Manapság egyre több pszichológus, tréner és még homályosabb guru veszi fel a harcot a mindent elárasztó pesszimizmussal, az uralkodó stressz negatív hatásaival. Az emberek keresik a kapaszkodókat. Azok is, akiknek kézzelfogható okaik vannak a kétségbeesésre (betegség, gyász, anyagi gondok), de talán még többen vannak olyanok, akiket látszólag nem fenyeget efféle aggodalom.
Nem szeretem a leckéztetőket, a "majd én megmagyarázom, mitől vagy te boldogtalan" tudálékosokat, akik kijelentik, hogy ők bizony feltalálták a puskaport. "Elég, ha..." ("Yaka...", vagyis: "il n'y a qu'à...", gúnyolódik rajtuk egy francia kifejezés). Ha ilyen egyszerű volna, bizonyára mindannyian a nirvana előrehaladott állapotában lubickolnánk!
Ilyenkor legtöbben saját példájukkal rukkolnak elő, hiszen (látszólag) ezt ismerjük legjobban. Sőt, olyan dolgokat is tudunk magunkról, amibe senki más nincs beavatva. Magam is ebben vagyok a legotthonosabb. A blog amúgy is olyan öntárulkozós műfaj... Még akkor is, ha a kitárulkozásnak is megvan a határa.
Amikor elhatalmasodnak rajtam a mindennapok gondjai, a jövőtől való szorongás (anya lassú leépülése elrettentő példaként festi le a nagyon is közelinek tűnő jövőt), kapaszkodó után nézek. Miért kellene a megmaradt, még kellemesnek mondható éveket is elrontanom a jövőtől való rettegéssel? Könnyebb józan ésszel kimondani, mint megvalósítani.
Katalin blogján dr. Bagdy Emőke tart pezsdítő előadást. Eleven példa arra, hogy hetven év után is lehetünk frissek kívül-belül. Nézem az arcát közelről. Két szemöldöke között bevésődött, gondokról tanúskodó ránc, de kék szeme derűs. Nem mesterségesen odasminkelt, hanem élettapasztalatból leszűrt derű. Egy életünk van. Mindennek ellenére csodálatos, egyedi kaland. Megismételhetetlen. Itt, csakis itt játszódik, a földön. Itt kell értékelni, élvezni minden percét, mint valami visszahozhatatlan ajándékot. Akkor is, ha nem mindig fenékig tejfel. Mert az érte való harc is szép, akkor is, ha csak később tudatosul bennünk a szenvedés értelme leszűrt tanúságként.
Mindez távolról sem akar "lecke" lenni. Csak afféle kis merengés saját sorsomról...
Három híres ember jön össze hétvégére; többnyire először találkoznak egy eldugott helyen rejtőzködő ismeretlen házban. Együtt főzik meg a vacsorát, közben a házigazda invitálására elbeszélgetnek pályájukról: hogyan jutottak fel a csúcsra, kezdve onnan, milyen volt a gyerekkoruk... S meglepetésemre legtöbben azt mesélik, hogy kiskorukban gyakran voltak egyedül, sokat unatkoztak... Utóbb jönnek rá, hogy pont ezek a látszólag üres órák mennyire kifejlesztették képzeletüket, kreativitásukat.
Pár napja a megbocsátásról szedtem össze pár gondolatot francia nyelvű blogomon. Az indíttatást a TV-ben látott dokumentum adta. Szerzője: Mireille Darc, a 60-70-es évek francia filmjeinek nagy csillaga, Alain Delon élettársa 15 éven át... A hetvenhatodik évében járó színésznő most is gyönyörű (én legalábbis megelégednék tíz év múlva az ő mostani alakjával, szépségével, derűs, aktív életszemléletével!). Pár év óta dokumentumfilmeket forgat, könyveket ír (hogy mennyiben ő írja, azt nem tudom...). Több munkáját is láttam: a témák mindig érzékeny társadalmi, filozófiai problémákat feszegetnek (prostitúció, megbocsátás, halál stb.). Csak az interjúalany látszik a képen, a kérdező (M. D.) meg sem jelenik. A fontos személy az interjúalany, a mondanivalója és az arca közelről, amelyre az emóciók felrajzolódnak.
Nem először látok, hallok a megbocsátás problematikájáról. Ki nem élte át, vagy az egyik, vagy a másik oldalról. (Én is.) Nehéz kérdést vetnek fel a dokumentumok szereplői. Az egyiket elhagyta szerelme, minden magyarázat nélkül. Képtelen túltenni magát a szenvedésen, bosszúterveket kovácsol. Egy másik 15 évet ült börtönben ártatlanul, kiskorún elkövetett erőszak vádjával, mígnem a felnőtté vált szomszéd kislány be nem ismeri, hogy hazudott... A férfi mindent elveszített, mégis megbocsát neki, ugyanúgy, mint egy asszony fia gyilkosának... 
Már megint kiütött rajtam a prokrasztináció... Gyönyörű napsütésben enyhe, majd 20°-os időben van részünk már egy jó hete. Több, egyre sürgősebb teendő nyomaszt, anélkül, hogy hozzáfognék. Kerülgetem, mint macska a forró kását. Ha még kihasználnám az alkalmat egy-egy hosszú sétára, biztosan jót tennék az egészségemnek is. Ehelyett mi van? Bentről nézegetem a ragyogó kék eget.
Ma délelőtt utaztak el, ragyogó napsütésben, mely a három nap szüntelenül szemerkélő esőt követte. Kihasználva a napsütés által ösztökélt megmaradt energiámat, elmosogattam a tegnapi születésnapi vacsora romjait és helyrepakoltam, fölporszívóztam legalább a földszinten: az első emelet még várhat 1-2 napot...
