Az emlékezet hűsége

    Az előbb, teljesen véletlenül, rábukkantam egy 2015-ös, kb. 1 órás Litera riportra Dragomán Gy-gyel Marosvásárhelyen. 1988-as végleges Magyarországra településük óta talán másodszor járt gyerekkora színhelyén. A kamera kíséri, megállás nélkül mesél, hadaró, néhol nehezen érthető diszlexiás módján, és én végig megdöbbenve követtem. 

   Szinte semmi közös nincs kettőnk sorsában. Én nem egy Ceauşescu-féle diktatúrától menekültem és évente többször is hazajárok. Azonban az emlékek és a valóság találkozásának útja erős visszhangot keltett bennem, magamra ismertem. Például amikor arra a következtetésre jut, hogy az írás által újrateremtett világ, gyerekkora színtere regényeiben igazibb, mint a valóság. És hogy emiatt már szinte nem is akar vele újra szembesülni, hiszen az vált valódivá számára, amit könyveiben teremtett belőle.

   S ezen a ponton éreztem úgy, hogy találkoztunk. Anélkül, hogy írói tehetségével, egyéniségével bármilyen összehasonlításra vetemednék, bevallom, hogy velem is számtalanszor előfordult már hasonló élmény szülőföldemen. S mivel az emlékek mindannyiszor "újrateremtődnek", alig észrevehető változások csiszolják őket szinte láthatatlanul újjá minden alkalommal. Ezeknek a mikroszkopikus módosulásoknak az egyre szaporodó összege teszi végül is, hogy észrevétlenül egészen átalakul minden és felszívódik az eredeti emlék...

   Életem első 9 évét töltöttem abban a kis házban, melyet dédapám maga épített a múlt század elején elsőszülött lányának, Eszternek hozományba s ahol én is megszülettem. Emlékeim hihetetlen élességgel bevésődtek az első évekről : sokáig felidézhettem a ház zegét-zugát, s valahányszor filmszerűen megelevenedett előttem minden részlete, láttam magam és családtagjaim mozogni az örökkévaló díszletekben. Láttam a léckerítést, melyen át bárki bepillanthatott az udvarba, hátul a kis veteményest, ahol 2-3 éves öcsémet rávettem, hogy mezítláb ráálljunk apám egyetlen kísérleti melegágyának üvegére (ami alatt nagy gonddal  dinnyepalántákat melengetett), hogy vajon elbír-e bennünket... Nem bírta el a súlyunkat... A homokdombot, ahol egy jókora üvegdarabba térdeltem játszás közben és elszörnyedve néztem a térdemből ömlő vért... A kis nyitott tornácot, ahol 5-6 évesen önfeledten táncoltam, miközben kinn dörgött-villámlott és szakadt a nyári zápor. A villám hirtelen egész közel csapott le és én szinte megbénultam a félelemtől. Nagyanyám csupán ennyit mondott : "Csak a gonoszok félnek!" Erre azonnal elszállt a félelmem : de hiszen én nem vagyok gonosz! Az azóta eltelt sok évtized alatt többé soha nem féltem viharban.

   A házra azonban, ha visszamennék egyszer, bizonyára nem ismernék rá, olyan kicsire zsugorodott...

... annak a bizonyos háznak az udvarán szüleinkkel az ötvenes évek elején...

Kánikula és lecsapódása...

    Pár napja jöttem vissza Magyarországról, de még csak most tudom úgy-ahogy összeszedni száz felé gurult darabjaimat, hogy ennek a bejegyzésnek nekilássak... Remélem, sikerül a végére járnom.

   A délalföldi kánikulát nem ecsetelem. Szerencsére a klímaberendezés segítségével a házban, autóban ki lehetett bírni, de sétáról, strandolásról számomra szó se lehetett. Le is mondtam a hétről, amit a gyerekek Budapesten és a Balatonon töltöttek, szép élményeiknek másodkézből is nagyon örültem. Azt a hetet többnyire magányosan töltöttem, még írni is megpróbáltam, nem sok ihlettel. A forróság lehetetlenné tette, hogy kimozduljak, még a sarki boltig is nehezemre esett. Legkedvesebb szórakozásom a Kossuth rádió hallgatása volt, mely tudvalevőleg mostanában régi felvételeket sugároz, melyek egy része az utóbbi években nem ítéltetett elfogadhatónak a műsorra kerülésre, vagy már régóta nem volt elérhető. Igy, amíg el nem kezdődik az új műsorterv, csemegéztem a regényrészletekből, életút-interjúkból, hangjátékká átírt prózákból stb. Szinte éjjel, nappal, a megunás veszélye nélkül, olyan izgalmas, változatos volt a műsor.

   A visszautazás napja nagy megpróbáltatás volt. A szokásos búcsúzkodás sem könnyű, de a repülőgép reggel 6 órás indulása nagyon megnehezítette az amúgy is fárasztó utat. Egy részünk (köztük jómagam) nem is feküdt le, hiszen legkésőbb hajnali 2 órakor indulnunk kellett : 170 km állt előttünk a reptérig, mely az éjszakai időpont ellenére meglepően tömve volt a csomagokkal megrakott, kígyózó sorokban araszoló vagy siető utasokkal, de nem volt ritka a csupasz földön mélyen alvó sem...

   Párizsba érve ketté szakadt hat tagú csapatunk : négyen taxival hazamentek, mi Alice-szal kettesben a Gare du Nord felé vettük az irányt, ahol pár órás várakozás után vonattal jöttünk hozzám ide északra, mert unokámnak maradt pár napja a következő programig.

   Mondhatom, meglehetősen használhatatlan állapotban voltam az érkezéskor, több kávé elfogyasztása ellenére, lábaimról ne is ejtsünk szót. Alice nagyjából 2 napot tudott maradni, de az is kellemes volt. A kertre ki se merek nézni : esőért kiált. Errefelé is tragikus szárazság uralkodik. A fejemben kezd helyreállni a rend, amely a több hetes kánikula és a megfeszített utolsó nap miatt felborulással kecsegtetett... Olykor-olykor komolyan aggódni kezdtem, de remélem, lassan helyrerázódok.

Nem nekem való már az ilyen kaland. Az ottani rokonokkal és a gyerekekkel töltött idő kedvéért adtam be a derekam. Végül is hogyan bánnám, hogy elmentem, hiszen olyan jó volt a bensőséges együttlét, nomeg a párját ritkító magyar görögdinnye! 

a mindszenti szőlőlugasban

   

már otthon, a konyhában

Kellemes pünkösdi viszontlátás

    Hétfőn jöttem meg a gyerekektől, a kánikula kellős közepén. Franciaország történetének  -  legalábbis mióta feljegyzik az időjárás adatait  -  ez az eddig ismert legmelegebb május hónapja. Ki szeret ilyen rekordokat megdönteni?... Úgy tűnik, hogy az emberek egyfajta fatális lehangoltsággal beletörődnek a megmásíthatatlanba, miszerint földgolyónk pályafutása vége felé halad. Nagyrészt lakóinak jóvoltából, akik már nem hisznek a kolibri-példabeszédben, a toldozás-foldozás perspektívájának sikerében, még ha színlelik is, hiszen a rossz hírek hordozóinak sosem volt nagy sikere... Könnyebb elfogadni a süllyedő Titanic képét, ahol a zenekar hősiesen, az utolsó pillanatig rendíthetetlenül teljesíti kötelességét, s zenélve merül el a hajóval együtt a jeges habokban. De addig is... hessegessük el a baljós megérzéseket, a katasztrófa előjeleit... Annál is inkább, mert hiába tesszük dolgunkat a lehető legjobban, az energikusabb beavatkozásokba úgysincs beleszólásunk.

   Ezennel Kasszandra be is zárja a butikját, hogy kellemesebb vizekre evezzen.

   A kellemes ok, amely miatt alig 3 hét pihenő után ismét útra keltem, Jean-Paul látogatása volt fiaméknál. Ezelőtt kb 5 évvel találkoztunk, s a mi korunkban a viszontlátásokat nem kell halogatni, mert könnyen kifuthatunk az időből. J-P felett is eljár az idő, 85 éves korát meghazudtolja szellemi és fizikai frissessége. Mindig is nagy gyalogló volt. Emlékszem, amikor meglátogattuk őket Dél-Franciaországban egy nyáron (2015), velünk is lejáratták a pár kilométeres kört, s az esti kandallótűzhöz még gallyakat is gyűjtöttünk séta közben! itt meséltem el Jean-Paul történetét, s előző, 2021-es találkozásunkat Párizs környékén lakó legfiatalabb lányánál. Az idén Anne és férje kísérte el fiamékhoz. Déltől kb este 7-ig folyt a szünet nélküli nagy társalgás! Anne legalább olyan beszédes, mint az apja, én magam is megállom a helyem, hát képzelhetitek!... A többiek is sűrűn beavatkoztak. Nyolcan ültünk a kertben a több száz éves fák között egy nagy asztal körül, fiam szolgáltatta a nyárson sült finomságokat különféle salátákkal. A nagy epres süteményt, majd a kávét már a benti hűvösben szolgálták fel.

   Hát ez volt a hosszú pünkösdi hétvége fontos eseménye. Én már szombat délben megérkeztem vonattal, s hétfő d.u. indultam haza. Taxi vitt a Gare du Nord-ig, hogy megkíméljem a fiamat a kánikulában a párizsi közlekedési viszonyoktól. Az Elefántcsont-parti születésű sofőrrel jól elbeszélgettünk az 1 órás út alatt, politikáról, sportról, a mesterséges intelligenciáról, a technika egyre nagyobb beavatkozásáról az életünkbe. A végén megkérdezte : "Madame, mit gondol : boldogabbak a gazdagok?" Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. "A pénz nem nélkülözhető... de nem helyettesítheti a számomra legfontosabb egyszerű és alapvető értékeket, mint a barátság, a szeretet, a hűség, a tolerancia..." Úgy tűnik, visszhangra találtak benne a szavaim, mert elválásunkkor azt mondta, hogy az afrikai nagy bölcsekre emlékeztetem és tanítani kellene a szavaimat... De könnyen lehet, hogy csupán egyre magasabb korom ihlette benne a gondolatot!...

10 nap távol a megszokottól

    Mióta hazajöttem a gyerekektől, igyekszem utolérni, elvégezni hátrahagyott mindennapos teendőimet. Elismerem, hogy a 10 napos megszakítás jót tett, a hely- és levegőváltozás szintén. No és főleg az, hogy szünetelt a mindennapos egyedüllét, mely néha azt a látszatot kelti, hogy napjaink üresen sorjáznak egymás után. 

   Eleinte nehézkesen találja meg a helyét az ember... Még a matrac is olyan keménynek tűnik, hogy reggelente alig bír elbotorkálni a nappaliig, ahol kutya-macska türelmetlen epekedéssel várja! Egy-kettőre végeznek a reggelivel s máris készek az első sétára a kertben. A macska a maga jó 16 évével elboldogul egyedül is, de a kutyát pórázon kell tartani, míg meg nem szilárdul a bal hátsó lábába beoperált protézis... Addig gyakran 3 lábon próbál ügetni, s a negyediket csak akkor teszi le, ha lelassít. Ha benn van, akkor a feje körül egy tölcsér szerű műanyag védőt hord, ami megakadályozza, hogy kiharapdálja a varratokat. Evéskor és kinti sétánál megszabadítom tőle, de nagyon szemmel kell tartani az okos, rendkívül élénk állatot. (Jack Russell)

   Mindez reggel 7 óra - fél 8 felé kezdődik, amikor is otthon én még csak másik oldalamra fordulok... A gyerekeknél minden régi, rossz szokásom felborult. Nem éjszakáztam, mint otthon és a lányok is felmentek a szobájukba 10 óra felé. Éjfél felé magam is olvasni mentem az ágyamba. Internet elvonó kúrát tartottam.

   Mindvégig gyönyörű idő volt! Hát nem csodás a gondviselés? Visszautazásom reggelén kezdett esegetni. A több száz éves fák (gesztenye, akác, meggy stb. stb...) virágba borultak, pont azon a héten! Az ebédlőasztalnál töltöttem időm nagy részét, ahonnan balról és szemben is a kertben gyönyörködhettem az eltolható óriás üveg nyílásokon keresztül, miközben a robot fűnyíró fáradhatatlanul rótta a köröket.

   Délben és este otthon ettünk, a lányok is szívesen és ügyesen főznek, anyjuk már régóta megbízik bennük, hiszen a szülők csak estefelé érnek haza. Persze, én is átvettem néha a szakács szerepét, hiszen unokáim többnyire a vizsgákra készülődéssel foglalták el a vakáció napjait. Néha azért volt alkalom kis kártyapartira vagy egyéb társasjátékra is! Csütörtök este viszont meghívtam őket vacsorára barátaikkal együtt egy közeli kis vendéglőbe.

Helyzetjelentés ragyogó tavaszi napsütésben

    Ha jól számolom, az év eddigi 4 hónapja alatt már harmadszor pakolom a bőröndömet, hogy ismét útra keljek 10 napra, no nem hetedhét országon túlra, csak innen 230 km-re, a gyerekekhez. Fiam kérésére vállalom a "gyerekpásztorkodást", pedig az unokáim már ugyancsak kinőtték a gyerekkort! A nagyobbik 20 éves, ő maga is elmegy majd pár napra, de már nem a szüleivel : ez a dolgok rendje! Itt mérem le az óriási változásokat az én 20 éves korom és az övé között.

    Gyönyörű az idő nálam és szívesen eldolgozgatnék - tőlem telhetően - a kertben! Persze, a gyerekeket is szeretném látni, olyan gyorsan telik az idő, hogy sosem elég a találkozásokból! Néha eszembe jut Endi : milyen jó ötlet volt fiuk közelébe költözniük! Akár naponta találkozhatnak egy kávéra, pár szóra... Errefelé ez nem lenne olyan természetes... Ezért én a látszatától is irtózom, hogy "rájuk telepedjek"... Amíg lehet, szeretek magamra számítani, mert tudom, hogy ez a bizonyítéka, hogy még meg tudom tenni. Hogy meddig? Valószínűleg ennek is eljön egyszer a határa. Pl. azelőtt - nem is olyan régen! - még autóval mentem hozzájuk, s nem kellett értem jönni a Gare du Nord-ra, ami nagyon bonyodalmas expedíció Párizson keresztül - rosszabb, mint idáig eljönni! Izgultam is valamelyest, mielőtt unokahúgomat vittem vissza az innen 70 km-re levő Charleroi nevű belga reptérre, esőben... Visszafelé jövet még büszke is voltam egy kicsit magamra, hiszen 2-3 év óta nem vezettem autópályán, esőben, kora reggel (6-kor) és még csak el se tévedtem! Mindenki annak örül, aminek tud : nekem már csak ilyen öregasszonyos elégtételeim vannak...

   A hét nagyon gyorsan eltelt unokahúgommal. Sajnáltam, hogy nem vihettem el ide-oda nagy fáradtságom, gyaloglási nehézségeim miatt, hisz olyan ritka szép volt az idő ittléte alatt! Ő viszont többször is kisétálta magát a városban, a parkokban, sőt megkereste az egyik műemléket is, s ezért franciául kellett kérdezősködnie, amire az én társaságomban nem volt szüksége. Mondtam is neki, hogy pedagógiai célból küldtem el egyedül sétálni! Én viszont végkimerülésig (mindkettőnk részéről?...) kibeszélgettem magam édes anyanyelvemen, s a nevetésből is kijutott bőven, mint mindig, ha együtt vagyunk. Természetesen nem hiányoztak a velőig ható komoly témák sem.

Kis tavaszi forgalom

   Nagyon szépen sütött a nap már húsvét óta! Mindenképpen ki kellett volna jobban használnom a koranyári időt, hiszen tegnap több mint 10°-ot vesztettünk! Rég nem voltam a központban, hogy legeltessem egy kicsit a szememet a kirakatokon. Csak 10 perc gyaloglás innen, még az én ritmusomban is, de legjobb valahol leparkolni arra az esetre, ha nem jutna az erőmből a hazagyaloglásra is...

   

barátnőmmel, a férj fényképez

   

   Vasárnap d.u. vendégeim voltak egy kávéra, süteményre. Egy kedves pár, középkorúak, bár hozzám mérve fiatalok. Feldobott a több órás beszélgetés, nem volt benne holt idő egy perc sem, sőt a mondatokat is alig volt időnk befejezni, a másik már folytatta is! 

   Az alkalomra vettem egy csodás csokitortát kedvenc cukrászomnál, akihez ünnepélyesebb alkalmakkor járok. Kibontottam hozzá az üveg tokajit, amit még a télen hoztam, hogy megosszam itteni barátaimmal, hiszen nincs jobb a jó dolgok közös élvezeténél! Utána kávé és tea következett, de a témákból nem fogytunk ki a 4 óra alatt.

   

   

   Most pedig várom unokahúgom érkezését, aki Párizsban már leszállt tegnap éjjel, de marad a gyerekeknél pár napig és vonattal jön majd ide. Igy elmehet vasárnap a párizsi magyar konzulátusra szavazni! Remélem, az idő kegyes lesz nekik egy kis sétára péntek-szombat-vasárnap, amihez nekem már nem lenne lábam... De a beszélgetések is nagyon fontosak lesznek, mert nagy változások történtek életében az utóbbi hónapok alatt. Mindig szerettünk együtt lenni, mióta megszületett, öcsém első gyerekeként, apja 22-ik évében...

Családi hétvége a tengerparton

    Gyönyörű napos idő van, bár a szél miatt időnként nem egészen teljes az illúzió. A kertből behallatszik egy vadgalamb lelkes turbékolása : ő már tudja, hogy itt a tavasz. A meteorológia egész hétre ígéri : hajlamos vagyok elhinni neki, hisz annyira sóvárgok utána!

   Ilyen szép hétvége van mögöttem : szombat délben félúton, a tengerparton találkoztunk a gyerekekkel, hogy együtt ünnepeljük idősebb unokám 20. születésnapját. A szép kis házak egyikében voltunk mind a heten elszállásolva, de csak az éjszakát töltöttük ott. Háromszor is vendéglőben élveztük a friss tengeri halak, kagylók lehetőségét, s nem utolsó sorban azt, hogy ebédet, vacsorát nem nekünk kellett elkészíteni s így teljes lehetett a kikapcsolódás. Az asztalnál töltött órák kellemes beszélgetésekre adnak alkalmat, ezért szeretnek annyira a franciák asztal mellett összejönni, amit én magam is nagyon szívesen művelek, legyen az otthon vagy vendéglőben.

   A házacskák egy fenyves közepén, tóparton épültek, de a tenger is csak pár perces sétára van a fenyvesen át. Gondolom, nyári szezonban minden házikó foglalt, de most még a fákon se bontakoztak ki a levelek, és csak néhányan siettek az ösvényeken az uszoda vagy az éttermek felé. 

   Este a városban vacsoráztunk, s elég volt 10 perc, hogy a az autótól a vendéglő bejáratáig tartó pár méteren szinte bőrig ázzunk a szempillantás alatt támadt zivatarban, jégesőben. A kellemes, meleg hangulatú vacsora alatt megszáradt a cipőm és benne a zokni is...

   Másnap reggel lementünk a tengerpartra, hogy teleszívjuk magunkat az oxigéndús, jódos levegővel, ami már igencsak hiányzott a téli bezártság után! Omega, a kutyus is szabadon kifutkározta magát az apály utáni még vizes homokon. Én is kisétálgattam magam, igaz, csak a saját, lelassult ritmusomban...

Rövid, de fárasztó villámlátogatás

   Szombat dél óta újra itthon vagyok 1 hét távollét után. Azóta jobbára csak alszom. Még bevásárolni se mentem el (szerencsére volt kenyér helyett kétszersült ilyen helyzetekre). Még sosem volt szükségem ennyi alvásra, hiába iszom a kávét. 

   Márpedig sürgősen neki kellene állnom a pénteken bemutatandó kis vitaindítómnak arról a bizonyos Egyszarvúról, amit lassan már mindenki ismer, legalábbis szándékában... Csak nézem kissé rémülten az egymás után pergő napokat, anélkül, hogy neki tudnék ülni még egy kisebb fajta szellemi erőfeszítésnek is : egyszerűen majdnem az asztalnál szunnyadok el!... 

   Az utazás maga kimerítő volt. Szinte egész Belgiumon és Németországon át az osztrák határig zuhogó esőben és vastag ködben haladtunk, ahogy bírtunk. A beígért hóból csak Bécs körül és a határig maradt néhány folt, valamint a határon túl is egy kevés. Szombat reggeltől (febr. 21.) vasárnap (febr. 22.) estig ébren voltunk! Be kell vallanom, hogy ugyanígy volt visszafelé menet : a péntek (febr. 27.) reggeli felkeléstől számítva szombat d.u. 2-ig le se hunytam a szemem... Hiába, nekem ezt a hátralékot már igen nehéz behozni...

   Még 1 egész hét sem volt, amit otthon töltöttünk. Fiam jól kihasználta a csodálatosan napos időt, jó nagyokat gyalogolt, naponta több kilométert is, le a Tiszáig és a gáton majdnem Mártélyig. Unokaöcsémmel, sógornőmmel (öcsém özvegyével) szinte naponta találkoztunk, fiam és unokatestvére között csak 3 év a különbség és jó látni, mennyire húznak egymáshoz. El is mentünk ide-oda, szinte naponta, bár én a  gyaloglást nem nagyon bírtam. Szerencsére volt egy jó sofőröm!

   Esténként kártyáztunk, olvasgattunk, nem hiányzott a TV sem. Még egy hét elkelt volna, hogy teljességgel pihenésnek nevezhessük az ott töltött időt. 

a kert tele hóvirággal

a néhai tyúkól és a kopasz szőlőlugas

Próbálok dolgozgatni is a konyhában! 

Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Karácsony estéje

    Tegnap d.u. jöttünk vissza a gyerekektől.  François 24-én is dolgozott, este 8 felé ért haza, és 26-án reggel 8-kor már ismét várta a munka. Az Európai Közösség tagjai közül Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában mindössze 25-e szabadnap, míg Svéd- és Finnországban, a Baltikumban, valamint Bulgáriában és Görögországban, Ausztriában, Szlovákiában és Csehországban egyenesen három szabadnap jár 24-ével együtt... A többiben, mint pl. Magyarországon pedig kettő. 

   Mindezt csak zárójelben jegyzem meg, de ha már eszembe jutott, utána néztem. Végig gyönyörűen sütött a nap, és ami többnyire ezzel jár, sarkvidéki áramlatok alá került az ország északi fele, míg a délit áztatta az eső, sokszor térdig jártak a vízben, mert több hónapi csapadék hullt le egy nap alatt... Nálunk 0° alá süllyedt a hőmérséklet s délutánonként begyújtottak a gyerekek a nappali közepén trónoló légies vonalú kályhába is.   

   Az idén menyem ötletére újítottunk, hogy megszabaduljunk az évtizedek óta dívó fejtöréstől és esetleges titkolt csalódástól : kinek mi legyen a karácsonyfa alatt? Agnes jó előre csinált egy listát a Neten (" Secret Santa", ha valaki ismeri), miután megegyeztünk, hogy csak a gyerekek kapnak mindenkitől, a felnőtteknek sorshúzással jut egy személy a listáról, kinek nevét csak a sorshúzó ismeri. A listán levők mindegyike összeállít egy minimum 3-4 dolgot tartalmazó kívánság-listát azon az összegen belül, melyben közösen megegyeztünk. A megajándékozandó személy nevét és kívánság-listáját csak az ismeri előre, aki kihúzta. Így csak az utolsó pillanatban derül ki, ki mit kapott és kitől, kivéve, mint mondtam, a gyerekeket. Mondhatom, jól szórakoztunk és mindenki elégedettnek tűnt!

   Aztán jött a mindenféle finomsággal megrakott asztal az elmaradhatatlan kacsa- vagy libamájjal és a hozzávaló finom likőrös borral (nem is bor, nektár volt, amit csak az Olimposzon iszogathattak annak idején...), majd sütőben egybesült, kis sörrel puhított gyöngyös következett és desszertnek én vittem innen a magam készítette fatörzset. Időnként fényképezés, társasjátékozás szakította meg a lakomát s jóval éjfél után kerültünk ágyba.

Szép november vég

    December... Hát, az idén is eljött, nekem is. Méghozzá egyre gyorsabban.

   Korábban kéne feküdnöm-kelnem, hogy hosszabbak legyenek a napjaim. Elteszem az ötletet januári fogadalomnak, hiszen gyökeres változást jelentene számomra : valóságos új korszakot, olyannyira hagytam fokozatosan elcsúszni életem egészségesebb időrendjét az elmúlt 20 év alatt. Most pedig a talpam alatt érzem a csempék keménységét az úszómedence mélyén : ez a kritikus pont, mely azt sugallja, hogy ideje felrugaszkodni a felszínre!... Talán még nem késő.

   Pár perce kaptam időpontot a gyógytornásztól, 2 hónapja várom a telefonját. Vannak még jónéhányan városunkban, de  Anne barátnőm (aki szintén hozzá járt - belgák mindketten - bár nem hiszem, hogy ez volt a meghatározó ok) nagyon meg volt elégedve a munkájával. Mindenesetre tízen voltak előttem a várakozó listán!

   A múlt csütörtökön hosszasabban vásároltam a szombati napra, mert a gyerekeket vártam fiam születésnapját megünnepelni. Ők valamivel könnyebben mozognak, s szerencsére mi, a megmaradt szülők egy városban lakunk. Nagyon vártam őket, pedig kb. egy hónapja voltak itt legutóbb. Minden alkalommal úgy érzem, hogy eggyel kevesebb... Szombat este nálam, vasárnap délben menyem szüleinél volt a vacsora ill. az ebéd. Jobb lábam még érezte a két nappal előbbi hosszas tiporgást (több, mint 3 óra hosszat, ezért járok csak nagynéha ebbe a hyperbe), mert mereven, fájdalmasan, térdig feldagadva ápolgattam két napig, hogy el is készíthessem a vacsorát. Agnès nagyon sokat segített, ráadásul utánozhatatlan diszkrécióval, szinte észrevétlenül veszi a kezébe a teendőket, s csak azt vettem észre, hogy amit elkezdtem, már kész is van! Rám maradt viszont az "omelette norvégienne" ("norvég rántotta") nevű elmaradhatatlan desszert (fiam választottja erre az alkalomra már évtizedek óta!), mert igaz, hogy elvileg elronthatatlan, viszont a biztos és gyors reflexekben van sikerének titka! Ehhez kell a hosszas tapasztalat. 

Ime az eredmény:

   

   

   

Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Születésnapok sora...

    Újra kisebb stresszhullám vár rám : készülök nagy örömmel a hétvégi családi összejövetelre, és egy pár szervezési kérdést meg kell még oldanom. Az előző bulin túl vagyok, nagyon kellemesen feltöltött erre a hétre és megúsztam egy kisebb hátfájással. A családi vacsora 9 személyre lesz szabva, benne vagy 4 ünnepelttel : ezúttal menyem szülei szervezik. 

   Ha tudnátok, mennyire szerettem vendégeket fogadni hajdanán, gondosan összeválogatva a meghívottakat, hogy találkozzanak, örüljenek egymásnak, sőt, néha újabb ismerősre, barátra leljenek! Isztambulban legalább 8 személy elfért az asztalnál, itt pedig, ha mind a 4 hosszabítót hozzáteszem, 15-16-an is összegyűlhettünk körülötte. 2017 októbere ebben is új korszak kezdetét jelentette számomra. Azóta fokozatosan szűkül az életem köre, melyet egyre ritkábban lépek túl. Sőt, lassanként már nem is hiányzik, hogy kilépjek rajta. Azt mondják, hogy a börtönt is meg lehet szokni, s bár kezdetben nehéz a bezártságba beletörődni, a hosszú ideig raboskodók évek múlva már nemcsak hogy nem kívánkoznak elhagyni a biztonságos, megszokott falakat, hanem egyenesen félnek a külvilágtól, a szabadságtól  -  s a felelősségtől, mely vele jár...

   

Családi ebéd a sógornőmnél Mindszenten... Ilyen finomat én nem tudok!

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom...

   Nehéz kiszámítani az időjárás fordulatait. Az előbb még ragyogóan sütött a nap, mióta felhúztam a redőnyöket reggel. Délután 3 óra felé meg már villanyt kellett gyújtani, olyan sötét ködös lepel borult ránk. Nem is érdemes figyelmet szentelni neki, többnyire ki se nézek az ablakon, minek?... Semmi figyelemre érdemes nem történik az utcán, legfeljebb az útjavító pokolgépek zaja rázza meg a csendet (szerencsére decemberben szüneteltek... és velük mi is pihenhettünk). A kert pedig téli álmát alussza, csupaszon.

   24-én délben megjöttek a gyerekek a kutyussal, aki aztán megállás nélkül futkározott a kert vége és a nappali kanapéja között, mihelyt egy szomszédos macska megjelent a fal tetején. Fiam rögtön ebéd után nekilátott a régi Freebox lecserélésének a frissen érkezett újra (ami miatt elutazásuk után jó néhányszor megugrott a vérnyomásom! Persze, arra várt az ördöngös masina, hogy egyedül maradjak vele...). Estefelé pedig az ajándékokkal megpakolva mind az öten (plusz a kutya) elmentünk menyem, Agnès szüleihez, akik a város másik végén laknak.

   Finom ünnepi vacsora várt ránk. Kilencen ültünk az asztal körül, alatta pedig a két kutya ismerkedett egymással. A hagyományhoz híven kacsamáj volt az előétel, utána egészben sült óriási kappan vagy 3 féle körítéssel, és a mellékelt desszert. Az ajándékokat még az apéritif után kiosztottuk. Nagy kő esett le szívemről : mindenki elégedettnek tűnt! Éjfél után kettő lehetett, amikor ágyba kerültünk.

   Másnap délben nálam folytatódott a lakoma, ugyanazokkal. Jó adag egyben sülő sertéshúst tettem bő órára a sütőbe : előtte megkentem egy kis mustárral, majd pár csepp mézzel, megfűszereztem és köréje vörös- és fokhagymát szeltem bőven, valamint felszeleteltem 4-5 savanykás sütni való almát hámozatlanul, csak a magházat távolítottam el. Alufóliával takarva sütöttem 1 órát, majd fólia nélkül pirítottam egy kicsit. Hozzá 3 féle színű püré lett a körítés. S életemben először nem én csináltam, hanem úgy vettem a hagyományos karácsonyi fatörzset, mégsem úsztam meg hátfájás nélkül, pedig Agnès mosta el az összes edényt...

Botladozom...

    Még csak d.u. fél 5 körül járunk, s máris sötétedik. Lehangoló. Azzal próbálok vígasztalódni, hogy röpke 3 hét se kell, máris növekedni kezd majd  -  igaz, cseppenként  -  a Fény napi adagja, s vele szerotonin tartalékunk !  Maga a tény is felvidít egy kicsit... 

   Addig is... Benne vagyunk a karácsonyi előkészületekben. Hol lesz az ünnep a gyerekekkel? Valószínűleg az idén nálunk, megosztva Agnès szüleivel. Az ajándékok beszerzése körüli fejtörőt nem részletezem, évről-évre bonyolultabb, hiszen nem akarom magam ismételni, s nőnek a gyerekek is. Míg játékra vágytak, bizonyos tekintetben könnyebb dolgunk volt. Kb. 12-14 személyről lesz szó. Egyrészt öröm számomra az ajándékok kitalálása és beszerzése, ugyanakkor egyre fárasztóbb. Ha arra gondolok, mi lesz belőlem akár 5 év múlva (ami látszólag nem hosszú táv, de én már azt is kétkedve centizem...), most még örülök, ha kitelik tőlem az ünnep a megszervezése és lebonyolítása. 

   

Lassanként beleízelődhetnék az öregedés stációinak taglalásába, de olyan pontosan, ízesen, olykor meglepett, máskor rezignált öniróniával, ahogyan azt Illyés Gyula remekelte meg a "Kháron ladikján" című művében (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, még a moszkvai magyar könyvesboltban vettem 59 kopejkáért !) úgysem tudnám. A múltkoriban eszembe jutott a könyvecske, ott lapul az íróasztalom egyik üregében. Csak a kezem kell kinyújtani érte. 

   Hogy miért jutott eszembe ? Hát ezért:

   " - A pizsamák ! Hol vannak ?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

   - Miféle pizsamák ?

   - A két ötliteres !

   - Pizsamák ?!  -  a mindig türelmes, kedves, gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

   - A demizsonok !"

Hát igen. Nyelvbotlás, szóbotlás. Azelőttről ilyesmire nem emlékszem. Nem aludtam volna eleget?... Vagy csak az a fránya homokóra csuklott egyet. 

Elvonó kúra

   A hét végén megünnepeltünk négy elmaradt, ill. egy ötödik, még el nem következett születésnapot. Köztük volt az enyém is, mert a dátuma még az októberi magyarországi útunkra esett. Bár én magát az utazást tekintettem születésnapi meglepetésnek fiam részéről, újabb 2 érdekes könyvvel bővítette az elolvasandók  hegyeit-halmait.

   Igen, miközben egyre kevesebbet olvasok, vallom be sajnálkozva és főleg szégyenkezve, magam előtt és ezennel nyilvánosan is. Legalábbis papír formában kevesebbet, javítom ki, mert a képernyőn azért rengeteget olvasok, főleg újságcikkeket, interjúkat, blogokat... Pedig tudom, hogy a képernyő több kárt tesz a látásunkban, mint a papír. A szemműtéteim óta valahogy nehezen találom meg újra az ágyban olvasás több évtizedes szokását, pedig anélkül annak idején nem is tudtam elaludni. 

   Olvasom egyre gyakrabban, hogy néhányan próbálják felvenni a kesztyűt az életünket uraló és lassan bekebelező Internettel (főleg a smartphone mindent helyettesítő alattomos készenlétével) szemben, mely nélkül a fiatalabb generáció (de nemcsak ők!) már se élni, se halni, se lélegzeni nem bír... Talán még a legöregebbek között maradt fenn egy vékony réteg, akik ismerték a nem is olyan nagyon "régi világot", amikor a telefon csak hívásra volt alkalmas, sőt eleinte zsebre se lehetett tenni... Aki feltalálta és az egész bolygónkra rászabadította ezt a varázslatos szerszámot, talán nem is képzelte el teljességében, milyen gyorsan és hatásosan lehet az egész emberiség agyműködését rabszolgasorba taszítani, mégpedig úgy, hogy az boldogan követelje a bilincseket!

   Ennek tudatában egyesek "képernyő elvonó kúrára" mennek, sőt, nem bízva csupán akaratukban, fizetni is képesek érte. Akik megtették, a szabadság rég nem tapasztalt ízéről beszélnek, a valaha érzett illatokról, hangokról, képekről : más szóval, az érzékszervek újra ébredéséről, sőt, egyenesen az idő lelassulásáról számolnak be...

A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt