Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.

Egy mozgalmas hét, ahol minden jó, ha a vége jó!...

    Franciaországban ma van Anyák napja. Az ég nem ünnepli a szürke felhők alatt, a terasz még nedves az éjszakai esőtől. A gyerekek nem tudtak eljönni, sajnálom, de megleszek egyedül, már megszokhattam ennyi év alatt... 

   Tegnap megfőztem a borjúragut, kész a heti menü, nem lesz vele gond, csak a körítést kell majd variálni. A pénteki program igen zsúfolt volt, mert éppen az 5 óra felé nálam kezdődő összejövetelhez olvasgattam, amikor az autójavító felhívott, hogy kész az autóm, mehetek érte. Lelkem mélyén gyanítom, hogy szerepe volt ebben a néhány elkeseredett telefonnak is, melyet a biztosítóhoz és a szakértőhöz menesztettem, azzal fenyegetőzve, hogy elviszem az autót máshova, ha a három hetes várakozást is átlépi... Igy hát gyorsan el is vitt az egyik barátnőm a javítóig  -  félbehagyva az esti összejövetelhez a készülő süteményt! 

   Az említett délutáni gyűlés után gyorsan el kellett mennem, mert 20 órára egy irodalmi estre voltunk hivatalosak Murielhez. Egy északabbra lakó költő barátját hívta meg, hogy megismertesse velünk számos megjelent verseskötetét. Kb. 20-an jöttünk össze M. hangulatos, emlékekkel teli házában, melynek legkisebb négyzetcentimétere is képekkel, könyvekkel, tárgyakkal van betöltve. A meghívott költő egy házaspár társaságában jó 200 km-t autózott idáig (s éjfél után ugyanannyit vissza!), de azt hiszem, nem bánták meg, mert az est szokás szerint nagyon meleg, közvetlen hangulatú volt : egy-két résztvevő saját műveiből olvasott fel a témához ("generációk lánca"), majd megosztottuk a hozott finomságokat, élénk beszélgetések közepette. A késői óra ellenére feldobott hangulatban tettem le E. barátnőmet a házuk előtt, s bár ő maga inkább korai lefekvéshez van szokva, másnap bevallotta, hogy rég nem aludt ilyen jót!

   Ezzel még nem lett vége a programoknak, mert másnap, szombat este felé egy színházi bemutatóra voltunk hivatalosak egy tőlünk 20 km-nyire levő faluba : társulatunk egyik tagja (civilben rendőr(nő), de sokrétű érdeklődése számos egyéb irányba is vonzza) írt egy darabot, melyet ő maga vitt színre a falu lakosaiból verbuvált műkedvelő színjátszókkal, sok-sok munkával és meglehetős sikerrel!

   Ma pedig pihenésre, írogatásra szánom a napot, s ha sikerül, kiteszem a zöld napernyőt is a teraszra, hátha nem mos el bennünket az eső!...

Körmenet

    Az időjárás jósai szerint utolsókat rúgja a kánikula, de a rúgások még mindig fájdalmasak! Jó 10 napja jöttem meg Magyarországról, de a forróság ide is követett. A házban kora reggel 25° fogad (nappal sokkal több!), már zárt redőnyök mögött se frissülnek fel a szobák. Ha kinyitom az ajtót egy kicsit a kora reggeli teraszra, akkor is langyos levegő áramlik be (később ki se merem nyitni!) Az éjjel megpróbáltam tárva hagyni az utcára néző emeleti hálószobám ablakát, leeresztett  redőny mellett, éreztem is  -  halványan  -  a beáramló levegőt, de 1 óra múlva muszáj volt becsuknom az ablakot az éjjel sem szűnő forgalom miatt! Mára még mindig 34-36° várható...

   Ilyen körülmények között fogják lejárni a város hívő katolikusai, mint minden évben, szeptember második vasárnapján a hagyományos 17 km-es körmenetet, szimbólikusan a város körül, a hajdani városfalak mentén, melyeket már régen kinőtt a település és eltűntek a falak is.

   Réges-régről, 1008-ból ered a hagyomány, amikor is pestisjárvány pusztított a városban. Egy remete imáinak hatására ekkor jelent meg Szűzmária a városfalakon összegyűlt lakosság előtt és egy hosszú szalagot adott angyalainak, amellyel körbefogták a várost és így győzték le a járványt. Ettől kezdve, mintegy 1015 év óta létezik az évenkénti körmenet, sokan követik a felváltva vállakon hordott óriási aranyozott Mária-szobrot, mely 1804 óta helyettesíti a forradalom alatt elveszett eredeti ereklyét. A lakosság egy része, élen az elöljárókkal, énekelve, imádkozva, zászlókat lengetve ballag utánuk. Sokan házuk ajtajából üdvözlik a kitartó menetelőket, köztük magam is, inkább a hagyománynak, mint a vallásos áhítatnak hódolva...

a kép nem idén készült, hanem egy hűvös, esős szeptemberi vasárnapon...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...

Marcoville tündérkertje

   Nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki kiállítás. Szeretném megfogalmazni az élményt magyarul is, bár franciául már tegnap megtettem, biztosan nem lesz szó szerint ugyanaz.

   Egy hete körül egyik barátnőmnél kávézgattunk, ő mutatta meg a kiállítás katalógusát, káprázatos fényképekkel. Azonnal megfogalmazodott bennünk a látogatás terve, hiszen a Cambrai nevű város csak 30 km-re van tőlünk.

   Nem ismertem eddig a kiállító művész nevét: Marcoville (Marc Coville). Kiderült, hogy kb. 40 év óta foglalkozik hihetetlen intenzitással a hulladék-anyagok, különösen az üveg, kevésbé a fémek felhasználásával. A reggel 10 óra már monumentális műhelyében találja, s 83 éves kora ellenére meg se áll egész nap. Megértem: ha az ember elmerülhet egy ilyen csodálatos, maga teremtette világban, az édenkert fái, angyalai és halacskái között, észre se veszi a fáradtságot, az idő múlását. Boldog, egyszerűen boldog. 

   Rajzolóként, díszlettervezőként kezdődött a pályafutása, de a 80-as évektől egyre inkább az üveg felé fordul. Előre megrajzolt formák szerint vágja fel, néha mozaik-kocka nagyságú darabkákból ragasztja össze a baobab fatörzseket több tonnás óriásokká, színezi, karcolja a több ezer darabból álló halbank égből aláereszkedő átttesző tömegét, melyek szinte csilingelnek a látogatók mozdulataira, halk kommentárjaira... Vagy csak képzelődnék? Mindenesetre jólesik az efféle képzelgés.

   A  17. sz-i monumentális barokk jezsuita kápolna mindkét oldalfala mentén színes üvegből kimetszett szűzek csoportjai álldogálnak, miközben fejünk felett számtalan átlátszó pufók angyalka ringatozik a mennyezetre függesztett láthatatlan szálakon. Varázslatos, mesebeli világ. A kiállítás címe: "Égi fény". Tudvalevő, hogy az üveg az egyik legcsodálatosabb anyag, a belőle készült tárgy, mű látványa a fény játékát követve állandóan változik. Él. Átengedi a fényt, visszatükrözi, meditációra invitál. Nem követel semmit, csak sejteti, hogy az álmok világa végtelen...

(a képek saját kis telefonommal készültek)

halbank

Édenkert

fatörzs üvegmozaikból

angyalkák

Fény

Vitaminos vendégjárás

    Ma dél felé megírtam az első júliusi cikket francia blogomra... Vajon lustaság, esetleg depis tespedés volt-e az oka? Vagy még ennél is komolyabb?... Egyik sem. Most jutottam hozzá. Számítógépes és tévés elvonókúrán voltam 12 napig! Kifejezetten jót tett.

   Unokahúgom és férje 2-án este érkeztek meg a belga reptérre (Charleroi), a Ryanair jó hosszú késéssel ajándékozott meg bennünket. Én már a napok óta tartó szokásos stressztől, ami a nagyobb eseményekre készülődéssel jó ideje együtt jár (1 kanál vízbe fulladás szindrómája) és a fáradtságtól elég rossz állapotban vártam a reptéren, a szemem elé szálló ködfátyolon át alig ismertem meg őket! Szerencsére  -  kis tétovázás után  -  ők felismertek, ráadásul Győző átvette az autó kulcsát, mert sötétben immár nem látok elég jól vezetni, bár a belga autópályák még mindig nagyvonalúan ki vannak világítva estétől reggelig!...

   A 10 nap nagyon gyorsan és nagyon kellemesen telt el! Szeretem, ha a vendégek otthon érzik magukat, ha kötetlen, szeretetteljes a hangulat. Rengeteget beszélgettünk, ami nekem amúgy is kedvenc időtöltésem. (Rég nem beszéltem egyfolytában ennyit magyarul!) Volt benne sok nevetés, régi emlékek felidézése, de a jelen is bőven terítékre került. A politika, a különféle komoly problémák boncolgatása is, mely mindig jó alkalom arra, hogy a másikat mélyebben felfedezzük, jobban megértsük. Elmentünk ide-oda, valamint Győző barkácsoló tehetségenek köszönhetően egy csomó dolog működése helyreállt a házban, melyeket én régóta lemondóan kerülgettem, hiszen sokmindent nem tudok már magam megjavítani.

   A hét végét fiam családjával töltöttük, már péntek d.u. megérkeztünk. Másnap párizsi sétára mentek, csak Alice és én maradtunk otthon pihenni. Sétahajózás a Szajnán,  a Champs-Elysées, majd a Montmartre megmászása volt a programjuk, amiben én úgysem tudtam volna velük lépést tartani.

   Vasárnap már mindannyian el tudtunk menni Vaux-le-Vicomte kastélyát megnézni, melyet Fouquet, a Napkirály híres és gazdag pénzügyminisztere építtetett magának és amely végül is bukását okozta (kivívta a király haragját, hogy az övénél szebb kastélyban mer lakni, elcsábította tőle a 3 zseniális mestert  -  az építészt, a kertépítőt és a szakácsot  -  hogy megalkossák számára a mindenkin túltevő Versailles-i kastélyt!) Nekünk mindenesetre nagyon kellemes felfedezés volt a kastély medencéivel és kertjeivel. Ez utóbbiakat kis elektromos meghajtású autókon lehetett bejárni: szerencsére, mert így én is részesülhettem benne, de mindenki örült, hogy nem kellett kilométereket gyalogolnia még a kastély után!

   Tegnap d.u. elrepültek a vendégek, én hazaautóztam a reptérről a kánikulává forrósult napon. Egy darabig még bizonyára kitart bennem a 12 napos öröm-kúra hatása. 

Kis zárójel a gondok enyhítésére

   Két szombat között voltam távol, de ez a kis zárójel nagyon kellemes megszakítása volt a manapság állandó stresszhatás alatt folydogáló mindennapjaimnak. Különösen fiamnak hiányzott, hogy tavaly nem mehettünk el Magyarországra, s nem merülhetett meg a délalföldi hangulatban, ahol az élet sokkal lustábban folydogál, mint Párizs környékén (főleg persze a vakációzóknak, de nemcsak). Mindenesetre boldog mindszenti nyarait idézi fel, bár az akkori család nagy része már csak gondolatainkban van jelen. Helyüket átadták az újaknak, fiatalabbaknak...

   A szegedi kirándulásunk napját kivéve, ahol is óriási záporban volt részünk, végig szép időnk volt. Szegeden hajdani "Mórás" szobatársamhoz, S. Rózsához bőrig ázva érkeztem, pedig csak az autóig tettem meg kb. 50 métert. Átvettem tőle egy példányt abból a könyvből, melyben barátok, régi diákok és a család gyűjtötte össze emlékeit 2016-ban elhúnyt gimnáziumi tanárunkról, akinek emberi tulajdonságai, sok területre kiterjedő érdeklődése és kiemelkedő műveltsége nagy tiszteletet, sőt csodálatot vívott ki Hódmezővásárhelyen, sőt, azon túl. Én magam is elkövettem benne 3 oldalt, ezért járt a "szerzői példány". Rózsa, pár nappal azelőtti lábműtéte ellenére sok finomságot készített és az időközben befutott egyik osztálytársammal felevenítettük a múltat, de a jelen sem maradt megtárgyalatlanul. Visszafiatalodtunk valamelyest, kicsit viharvert hetvenesek...

Vásárhelyen egy fagyi erejéig (Agnès fényképezte)

   Magyar családunk szerető gondoskodása folytán messze voltunk az éhhaláltól! Érkezésünk éjszakáján házi készítésű húsvéti kalács, sonka, főtt tojások, a házban kellemes meleg várt bennünket, másnap pedig 14-en ültük körül a bőven megrakott asztalt sógornőm (öcsém özvegye) házában. A gyorsan elfutó szűk hét alatt sokat kártyáztunk, társasjátékoztunk, sétáltunk a gyerekekkel, kicsit behozhattam egész évben felgyülemlett frusztrációmat ezen a téren! Mint már említettem, itt, ahol lakom, amúgy elég széles baráti köröm nemigen szokott hozzá a társasjátékokhoz, így ezen a téren a családi összejövetelekre tudok csak számitani. Két unokám is teljesen beavatva várja a ritka alkalmakat. Unokaöcsémmel minden nap találkoztunk, ahogy munkájából hazaért, nálunk, vagy náluk, s az utolsó estét nálunk zártuk tízen egy nagy családi pizza-partyval.

indulás előtti vacsora nálunk (Lucie fényképezte)

   Párizsba későn érkeztünk szombat este, ezért csak másnap délutáni vonattal jöttem haza. Barátnőm, Evelyne várt az állomáson és meglepődve fedeztem fel a kész új teraszt, amelyre gyakran gondoltam távollétemben: vajon sikerült-e befejeznie A-nak, nagyon elfoglalt fiatal mesteremnek a pár nap alatt? Nemcsak hogy befejezte, de felhozta a kertből az asztalokat a virágos ládákat, az ágyások frissen kigazolva, a gyep lenyírva, sőt még a konyhára néző ablakok is tisztára pucolva vártak rám! Kiderült, hogy a hét végén nemcsak barátnője (akit nem is ismerek) szállt be a nagy sürgés-forgásba, hanem két kedves barátnőm, Anne és Evelyne is! Sőt, szomszédasszonyom, aki a kerítésen keresztül nap mint nap át-átpillantott s szokása szerint közvetlen baráti kapcsolatot teremtett A-val, egy nagy csokor orgonával és egy csokor gyöngyvirággal tette illatossá a házat, amit itteni május elsejei szokás szerint Evelyne egészített ki. Egyszóval, el voltam bájolva barátaim figyelmességétől, egyáltalan nem vártam el ennyi kedvességet. Hazaérkeztem.

S mondja még valaki ezek után a franciákról, hogy hűvösek, zárkózottak, távolságtartóak!

 

Majdnem kész!... (A. fényképezte)

Február kitett magáért

    Február utolsó napjai... Hallgatjuk a híreket Ukrajna felől. Az itteni elnökválasztási kampányról szinte teljesen eltereli a figyelmet. Emmanuel Macron, aki egyben az EU elnökségét is ellátja 6 hónapig, szívesen mellőzte volna Putyin megmozduláást ráadásként. Mindenki visszatartja a lélegzetét: sose lehet tudni, mi lesz egy ilyen helyzetből, kiszámíthatatlan ellenféllel szemben.

   Itteni barátaim elárasztanak kérdésekkel: én ugyebár, 26 éves koromig másképpen voltam "programozva", talán jobban megértem a számukra alig érthető szituációt... Valóban: miután Putyin hatalomra került és először láttam egy felvételen végigmenni a piros szőnyegen, első gondolatom az volt, hogy ez az ember olyan, mint egy KGB-s tiszt! Arcán a legkisebb emóció sem tükröződött, akárcsak valami álarcon, s csak egyik karját lóbálva, mereven lépdelt a végetérhetetlen szőnyegen, akar egy automata. Kifürkészhetetlenül.

   Inkább felidézném az elmúlt hetet, különös tekintettel a szombat-vasárnapra. A hét végét a gyerekeknél töltöttük, kissé előbbre hozva Lucie 16. születésnapját.

   A nap mindvégig bőségesen árasztotta sugarait, amelyre mindnyájunknak nagy szüksége volt már. Igaz, hogy én a házukba belépve rögtön nagyot estem, megbotolva egy láthatatlan küszöbben. Ennek következtében sántikálva töltöttem a hét végét, pedig a gyerekek finom programokat szerveztek. Kezdve mindjárt egy vendéglői meghívással, majd onnan egyenesen a Vuitton Alapítványba mentünk, ahol a Morozov-gyűjtemény kilálítása zajlik több hónapja (olyan nagy volt az érdeklődés, hogy meg kellett hosszabbítani április elejéig). Először hagyta el a gyűjtemény Oroszországot. Titkos vágyam volt, hogy megnézzem, de nem akartam a gyerekeket ezzel is terhelni. François meglepetésként a Neten lefoglalt 5 belépőt, és én boldogan sántikáltam végig a jó 5 órás látogatást.

Van Gogh

   A Morozov testvérek óriási gyűjteményt hoztak létre a 20. sz. elején, főképpen Iván, a fiatalabbik testvér, elsősorbn a francia és orosz modern festők műveiből. A gyűjtemény a huszas évek elején állami tulajdonba került, s miközben Ivan Morozov egy faházikóban végezte életét, a műveket szétosztották az Ermitázs, a Tretyakov képtár és a Puskin Múzeum között. 

   Renoir, Cézanne, Derain, Bonnard, Gauguin, Degas, Lautrec, Van Gogh és még sokan, Szerov, Goncsarova, Koncsalovszkij, Szarjan, Vrubel stb. az oroszokat képviselve teszik ki a kb. 200 képből álló bemutatót. 5 szintet és szintenként több termet jártunk be és a végén két lábamból nem maradt más, csak az égető fájdalom érzése. Mégis úgy raktározom el az élményt, mint az idei év egyik legszebbikét.

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt

Kis kiruccanások

    Nehezen akarja a tavasz a helyét megtalálni. Próbálkozik már majdnem 2 hónap óta, de a hideg észak-nyugati szél és a hátán hozott sötét esőfelhők a végére járnak, elűzik, nyoma sem marad. A virágok se mernek kinyílni...

   

Ma például  -  október óta először  -  elmentünk egy vendéglőbe ebédelni. Egyik barátnőm már előre lefoglalta az asztalt öt személyre, miután a hatóságok engedélyezték a félig-meddig nyitást, nem zárt helyiségben, hanem csak teraszon, vagy sátor alatt, ha esne az eső... Már régóta vágyakoztunk utána : "moules-frites", azaz kagyló hasábkrumplival és egy pohár sörrel, amely ínyencséget már többször ecseteltem. Jól beöltöztünk, melegebben, mint januárban! Én még egy kis párnát is vittem magammal, korábbi tapasztalatokon okulva, mert sejtettem, hogy a bukolikus környezetben a huzatos sátorhoz vasból készült, rácsos székek járnak majd, amelyeket alul-felül átjár a huzat! Ezt pedig érzékeny testi és lelki világom általában nagyon megsínyli, mióta kiskoromban majdnem belehaltam...

Viggo Mortensen

Micsoda fényűzően gazdag programokkal teli hét közepén vagyunk! Vasárnap kezdődött egy mozival: a "Falling" (az angol címeket már le sem fordítják, hiszen magától értetődik, hogy mindenkinek tudni kell angolul...) c. filmet néztük meg két barátnőmmel. Bevallom, a rendező és egyben egyik főszereplő neve vonzott e film felé. Viggo Mortensen dán származású amerikai színészről van szó. Akik látták a "Gyűrű urá"-t, ő volt benne Aragorn. Engem nem nagyon vonzanak az efajta újdivatú tündérmesék, de annak idején a család kedvéért megnéztem. A színész egy másik film miatt maradt meg fejemben: kb. 2 éve a "Green book" c. filmben játszotta egy jamaikai néger zongoraművész sofőrjét a fajgyűlölő amerikai déli államokban lezajló turnéján. A "Falling" forgatókönyvét is ő írta, a filmet rendezte és az egyik főszerepet játssza, mégpedig a magányos, kezdeti Alzheimer-kórban szenvedő, durva apa fiát, aki megpróbál könnyíteni apja helyzetén, bár sok elszámolnivaló gyűlt fel közöttük az évek során. A film után nálam jöttünk össze egy apéritif-re, hogy megpróbáljuk feldobni egy kicsit a hangulatot egy ilyen földbe tipró atmoszférájú film után... 

   S ezzel még nincs vége a hétnek!

Majd 2 hét dióhéjban

  Langyos a radiátor a folyosón... Kint szürke az ég, de még korán van: reményeim szerint kisüt majd a nap és végre kimoshatok, kiteregethetek, anélkül, hogy holmi futó zápor megzavarna.

   Semmi kétség: újra itthon vagyok az észak-francia csendben, az ebédlő meghitt sarkában, melyet teljesen elfoglal az íróasztalom, ahol karnyújtásnyira van az egész világ... Újkeletű magányomban felidézhetem az elmúlt 2 hét hangulatát. Szombat reggel érkeztem vissza a rövid magyarországi vakációról, és amikor repülőgépünk Charleroi fölött lassan leereszkedett a vastag felhőtakarón keresztül, éreztem az otthon hagyott 30° hiányát: itt alig érte el a 18-at a szemerkélő esőben! 

   Lelki szemeim előtt megjelentek az otthoni reggelek napsugaras ébredései (mint unokáim mondták pár éve: "az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy mindig, de mindig süt a nap!") : hét óra, félnyolc felé kiballagtam a konyhába, kiengedtem a kutyust, hogy csaholjon egyet a környező kutyákkal (láthatóan nem volt nyelvi problémájuk!). Pár perc múlva megjelent kisebbik unokám a 11 éves Alice, hogy elkészítse a Nescafémat. Nagyon ragaszkodott e gesztushoz: kávéspohárban megmelegítette a mikróban a vizet, majd pontosan belemérte a két csapott kiskanál kávét, miközben nem telt be a szemcsék barna folyadékká oldódásával (otthon nem isznak Nescafét). Kikészítette a reggelihez valókat az asztalra, közben meghitten trécselgettünk a reggeli napsütésben, s még néhány pasziánsz kirakására is maradt időnk, mielőtt szülei is megérkeztek, nővéréről nem is szólva.

"Világ-óra", Gyula

   Gyakran lebicikliztek a Tisza-parti strandra, kivéve, ha családi ebéd, esetleg messzebbre szóló kirándulás jött közbe. Engem nagyrészt akadályozott a harmadik napon történt látványos zuhanásom az utcán, egy járdahiba miatt, s a hátralévő napokban igyekeztem borogatással működő állapotba hozni a bal térdemet, mely még most is bokáig dagadt és fájdalmas, de tudok rajta járni! Sőt, fiam szerint a járás tesz neki a legjobbat, s ezzel a jelszóval mind az öten elmentünk egy egész napos gyulai kirándulásra, amelyen több km-t (a statisztika szerint majd 10 ezer lépést...) legyalogoltam!... Fogalmam sincs, hogyan. Gyula városa viszont teljesen elbájolt, meghódított bennünket szépségével, gondozottságával. Árnyat adó fák, parkok mindenütt, a Körösök is gyakran felbukkannak, nem beszélve a gyógyfürdőkről. Ennyi szálláshely-ajánlatot, kisebb-nagyobb vendéglőt közepes méretű kisvárosban még nem láttam! No és a "100 éves cukrászda"! Valójában 1840 óta működik, két terme megőrizte a 19. sz-i hangulatot az eredeti bútorok, freskók segítségével, s egy kis múzeum bemutatja az akkori cukrász-szerszámokat is. A vár alól induló kis kék vonaton félórás séta alatt bejártuk Erkel Ferenc, Albrecht Dürer (apja), Munkácsy és még sok híresség városát.

Gyula, park

a"100 éves cukrászda" két terme

    Az otthoni megmaradt rokonság, a család melege, mellyel megtelítődhettem, remélem, eltart még az eljövendő hónapokra is!...

    

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.

   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...

   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...

a magyar származású Hantai Simon

Pierre Soulages

   

    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...

   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.

Matisse, a "másik Henri"

   Furcsa véletlen folytán nem egészen 1 hónap alatt már a második Henri névre hallgató festő-óriásnál tettem tegnap látogatást. Ezúttal Henri Matisse-ról van szó, aki innen kb. 25-30 km-re született 1869. utolsó napján a Cambrai melleti Le Cateau városkában. A megyei kulturális szervek kb. 15 éve szép múzeumot rendeztek be a festő szülőföldjének adományozott munkáiból, de műveinek jó részét pl. Nice-ben láthatjuk (a világ nagy múzeumait nem számítva), ahol 1954-ben meghalt.

   A múlt század első felének meghatározó művészei közé tartozott, Cézanne, Gauguin, Picasso, Van Gogh társaságában. A kiállítás nem az egész életművet akarta átfutni, hanem arra koncentrálódott, hogyan lett a hajdani jogászból, szinte véletlenül, korszakalkotó festő.

   A család nemzedékek óta a vidék textiliparát űzte; gyerekkora óta színes textíliák között élt és vonzásuk élete végéig elkísérte. 20 éves is elmúlt, amikor a festészettel kapcsolatba került egy betegség utáni lábadozás alkalmából (akár Frida Kahlo vagy Jean-Michel Basquiat). Apja kívánságára jogász lett, bár a festés nem hagyta többé nyugodni. Párizsba ment, ahol a legnagyobbak festőiskoláit látogatta (Bourdelle, Gustave Moreau stb), a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta, ami tuvalevőleg szilárd alapokat teremt. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy titkaikat megfejtse és a maga módján interpretálja.

   A század elején a Riviérán telepszik le. A napfény, a színek tobzódása teljesen átalakítja festői látásmódját, akárcsak Gauguin, Van Gogh vagy pl. később Nicolas de Staël esetében. Sokat utazott, mindez csak gazdagította érzésvilágát. Fokozatosan a minimalista látásmódra törekszik, a rajz átad minden helyet a színeknek, és a másik Henri (Toulouse-Lautrec) módján ő is felkiálthat: 'Végre nem tudok rajzolni!"

   Végül néhány kép azokból, melyeket a kiállításon fényképeztem szerényen:

vertelandrea.hu

   Régi álmom vált valóra idén augusztus elején : elmentünk Gödre, hogy meglátogassuk Vertel Andrea kerámikus csodakertjét, ahol legtöbb kerámiáját állítja ki természetes környezetben (ahogyan a címben szereplő weboldalán megnézhetők). 

   Régóta gyűjtögetem darabjait, Szegeden a néhai Képcsarnoknál, Pesten a belvárosban bukkantam rájuk. Mivel várhatóan egyre kevesebbet fogok majd utazni, gondoltam, megajándékozom magam néhány darabbal, hisz az is lehet, ez lesz rá az utolsó alkalmam. 

   Előre megbeszéltük telefonon a péntek délelőttöt és nem kis kerengés után megérkeztünk  a Hét vezér utca 15. elé. Vékony kis asszony fogadott bennünket és jó félóráig hagyott a kertben, a butikban, a falakon, a fűben, a legmeglepőbb zugokban megbújó kerámiák között bolyongani, válogatni. Megvallom, nehéz volt a válogatás, legszívesebben majdnem mindet elhoztam volna! Andrea nem segített, egy szóval sem unszolt, csak csomagolta szorgalmasan a kiválasztott darabokat és írta sorban az árakat egy füzetbe... Francia családtagjaim csodálkozva meg is jegyezték, hogy nagyobb beszédességgel, több kereskedői mosollyal sokkal nagyobb forgalmat bonyolíthatna le! Probáltam védeni : fő dolga a tervezés, gyártás, nem pedig az eladás...

   A bárányka számára hoztam egy (kisebb) madarat társnak, hogy ne unatkozzon. Iróasztalom polcára is került egy furcsa madár. Három másikat falra lehet erősíteni : még keresem nekik a helyet. Nem beszélve 4-5 kisebb figuráról, melyeket ismerőseimnek hoztam ajándékba.