Várakozásban

    Milyen könnyen betörhető a lázadozó emberi szellem! Egy hét kellett hozzá, hogy  -  ha a megbékülésig nem is  -  de eljussak a várakozó ürességig az elmúlt hét végetérhetetlen napjai alatt... Tartom magam ebben légüres térben, ahogy lehet, hogy ne mardosson állandóan az igazságtalanság tehetetlensége. Megpróbálom csillapítani a gyűlölet, megvetés fojtogatását az ismeretlen idióta iránt, aki csak úgy szórakozásból ennyi költségbe, nehézségbe kevert. Miközben gyönyörűen sütött a nap a hét nagy részében, sok hivatal és szolgáltató egyenesen kivett egy egész hét szabadságot. A franciáknál nemzeti sport az ún. "híd" (két szabadnap közötti munkanappal megtoldható szünet, melyet nem kell bonyolult kalkulációk árán ledolgozni, mint annak idején M.o-on). Állítólag mihelyt megérkezik az évi új naptár, a többség azonnal azt böngészi, milyen lehetőségeket nyújt majd a "hidakra"!

   Kedves és együttérző barátaim közül sokan felajánlották segítségüket, hogy elvisznek ide-oda, míg az autómat nélkülöznöm kell. Nehezen szánom rá magam, hogy elfogadjam : amíg lehet, szeretném megőrizni, ami hajdani önállóságomból megmaradt, mert tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz.

   Volt, aki felvetette : autó nélkül is jól lehet boldogulni, nincs is jogosítványa, és milyen jól megvan nélküle! Természetesen. Nekem se volt 27 éves koromig, sőt a családomban senkinek. Nehezebb sajnálni annak hiányát, amit nem ismerünk. Anyósom beszélt rá annak idején, hogy milyen fontos levizsgáznom autóvezetésből, mert nagy szükség lehet rá, ki tudja, mit hoz a jövő. Mintha olvasott volna benne! Néhány évtized múlva sokszor be kellett töltenem a sofőr, esetleg a mentős szerepét. 

   Még ha nem is gondolunk az efféle végzetes szituációkra, az autó egyenlő az egyfajta szabadság érzésével. Ha nem is használja az ember állandóan (bár egyeseknek munka- és közlekedési eszköz), de készen áll (ablakom alatt), hogy rögtönözhessek, s ez mindig nagy kedvtelésem volt! Itt körülöttem szinte mindenkinek van egy vagy több, 80 éven túl is vezetnek, kivéve ha valamilyen betegség akadályozza őket, de legalább kisebb távolságokra. A függetlenség érzése felbecsülhetetlen! Főleg, ha az ember lánya érzi, hogy legjobb esetben pár év múlva úgyis le kell róla mondania...

Egy feneketlen kanál vízben...

    Francia blogomon hosszasabban ecseteltem a még viszonylag friss élményemet az autómmal kapcsolatban. Akit érdekelne és nem olvasta eredetiben vagy gépi fordításban, annak itt megosztom magyarul, ha nem is szó szerint.

   Utcánkban a másik oldallal ellentétben, a miénken nincsen a házakhoz garázs, így a kis piros Clio-m immár 15. éve parkol a ház előtt. Eddig még kisebb-nagyobb szerencsével megúszta a kedvtelésből, unaloműzésből rongálókat, az utca éjjel-nappal elég forgalmas. Vagy háromszor letörték ugyan a visszapillantó tükröt a járda felőli oldalon, de ennyi év alatt ez még nem a Vadnyugat. 

   A kellemetlen események mindig sorozatban támadnak, számtalanszor bebizonyosodott már. Először az autó kulcsa adta ki a lelkét, s mivel úgyis esedékes volt a 2 évenkénti revízió, május 15-re kaptam időpontot, ez a hét ugyanis szerdától vasárnappal bezárólag legtöbb helyen zárva lesz a dupla ünnep miatt. Ismeretlen hősöm a hétfő délelőttöt választotta, hogy huzamos időre megmérgezze az életemet, mármint ami belőle megmaradt...

   Szomszédasszonyom átjött 11 óra felé, hogy fénymásoltasson velem egy hivatalos papírt, s főleg beszélgessen egy kicsit. Amikor kikísértem fél óra múlva, az autó jobb első ablaküvege ripityára törve hevert a járdán és az ülésen, az ajtó nem csukódott és a zár alatti részt is alaposan benyomták. A házban semmit sem hallottunk az egészből.

   A délután jó része telefonálással telt : biztosító, szakértő, javító többszörösen, az én megszokott szervizem zárva, másikat keresni, aki el is szállítja még aznap. Mindezt a zárások megkezdése előtt, mert a következő 5 napban senki sem lesz elérhető!... 

   Nem tudom, kedves kortársaim az olvasók között, észrevettétek-e, hogy az évek múltával csökken az ellenállásunk a váratlan és kellemetlen eseményekkel szemben? Amit annak idején könnyedén, majdhogynem félvállról elrendeztünk, most valóságos pánikot kelt bennünk, és hajlamosak leszünk belefulladni abba a bizonyos kanál vízbe... Pontosan amelyikben én most evickélek... 

(kép : visszatérés a rajzoláshoz, folyamatban... T. R. 2024)