Álközösség illúziója?... Igazi egyedüllét?...

    Megfogadtam magamnak, hogy írok legalább 4 bejegyzést havonta mindkét blogomra. Legyen bár kánikula vagy lehangoló szürkeség (mint az év nagy részében), nem hagyom magam eltántorítani a fogadalmamtól, mielőtt a tétlenség, a szellemi zsibbadás teljesen úrrá nem lenne rajtam. Ráadásul mindig örömmel veszem tudomásul a Facebook-on is, ha egyik-másik ismerős vagy ismeretlen megszólal, hogy kissé felfrissítse a légkört, még ha csak annyira telik is megmaradt energiájából, hogy "megvagyok, tikkadok, de még élek"...

   Nem vagyok naív. Különbséget tudok tenni a "virtuális" és az "igazi", hús-vér kapcsolatok között. Hogy kinek a javára, az már korántsem olyan egyszerű.

   Tegnap olvastam egy eszmefuttatást pontosan erről a témáról. Irója hosszasan ecsetelte a Facebook, Instagramm, Twitter és még sok hasonló média talmi voltát, az önámítást, hogy feloldják az egyedüllétet, anélkül, hogy "igazi" kapcsolatok lennének. Az automatikusan odabiggyesztett like-ok, a szavakat is kiszorító emoji-k tömegét, az állandó készenléti állapotot, hogy el ne szalasszunk valami égbekiáltón fontosat, s annak illúzióját, hogy e több milliós tömeg része vagyunk...

"Tous ces sentiments codés, toutes ces amitiés qui ne tiennent qu'à un fil, qu'il faut recharger tous les soirs et dont il ne resterait rien si les plombs sautaient..." (Anna Gavalda)

(rögtönzött fordítása tőlem : "Mindezek a bekódolt érzelmek, barátságok csak hajszálon függenek, minden este újra kell őket tölteni, s elég lenne egy rövidzárlat, hogy ne maradjon belőlük semmi sem...") 

   Sok "virtuális" kapcsolatom a valóságban sohasem jöhetett volna létre. Számomra tény, hogy a Net szó szerint világháló, lehetővé teszi, hogy Földünk kisvárossá zsugorodjon, ahol  -  legalább látásból vagy elvből  -  mindenkivel találkozhatunk. Mennyire felületes ismeretségek ezek? Kb. annyira, mint a való életben. Ha nem vesszük a fáradságot, hogy mélyebbre ássunk egy kapcsolatban, felületes marad. De ha valódi gazdagságot keresünk valakiben, megértéssel, odaadással, igazi érdeklődéssel : kincsre találhatunk. Nem beszélve a múltba vissza-visszapillantó, mézédes vagy fájó közös nosztalgiáról!

Egy szombat esti jó mozi - kell-e ennél jobb kánikula idején?

    Kánikulai hangulat uralkodik az általam látogatott blogokon is... Mintha nemcsak tenni-venni, kimenni nem lenne kedve senkinek, hanem még a gépe előtt pötyögni sem, mintha az agyunk járása is lelassulna ilyenkor... Észreveszem magamon, hogy eggyel több kávét kell meginnom ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy kisebb agyteljesítményt is. Pedig jó adagot tervbe vettem a nyár hónapjaira; belőlük is lassan eltelik már az egyik.

   Tegnap Martine barátnőm mozdított ki a tespedésből. Igaz, előtte már túl voltam egy megerőltető bevásárláson (remélem, legalább 10 napig nem lesz gondom rá!), de a napokban javasolta, hogy a hét végén menjünk moziba (légkondicionált termek!), melyet egybeköthetünk kis vacsorával, ha kedvünk támad hozzá.

   Nem sok érdekes film akad a mozi 16 termében futó választékból, az óriási parkolóhelyen is könnyen találtam helyet este 7 után, pedig ez máskor csúcsidőpontnak számít. Mi történt? A fél város elutazott volna vakációra?...

   Kinéztünk egy filmet a nyári felhozatalból, mely általában fele-fele arányban áll rajzfilmekből és amerikai csihi-puhiból: engem mindkettőtől menekülési vágy fog el. Nem beszélve egy-két ronggyá űzött vígjátéki fogásról, melyek halálra untatnak... Dominik Moll filmje " La nuit du 12" ("Tizenkettedike éjszakája" : csak később derül ki, hogy a "12" dátumot jelent) azon filmek közé tartozik, melyek fogva tartanak. Bár első látásra kriminek tűnik, de olyan kriminek, melyben inkább szó van a rendőrség munkájáról, kétségeiről, reményeiről, emberi problémáiról, mint magáról a nyomozásról, talán inkább annak hátteréről... Ami viszont nem akadályoz meg bennünket, hogy az egyre növekvő feszültség rabjaivá váljunk mi is, s a végén percekig üljünk a kigyulladó nézőtéren, mielőtt mozdulni tudnánk a majd 2 órás fogvatartottságból...

   Utána pedig feszültségoldónak, "moules-frites"-(kagyló-sültkrumpli)-1 pohár sör-1 csodálatos "Pavlova" társaságában, kedvenc "törzshelyünk" egy intim sarkában, jó másfél órán át megtárgyaltuk frissen felmerült gondolatainkat...

Kánikulai anziksz

    Tegnap, kedden rekordokat döntöttünk itt északon a kánikula terén: egyes helyeken 41°-on felüli volt a hőmérséklet... Mióta a rokonok elmentek, fokozatosan emelkedett naponta, de még megengedte, hogy délben, este kint ebédeljek, vacsorázzak a teraszon. Örültem a 2 óra alatt bőven beszáradó ruhák élményének is, hiszen még a jó szezonban is ki kell centizni a mosások idejét, hogy 2 eső között megszáradhassanak... De a tegnapi nap kálvária volt.

   Még délelőtt átmentem a virágárushoz, mert két kedves barátnőm születésnapját akartam jelezni: pár nap különbséggel ünnepelték július elején, miközben én rokonaimmal voltam elfoglalva. Találtam két egyforma nagy cserép fuksziát, gyengéd rózsaszín virágcsengőik teljesen beborítottak az ágakat, gondoltam, talán kibírják az utazást! Szerencsére autóval mentem az alig 50-100 m-es távolságra, mert tudtam, hogy a rekkenő hőségben nemhogy üres kézzel, de a két nagy cseréppel végképp nem tudtam volna gyalog hazamenni... Árnyékos oldal pedig nem is volt! 

   E. otthonos verandáján kellemesen eltársalogtunk hármasban, miközben felszolgálta nekünk házilag készült friss eperfagylaltját. E. túl volt egy nagyobb vendégjáráson, bár a házuk szinte sohasem ürül ki, különösen mióta beköltöztek városunkba, központibb helyre. Három gyerekük, tíz unokájuk közül naponta többen is megjelennek, különösen így nyáridőben, nem beszélve az ismerősökről, barátokról. Már említettem, hogy nagyon szeretem E-t, s bár 4 évvel idősebb nálam, sokkal dinamikusabb, vállalkozóbb, optimistább alkat, mint én. Az ilyesmi persze nem csupán évek és akarat kérdése. Rendkívül közvetlen, tapintatos és segítőkész, ugyanakkor körülveszi egy számomra titokzatos fátyol... Soha nem kérdezem róla, mert tudom magamról, milyen nehéz néhány fátylat fellebenteni: talponállásunk ingadozhat meg tőle. Őt pedig annyi szeretet, mosoly és vidámság veszi körül, hogy szinte mindenkire átragad.

   Mára pedig vagy 15°-ot esett a hőmérséklet és csendes eső permetezte a kertet egész délután...

(a kép Anne felvétele)

Vitaminos vendégjárás

    Ma dél felé megírtam az első júliusi cikket francia blogomra... Vajon lustaság, esetleg depis tespedés volt-e az oka? Vagy még ennél is komolyabb?... Egyik sem. Most jutottam hozzá. Számítógépes és tévés elvonókúrán voltam 12 napig! Kifejezetten jót tett.

   Unokahúgom és férje 2-án este érkeztek meg a belga reptérre (Charleroi), a Ryanair jó hosszú késéssel ajándékozott meg bennünket. Én már a napok óta tartó szokásos stressztől, ami a nagyobb eseményekre készülődéssel jó ideje együtt jár (1 kanál vízbe fulladás szindrómája) és a fáradtságtól elég rossz állapotban vártam a reptéren, a szemem elé szálló ködfátyolon át alig ismertem meg őket! Szerencsére  -  kis tétovázás után  -  ők felismertek, ráadásul Győző átvette az autó kulcsát, mert sötétben immár nem látok elég jól vezetni, bár a belga autópályák még mindig nagyvonalúan ki vannak világítva estétől reggelig!...

   A 10 nap nagyon gyorsan és nagyon kellemesen telt el! Szeretem, ha a vendégek otthon érzik magukat, ha kötetlen, szeretetteljes a hangulat. Rengeteget beszélgettünk, ami nekem amúgy is kedvenc időtöltésem. (Rég nem beszéltem egyfolytában ennyit magyarul!) Volt benne sok nevetés, régi emlékek felidézése, de a jelen is bőven terítékre került. A politika, a különféle komoly problémák boncolgatása is, mely mindig jó alkalom arra, hogy a másikat mélyebben felfedezzük, jobban megértsük. Elmentünk ide-oda, valamint Győző barkácsoló tehetségenek köszönhetően egy csomó dolog működése helyreállt a házban, melyeket én régóta lemondóan kerülgettem, hiszen sokmindent nem tudok már magam megjavítani.

   A hét végét fiam családjával töltöttük, már péntek d.u. megérkeztünk. Másnap párizsi sétára mentek, csak Alice és én maradtunk otthon pihenni. Sétahajózás a Szajnán,  a Champs-Elysées, majd a Montmartre megmászása volt a programjuk, amiben én úgysem tudtam volna velük lépést tartani.

   Vasárnap már mindannyian el tudtunk menni Vaux-le-Vicomte kastélyát megnézni, melyet Fouquet, a Napkirály híres és gazdag pénzügyminisztere építtetett magának és amely végül is bukását okozta (kivívta a király haragját, hogy az övénél szebb kastélyban mer lakni, elcsábította tőle a 3 zseniális mestert  -  az építészt, a kertépítőt és a szakácsot  -  hogy megalkossák számára a mindenkin túltevő Versailles-i kastélyt!) Nekünk mindenesetre nagyon kellemes felfedezés volt a kastély medencéivel és kertjeivel. Ez utóbbiakat kis elektromos meghajtású autókon lehetett bejárni: szerencsére, mert így én is részesülhettem benne, de mindenki örült, hogy nem kellett kilométereket gyalogolnia még a kastély után!

   Tegnap d.u. elrepültek a vendégek, én hazaautóztam a reptérről a kánikulává forrósult napon. Egy darabig még bizonyára kitart bennem a 12 napos öröm-kúra hatása.