Napsütéses vasárnap

   Nyugalmas vasárnap délelőtt... Reggeli után a gyerekeknél a nappaliban. Százágra süt az októberi nap az utcai terasz felől. Az unokák fent játszanak, hallatszik a hangjuk, a nevetésük. A. elment biciklizni, kerülni egyet a friss levegőn itt, távol a nagyváros szennyezett légkörétől, mely úgy borul Párizsra, mint valami áthatolhatatlan kupola: ritkán nyílik fel. D. olvasgat, P. rejtvényt fejt, F. a nap első üzeneteit bogarássza. Én pedig ennek a képnek nem tudtam ellenállni, mert olyan "vasárnapdélelőttös" volt, amikor mindenki ráér, hiszen az ebéd is elkészült már előre.

   A reggeli mögöttünk van, azt szigorúan közösen üljük körül, nem pedig szálingózva, kinek mikor jut eszébe. A franciák nagy része még a közös étkezések híve. Természetesen, amikor lehet. Hétközben sok helyen csak reggel-este találkoznak: délben mindenki ott eszik, ahol munkahelye engedi, a gyerekek pl. az iskolában. Legkorábban d.u. 5 felé végeznek. Alice-ért még el kell nenni, az iskola messze van gyalog. Lucie-nek már kulcsa van, egyedül jár haza busszal a szomszéd városkából. 

   Alice születésnapját ünnepeltük főképpen, de az enyém harmadik, vagy negyedik felvonása is zajlott családi körben, még szombaton, érkezésünk után.

    Térdem fájása is csökkent egy kicsit, pedig szombaton  -  életemben először!  -  botra támaszkodva érkeztem hozzájuk...  

Reggel, ősz elején

   Kinézek a kertbe. 

   A reggel első pillanatai ezek. Belépés a valóságba. Lehorgonyoz a hajó, véget vet a hánykolódásnak a nemlét határán, ahová az álom sodor bennünket.

   Felteszem a vizet az első kávénak. Kint süt még az egyre halványuló októberi nap, az élet ígérete. Amíg langyos melegét érezzük, amíg szemünk gyönyörködik az általa életre keltett színekben, a fény-árnyék örökké változó formáiban, élünk. 

   Nekem majdnem ő az egyedüli bizonyosság. A majdnem egyedüli.

   

Egy szép, jól megtöltött hét dióhéjban

   Micsoda hét volt! Itt ülök befáslizott térddel és megpróbálom összegezni ezt a kellemesnél kellemesebb eseményekkel zsúfolt hetet, mely egyszerre volt lélekemelő és térdrekényszeritően kimerítő...

   Betöltöttem a 70 évet... Leírni is hihetetlen, mert legbelül valahogy sohasem hittem, hogy elérek idáig. Elhatároztam, hogy két csoportban hívok meg néhány közelebbi barátot. Két csoportban, mert egészen más elfoglaltságok kötnek hozzájuk. 

    Nehéz volt a meghívottak számából lefaragni, de a következő hetek programja nem lesz könnyű és kímélnem kell magam egy kicsit. Kedd d.u. 3-ra uzsonnára invitáltam 8 barátnőmet. Azért d.u., mert néhányan nem szívesen mozdulnak ki este. Előző nap bevásároltam és elkezdtem az előkészületeket is: megsütöttem a torta-alapot, másnap kétfajta madeleine-t, de ezúttal sósan; csináltam gyümölcs-salátát és vettem hozzá macaron-t is. Finom édes elzászi fehér bort ittunk hozzá. A torta az a bizonyos "omelette norvégienne", amit egyszer már leírtam, azt hiszem: likőrös vízzel enyhén előre be kell itatni az alapot, arra jó vastag fagylalt-réteget teríteni, majd forró vízen kis cukorral keményre felvert 5-6 tojásfehérjét a fagylaltra kenni, anélkül, hogy összetörnénk a habot, megszórjuk cukorral (enyhén) és pár másodpercre grill alá helyezzük. Kivesszük gyorsan és pálinkával meglocsoljuk, majd meggyújtjuk. Úgy kell bevinni, hogy előtte valaki leoltsa a villanyt! Hozzá pezsgőt bontottam. Sok szép ajandékot is kaptam mellé...

csütörtök este, az asztal fele...

     Másnap, alighogy elpakoltam az edényeket, újra bevásárolni indultam. Ezúttal csütörtök estére hívtam 5 személyt vacsorára. A menű menet közben alakult ki, de bevallom, a könnyebbséget választottam, mert kezdett az energiatartalékom vészesen fogyni... Új cukrászdát fedeztem fel (kedvencem bezárt!) és vettem egy csodás csokoladétortát, amellyel amúgy sem versenyezhettem volna! Habkönnyű volt, s ráadásul málnaszemek rejtőzködtek benne! Máig is nyelek egy nagyot, ha rágondolok...

   Előételnek kigondoltam egy nagyon finom gyömbéres-kurkumás-mézes-tejfölös sárgarépakrém levest a borjúpaparikás előtt. Feltettem a kuktába és gondoltam, arra a negyedórára bekukkantok a Facebook-ra... Félóra múlva enyhe égett illat rezzentett fel. Mindent ki kellett dobni, s azonnal elfutottam elsántikáltam a sarki henteshez, hogy mentsen meg. A paprikás viszont finom lett, egy morzsa sem maradt. Jól elbeszélgettünk, elszállt a fáradtságom, a vendégek éjjel 2 óra felé mentek el...

    Pénteken várt a sok pohár, tányér, stb. A térdem éjjel sem hagyott aludni. Szombat estére vártam a gyerekeket vacsorára, meg is jöttek. Közben egy futár csengetett be egy óriási dobozzal: jó nagy képernyős TV volt benne! A fiam már nem bírta nézni, hogy egyre közelebb húzom a fotelem a TV-hez (pedig 85 cm-es), s még így is nehezen olvasom a feliratokat! Pedig nem is a TV volt a hibás...

    

Évforduló harmónia-mentőövvel...

   Ideje lenne írni a magyar nyelvű blogomra is, miután a napokban írtam a franciára (többnyire el kell telnie pár napnak, míg "átöltözöm" a magyar bőrömbe, hogy írhassak...). Az írás vágya   persze megvan, az ihlet után keresgélek, de minden téma olyan felszínesnek, érdektelennek tűnik, hogy nyilvánosság elé bocsájtásukat túltengő önbizalom gyanúja miatt elvetem...

   Közben sejtem én, hol van az eb elhantolva... Az igazság az, hogy az egyetlen téma, mely jó ideje nyíltan vagy alattomosan, mintegy a háttérből gyakorolja nyomasztó hatását mindennapjaimra, olyannyira, hogy még közelgő "kerek" születésnapomat is kiszorítja, hát éppenséggel nem a blogomba való... Akkor meg minek kapirgáljam hamis oldottsággal, kedélyességgel azt a bizonyos semmitmondó felszínt? 

   

Pont erről szólt francia blogom bejegyzése is. Hogy mire való a nyilvánosságnak szánt harmonikus légkör, mely nem mindig fedi a valóságot. Ugyanakkor nem mondható az őszinteség hiányának sem, hiszen egyféle valóság mégis. Szükség van tudatos, sőt szándékos ápolására, mert amíg élünk, nélkülözhetetlen (legalábbis számomra) egy bizonyos tartás, afféle "hátgerinc", mely nélkül összeomlana az életünk... Elsősorban saját magamnak szól tehát. Másrészt megletősen irtózom attól is, hogy kifacsarjam másokból az együttérzést, méginkább a szánalmat!

  Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek ezt a filozófiát kell követnie! Sőt. Egyéni hajlam, szükséglet kérdése, és én messzemenően híve vagyok az egyén szabadságának, míg le nem tapossa a szomszédos virágágyást... Nekem kell elsősorban a harmónia, a kellemes légkör, az alattomosan ráleselkedő veszélyekkel együtt, mert miből merítsem az erőt az ellenállásra, ha nem a harmóniából?...

Függönyös hét

  
     Ismét vége egy hétnek.

   Menyem apja, Daniel hétfőtől csütörtökig minden délelőtt eljött, hogy a karnisok kicserélésének a végére járjon.

   Első hallásra nem tűnik bonyolultnak a művelet. Pedig az lett belőle.
   Még májusban elhatároztam, hogy kicserélem a két, egyenként 3m hosszú függönyt, mert a többszöri mosás ellenére is elszürkültek a több, mint tíz évi használat alatt. Helyette pedig egyúttal hófehér átátszó könnyű lenvászonból csináltatok. Amikor a boltból eljöttek méretet venni, kiderült, hogy a hosszú rudat tartó kampók kilazultak és leeséssel fenyegetnek. A fenyegetésből pedig nagy lyuk lett, az öklöm belefért.
   Az egy hetes várakozás alatt volt időm kimosni és kivasalni mind a négy, szintén 3m hosszú  sötétítő függönyt, melyek a rolók mellett különben inkább dísznek, mint sötétítőnek rendeltettek. 

   Az öreg ház falát meg kellett erősíteni, mielőtt új tartókat szereltünk volna fel. Mivel a járókelők közvetlenül az ablakok alatt közlekednek, egy hétig függöny nélkül, leengedett rolók mellett lézengtem, ha nem akartam kirakatban találni magamat!

   Daniel nagy barkácsoló, nem akarta, hogy pénzt adjak ki a műveletre. Lassan, nagyon megfontoltan, előrelátóan dolgozik. Felhozta a pincéből a hosszú létrát, ami nem könnyű művelet már maga sem, mert a pincelejáró alacsony és a fordulót nehéz vele bevenni... Utána nagyon sokszor megtette le és fel a létra hosszát, hogy elérje a 3m20 belmagasságot (amit azelőtt magam is sokszor elvégeztem) a különböző szerszámokkal, fúróval, miegyébbel. Fáradhatatlanul. S mindezt csupán családi szolidaritásból, szimpátiából, szolgálatkészségből. 

   
   
   Hát ilyenek is ezek a franciák... 
   Ahogyan a magyarok is.