Hideghullám a kertben, nyári hőség a filmvásznon

    Este 5 óra - fél 6 felé már szinte teljesen besötétedik. A meteorológia meg azt rebesgeti, hogy hamarosan az igazi hideg is megérkezik, itt a tél!

   Jó ideje nem voltam a blogomon. Sürgősebb írnivalóm akadt, aminek feltétlen el kellett készülnie még a hét elején. A sürgető érzés meghozta a kellő adrenalin szintet, hogy kibillentsen a tehetetlenségi pontról. Pár óra alatt kész lett.

   Közben itt járt a várva várt kertész is, egy társával nagyjából másfél óra alatt gyomtalanították az ágyásokat, lenyírták a gyepet (ami már nem is a gyep, hanem inkább a térden felül érő gaz névre hallgatott) s felére vágták a teraszt szegélyező kis sövényeket is. S mindez még csak a munka egy része volt, a többi is követi majd, ha igaz. Aztán a kert pihenni fog tavaszig, amikor is talán feléleszthetem. Addig terveket szövögetek, hogyan, mikor, mit és hova ültetek majd, ha eljön az ideje. Jó lenne remélni, hogy erőm is lesz hozzá. Sokminden vár megújulásra a kertemben, mely mindig is tükrözte egy kicsit az életemet. A kertet viszont bizonyára könnyebb lesz megújítani... 

    Egy hete moziban voltam, Albert Camus L'Etranger című (magyarul "Közöny" címmel jelent meg) regényéból F. Ozon készített filmet  -  fekete-fehérben! Kicsit tartottam a csalódástól, Ozon nem minden filmje tetszett eddig, de örülök végül is, hogy megnéztem. Lassú, cselekmény-mentes, nagy szerepet játszik a tenger, a vakító napfény, a hőségtől leigázott tájon és embereken hosszasan elidőző kamera, a főhős enigmatikus reakciói mindennel és mindenkivel szemben... És Camus, aki nem ad választ kérdéseinkre, hanem ránk hagyja a kérdést és a feleletet is.

(kép : a kert ma  -  még hiányzik a munka fele)

 

A tavasz ígérete - végre!

    Kinn százágra süt a nap  -  hányszor hallottam ezt a kifejezést gyerekkoromban anyámtól! Hozzáképzelem ragyogó mosolyát, a világrengető energiát, amit a napsütéstől kapott, ugyanolyan világrengető ritmust próbálva a ház népéből is kicsiholni, de apámat kivéve, kevesebb sikerrel...

   Második napja tart ez a napos tobzódás : a kert türelmetlenül várt a jelre a szürke ég alatt. Irgalmatlanul le kell ereszkednem az esővíztől mélyen átázott gyepre, hogy megmetsszem, amit még lehet. A gerlék párzási körrepüléseket folytatnak, buzgón turbékolnak hozzá, hogy fokozzák esélyeiket, bár a szilvafa ágai még csupaszok az intimitáshoz és a fészekrakáshoz.

   Programokban ez a hét is gazdag, legalábbis a péntek esttel bezárólag. Két orvosi találka vár rám : egyik a fogaimmal, a másik lábaim ereivel törődik. Utána pedig a szemorvost kell sorra vennem sürgősen. Az egészségügy itt is nagy válság felé tart, bár páciensekből nem lenne hiány! Sőt.

   Vasárnap délután moziba csábított egy új és érdekes film. Félig-meddig dokumentum stílusban, de színészekkel készült. Témája egy Kanadából 2015-ben behozott módszer : a bűntettek elkövetőinek és áldozatainak szembesítése 5-6 szeánszon keresztül, az erre kiképzett pszichológus jelenlétében. Fontos, hogy az áldozatok és tettesek más, nem saját ügyük résztvevői legyenek, és így könnyebben a másik helyébe képzelhessék magukat. Nagyon érdekes, sőt, izgalmas volt, holott semmi nem történt, minden a szavakon keresztül és az arcokon játszódott. Utána vacsorázni mentünk barátnőmmel, és jól kibeszélgettük magunkat.

   Két összejövetel van előttem, az egyik épp ma délutan, nálam. Tegnap vettem egy almás süteményt, ez is mutatja, mennyire kifáradtam a múlt heti sok programtól; saját készítésűre, bevallom, nincs energiám. Nyugtázom ezzel is hanyatlásomat, hiszen azelőtt meg se kottyant volna egy  -  vagy több!  -  sütemény elkészítése, sok más egyéb mellett. Manapság már szusszannom kell egy-egy fárasztóbb nap után, de erre a múlt hetekben aligha volt lehetőség. Ha a jó idő tartósabbá válik, anélkül, hogy korai kánikulába fordulna, talán javíthatok fizikai formámon.

Egy szombat esti jó mozi - kell-e ennél jobb kánikula idején?

    Kánikulai hangulat uralkodik az általam látogatott blogokon is... Mintha nemcsak tenni-venni, kimenni nem lenne kedve senkinek, hanem még a gépe előtt pötyögni sem, mintha az agyunk járása is lelassulna ilyenkor... Észreveszem magamon, hogy eggyel több kávét kell meginnom ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy kisebb agyteljesítményt is. Pedig jó adagot tervbe vettem a nyár hónapjaira; belőlük is lassan eltelik már az egyik.

   Tegnap Martine barátnőm mozdított ki a tespedésből. Igaz, előtte már túl voltam egy megerőltető bevásárláson (remélem, legalább 10 napig nem lesz gondom rá!), de a napokban javasolta, hogy a hét végén menjünk moziba (légkondicionált termek!), melyet egybeköthetünk kis vacsorával, ha kedvünk támad hozzá.

   Nem sok érdekes film akad a mozi 16 termében futó választékból, az óriási parkolóhelyen is könnyen találtam helyet este 7 után, pedig ez máskor csúcsidőpontnak számít. Mi történt? A fél város elutazott volna vakációra?...

   Kinéztünk egy filmet a nyári felhozatalból, mely általában fele-fele arányban áll rajzfilmekből és amerikai csihi-puhiból: engem mindkettőtől menekülési vágy fog el. Nem beszélve egy-két ronggyá űzött vígjátéki fogásról, melyek halálra untatnak... Dominik Moll filmje " La nuit du 12" ("Tizenkettedike éjszakája" : csak később derül ki, hogy a "12" dátumot jelent) azon filmek közé tartozik, melyek fogva tartanak. Bár első látásra kriminek tűnik, de olyan kriminek, melyben inkább szó van a rendőrség munkájáról, kétségeiről, reményeiről, emberi problémáiról, mint magáról a nyomozásról, talán inkább annak hátteréről... Ami viszont nem akadályoz meg bennünket, hogy az egyre növekvő feszültség rabjaivá váljunk mi is, s a végén percekig üljünk a kigyulladó nézőtéren, mielőtt mozdulni tudnánk a majd 2 órás fogvatartottságból...

   Utána pedig feszültségoldónak, "moules-frites"-(kagyló-sültkrumpli)-1 pohár sör-1 csodálatos "Pavlova" társaságában, kedvenc "törzshelyünk" egy intim sarkában, jó másfél órán át megtárgyaltuk frissen felmerült gondolatainkat...