóságunk bizonyossága... Mennyiben "vígasztalhat meg" ebben a művészet? Talán ő nyújthatja a halhatatlanságot, legalábbis annak illúzióját...

Szeretném, ha erről sokan véleményt mondanának, nagyon érdekelne...

Virginia Woolf és a feminizmus...

2011-05-16T10:14:00.003+02:00

A lenti idézeteket a francia fordításukból kölcsönöztem. Köztudott, hogy a fordítások fordítása néha olyan furcsa szüleményeket hoz a világra, melyet saját anyjuk se ismerne meg... Ha valaki esetleg ismeri az eredetit és másképpen fordítaná magyarra, érdekes lenne összevetni...

"A nő századokon keresztül játszotta a tükör szerepét a férfi számára: rendelkezett ugyanis azzal a bűvös-bájos hatalommal, mely a valóságot kétszeres nagyításban tudja visszatükrözni."

"Némi pénz és saját szoba - íme két nagyon fontos feltétel ahhoz, hogy egy nő irodalmi művet alkothasson."

"Inkább azt tudjuk meg, mennyi a zsebpénze és van-e saját szobája egy nőnek, mielőtt képességeiről elmélkednénk."

Nagyon huszadik század eleji ízűek a fenti idézetek (már csak a "zsebpénz" miatt is!)... Azóta valamivel könnyebb egy nő helyzete, ha írásra adja a fejét. Ahhoz, hogy egy férfi íróval egy kategóriában sportolhasson, kell még egy kis idő...

2011-05-11T10:57:00.002+02:00

Furcsa ez a május; annyi tennivaló jött össze már április vége óta, hogy azt se tudom, melyik végén fogjam meg! Hiába készítem szorgalmasan a listáimat kis kockás lapokon, melyeket sárga marker-rel aztán jólesően ki lehet húzni, ha elvégeztetett, igyekezvén az árral szemben úszni, a hullámok mégis összecsapással fenyegetnek a fejem felett!... Azzal vígasztalom magam, hogy bizonyára jobb a túlsok tennivaló, mint a semmi, s ilyenkor Jean emléke rémlik fel előttem. Anyósom távoli rokonai, Laon-ban szomszédaink voltak, míg a házat el nem adtuk. Már öreg házaspárként ismertem őket. Néhány sikertelen próbálkozás után lemondtak a gyerekről (Simone szülei unokatestvérek lévén, öröklődő cukorbaj fenyegette őket, amitől unokaöccse sokat szenvedett) és óriási kövérre hízlalt macskáikat kényeztették. Ha az állat keresztbefeküdt rajtuk éjjel, mozdulni sem mertek, nehogy felébresszék...A kert egy részét dróthálóval fedték le, hogy a macska levegőzhessen, anélkül, hogy távolabbi kalandra csábulhasson, hiszen a kert végében futott a vasút, ahol Jean dolgozott, nyugdíjas koráig. Ma már több, mint 15 éve halott.

Simone még ma is él, egyedül, közelebb a százhoz, mint a kilencvenhez. Nehéz volt náluk egybeforrottabb, harmonikusabb házaspárt elképzelni, mindig is együtt emlegette őket mindenki: Jean&Simone. Soha egy hangos szó közöttük.

Sokszor jött nyáron a kerítéshez beszélgetni, miközben a kis veteményest gondozta. Lassan dolgozott, minden zöldség csodaszépen fejlődött, szinte minden tőnek egyéni bánásmód járt ki. Az volt az érzésem, hogy Jean nyújtja a tennivalókat, hogy minden napra jusson...

Egy napon sírva állított be anyósomékhoz, kezében a még háborús emlékként titokban megőrzött katonapuska. Évtizedek visszafojtott kitöréseinek eredményeképpen ráfogta Simone-ra, a szelíd álarc alatt rejtező hárpiára...

Örkény István : Szakmai önérzet

2011-05-08T17:26:00.004+02:00

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.

- Állatművész vagyok - mondtam.

- Mit tud? - kérdezte az igazgató.

- Madárhangokat utánzok.

- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.

- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

- Passzé - mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

Örkény István: Egyperces novellák, Magvető Kiadó, 1974 26 Ft ...

Egy kis isztambuli ízelítő...

2011-05-06T12:28:00.002+02:00

A fenti rajz a Kariye Camii nevű gyönyörűséges, múzeummá lett volt bizánci templomot ábrázolja, hátulról. Mindig szerettem ide eljönni, bár kerületünkhöz (Beyoĝlu, Taksim azoknak, akik ismerik Isztambult egy kicsit is) képest a város másik végén van, igaz, még az európai oldalon. Igy tavasszal gyönyörű virágoskert veszi körül.

Isztambul kertjei, parkjai rendkívül gondozottak, a törökök nagyon szeretik a virágokat. A tavasz első heteiben kezdődik a tulipán-idény. Ilyenkor jártunk szívesen a gyererekekkel (három család, öt gyerek, akik korban követték egymást, mint az orgonasípok és sokat játszottak együtt, sőt hétvégeken hol egyiknél, hol másiknál folyt a kemping) az Emirgan-parkba, ahol végetérhetetlen tulipán-ágyások pompáztak a színek minden elképzelhető árnyalatában. A gyerekek kifutkározhatták magukat a friss tavaszi napsütésben, míg a felnőttek kávéjukat szürcsölhették az elegáns 19. századi, szállodává alakított kis paloták teraszain...

Berlin, 1977. február...

2011-05-02T10:38:00.002+02:00

Nemrégen akadtam rá erre a régi, több mint 34 éve készült képre. Nem biztos, hogy mindenki ráismerne a képen látható három személyre, még azok közül sem, akik személyes ismerőseik. Pontosan emlékszem a dátumra, berlini első évünkben készült, a farsangi időszakban, egy német házaspár lakásán. Balról René, Gilbert fizika-kémia szakos kollégája (nemrég láttam viszont, ugyanilyen, csak fehér hajjal...), középen én magam, igaz, fekete parókával és álarcban, mellettem Gilbert, aki megelégedett néhány kellékkel, melyeket tőlem vett kölcsön: a parókát, a ruhát (!) és a piros strucctoll-stólát. A cipőben már nem tudtam kielégíteni: a 36-os és 44-es között áthidalhatatlan volt a távolság! Hogy teljes legyen az illúzió, egy fekete szépség-tapaszt is rajzoltam jobb felől az ajka fölé. Igy autóztunk át estefelé az egész Nyugat-Berlinen, csak azon izgultunk, nehogy megállítson bennünket egy kíváncsi rendőr...

Húsvéthétfő V-ben...

2011-04-28T11:10:00.003+02:00

Itt, Franciaországban ismeretlen a húsvéti locsolkodás szokása. A kisgyerekeknek szánt csokoládé nyuszit, harangot, tojásokat a kertben rejtik el a felnőttek a fűben, a virágok között és a gyerekek kis kosárral indulnak a keresésükre. A végén összejött zsákmányt aztán beosztják az elkövetkezendő hetekre...

Az ünnepi főétel hagyományosan a forró sütőben sült báránycomb, fokhagymával megtűzdelve. Akkor igazi, ha a csont felé egyre kevésbé sült, rózsaszínes árnyalatát megőrzi. Hozzá lehet gyenge zöldbab, frissen sült krumpli salátával. Esetleg más variáció is, akinek több a fantáziája és az akaratereje...

Elsőáldozó, száz évvel ezelőtt... (tus, 1998)

2011-04-26T19:02:00.003+02:00

Egy régi fénykép ihlette a fenti rajzot. Még egy kiállításon csináltam, elég gyorsan, pár perc alatt, hiszen a vízzel hígított tus nem vár, a pillanat spontaneitásának kell engedelmeskedni, à main levée, mint a franciák mondják... Felemelt kézzel, vagyis nincs idő az előkészítő, kijavítható rajzra, hanem a végleges vonalat, foltot kell rátenni. Ez korántsem új, forradalmi tett, minden festő ismeri és régóta műveli a műhelygyakorlatok krokijainak végtelen során át...

Hogy mi tetszett meg ezen a régi fekete-fehér fényképen? A kamasz hosszú, nadrágszárból, kabátujjból kinőtt keze-lába, ügyetlen tartása, ahogyan a kalapját az oldalához szorítja. Sokmindent elmesél. Nem telt talán új ruhára az évben, nagy esemény ide vagy oda... A gyerekkor és a kamaszkor határán, kibicsakló hanggal, de időnként még sírással is küszködve...

Diszkréció - indiszkréció...

2011-04-19T11:10:00.002+02:00

A múltkoriban vacsorára voltam hivatalos egyik ismerősömhöz. Az ismeretség nem túl mély, alig találkoztunk 4-5-ször társaságban, nem sokat tudok róla. Még egy éve sem volt, hogy Gilbert meghalt s én próbáltam némi lélegzethez jutni, amikor először találkoztunk. Ő is akkoriban vesztette el rákbetegségben a férfit, akivel élt, s akiről azt is megtudtam röviden, hogy elhagyta érte a férjét. Aztán újabb év múlva visszatért hozzá (jobb híján? a gyerekek miatt?) és most abban a szép házban fogadott bennünket, amelyet férjével vettek közösen. A férjet azonban egész este nem láttuk, magunk között hagyott bennünket, így halvány képem sincs róla, melyet beleilleszthetnék a puzzle hiányzó darabjai közé.

Megszoktam már a franciák között, hogy milyen óvatosan kell bánni a kérdésekkel, milyen kényesek az indiszkrécióra és olyankor esetleg végleg begubóznak... Még családon belül se illik bizonyos témákat firtatni... Én például máig se tudom, kire szavaz sógorom vagy sógornőm, se azt, hogy mennyi a fizetésük... A három tabu téma - kire szavaz, mennyit keres, hívő-e - a legintimebb szférába tartozik, legfeljebb elejtett szavakból lehet kitalálni. Ugyanolyan rossz hatást keltene, ha én hozakodnék elő velük magamat illetően. Nagyon személyes kérdéseket csak akkor lehet feltenni valakinek, ha a kapcsolat elmélyült és a bizalom többszörösen is kipróbáltatott, de akkor is csak abban az esetben, ha az illető megérezteti, hogy talán várja is a kérdést. Ilyenkor messziről megkerülve, óvatosan kell mintegy bedobni a csalit, és a reakcióból következtetni arra, hogy meddig lehet elmenni a kérdésekkel. Mint ennyiből is kitűnik, nem volt túl hosszú a majd 40 év, amit eddig franciák között eltöltöttem, hogy mindezt kitapasztaljam, megszokjam.

Joëlle, az elején említett ismerős egyszer csak nehéz gyerekkoráról kezdett mesélni, s amit elmondott, erős kontrasztba került a kifinomult ízléssel berendezett szép otthonnal. Egyúttal sok mindent segített megsejteni, kitalálni is. Olyan ez, mint amikor képet fest az ember. Minden ecsetvonás tesz valamit a lassanként kialakuló egész képhez. Talán ezért is érdekelnek annyira az emberek: hogyan tevődik össze az aprólékos megfigyelésekből összerakott, ösztönösen megkomponált, türelmesen javítgatott arckép...

"Hammam" (2005)

2011-04-16T17:26:00.001+02:00

Egy Kányádi Sándor vers

2011-04-14T11:58:00.002+02:00

Nem is olyan régen hallottam először Kányádi Sándorról: ideje volt, egyidős Kertész Imrével és anyámnál is csak 1 évvel fiatalabb. Vagy 10 éve prózaíróként szerepelt abban az antológiában, aminek fordításában én is részt vettem. Most kaptam ajándékba első franciára fordított kötetét Muriel-től, akivel (költő lévén) különben Pilinszky fordításokat tervezünk egy francia irodalmi folyóirat számára...

BÁNTANI ÉN NEM AKARLAK

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Odilon REDON ürügyén...

2011-04-11T15:10:00.003+02:00

Az elmúlt hetet Meudon-ban töltöttem a gyerekeknél. Kihasználtam az alkalmat, Meudon negyedórára lévén villamossal Párizstól, hogy megnézzem az éppen megnyílt 3 hónapos kiállítást, melyet a Grand Palais Odilon Redon-nak szentel, 1956 óta először. Már régóta személyes Olymposzom egyik lakója, főleg mióta felfedeztem csodálatos pasztelljeit (mint pl. az itt látható "Vénusz születése"-t) és litográfiáit. Kb. 180 darab szerepelt a kiállításon, mely végigjárja az egész életművet.

Redon nehezen beskatulyázható festő, s bár az impresszionisták kortársa (1840-1916), mégsem tartozott egy csoporthoz, egy "iskolához" sem. Festett, keresgélt, kutatott a maga feje után, ahogy az ihlete vezérelte. Edgar Poe vagy Beaudelaire, esetleg Darwin jobban megihlette, mint a korabeli festői áramlatok. Mondjuk, Delacroix volt rá némi hatással.

Órák hosszat (legalább kettőt-hármat) ácsorogtam a csodálatos pasztelek előtt: vajon honnan vette ezeket a nem létező szépségű színeket és megszámlálhatalan árnyalatukat? Azt hiszem, ezt a kifejezési eszközt nehezen felülmúlható tökélyre vitte és utána már nehéz bátorságot venni akár egy csokor virághoz is, bár a téma nem egészen az én "műfajom"...

Csodálatos tavaszi szellő fújdogált a Champs Elysée-n, százágra sütött a nap... Gondoltam, elsétálok a végéig, az Arc de Triomphe-ig, úgyse járok erre minden nap... A közepe táján fel kellett adnom, prózai módon a sarkamon keletkezett két óriási hólyag miatt, melyet Odilontól kaptam emlékbe...

a második kép: "A mosolygó pók", szén

Egy Pilinszky-levél

2011-04-01T09:37:00.006+02:00

FERENCZY BÉNINÉNEK

(Ohain, 1967.) júl. 4.

Drága Erzsike!

Remélem megkapja levelemet, mert címét még mindig nem tudom, s így emlékezetből kell reprodukálnom.

Béni halálhíre - bár tíz éve súlyos beteg volt - mégis tökéletesen váratlanul ért. Élete példája a kortárs magyar művészetben mindenkinél példaadóbb. Hiányzott belőle minden retorika, mely többé-kevésbé ellepi mások művészetét. Béni után csak tiszta formák maradnak, csak a valódi beszéd - s nem a retorika száradékony repkénye. A lényeg és nem a látszat. A retorika a magyar művészet legfőbb betegsége. A látványos retorika - a halálugrás csupasz ténye helyett, ami minden valódi mű néma és egyetlen titka. Béni egyedül ezt a nyelvet beszélte.

Drága Erzsike, ez mind igaz, mégis a halál halál marad, amin semmi se változtat. De tudja, ahogy az évek múlnak, több a halott, akit szerettünk és szeretünk, mint az élő. S ettől a válaszfal is egyre vékonyabb lesz köztük és közöttünk. Ifjúságomban a világ volt - ösztöneimben - az egyetlen világ. Lassan azonban ez a világ egyre irreálisabb számomra. S ha így van: vajon valóban elment az, aki ebből az irrealitásból kilépett? Nem tudom, világos-e, amit mondok. A halál számomra csak addig volt maradéktalan realitás, amíg maradéktalan realitásnak éreztem a világot. Amennyit a világ évről évre veszít a súlyából, úgy nőnek fel bennünk a halottak. Első időben a távolság áthidalhatatlan, de később fokról fokra megszűnik, s épp nem úgy, hogy a halottat élőnek hazudjuk, hanem épp ellenkezőleg: az áthidalhatatlan távolság sajátos törvényei szerint válik a halálból sose hitt bensőséges közelség.

Bocsásson meg ezekért az elvont, s nagyon is hidegnek tűnő szavakért. Nem vigasznak szántam őket. A valóság felől szerettem volna megnyugtatni.

Drága Erzsike, mit írhatnék még? Tudom, hogy drága Béni karosszéke üresen áll. Az utolsó tíz évben sokat gyötrődött, de megérte. Visszaszerezte ártatlanságát; oly tisztán halhatott meg, mint ahogyan megszületett. S ebben épp Magának elmondhatatlanul nagy része volt. Így meghalni: a legkülönbek "ambíciója". A gyerekek, a szentek és a lángelmék privilégiuma. Gondoljon erre, s akkor nem lehet többé egyedül. Nagyon nagy szeretettel:

János

Plinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó, Budapest, 1997

"A szerelem dícsérete"...

2011-03-29T19:06:00.005+02:00

Ezt a fényképet még 2009-ben közölte a Nouvel Observateur c. hetilap. Azonnal megfogott a kompozíció szépsége. Meg aztán, meglehetősen polémikus téma az öregedés és a szerelem viszonya. Korban is közeledve ehhez a határhoz, mondjam azt, hogy jobban megértem, mint 20-30 éves koromban... Kb. a képpel egyidőben jelent meg Alain Badiou filozófus könyvecskéje "Ėloge de l'amour" ("A szerelem dícsérete") címmel, melyben Nicolas Truong újságíróval beszélget eme örök témáról. Egy mondata miatt szaladtam azonnal a könyvesboltba és olvastam is el egyszuszra: "A szerelem az, mely a véletlent sorsszerűvé teszi."

A filozófus hosszan tanulmányozza korunk egyik jelenségét, miszerint a nyugati típusú civilizációkban lassan minden téren a kockázatmentességet keresi a fogyasztó: a reklám is ezzel kérkedik, a biztosítók is szavatolják. Ha valami nem "jön be", kártérítést lehet követelni. "Jár a pénzemért!" Pár éve hallottam olyan amerikai örökbefogadókról, akik csalódva az "áruban", visszavitték az "eladónak", esetleg kitették egy útszéli parkolóban...

A párválasztásban is egyre nehezebb az elkötelezettség. Felettébb romantikus nevű ügynökségek hirdetik álmaink szavatolt betejesülését. Egyre többen vannak, akik nem bízzák a véletlenre ezt a fontos lépést: garantálja inkább egy személyiség-tanulmányra épülő válogatás (ha számítógép végzi, még kevesebb az emberi tévedés lehetősége...).

Legtöbben a szerelmet se tervezik hosszú távra. A hosszú táv köztudottan sok erőfeszítést, kompromisszumot kívánó építőmunka. A mi felgyorsult életünkben kinek van manapság ideje ilyesmivel pepecselni, esetleg éveket fecsérelni efféle hangyamunkára, amikor a tudósok is kisütötték, hogy a nagy szerelem amúgy se éli túl a 3 évet? Biológiai tény.

Alain Badiou könyvéből végre arra is választ kaptam, miért fogott el legtöbbször valóságos pánik, menekülési vágy, valahányszor valaki vallomást tett nekem (vagy amikor az enyémre került volna sor): "A vallomás az a pillanat, amikor a véletlenből sorszerűség lesz, és ezért olyan veszélyérzéssel, félelmetes lámpalázzal feltöltött a pillanat.(...) "Szeretlek" - jelenti az átmenetet a véletlen találkozásból az oly szilárd építmény felé, mintha az szükségszerű lenne."

Végül illusztrációként idézet André Gorz "Levél D-hez. Egy szerelem története" c. könyvéből: "Nemsokára betöltöd a 82 évet. Hat centivel kisebb lettél, alig vagy negyvenöt kiló és mégis ugyanolyan szép, törékeny és kívánatos. 58 éve élünk együtt és még jobban szeretlek, mint valaha. Újra érzem mellkasomban azt a gyötrő ürességet, melyet csak hozzám símuló tested melege tud feloldani."

(ford. T.R.)

2011-03-25T09:41:00.002+01:00

Egyszer Zé megkérdezte: szerintem mi is az identitás? Nagyon izgalmas téma, mondanom se kell, különösen mióta Magyarországról elköltöztem. Még irodalmi folyóiratocskánk, "Hauteurs" is szentelt neki egy számot, Leo Perutz (Kafka kortársa), mint központi figura életművének tanulmányozásával. Prágában született mint német anyanyelvű zsidó, akárcsak Franz Kafka, az osztrák-magyar monarchia idején, a két háború között osztrák lesz Bécsben, majd az Anschluss után Haifába menekül és később izraeli állampolgár lesz. Rendszeresen visszajár azonban Ausztriába és ott is hal meg 1957-ben.

Visszatérve, sokkal szerényebb méretekben, hozzám: 1974-ben költöztem el Magyarországról ("az asszony követi az urát" elve szerint), miután egy évig még Szentesen éltünk az esküvőt követően. Azóta sokféle identitással találkoztam, a francia nyelv használata a mindennapokban kiszorította az anyanyelvemet. Algériában arabok, berberek között, Nyugat-Berlinben a hűvös németek, Isztambulban a közvetlen, barátságos törökök társaságában. Az idézett nyelvekből is ragadt rám valami, az arabot kivéve, mert mindenki franciául beszélt. Hogy az oroszokat ki ne felejtsem szovjetúnióbeli másfél évem alatt... Most meg már 20 éve itt, franciák között. Ki is vagyok hát voltaképpen? Két szék között is a földön találhatja magát az ember, hát még ennyi székkel körülvéve!

26 éves voltam, amikor elköltöztünk Szentesről. Mint itt mondják, a lényeges már megtörtént, mindaz, ami a személyiség alapja, a kulturális és pszichológiai megformálás. Az anyanyelv. ("Nyelvében él a nemzet"...) Amelyen minden fogalom elsőre beugrik. Minden évben legalább egyszer jártunk Magyaroszágon: a szálakat nem szakítottuk el. Kettős állampolgárságomat is megtartottam, bár csak szimbolikus jelentése van: mindennapi életem, gyerekek, unokák, barátok idekötnek. Milyen nyelven álmodok? - szokták kérdezni tőlem. Nem tudom, mint ahogy azt se nagyon, hogy színesben vagy fekete-fehérben-e. Ha kalapáccsal, mondjuk, az ujjamra ütök és szívhezszólóan egy jót káromkodok (amit nem idézek, mert hideg fejjel nem szoktam trágárul beszélni), azt magyarul teszem, mert egyrészt csak én értem, másrészt meg csak így lesz belőle igazi transgression... Unokáimnak magyarul énekelgetem a Bújj, bújj, zöld ág..., Kis kacsa fürdik, és még sok más gyerekdalt, fújja is őket mind a kettő, sőt, az egyetlen altatódal, aminek hallatán a 2 éves Alice rögtön a szemét dörzsöli, az a Nyuszi ül a fűben...

Mint ebből is kitűnik, nem olyan egyszerű az identitást meghatározni. Inkább talán úgy érzem, mintha abból a számtalan hatásból tevődne össze, amellyel az ember élete folyamán találkozik. Melyek lerakódnak az ősöktől, a gyerekkorból hozott alapokra. De a lehetőségek maradjanak nyitottak! Nem tudom úgy képzelni az identitást, mint valami egyszer és mindenkorra megszilárdult kövületet, amely már semmivel nem gazdagodhat. Az identitásom ÉN vagyok, hűségben és sokrétűségben, magyar is meg francia is, sőt talán még kicsit török is...

Kíváncsi vagyok mindenki (esetleg ellen)véleményére!

Sol invictus...

2011-03-22T21:13:00.002+01:00

Annak bizonyítékául, hogy ide is megérkezett a nagyon-nagyon várt tavasz,

íme a kertemben a százéves téglafal láthatatlan repedésében megkapaszkodott ibolyatő...

Engem mindig meghat az ÉLET efféle, minden akadályon magát átverekedő akarása és önbizalma: ha csak egy múló pillanatra is, de élvezheti a napot, az esőt, onthatja illatát, ha mégoly szerényen is.

A pillanat, ha múlékony is, megér minden kockázatot: belekóstolni az élet egyedi ízébe, csak egy harapásnyira is...

Amikor olyan sokan tetszelegnek a panaszáradatban, s nem is mindig azok, akiknek legtöbb nyomós oka lenne rá, minden csodálatom azoké, akik a megpróbáltatások súlya alatt is boldogan nyitnak szemet minden nap az életre, mondván:

"Megtörtént mégegyszer a csoda!

Még mindig élek!"

S ha hívők, esetleg hozzátesznek még valami köszönetfélét annak, akinek lelkiismeretük szerint tartoznak vele...

A mi utcánk 1961-ben...

2011-03-18T20:26:00.002+01:00

Régi akvarell még 1961-ből, hetedikes koromból.

Illyés Gyula : Kháron ladikján

2011-03-16T17:33:00.002+01:00

Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk

midőn lezárul és befagy a szem.

Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk

a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt

s ringat a csónakon, amely

- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part

hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár

a nászutasoké!

Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,

épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt titkosan ahogy

elleng, még gyönyörűbb!

Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott

hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,

- vidám vita folyik -

s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)

kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog

s ha sír is, hála könnyet ont,

hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t

látott, ha nem lát is viszont!

25 éve Isztambulban...

2011-03-11T10:50:00.002+01:00

1986 januárjában már második éve laktunk Isztambulban. Előző év szeptemberében sikerül másik lakást találnom, ezúttal a szobáink ablakai, nomeg egy kis erkély is a Boszporuszra nyílt és megvallom, reggelenként első mozdulatom volt a függöny félrehúzása és egy pillantás a Boszporuszra, lent, az ablak alatt... Ez a látvány még sokáig kísértett visszaköltözésünk után is: amikor itt, Valenciennes-ben felhúzom a rolót, a szemben levő házak vörös tégláiba ütközik a szemem... Hiányzik a perspektíva mélysége, nomeg a Boszporusz állandóan változó fényei, a kis és nagy hajók szüntelen nyüzsgése. Még ha nem fürkésztem is megállás nélkül, szememben állandóan benne volt a megunhatatlan látvány 5 éven át!

Most viszont az isztambuli télről akarok néhány szóban megemlékezni. Most olvastam egy ott élő, majdnem törökké lett francia nő blogján, hogy ma havazik Isztambulban... Erről jut eszembe az a bizonyos 1986-os március 6-a (érdekes módon, egynémely dátum milyen nagy pontossággal marad meg bennünk!). Előző nap már 20° körül járt a hőmérséklet, tavaszi szelek fújdogáltak egy ideje és a fűtőolaj-tartályunk is majdnem teljesen kiürült. Ráérünk feltölteni ősszel, gondoltuk megkönnyebbülve. Másnap reggel, a függönyt félrehúzva, jó méteres hó borította az utcát! Az ajtót is alig bírták kinyitni! Ehhez hozzá kell tenni, hogy Isztambul dombokra épült és a parti sávoktól eltekintve szinte minden utca lejtős. A közlekedés azonnal leállt, az iskolákat is bezárták. S mindez 2 hétig tartott, a hó csak esegetett tovább... Eleinte örült mindenki a kis ráadásnak, mert messze volt már az év végi szünet (karácsonyi, ugyebár, nincsen...) A gyerekek szánkóztak az ablak alatt és kunyhót ástak a mély hóba. A házak ereszéről karvastagságnyi jégcsapok lógtak...

A probléma akkor lett kicsit kényesebb, amikor elfogyott a fűtőanyag. A szállító nagy tartályos teherautók nem tudtak közlekedni - egyet láttam a sarokház falába fúródva, keresztben az úton, olaját vesztve, s ezzel még síkosabbá téve az utat... Szerencsésebb ismerősök összegyűjtötték a fűtetlen lakások kárvallottjait és nagy kártyapartikkal teltek a napok. Soha nem láttam még Isztambult ilyen csendesnek. Volt, aki még a síléceket is felkötötte...

Nőnapra...

2011-03-08T11:00:00.002+01:00

Gondolkodtam, tétováztam, mit küldjek magunknak, magamnak a blogra, nőnap alkalmából, az elsöprő többségükben női látogatóknak (ha van is köztük ritka férfi, a névtelenség, sőt többnyire a némaság ködébe vész... Kár.). Meg aztán, minek is a nőnap, az iyesmit olyankor szokták bevezetni amikor az emígy kitüntetetteknek csak ez az egyetlen nap jár az évből... Hacsak nem valami kereskedelmi fellendítés hátsó gondolata bújik meg mögötte. Végül is úgy döntöttem, hogy 1 nap is jobb, mint semmi, van még megoldásra váró probléma elég, legalább ezen a napon terítékre kerül egy-kettő a magas szférákban, és nőtársaimban is tudatosul saját fontosságuk, egyenlőségük, bár nem egyformaságuk a másik nemmel kapcsolatban. Igen, kapcsolatban és nem pedig szemben, harcos szembeszegülésben... Hiszen mindkettőnek szüksége van a másikra, kiegészítőnek, és nem ellenségnek.

Közeledik a tavaszi tárlat...

2011-03-06T10:24:00.002+01:00

Vészes gyorsasággal közeledik a csoport tavaszi tárlatának időpontja. Ideje lenne az 5 kép elkészítéséhez fogni, mert megint hamar nyakamon lesz a kés... Az az érzésem, hogy megint a szokásos paradoxon rabja leszek: egyrészt nélkülözhetetlen szükségem van szigorú keretre, amely kötelez a cselekvésre, másrészt meg, mint a rossz ló, mindig ellenkező irányba húzok, ha valamerre köteleznek... A józan ész azt suttogja az egyik fülembe, hogy itt az ideje és sok stresszt takarítok meg vele, az ördög pedig a másik oldalon arra csábít, hogy vegyek egy nagy lélegzetet a szabadság és a transzgresszió részegítő illúziójából, még ha drágán kell is megfizetni 2 hónap múlva... Gyerekkoromtól emlékszem arra a megkönnyebbült fellélegzésre, amit bármilyen kicsi haladék is megadott: 5-10 perc a felkelésre, a lefekvés elhalasztása - általában bármi kellemetlen dolog akármilyen kicsi haladéka - kiváltott bennem, s ez ma is folytatódik... Talán halálom napját is sikerül majd elhalasztanom?...