Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Karácsony estéje

    Tegnap d.u. jöttünk vissza a gyerekektől.  François 24-én is dolgozott, este 8 felé ért haza, és 26-án reggel 8-kor már ismét várta a munka. Az Európai Közösség tagjai közül Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában mindössze 25-e szabadnap, míg Svéd- és Finnországban, a Baltikumban, valamint Bulgáriában és Görögországban, Ausztriában, Szlovákiában és Csehországban egyenesen három szabadnap jár 24-ével együtt... A többiben, mint pl. Magyarországon pedig kettő. 

   Mindezt csak zárójelben jegyzem meg, de ha már eszembe jutott, utána néztem. Végig gyönyörűen sütött a nap, és ami többnyire ezzel jár, sarkvidéki áramlatok alá került az ország északi fele, míg a délit áztatta az eső, sokszor térdig jártak a vízben, mert több hónapi csapadék hullt le egy nap alatt... Nálunk 0° alá süllyedt a hőmérséklet s délutánonként begyújtottak a gyerekek a nappali közepén trónoló légies vonalú kályhába is.   

   Az idén menyem ötletére újítottunk, hogy megszabaduljunk az évtizedek óta dívó fejtöréstől és esetleges titkolt csalódástól : kinek mi legyen a karácsonyfa alatt? Agnes jó előre csinált egy listát a Neten (" Secret Santa", ha valaki ismeri), miután megegyeztünk, hogy csak a gyerekek kapnak mindenkitől, a felnőtteknek sorshúzással jut egy személy a listáról, kinek nevét csak a sorshúzó ismeri. A listán levők mindegyike összeállít egy minimum 3-4 dolgot tartalmazó kívánság-listát azon az összegen belül, melyben közösen megegyeztünk. A megajándékozandó személy nevét és kívánság-listáját csak az ismeri előre, aki kihúzta. Így csak az utolsó pillanatban derül ki, ki mit kapott és kitől, kivéve, mint mondtam, a gyerekeket. Mondhatom, jól szórakoztunk és mindenki elégedettnek tűnt!

   Aztán jött a mindenféle finomsággal megrakott asztal az elmaradhatatlan kacsa- vagy libamájjal és a hozzávaló finom likőrös borral (nem is bor, nektár volt, amit csak az Olimposzon iszogathattak annak idején...), majd sütőben egybesült, kis sörrel puhított gyöngyös következett és desszertnek én vittem innen a magam készítette fatörzset. Időnként fényképezés, társasjátékozás szakította meg a lakomát s jóval éjfél után kerültünk ágyba.

Szép november vég

    December... Hát, az idén is eljött, nekem is. Méghozzá egyre gyorsabban.

   Korábban kéne feküdnöm-kelnem, hogy hosszabbak legyenek a napjaim. Elteszem az ötletet januári fogadalomnak, hiszen gyökeres változást jelentene számomra : valóságos új korszakot, olyannyira hagytam fokozatosan elcsúszni életem egészségesebb időrendjét az elmúlt 20 év alatt. Most pedig a talpam alatt érzem a csempék keménységét az úszómedence mélyén : ez a kritikus pont, mely azt sugallja, hogy ideje felrugaszkodni a felszínre!... Talán még nem késő.

   Pár perce kaptam időpontot a gyógytornásztól, 2 hónapja várom a telefonját. Vannak még jónéhányan városunkban, de  Anne barátnőm (aki szintén hozzá járt - belgák mindketten - bár nem hiszem, hogy ez volt a meghatározó ok) nagyon meg volt elégedve a munkájával. Mindenesetre tízen voltak előttem a várakozó listán!

   A múlt csütörtökön hosszasabban vásároltam a szombati napra, mert a gyerekeket vártam fiam születésnapját megünnepelni. Ők valamivel könnyebben mozognak, s szerencsére mi, a megmaradt szülők egy városban lakunk. Nagyon vártam őket, pedig kb. egy hónapja voltak itt legutóbb. Minden alkalommal úgy érzem, hogy eggyel kevesebb... Szombat este nálam, vasárnap délben menyem szüleinél volt a vacsora ill. az ebéd. Jobb lábam még érezte a két nappal előbbi hosszas tiporgást (több, mint 3 óra hosszat, ezért járok csak nagynéha ebbe a hyperbe), mert mereven, fájdalmasan, térdig feldagadva ápolgattam két napig, hogy el is készíthessem a vacsorát. Agnès nagyon sokat segített, ráadásul utánozhatatlan diszkrécióval, szinte észrevétlenül veszi a kezébe a teendőket, s csak azt vettem észre, hogy amit elkezdtem, már kész is van! Rám maradt viszont az "omelette norvégienne" ("norvég rántotta") nevű elmaradhatatlan desszert (fiam választottja erre az alkalomra már évtizedek óta!), mert igaz, hogy elvileg elronthatatlan, viszont a biztos és gyors reflexekben van sikerének titka! Ehhez kell a hosszas tapasztalat. 

Ime az eredmény:

   

   

   

Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Születésnapok sora...

    Újra kisebb stresszhullám vár rám : készülök nagy örömmel a hétvégi családi összejövetelre, és egy pár szervezési kérdést meg kell még oldanom. Az előző bulin túl vagyok, nagyon kellemesen feltöltött erre a hétre és megúsztam egy kisebb hátfájással. A családi vacsora 9 személyre lesz szabva, benne vagy 4 ünnepelttel : ezúttal menyem szülei szervezik. 

   Ha tudnátok, mennyire szerettem vendégeket fogadni hajdanán, gondosan összeválogatva a meghívottakat, hogy találkozzanak, örüljenek egymásnak, sőt, néha újabb ismerősre, barátra leljenek! Isztambulban legalább 8 személy elfért az asztalnál, itt pedig, ha mind a 4 hosszabítót hozzáteszem, 15-16-an is összegyűlhettünk körülötte. 2017 októbere ebben is új korszak kezdetét jelentette számomra. Azóta fokozatosan szűkül az életem köre, melyet egyre ritkábban lépek túl. Sőt, lassanként már nem is hiányzik, hogy kilépjek rajta. Azt mondják, hogy a börtönt is meg lehet szokni, s bár kezdetben nehéz a bezártságba beletörődni, a hosszú ideig raboskodók évek múlva már nemcsak hogy nem kívánkoznak elhagyni a biztonságos, megszokott falakat, hanem egyenesen félnek a külvilágtól, a szabadságtól  -  s a felelősségtől, mely vele jár...

   

Családi ebéd a sógornőmnél Mindszenten... Ilyen finomat én nem tudok!

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom...

   Nehéz kiszámítani az időjárás fordulatait. Az előbb még ragyogóan sütött a nap, mióta felhúztam a redőnyöket reggel. Délután 3 óra felé meg már villanyt kellett gyújtani, olyan sötét ködös lepel borult ránk. Nem is érdemes figyelmet szentelni neki, többnyire ki se nézek az ablakon, minek?... Semmi figyelemre érdemes nem történik az utcán, legfeljebb az útjavító pokolgépek zaja rázza meg a csendet (szerencsére decemberben szüneteltek... és velük mi is pihenhettünk). A kert pedig téli álmát alussza, csupaszon.

   24-én délben megjöttek a gyerekek a kutyussal, aki aztán megállás nélkül futkározott a kert vége és a nappali kanapéja között, mihelyt egy szomszédos macska megjelent a fal tetején. Fiam rögtön ebéd után nekilátott a régi Freebox lecserélésének a frissen érkezett újra (ami miatt elutazásuk után jó néhányszor megugrott a vérnyomásom! Persze, arra várt az ördöngös masina, hogy egyedül maradjak vele...). Estefelé pedig az ajándékokkal megpakolva mind az öten (plusz a kutya) elmentünk menyem, Agnès szüleihez, akik a város másik végén laknak.

   Finom ünnepi vacsora várt ránk. Kilencen ültünk az asztal körül, alatta pedig a két kutya ismerkedett egymással. A hagyományhoz híven kacsamáj volt az előétel, utána egészben sült óriási kappan vagy 3 féle körítéssel, és a mellékelt desszert. Az ajándékokat még az apéritif után kiosztottuk. Nagy kő esett le szívemről : mindenki elégedettnek tűnt! Éjfél után kettő lehetett, amikor ágyba kerültünk.

   Másnap délben nálam folytatódott a lakoma, ugyanazokkal. Jó adag egyben sülő sertéshúst tettem bő órára a sütőbe : előtte megkentem egy kis mustárral, majd pár csepp mézzel, megfűszereztem és köréje vörös- és fokhagymát szeltem bőven, valamint felszeleteltem 4-5 savanykás sütni való almát hámozatlanul, csak a magházat távolítottam el. Alufóliával takarva sütöttem 1 órát, majd fólia nélkül pirítottam egy kicsit. Hozzá 3 féle színű püré lett a körítés. S életemben először nem én csináltam, hanem úgy vettem a hagyományos karácsonyi fatörzset, mégsem úsztam meg hátfájás nélkül, pedig Agnès mosta el az összes edényt...

Botladozom...

    Még csak d.u. fél 5 körül járunk, s máris sötétedik. Lehangoló. Azzal próbálok vígasztalódni, hogy röpke 3 hét se kell, máris növekedni kezd majd  -  igaz, cseppenként  -  a Fény napi adagja, s vele szerotonin tartalékunk !  Maga a tény is felvidít egy kicsit... 

   Addig is... Benne vagyunk a karácsonyi előkészületekben. Hol lesz az ünnep a gyerekekkel? Valószínűleg az idén nálunk, megosztva Agnès szüleivel. Az ajándékok beszerzése körüli fejtörőt nem részletezem, évről-évre bonyolultabb, hiszen nem akarom magam ismételni, s nőnek a gyerekek is. Míg játékra vágytak, bizonyos tekintetben könnyebb dolgunk volt. Kb. 12-14 személyről lesz szó. Egyrészt öröm számomra az ajándékok kitalálása és beszerzése, ugyanakkor egyre fárasztóbb. Ha arra gondolok, mi lesz belőlem akár 5 év múlva (ami látszólag nem hosszú táv, de én már azt is kétkedve centizem...), most még örülök, ha kitelik tőlem az ünnep a megszervezése és lebonyolítása. 

   

Lassanként beleízelődhetnék az öregedés stációinak taglalásába, de olyan pontosan, ízesen, olykor meglepett, máskor rezignált öniróniával, ahogyan azt Illyés Gyula remekelte meg a "Kháron ladikján" című művében (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, még a moszkvai magyar könyvesboltban vettem 59 kopejkáért !) úgysem tudnám. A múltkoriban eszembe jutott a könyvecske, ott lapul az íróasztalom egyik üregében. Csak a kezem kell kinyújtani érte. 

   Hogy miért jutott eszembe ? Hát ezért:

   " - A pizsamák ! Hol vannak ?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

   - Miféle pizsamák ?

   - A két ötliteres !

   - Pizsamák ?!  -  a mindig türelmes, kedves, gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

   - A demizsonok !"

Hát igen. Nyelvbotlás, szóbotlás. Azelőttről ilyesmire nem emlékszem. Nem aludtam volna eleget?... Vagy csak az a fránya homokóra csuklott egyet. 

Elvonó kúra

   A hét végén megünnepeltünk négy elmaradt, ill. egy ötödik, még el nem következett születésnapot. Köztük volt az enyém is, mert a dátuma még az októberi magyarországi útunkra esett. Bár én magát az utazást tekintettem születésnapi meglepetésnek fiam részéről, újabb 2 érdekes könyvvel bővítette az elolvasandók  hegyeit-halmait.

   Igen, miközben egyre kevesebbet olvasok, vallom be sajnálkozva és főleg szégyenkezve, magam előtt és ezennel nyilvánosan is. Legalábbis papír formában kevesebbet, javítom ki, mert a képernyőn azért rengeteget olvasok, főleg újságcikkeket, interjúkat, blogokat... Pedig tudom, hogy a képernyő több kárt tesz a látásunkban, mint a papír. A szemműtéteim óta valahogy nehezen találom meg újra az ágyban olvasás több évtizedes szokását, pedig anélkül annak idején nem is tudtam elaludni. 

   Olvasom egyre gyakrabban, hogy néhányan próbálják felvenni a kesztyűt az életünket uraló és lassan bekebelező Internettel (főleg a smartphone mindent helyettesítő alattomos készenlétével) szemben, mely nélkül a fiatalabb generáció (de nemcsak ők!) már se élni, se halni, se lélegzeni nem bír... Talán még a legöregebbek között maradt fenn egy vékony réteg, akik ismerték a nem is olyan nagyon "régi világot", amikor a telefon csak hívásra volt alkalmas, sőt eleinte zsebre se lehetett tenni... Aki feltalálta és az egész bolygónkra rászabadította ezt a varázslatos szerszámot, talán nem is képzelte el teljességében, milyen gyorsan és hatásosan lehet az egész emberiség agyműködését rabszolgasorba taszítani, mégpedig úgy, hogy az boldogan követelje a bilincseket!

   Ennek tudatában egyesek "képernyő elvonó kúrára" mennek, sőt, nem bízva csupán akaratukban, fizetni is képesek érte. Akik megtették, a szabadság rég nem tapasztalt ízéről beszélnek, a valaha érzett illatokról, hangokról, képekről : más szóval, az érzékszervek újra ébredéséről, sőt, egyenesen az idő lelassulásáról számolnak be...

A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt

Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.

Visszatérés az egyedüllétbe

    Féléves "együttlakásunk" ért véget péntek este a fiammal. Lejárt 6 hónapos gyakorlata az itteni bíróságon. Vissza kell találnom lassanként a esti magány kietlen óráiba. Mert a nappali majdnem ugyanaz marad.

   Negyvenegynéhány évesen az ember többnyire túl van azon, hogy jó munkahelyet keressen magának, családot, otthont alapítson. Új fogalom foglalja el az első helyet : az élet, pontosabban a munka ÉRTELME. Az összegzés. Hol, mivel akarom eltölteni a második felét? Ha belső szükségletből változtatni kell, akkor most, vagy soha.

   A Covid hónapjai óta rengetegen feltették maguknak ezt a kérdést, sokan hagyták el a nagyvárosokat  -  főleg Párizst  -  a kifizethetetlen lakás árak, a közlekedés nehézségei miatt, de főleg azért mert a fenti kérdés más választ kívánt. Sokan rájöttek, hogy a kezdeti sikerekért folytatott egyre keményebb küzdelem felemészti az életüket. Elsikkadt belőle az értelem, amiért érdemes napról napra újra felvenni a kesztyűt. Igy lett sok bantisztviselőből bio-kertész vagy kecsketenyésztő... esetleg más önálló vállalkozó. Sokszor nagyobb kockázatvállalással és kisebb jövedelemmel, de a munka igazibb, mélyebb értelmével. Hogy meddig tart ez a tendencia, nem lehet tudni. Egyelőre bizonyos területeken nehéz az üres helyeket betölteni.

   Ami engem illet, ez a kérdés már nem fog számomra előjönni. Mások a távlatok, sokkal rövidebb, keskenyebb az ösvény. A kérdés : hogy fogom az előttem álló  - jobbik esetben néhány  -  évet eltölteni? Nem számítva az elkerülhetetlen fizikai leépülést, szeretném, ha az alkotni vágyás pislákoló lángja még jó ideig érintetlenül megmaradna bennem. Ha pislákolva is, de megmaradna.

Brancusi portréja, toll, tus, 1995, 

Kis tavaszi szünet

    Nehezen tudom magam fegyelmezni!... Éjjelente jószerével akkor fekszem, amikor "normális" ember felkeléshez készülődik... Igy aztán a délelőtt szempillantás alatt eltűnik, anélkül, hogy valami érdemleges dolgot műveltem volna, ami többnyire a kudarc keserű ízét hagyja maga után, nem beszélve a felgyülemlett fáradtságról. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem használok az egészségemnek sem!

   RENGETEG tennivaló vár rám! "Annál jobb", mondaná a jóakaratú olvasó, "legalább nem unatkozol!" Hát, ami azt illeti, régóta nem éreztem az unalom ízét, nem is emlékszem, hogy éreztem volna valaha... Inkább azt, hogy egyszerre több dolog is csábított, de egy csomó "kötelező" akadályozott benne. S ha mégis sikerült túl lenni rajtuk, kellemes érzéssel töltött el az elvégzett munka, melyet esetleg napokig, hetekig, hónapokig halasztgattam (pl. pakolás, hivatalos papírok válogatása, számlák, a felesleges lim-lom kiselejtezése  -  most pl. az adóbevallás kitöltése a Neten. A lista messze nem véges!) Néha úgy érzem magam, mint a gátfutó (soha nem próbáltam pedig ezt a sportot!), aki minden harmadik futólépés után újabb akadályba ütközik, melyet muszáj átugrania...

   Kisebbik unokám Alice itt töltötte a tavaszi szünet első hetét. Kivételesen szép időnk volt. A pár nap villámgyorsan eltelt. Szüksége volt a kis pihenőre, mert az iskolai élet rendkívül megterhelő. Van olyan nap is, hogy reggel 8-tól este 7-ig egymást követik az órák, utána haza vonattal, majd a házi feladatok... S akkor még nem említettem a többszáz méteres utat az állomásig a több kilós táskával... Alice nem panaszkodik, mint ahogy a többi probléma miatt sem, teszi a dolgát nagy kötelességtudással.

   Amíg itt volt, sok időt töltött barátaival a telefonon. Hagytam, mert tudom, milyen nagy szüksége van rá. Néha elmentünk ide-oda, másik nagyszülei is meghívtak egyszer ebédre. Itthon kicsit kártyáztunk de legtöbbször ország-városoztunk (Alice kedvenc jatéka, én is szeretem : annak idején mi is sokat játszottuk szüleinkkel). Naponta elment futni is a szomszédos parkba, ahol baba korában kocsiban tologattam, ezelőtt 15 évvel...

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...

Amikor semmi nem történt tulajdonképpen, ami elmesélhető vagy amit említeni érdemes...

   Napok óta gyengült az állapotom, de gondoltam, majd csak elmúlik magától is, mint már annyiszor. Legtöbb ismerősöm azonnal orvoshoz szalad, még akkor is, ha semmi baja, csakhogy megerősítést nyerjen ebben. Két véglet vagyunk, semmi kétség. Legalább lesz, aki eltemessen.

    Időnként, ha makacsabbnak mutatkozik a kór, veszek a gyógyszertárban valami vény nélkül is kapható szert, de ha minden kötél szakad, rászánom magam, hogy orvoshoz forduljak. A tegnapi nap ilyen volt.

   Másnapra kértem időpontot, mert aznap olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam a lépcsőn lemenni, s ráadásul ismét elzárták a vizet az utcánkban kora reggel, nem volt időm letusolni, hajat mosni, akár a múlt pénteken (amikor is elfelejtették visszakapcsolni, s csak többszörös reklamálásra kaptuk vissza!...) Minden lakó fáradt a szeptember eleje óta tartó gyakori kellemetlenségektől, melyeket többnyire 1-2 nappal előtte tudunk meg, feltéve ha jól átnéztük a postaládába csúsztatott reklám-csomagot, mert közé keveredve érkezik az illetékes szervek szórólapja a várható kellemetlen meglepetésekről... Előreláthatólag az év végéig eltart a huzavona.

    2-3 tavaszias nap után  -  napközben +18°-ra is felment!  -  újra borongós, hideg Húsvétra számíthatunk az előrejelzések szerint. 34-ik éve lakom itt, hozzászokhattam már... Persze, amikor fiatalabb, erőteljesebb az ember, jobban túlteszi magát az időjárás kellemetlenségein! Most minden külön erőfeszítésbe kerül.

   A Húsvétot nem is várom tulajdonképpen. A gyerekek egy elzászi útra készülnek, végre együtt a család egy hosszabb hétvégére, nagyon rájuk fér! Attól nem félek, hogy unatkozni fogok, mindig találok érdekes tennivalót, legfeljebb a társaság lesz ritkább, mert ismerőseim közül valószínűleg sokan el lesznek foglalva a családdal. Az unokáim pedig úgyis kinőtték már, hogy a kert bokrai között keressék az aranyló húsvéti tojásokat!...