Keresés ebben a blogban

2017. szeptember 25., hétfő

Jelen...

   "Nem sok hasznunk van belőle, ha sorsunkon töprengünk.  Az igazi filozófia talán egyszerűen abban áll, hogy oly nyugodt derűvel ballagjunk át az életen, mint a vágóhídra vezető ösvényen legelésző állat..."  azaz eredetiben: "On ne gagne pas beaucoup à trop réfléchir sur sa destinée. La vraie philosophie consiste peut-être à traverser la vie avec la sérénité tranquille de l'animal broutant l'herbe du sentier qui le mène à l'abattoir."  

(Gustave Le Bon, 1841-1931, orvos, antropológus  Ford. tőlem)

   Van benne valami... ha nem is osztom teljesen Gustave véleményét. Ahelyett, hogy gondolkodnánk az életünkön, jobban tesszük, ha éljük azt. Teljességgel. A pillanatot, a jelent. Minden valamirevaló guru ezt tanácsolja: ne merüljünk el a múltbeli hiányosságaink, mulasztásaink feletti sajnálkozásba, ne töltsük drága időnket jövendő fellegváraink építgetésével sem. Az előbbin változtatni úgysem tudunk, az utóbbi pedig bizonytalan.

   A célok? Kellenek mégis. Hogy megkapaszkodjunk bennük, hogy üzemanyagként szolgáljanak itt-ott kimerülőben levő motorunkba. Hogy reggelente derűsebben dobjon ki az ágy, mert vár ránk valami lelkesítő tennivaló. Amiről még badar naívsággal azt is elképzeljük, hogy nemcsak számunkra lesz valami értelme, haszna, hanem esetleg másnak is jut belőle egy-két csepp öröm.


   

2017. szeptember 20., szerda

Radnóti Miklós (1909-1944) Alkonyi elégia


   Van úgy, hogy az írás vágya nem leli a kivezető utat, csak belülről feszít... Ilyenkor nem találja az ember a helyét: sehol sem jó, semmilyen elfoglaltság nem ízlik, ez se jó, az se jó, ezt is kéne tenni, azt is, de nem csábít semmi sem... Csak ténfereg, "mint a hazajáró lélök" , ahogyan nagyanyám fogalmazná meg.
 Ilyenkor lapozom fel Radnótit, hogy formába öntse, ami benn megrekedt.

   









ALKONYI ELÉGIA

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.

1936

2017. szeptember 18., hétfő

Shiva

   Hátam mögött diszkréten zúg a poszívó, én meg itt pötyögök a blogomon!... Hát nem szép az élet? 
   Ma van a takarítónőm első munkanapja. Takarítónő... Bevallom, nemigen volt benne részem, egyrészt anyagi okokból, de azért is, mert "csak nem szolgáltatom ki magam", amikor én is el tudom végezni! 
   Mostanában fordult a helyzet. Egészségi állapotom nem valami fényes, sőt előreláthatólag egyre fénytelenebb lesz, s az idő is eljár felettem. Úgy tűnik, ez lesz a hetvenedik forduló ajándéka. Fiam vette a kezébe a dolgokat, s a Nyilas legendás gyorsaságával hipp-hopp, 5 perc alatt elintézte őket. Nem volt időm a szokásos "mérleges ingadozásra", már meg is volt az első időpont.
   A ház lakott területe 155 négyzetméter, három szinten. A plafon kb. 3m20 magasan van, képzelhető az ablakpucolás egyre nagyobb rugalmassagot követelő sportja! Hozzá kell tennem, hogy az utca mindkét irányban igen forgalmas, s az autók az ablaktól kb. 4 méternyire száguldoznak jobbra-balra megállás nélkül, nem törődve a felvert, majd lerakódott porral!...
   Egy szó mint száz, muszáj volt segítséget keresnem. Egyelőre heti 2 órában, aztán majd meglátjuk, hogy alakul a szükség. Természetesen, marad rám is ez-az, de nem akarok teljesen másra támaszkodni egyelőre. Az ember nem szereti tehetlennek érezni magát, amíg nem muszáj.

2017. szeptember 13., szerda

Lesz-e még nyár a vénasszonyokra?

   Sokan panaszkodtak a nyáron a forróság miatt. Velem is előfordult a nagy magyar kánikulában. 46°-ot már tényleg nem bírok elviselni... Itt, északon még a 30° is átlagon felüli, de én zokszó nélkül tűröm, sőt kéjesen kinyújtózom benne, remélve, hogy sokáig eltart majd! Milyen kellemes is kiteregetni a frissen mosott ruhákat a kertben, majd alig egy óra múlva illatosan összeszedni! 

   Az imént, remélve, hogy két zápor között megszikkadnak, kiterítettem néhány blúzt, fehérneműt, amit 10' múlva már futva kellett az eső elől menteni... Igy megy szeptember eleje óta. A hőmérséklet napközben 16-18° max. Éjjel pedig még kevesebb. Lesz-e szép vénasszonyok nyara, hogy megvígasztaljon az évek könyörtelen és egyre gyorsabb múlásáért? Az idén jeles kerek évforduló következne. Menyem szülei és én magam is ugyanazon évben születtünk, gyerekeink pedig a fontos 40-et lépik át. Meg kellene ünnepelni együtt ezeket a szimbólikus dátumokat, tervek születnek az év végére... 

   Vajon milyen lesz a jövő zenéje?.?


2017. szeptember 6., szerda

Puskapor

   Elhatároztam, hogy kinyomtatom blogjaim figyelemre (legalábbis az enyémre...) méltóbb bejegyzéseit, mert attól tartok, hogy valami váratlan esemény folytán egyszercsak ez a 8-9 éves múlt nyomtalanul eltűnik... 
   A francia nyelvűvel kezdtem. A válogatással. A javítgatással. Óriási munka. 
   Először is egy fájlba bemásoltam a kiválasztott szövegeket (emlékezések, családtörténet, mikro-fikciók, elmélkedések, hangulatok, fordítások stb.), mindegyiket eredeti formájában, kisebb nyelvi javításokat eszközölve csupán, azt is csak nagynéha, hogy láthassam esetleges "fejlődésemet" is. Miután így is majdnem elérte a 400 oldalt, még egy irgalmatlan válogatást végeztem rajta, a betűk méretét lecsökkentve a kisilabizálhatóság határáig. Egyet hagytam meg változatlanul: a bejegyzések címét és dátumat. Igy is kb. 240 oldal vár kinyomtatásra (Garamond 11-el).
   Naponta igyekszem 2-3 órát bíbelődni vele. Eddig 36 oldalt nyomtattam ki (a gyerekek elutazása után kezdtem, azóta van rá jobban időm).
   A papír-dokumentum is eltűnhet, elveszhet, eléghet, elázhat, kidobódhat. Mégis valahogy megnyugtat a létezése, sokkal inkább, mint a megfoghatatlan, virtuális numerizált változat. Talán nemzedéki kérdés. A két kultúra határán éltem le életem nagy részét: legyen meg hát mindkét változat!
   Természetesen felmerült bennem : na és, ha elvesz, kámforra válik? Szegényebb lesz-e tőle az emberi kultúra? Veszteségnek könyvelhetem-e el szerény kis teljesítményem köddé válását a sok-sok milliárd eltűnt ember mércéjével mérve, főleg, ha az említett teljesítmény elsősorban mindennapjaim örömteljessé tételét szolgálta.
   Célom más volt. Elsősorban magamat akartam megmérni, így egyben. Valóban változtam, majdnem észrevétlenül. Az első bejegyzések majdhogynem naív lelkesedése elmúlt, visszafogottabb, józanabb  -  kiábrándultabb?  -  lettem. 
   Végérvényesen nem én találtam fel a puskaport.

2017. szeptember 3., vasárnap

Kisvárosi vasárnapok...

   
   Francia nyelvű blogomon éppen most csevegtem erről a témáról. A felhangját Aznavour egyik dala határozta meg, melyet tegnap hallgattam többféle előadásban. A címe: "Je hais les dimanches..." vagyis: "Gyűlölöm a vasárnapokat". Hozzátehetném még: a szombatokat is, amikor az ember úgy érzi, hogy megáll az élet nyüzsgése körülötte. Természetesen a magányosokról beszélek, de a blogvilágban úgyis talán belőlük van a legtöbb...
   Erről jutott eszembe, hogy leírjam egy francia kisváros (kb. 45 000 lakos) vasárnapját, így, a még napsütéses szeptember elején  -  később szomorúbb lesz... 
    Pár lépés innen a Szt-Mihály nevét viselő templom, furcsa hagymakupoláival. A kertemből rálátok, a harangja fülembe kong. Vasárnap reggel a hívők misére gyülekeznek, ünneplőbe öltöztetve lelküket is a tömjén, az orgona és a liturgia közös ritmusára. Nem messze a pék, ahol csak a vasárnapi mise után találkozni ünneplőbe öltözött férfiakkal: hét közben láthatatlanok...
   Franciaországban majdnem minden templommal szemben van egy kávézó, ott jönnek össze a hitetlenek apéritifre, megveszik a napi újságot, cigarettát, esetleg a lóverseny-sorsjegyet, hátha nyer... 
   Közelben a virágárus is, vasárnapi forgalmát főleg a családi ebédek teszik ki. A fiatalokat többnyire a papa-mama, após-anyós várja ebédre. A nagy asztal kihúzva, még a hűvössel megterítve: előkerül a frissen vasalt abrosz és az ünnepi alkalmakra tartogatott szerviz, a kristálypoharak és az ezüst evőeszközök... A papa leballlag a pincébe, hogy felhozzon néhány féltve őrzött palackot, s közben a terasz hűvösében előkészíti az aperitif kellékeit: mindenféle sós rágcsálnivalót, amihez később jön a még hidegen várakozó porto, whisky, ánizsos likőr, esetleg a pezsgő... A mama a konyhában ügyködik, évek óta jól beidegződött ritmusban, minden készen lesz idejében. 
    Később az ebéd romjainak helyén kártyapartik rögtönződnek, míg a gyerekek a kertben futkároznak, esetleg a TV előtt "ejtőznek"...
   A magányosok pedig várják, hogy újra kezdődjön végre a mozgalmas hét...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...