Nyári kincsek

    Az idén júliusban Szegeden jártunkban  -  én az Árkád nagy könyvesboltjába, a Libribe menekültem a tűző nap elől,  -  igyekeztem megtartóztatni vásárlási ingereimet. Könyvhegyek várnak rám elolvasatlanul, franciául és magyarul egyaránt. Mióta a szemműtéteken átestem, az esti ágyban olvasás nehezemre esik. Feldagadt kék-vörös színű jobblábam sem kívánta különösebben a gyaloglást.

   Úgy tűnik, jól megugrott egy év alatt a könyvek ára. Három könyvet vettem, 3 Ft híján 16000-be kerültek... Nem tudom, a jövedelmek követik-e az árak emelkedését? Persze azt sem, hogy a magamfajta nyugdíjas mennyi könyvet tudna magának venni (csak a nagyobb alkalmakra is), miután az életbevágó számlákat kifizette?...

   Az egyik Márai "Füveskönyv"-e a Helikontól. Már rég el akartam olvasni. Még nem került rá a sor, de már itt-ott belekóstoltam. 202 eszmefuttatást tartalmaz. Tudom, hogy nem egyfolytában, hanem szemezgetve fogom elolvasni. Néha Montaigne-re emlékeztet.

   A legnagyobb "falat" az Eszterházy-interjúk válogatása "Vanni van" címmel, a Magvető kiadásában. Alig várom, hogy belemerülhessek a 330 oldal olvasásába. Amúgy is szeretem a jó beszélgető könyveket érdekes, nagy alkotókkal, ha hozzáértő kérdezőt  -  vagy inkább beszélgető partnert  -  kapnak, akik mélyenszántó gondolatok születéséhez is képesek bábáskodni...

   Végül, de elsősorban megvettem Bánki Éva "Apjalánya" című regényét. Szeretem Bánki Éva írásait, bár nem mondhatom, hogy elég jól ismerem. Ha a Neten meglátom, megállít. Tetszik személyes hangja, ahogyan ő maga is beleszövődik írásaiba, saját hősévé, "nyersanyagává" alakul. Miközben apja állandóan nyüzsgő, valami elől folyvást menekülő, nyűtt balonkabátban, kopott biciklin illanó alakja után kutat, reméli, hogy az apa ki nem mondott rejtélyeinek megfejtése saját életének megoldatlan kérdéseire segít választ találni. 

   A regény másik fő szereplője a kor, a hetvenes, nyolcvanas évek, kilencvenes évek vidéki városa, Nagykanizsa, a hajdani  -  Monarchia-beli  -  művelt, kispolgári Kanizsa, ahol mindenki énekelt, de "hetvenöt év múlva az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, már nem ment. A zene meghalt a torkukban." A rendszerváltás szomorú összegzése szerint az új világ elpusztította a régit, de nem teremtett helyette élhetőt.

   

    

Időjárásjelentés

Több hetes megátalkodott esőzés után ma reggel kisütött a nap! Már nem is emlékeztünk rá, milyen a színe, a melege! Közben a kertem valóságos dzsungellé nőtte ki magát. Egyszer merészkedtem le a fűre, metszőollóval a kezemben, de nem sokáig. A villamos fűnyírót elő se vettem tavaly óta, akkor se sokszor, mert annyira kiszáradt a gyep a kánikula alatt, hogy nem volt rá szükség! Igy ringatózunk manapság a "hideg csepp" és a perzselő forróság között, s még így is azt rebesgetik, hogy amit eddig láttunk, semmi, készüljünk sokkal rosszabbra... Igy csinálnak kedvet az embernek a "békés, hosszú élethez"...

   Végre volt egy viszonylag nyugodt éjszakám a hét eleje óta. Alig álltam már a lábamon, erőtlenül ténferegtem és több, mint két kilót fogytam a pár nap alatt (ez utóbbi tény volt az egyedüli, amely megörvendeztetett). Még írni se volt kedvem, ami rossz jel! Most meg vár a kert rendbetevése, hisz ki tudja, meddig marad nálunk a napsütés?... 

   A Földközi tenger partja meg lassan kiszárad (szerencsére nem a tenger, hanem a vidék, bár a lakosság jobbára azt használja élettérnek...). Az egyetlen környék, mely a tél óta nem látott csapadékot. 

Két mai vers - néha jó lenne költőnek lenni...

 

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

A csend vihara

   Meg kellene már végre írnom az első szeptemberi bejegyzésemet... (igen, kicsit nehézkes ez a "bejegyzés" szó, bizonyára még a blogok születésének hőskorában keletkezhetett, mielőtt a sok idegen kifejezés végleg leszoríttta volna a friss magyar megfelelőjüket a pályáról... De bennem még pislákol úgy-ahogy anyanyelvem védelmének igyekezete, legalábbis amikor azt használom.)

   Az elmúlt héten megírtam és felolvastam 15-20 perces "elmélkedésemet" (ez a "szabvány," amolyan vita-ébresztő) az egyedüllétről, a magányról és az azt kísérő csendről, melyet idestova több mint 16 éve bensőségesen ismerek. Kellemes fogadtatásbean részesítette a hallgatóság, sokan hozzászóltak, végül is ez volt a cél. Nomeg annak a fejtegetése, hogyan lehet elviselhetővé tenni a magányt (nem tanácsokat osztok  -  milyen jogon tenném?  -  hanem csak leírom, velem mi van...). Sőt, nemcsak elviselni, hanem értelmet adni neki, amennyire lehet, felfedezni pozitív oldalait  -  pl. a különben oly nehezen elérhető egyéni szabadságot, mely lehetővé teszi, hogy végre saját vágyainkat is felismerhessük és teljesíthessük, nemcsak a körülöttünk, velünk élőkéhez igazítsuk... Ami persze nem jelenti azt, hogy az előbbiekről nem veszünk többé tudomást, hanem azt, hogy nemcsak ők jelentik életünk egyetlen értelmét, hogy életünk jelentős része rajtuk kívül is létezik. Sokan nem is tudják, mekkora súlyt veszünk le így a vállukról! 

   Eleinte nem megy némi bűntudat nélkül, annyira ismeretlen tájakon járunk! Ami engem illet, G. haláláig nem ismertem a magány érzését. Gyerekkoromban három generáció élt egy fedél alatt, utána jöttek a kollégiumi közös szobák Szegeden, Moszkvában és Leningrádban, tanári pályámat is egy tanártársammal közös albérletben kezdtem Szentesen. Sőt, nemcsak a szobát osztottam meg Magdival, hanam az egész házat a tulajdonosokkal és egy másik albérlő házaspárral! Magamra csukható saját szobám soha nem volt... Innen az esküvő után G. kis lakásába költöztem, s ez éveken, országokon keresztül változott. 

   

Néha elgondolkodom, milyen beletörődéssel viseltük el annak idején ezeket a többé-kevésbé nehéz körülményeket! Ez volt a norma, nem ismertünk mást. Most meg itt van a fejem fölött 150 négyzetméter, s ezt kell belaknom egyedül, kivéve ha vendégeket fogadok, akik betöltik az egész házat! Az egyedüllét pedig állandó társam lett, melytől most már nehezen tudnék megválni. 

   Nem állítom, hogy nincsenek mázsás súlyú pillanatai. (Ó, azok az esős, szürke vasárnapok!...)  Ilyenkor jut eszembe Khalil Gibran sora : "La solitude est une tempête de silence qui arrache toutes nos branches mortes." Vagyis: "A magány a csend vihara, mely letépi holt ágainkat."

   

Álközösség illúziója?... Igazi egyedüllét?...

    Megfogadtam magamnak, hogy írok legalább 4 bejegyzést havonta mindkét blogomra. Legyen bár kánikula vagy lehangoló szürkeség (mint az év nagy részében), nem hagyom magam eltántorítani a fogadalmamtól, mielőtt a tétlenség, a szellemi zsibbadás teljesen úrrá nem lenne rajtam. Ráadásul mindig örömmel veszem tudomásul a Facebook-on is, ha egyik-másik ismerős vagy ismeretlen megszólal, hogy kissé felfrissítse a légkört, még ha csak annyira telik is megmaradt energiájából, hogy "megvagyok, tikkadok, de még élek"...

   Nem vagyok naív. Különbséget tudok tenni a "virtuális" és az "igazi", hús-vér kapcsolatok között. Hogy kinek a javára, az már korántsem olyan egyszerű.

   Tegnap olvastam egy eszmefuttatást pontosan erről a témáról. Irója hosszasan ecsetelte a Facebook, Instagramm, Twitter és még sok hasonló média talmi voltát, az önámítást, hogy feloldják az egyedüllétet, anélkül, hogy "igazi" kapcsolatok lennének. Az automatikusan odabiggyesztett like-ok, a szavakat is kiszorító emoji-k tömegét, az állandó készenléti állapotot, hogy el ne szalasszunk valami égbekiáltón fontosat, s annak illúzióját, hogy e több milliós tömeg része vagyunk...

"Tous ces sentiments codés, toutes ces amitiés qui ne tiennent qu'à un fil, qu'il faut recharger tous les soirs et dont il ne resterait rien si les plombs sautaient..." (Anna Gavalda)

(rögtönzött fordítása tőlem : "Mindezek a bekódolt érzelmek, barátságok csak hajszálon függenek, minden este újra kell őket tölteni, s elég lenne egy rövidzárlat, hogy ne maradjon belőlük semmi sem...") 

   Sok "virtuális" kapcsolatom a valóságban sohasem jöhetett volna létre. Számomra tény, hogy a Net szó szerint világháló, lehetővé teszi, hogy Földünk kisvárossá zsugorodjon, ahol  -  legalább látásból vagy elvből  -  mindenkivel találkozhatunk. Mennyire felületes ismeretségek ezek? Kb. annyira, mint a való életben. Ha nem vesszük a fáradságot, hogy mélyebbre ássunk egy kapcsolatban, felületes marad. De ha valódi gazdagságot keresünk valakiben, megértéssel, odaadással, igazi érdeklődéssel : kincsre találhatunk. Nem beszélve a múltba vissza-visszapillantó, mézédes vagy fájó közös nosztalgiáról!

Hátulütő

 Hogy is írtam előző bejegyzésem elején bizonyos jövőbe látó intuícióval:

"Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?..."

Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan megérkezik és hogy ilyen hosszú lesz. Máig is azt törlesztem (vezeklem?). Mégpedig a béka-perspektíva legalsó fokáról... Talán egyszer felpillanthatok onnan is.

Vigyázni kell a boldogság érzésével: nem szabad csak úgy átadni magunkat neki, gondtalanul, felszabadultan. Mit is mond Kosztolányi? 

"...Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." 

Montaigne, a humanista bölcs

 "Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől"  -  idézem Montaigne-t, kedvenc filozófusomat. Először az egyetem francia szakán találkoztam vele, amikor is az "Esszék" c. műve került sorra, ha jól emlékszem, meglehetősen "kutyafuttában", amit még súlyosbított a gimnáziumból hozott nagyon is kevéske szókincsem. Később többször is visszatértem hozzá, immár saját elhatározásból, mert egyre jobban belemélyedve úgy éreztem, hogy éppen ő az, aki kérdéseimre legjobban felelni tud.

   A reneszánsz humanista filozófus fő műve maga az élete, a 16. sz. második felében, 1533-1592 között. "Életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet." Sajátjának legnagyobb részét vidéki kastéyába visszavonulva tölti Bordeaux-hoz nem messze. Könyvtára mélyén írogat, a reneszánsz kor szokása szerint tanulmányozza az ókori filozófusokat,  elmélkedik az életről, többnyire a sajátjáról, melyet egyetemes szinten, a "humaine condition", vagyis az egész emberiség részeként vizsgálgat. Ezért is érezzük olyan közel hozzánk, hiszen magáról beszélve rólunk is beszél, megosztja velünk lecsapódó gondolatait, de sohasem tudálékosan, az esendők felett ítélkezve, sohasem magabiztosságtól duzzadtan, mint valami modern coach, hanem élete eseményein tűnődve, szinte előttünk bogozgatja gondolatait. "Többet tanulmányozom önmagamat minden más dolgoknál: ez az én metafizikám, ez az én fizikám." 

   Visszatérve a bevezető mondathoz, melyet az elmúlt év olyan időszerűvé tett, be kell látnunk, hogy a félelem érzése uralja életünk egy részét, járvánnyal vagy anélkül is. Ez a érzés éveink előrehaladtával egyre növekedhet. Okát, szerintem legalábbis, a felgyülemlett tapasztalatokban kell keresni. Egyre több alkalmunk adódik a találkozásra betegséggel, halállal. Ezek a nagy megpróbáltatások alapjaiban megrengetik néha életünket, rávetik árnyékukat a továbblépés lehetőségére is.  Beismerjük vagy nem, egyremegy. Keressük a varázsszót, mely megvilágíthatja előttünk az ösvényt. Esetleg a jó öreg Coué módszerével addig próbáljuk ismételgetni, míg magunkat, esetleg másokat is remélünk meggyőzni, hogy minden rendben. Montaigne arra biztat bennünket, hogy "szelíditsük meg" a halál gondolatát, ahelyett, hogy úgy tegyünk, mintha nem létezne. Csak így becsülhetjük meg, élvezhetjük igazán az élet értékét, az előttünk álló éveket.

a híres torony, ahol a könyvtára volt

Kitárt ablakon át...

"Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, 

 hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. 

 A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék." 

            

            (Radnóti: Páris, 1943)

   Elég volt ez a pár sor egy F-B oldalon: számomra teljesen ismeretlen személy idézte fel néhány fotóval illusztrálva Radnóti versének helyszíneit. Ez a három sor nekem szólt, kitárt egy csupán erre váró ablakot, hogy beáramolhasson, vagy inkább  ellenállhatatlanul beözönljön "gyönyörű, vad ifjúságom" hamisítatlanul megőrzött érzése. Mostanában egyre többször fordul elő velem. Váratlan ajándék, együtt jár az érzelmek néhai viharaival, melyek érintetlenül hullámzanak fel, maguk után hagyva a felzaklatott, öregedő, minden bölcsességtől ilyenkor hetedhét országra járó lelket...

   Ajándék ez valójában? Átélni gyönyörű, mintha friss tavaszi levegő áramlana be egy fülledt téli szobába. Alig veszünk belőle néhány mély lélegzetet, máris tovább illan könnyedén, kisebb-nagyobb romhalmazt hagyva maga után... Az elmúlás kegyetlen valóságát, az elszaladt évek  -  elszaladt élet?  -  józan megállapítását, mellyel oly nehéz megbékélni, akármilyen csalóka vigasszal, kegyes hazugsággal  próbáljuk magunkat ámítani...

Két év között, két szék között...

 Ez az az egyetlen rajz, amit az elmúlt évben képes voltam elkészíteni.

Tavaly nem is küldtem újévi lapokat: novembertől, vagy talán már októbertől tavaszig nehéz időszakot éltem át, szinte képtelen voltam megmozdulni, de sokszor se ülni, se állni, se menni, de még aludni se bírtam. Fel kellett függeszteni gyógyszerem jó két hónapra, azután kezdett jobbra fordulni a helyzet, bár a gyógyszert folytatnom kell. Életem végéig, mondják a doktorok, bár azt nem említik, hogy ez még hány évet jelent...

Ha el volnék telve önmagammal, kicsit babonásan azt is gondolhatnám: no lám, meg is látszott azon a 2020-on (már maga a két húszas is furcsa volt!), hogy nem küldtem senkinek jókívánságokat! Ezúttal karácsony és újév között erőt vettem magamon (nem is tudom, honnan merítettem, olyan fáradt voltam december végén): rajtam ne múljon 2021 boldogsága! Elkészítettem a fenti rajzot, bár kicsit kijöttem a gyakorlatból a hosszú szünet alatt. Tekintete kissé melankólikus, de nem szomorú. Magam is gyakran vagyok ilyen lelkiállapotban, mint akit nem vet fel ugyan a remény, de nem is él tömény reménytelenségben : "Majd meglátjuk!", ez lenne az életfilozófiám. 73 év tapasztalatai vannak mögötte.

Ezzel a képpel kívánok hát minden jót a blogomra betérő minden kedves ismerős és még több ismeretlen olvasónak!

A szabadságról

"Dans la cabane, le temps se calme. Il se couche à vos pieds en vieux chien gentil et soudain, on ne sait même plus qu'il est là. » 

"A kunyhóban megpihen az idő. Lábadhoz fekszik, mint egy hűséges vén kutya, és egyszer csak azt veszed észre, hogy teljesen el is feledkeztél róla." (ford. tőlem)

   Emlékszem, amikor Sylvain Tesson "Dans les forêts de Sibérie" ("Szibéria erdeiben") c. könyvének ezt a mondatát olvastam. Elvarázsolt. (Franciául szebben hangzik, mint az én rögtönzött fordításomban.) Nemcsak a kép volt eredeti, találóan kifejezve a könyv hangulatát, hanem azt az érzést is amire vágytam: szabadon gazdálkodni az időmmel. 

   Tisztában vagyok a fenti kijelentés ellentmondásos látszatával. Miért ne rendelkezne az idejével egy magamfajta vészesen idősödő nő? Egyedül élek, szabadon gazdálkodom időmmel, pénzemmel és a TV távirányítójával... Senki sem reklamálja, hogy pontos időre elkészüljön az étel, a bevásárlást akár délben is lebonyolíthatom. Akkor meg mire az elérhetetlennek tűnő vágy? Miféle kötelezettségeknek kell engedelmeskednem, amely korlátozná a szabadság érzését?...

   Először is tisztáznom kell magam előtt, hogy mit is értek szabadság alatt. Lehet-e egyáltalán korlátlan? 

   Beszélhetünk fizikai, eszmei, politikai szabadságról. Melyiknek a hiányát a legnehezebb elviselni? Vágyakozhatunk-e olyan szabadság után, melyet soha nem tapasztalhattunk meg, legfeljebb képzeletben? Diktatúrákban született, mást nem is ismerő egyének az adott körülmények között alakítják ki életterüket. Álmaikat is hozzá igazítják. Ennyiből is látszik, hogy a kérdés nem egyszerű. 

   A szabadság fogalma együtt jár a felelősséggel, legalábbis magunkért, döntéseinkért. Ilyenkor eszembe jut életem első szavazása 18 éves koromban. Kaptam egy szép emléklapot, voltak elfüggönyözött szavazófülkék is. Kicsit furcsálltam ugyan, miért nem oszthatom meg anyával a fülkét, holott ketten is kényelmesen elfértünk volna benne. Abban sem találtam semmi kivetnivalót, hogy  az egyetlen lapot a borítékba csúsztassam anya jelenlétében...

   Messze kanyarodtam a kályhától, a lábamnál heverő hűséges öreg kutyaként megpihenő korlátlan időtől. Vissza kell térnem a korlátokhoz. Nem számítva a kor, az egészségi állapot szabta akadályokat, magam állítom őket a szabadság érzése elé. Kellenek a kötelezettségek, már csak azért is, hogy a felszabadulás érzése édesebb legyen. Ha mindent szabad, hová lesznek a vágyak, lehet-e még álmodni valami nehezen elérhető, de annál kívánatosabb dologról?

   

Őszi hangulat

Szergej Jeszenyin
Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(fordító: Rab Zsuzsa)



Сергей Есенин
Не бродить, не мять в кустах багряных

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

С алым соком ягоды на коже,
Нежная, красивая, была
На закат ты розовый похожа
И, как снег, лучиста и светла.

Зерна глаз твоих осыпались, завяли,
Имя тонкое растаяло, как звук,
Но остался в складках смятой шали
Запах меда от невинных рук.

В тихий час, когда заря на крыше,
Как котенок, моет лапкой рот,
Говор кроткий о тебе я слышу
Водяных поющих с ветром сот.

Пусть порой мне шепчет синий вечер,
Что была ты песня и мечта,
Всё ж, кто выдумал твой гибкий стан и плечи -
К светлой тайне приложил уста.

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

1916

Akik hajdanán oroszul tanultak, bizonyára emlékeznek még Szergej Jeszenyin verseire...

Közöttük is erre a versre, Rab Zsuzsa csodaszép fordításában.

A nosztagia mint az írás melegágya...

Francia blogomon nemrég írtam erről a témáról.

Ahhoz, hogy kilépjen az ember a tehetetlenség béklyójából és engedjen az írás vágyának,   ellenállhatatlan ösztönzés kell, valami olyan állapot, ami egyszerre táplálja a közlési vágyat, de méginkább azt a pezsgőfürdőt, melyben megmerülhetünk és szinte magától íródhat vágyaink lecsapódása. Ritka öröm, ha sikerül elérnünk. 

"L'écriture n'est pas une fin en soi, elle est la nostalgie d'un ravissement." 

Nemrég akadtam Yasmina Reza francia írónő mondatára és mélyen megérintett, mint amikor egy evidenciára bukkan az ember. Hogyan is fordíthatnám magyarra?

"Az írás önmagában nem cél, hanem egy bűvölet nosztalgiája." 

Valahogy így, bár lehetne rajta csiszolni, farigcsálni a végtelenségig. A "ravissement" szó rengeteg árnyalatot képes kifejezni. Itt pl. egy olyan állapotot, amit a "flow" ad át talán legjobban.

Ki innen, ki onnan meríti a hozzávalókat. Ami engem illet, egyre többször fordulok vissza a múltbeli hangulatokért. Nem annyira a helyek, egy-egy egzotikus táj vagy utazás ringat ebbe az állapotba, hanem hangulatok összesége. Mitől voltam boldog vagy boldogtalan abban a pillanatban?...

Ebben a hangulat-koktélban benne van a levegő meleg simogatása vagy csípős hidege, esetleg nedves őszi illatoktól terhes melankóliája, ujjaimban a síma vagy érdes felületek emléke, lábam alatt a forró homok vagy az üdítő hullámok, esetleg a tavaszi fű selyme... S nemcsak a vasárnapi galambleves utánozhatatlan íze, illata, aranyló karikái, hanem az asztal körül ülők tekintete...

Részletek...

   Még néhány rövid részlet a felolvasott szövegből... Természetesen, a fordítást talán jobb lett volna másra bíznom, vagy még jobb: egyenesen magyarul megírnom a szöveget, igen, azt hiszem ez lett volna a legjobb... Igy csak egy rövid órát szentelhettem neki.

... akit férje elhagyott

Messziről figyeltem, amint illegette magát fiatal kolléganője, egy alig harminc éves working girl társaságában. Nézzenek oda! Nevetséges... Nyüzsög, fickándozik, mint hal a hálóban. Ott is volt, egy botrányosan közönséges szőkeség a hálójában! Vagy csak én találtam közönségesnek?... Mivelhogy fiatalabb, frissebb volt, mint én, s az újdonság illatfelhőjében úszott, mint ahogy én már jó húsz éve nem... Viszontláttam a lámpalázas ifjút az első randevún, csakhogy ez a lámpaláz már nem nekem szólt... Valósággal megfiatalodott. Csak úgy ragyogott attól a bizonyos belső tűztől, amit a messzi múltból nagyon is jól ismertem.

   Kínálgattam a süteményestálat, a példás háziasszony mosolyával, aki már előző nap mindent elkészített, mindent ragyogóra suvikszolt... A vendégekkel kedves voltam, a fiatal vetélytársnővel is, aki az én férjem mosolyában sütkérezett! Még néhány leereszkedő szót is megengedett magának, mint aki már megnyerte a csatát és dobhat pár könyörületes morzsát a vesztesnek...

... aki soha nem ment férjhez  

Anyámtól nem tanulhattam meg, hogyan kell tetszeni. Nem sokat tudott a csábítás rejtelmeiről. Sőt, azt hiszem, mélyen meg is vetette az efféle játékokat. Talán bigott neveltetése miatt... Máig sem tudom, hogyan tudtam ösztöneimre bízni magam. Az efféle léhaságoknak nem volt helyük a mi szűkreszabott életünkben. Mihelyt megszülettem, anyám hálát adott Szűz Máriának a késői ajándékért, s önmegtartóztatást fogadott. Köztünk szólva, biztos vagyok benne, hogy nem került neki sokba a fogadalom, ellenkezőleg! Apám belenyugodott, sőt, gyanítom, hogy nagylelkű szomszédasszonyunk jóvoltából könnyedén túltette magát a böjtön.

(...)

Szécsi Margit (1928-1990) : SZERELEM

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt  -  marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.

Tóth Árpád (1886-1928) Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kõre,
Merõn bámulva vissza az elvakúlt idõkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledõlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késõ szellõ, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

1913

Tóth Árpádtól a Költészet napjára...

Tóth Árpádot idézem meg a Költészet napja alkalmából. Sokszor visszatérek hozzá; melankólikus hangja, de méginkább finom képei keltenek bennem csodáló visszhangot... 
Életének számvetése szomorú, lehangoló: "fénytelenség", "reménytelenség", "fakó robot"... 
Ebből alkotott csodálatos költészetet, melyért az utókor szolgáltat hálás elégtételt...  


KORA MÁRCIUSI NAPSUGÁR

A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
- Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! -

S ő félve zuhant alá, a mogorva

Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.

1923



SZÉDÜLET

Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

Homályosan, mint félálom lidércét,
Még sejtettem a süllyedő jelent,
Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.

Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
Szelíd csoportban tündérképre váltan
Leányok néztek rám - vagy rózsatők?

Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
S körültem csöndesen táncolni kezdtek
Nőszagu rózsák s rózsaszagu nők.

1915


MADÁRCSICSERGÉS...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

(töredék, 1921)

Nemes Nagy Agnes (1922-1991)

JÉG

Belémfagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab – ha hinnék Benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab, s a tárgyak felszökellve mind csillognának, mint a halak.

Érdekes "Amerikai Napló"-jának részlete (1979-ben Lengyel Balázzsal 4 hónapon át az USA-ban részt vesznek egy külföldi írókat meghívó programban), melyben az akkori viszonyokat érzékeltetve összeveti az európai és amerikai mentalitást:

"Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok.  Az európai, az mind hasonlít egymáshoz. Milyen az európai? Az európai egyszerre eszik késsel és villával. Nem vágja fel előre az ételt, és teszi félre a kést, hogy azután csak villával folytassa. Ha végigtekintesz egy éttermen, tíz lépésről meglátod, hogy melyik az európai. Az európai képes rá, hogy mosolytalanul köszönjön, még arra is képes, hogy a "How are you?" kérdésre ne azt válaszolja, hogy "fine", hanem esetleg azt, hogy fáj a feje. Az európai cigarettázik. Az európai vatelines télikabátot hord. Mindössze öt órás séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Ez alól csak a hegymászók kivételek. Az európai nagyképű. Nem szereti a szép, régi, ötvenéves házakat, ezeken keresztülnéz, mint a levegőn. Az európai ritkán nevet, és másfélén, mint a többiek. Az európai maníros. Hiányzik belőle az igazi természetesség, szívélyesség, magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Az európai őszintétlen. Ha valahol szirénáznak  -  mentő, rendőrség, szagszintmérő  - , az európai összerezzen. Nem szereti a repülőgépbúgást. Az európai ideges. Az európai fél."

Tóth Krisztina születésnapjára

"Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal."

   

   Tóth Krisztina 50 éves. Jó tíz éve váltottunk néhány üzenetet, amikor is egy kiadó megkért, javasoljak mai magyar költőket egy készülő nemzetközi antológia számára, eredetiben és fordításban. Az egyik javaslatom Tóth Krisztina lett. Bevallom, nem ismerem jól a műveit: egy-két novellát, néhány verset olvastam tőle  -  ez a hátránya, ha az ember nincs benne a vérkeringésben. Most, hogy a F-B-on olvastam egy összegző cikket a születésnapja alkalmából, egyik versének e néhány sora megállított.

   Miért is torpanunk meg néha egy verssor, prózarészlet vagy kép előtt? Mert összecseng pillanatnyi hangulaunkkal, esetleg válaszol ki nem mondott kérdéseinkre. A költő, író, a művész megtalálta a szavakat, a színeket és formákat, melyeket mi hiába kerestünk.

   Hányszor felvetődik bennünk a "mi lett volna, ha...", főleg az idő eljártával. Amikor is    változtatásra, javításra már vajmi kevés lehetőségünk maradt.

   Távolodunk-e egyre saját lelkünktől, létünk ismeretlen városában bolyongva, melynek térképét is elfelejtettük széthajtogatni?...

   

   

Jelen...

   "Nem sok hasznunk van belőle, ha sorsunkon töprengünk.  Az igazi filozófia talán egyszerűen abban áll, hogy oly nyugodt derűvel ballagjunk át az életen, mint a vágóhídra vezető ösvényen legelésző állat..."  azaz eredetiben: "On ne gagne pas beaucoup à trop réfléchir sur sa destinée. La vraie philosophie consiste peut-être à traverser la vie avec la sérénité tranquille de l'animal broutant l'herbe du sentier qui le mène à l'abattoir."  

(Gustave Le Bon, 1841-1931, orvos, antropológus  Ford. tőlem)

   Van benne valami... ha nem is osztom teljesen Gustave véleményét. Ahelyett, hogy gondolkodnánk az életünkön, jobban tesszük, ha éljük azt. Teljességgel. A pillanatot, a jelent. Minden valamirevaló guru ezt tanácsolja: ne merüljünk el a múltbeli hiányosságaink, mulasztásaink feletti sajnálkozásba, ne töltsük drága időnket jövendő fellegváraink építgetésével sem. Az előbbin változtatni úgysem tudunk, az utóbbi pedig bizonytalan.

   A célok? Kellenek mégis. Hogy megkapaszkodjunk bennük, hogy üzemanyagként szolgáljanak itt-ott kimerülőben levő motorunkba. Hogy reggelente derűsebben dobjon ki az ágy, mert vár ránk valami lelkesítő tennivaló. Amiről még badar naívsággal azt is elképzeljük, hogy nemcsak számunkra lesz valami értelme, haszna, hanem esetleg másnak is jut belőle egy-két csepp öröm.

   

Radnóti Miklós (1909-1944) Alkonyi elégia

   Van úgy, hogy az írás vágya nem leli a kivezető utat, csak belülről feszít... Ilyenkor nem találja az ember a helyét: sehol sem jó, semmilyen elfoglaltság nem ízlik, ez se jó, az se jó, ezt is kéne tenni, azt is, de nem csábít semmi sem... Csak ténfereg, "mint a hazajáró lélök" , ahogyan nagyanyám fogalmazná meg.

 Ilyenkor lapozom fel Radnótit, hogy formába öntse, ami benn megrekedt.

ALKONYI ELÉGIA Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: semmittevés és pillanatnyi csönd; az álmos hegyek fejére lassan az este ringató folyókat önt. A nap zaja elúszik messzire, lépek s mintha suttogásban járnék, fut macskatalpain a tompa fény, halvány árnyat szűl a vastag árnyék. Régi halottaimnak húsa fű, fű és virág s mindenhol meglelem; vékony illatukkal álldogálok, s oly megszokott immár a félelem. Fodrozó füst az ákácok sora, a hallgató sötét rájukhajolt, előgurul és tétován megáll föltartott ujjamon a lomha hold. Esti béke, téged köszöntelek, az úton nehéz napom pora száll; lassú szívemben ilyenkor lágyan szenderg a folyton készülő halál. 1936