Keresés ebben a blogban

2020. december 27., vasárnap

2020. karácsonyán

   Számomra lejártak az ünnepek, legalábbis erre az évre. Szilveszterkor kijárási tilalom lesz este 8-tól, nem mehetek el sehova, senki se jöhet hozzám, legfeljebb, ha itt tölti az éjszakát. Mondjuk, a pihenés nem is jön rosszul, nagyon fáradt és stresszes állapotban érkeztem el a karácsony napjára. Volt is rá néhány okom, bár észreveszem, hogy pár évvel ezelőtt még sokkal könnyebben vettem az eféle akadályokat! Emlékszem, hányszor próbáltam fékezni Anya készülődését érkezésünkre, hogy ne merüljön ki feleslegesen már hetekkel előtte, hiszen mi egyáltalán nem kívántuk meg az extra fogadtatást, dehát ugye évente egyszer (legfeljebb kétszer) történt meg a nagy esemény, és mindennek kifogástalanul kellett működnie. Most pedig azon veszem észre magam, hogy az anyai atavisztika munkál már bennem is!...

   

A szerelő kedd d.u. futott be, hogy helyreállítsa a melegvíz csörgedezését, épp az utolsó pillanatban, mert a gyerekek másnap érkeztek ebédre: François november végén elmaradt születésnapját nem bírtam volna kihagyni. Igy lett kedvenc étele, a sárgarépás marhapörkölt (saját "szabadalmam": francia-magyar hibrid recept) és desszertnek az elmaradhatatlan "omelette norvégienne"! Az ajándék is tetszett neki, félig megnyugodtam. Másnap este nálunk volt a vacsora a menyem szüleivel és bátyjával kibővült családdal, nyolcan ültük körül az asztalt. A sok ajándék a kandalló körül halmozódott fel: az apéritif közben került sor kiosztásukra. Itt újabb stress oldódott le rólam, bár a sok főzés és egyéb készülődés felélesztette makacs hátfájásomat, amely minden gyógyszerre fittyet hányt! Másnap délben pedig menyem szüleinél gyűlt össze mindenki. A gyerekek szombat délelőtt utaztak haza, még a vihar érkezése előtt, mely 130 km/h sebességű széllel tombolt ma reggelig.


Hát igen: van, aki bírálja a karácsony elfajzását, mely vallásos áhitatból vásárlási dömpinggé változik 
egyesek szemében. Itt is az arany középút híve vagyok: nem kell versengeni a költekezésben! Számomra a lényeg az együttlétben van. Öltsük fel érzéseink, ragaszkodásunk ünnepi ruháját, de ne csak látszatra! Mindenkinek vannak bosszantó, esetleg elviselhetetlen tulajdonságai (nekünk is, mások szemében...), lelkünk mélyén néha sebeket is őrzünk. Van egy naív álmom: ezen az estén tegyük meg azt a bizonyos lépést a másik felé, érdeklődésünk ne legyen futólagos, üres kérdés, mely a válaszra már nem is kíváncsi. Őszinteségünk ne csak a szúrós kritikákban nyilvánuljon meg, hanem vegye észre a másikban a jót is, sőt, direkt keresse  azt a pozitív vonást, amely mindenkiben létezik, ha néha rejtőzködve is. Magunknak is, másoknak is jót teszünk vele.


(képek: Daniel fotói, ezért nincs rajtuk ő)

2020. december 16., szerda

Gondolatok erről-arról

   

nekem már nincs mit tartanom a Nettől?...

Hányszor lehet hallani irónikus, sőt, egyenesen gúnyos megjegyzéseket a közösségi médiák művelőivel kapcsolatban, akik közül sokan életük legapróbb, intim mozzanatait is a világ elé tárják, minden szűrő nélkül. A nyilvánosság szeme elé teregetett fotókon nemcsak lakóhelyük külső és belső részletei láthatók, hanem oldalukon fellelhető a címük is, sőt terveik részleteiből kiderül, mikor látogathatja a betörő biztonságosan az üresen hagyott lakást! 


   Miután elindultam a kályhától, rátérhetek a valódi témára.



Uralkodó motívum a Neten: a gyerekek. Magamról tudom, mennyire csábító ismerőseink előtt büszkélkedni gyerekeink, unokáink fényképeivel, hiszen sokunknak a valódi büszkélkedésre más ok nemigen maradt... Többnyire igyekszem megtartóztatni magam, bár teljesen nem sikerül. Mindannyiunknak a mi gyerekeink, unokáink a legszebbek, legokosabbak. Mintha a leghalványabb érdemünk is lenne a dologban! (Pedig lehet, hogy van is egy kicsi...) 

   Aranymondásaikkal nem szívesen hivalkodom, talán visszatart az a gyakori szokás, hogy sokan kisgyerekeiket, unokáikat felruházzák a zsenialitás korai előjeleivel. A franciában van erre egy kifejezés: "singe savant", vagyis "tudós majom". A TV különösen nagy hasznot húz a "csodagyerekek" szerepeltetéséből, akik sokszor profi módon nyilatkoznak már 6-7 éves korukban a kamerák előtt. Nem beszélve a végletek hazájában, az Egyesült Államokban szervezett gyerek szépségversenyekről, ahol a szülők semmitől vissza nem riadva készítik fel nárcisszizmusuk tárgyait a versenyre... Mi lehet ennek a magyarázata, csak sejtem. Talán a félig-meddig tudatalatti vágy, hogy az utód kijavítsa az előd kudarcait, megvalósítsa elvetélt reményeit. Ilyenkor mindig eszembe jut Romain Gary ("A virradat igérete"), aki szinte élete végéig anyja belé vetett álmai alatt roskadozott, míg végül öngyilkosság vetett véget az önmaga utáni futásnak, az anyai álmok parancsainak. 

   A gyerekkort sokféleképpen lehet összetörni. Azzal is, ha a szülő nem ismeri el, lealacsonyítja, megszégyeníti gyerekét, de azzal is, ha túl sok reményt fektet belé. Mindkét esetben tárgyként kezeli, nem pedig alanyként, aki tiszteletet érdemel.




2020. december 11., péntek

Nincs idő unatkozni!

    Mint általában december elején, felgyorsulnak az események. Még így, járvány idején is. Nagy a feszültség mindenkiben, s ezt a médiák még feljebb srófolják, ha lehet. A miniszterelnök tegnap újabb intézkedéseket jelentett be: karácsony idejére felfüggesztik a 20 km-es mozgáshatárt, hogy mindenki családi körben tölthesse az ünnepeket (itt csak 24-ének estéje és 25-e az ünnep). Viszont a szilvesztert fel kell áldozni az egészség megóvásának oltárán: kijárási tilalom lesz este 8 és reggel 6 között. Nagy létszámú gyülekezet sem ajánlott, így valószínűleg egyedül fejezem majd be ezt a szomorú évet és köszöntöm az újat...

   Mintha nem lenne elég a levert, hideg, esős hangulat, az az érzésem, hogy életem keretei is omladoznak: Valérie, aki 3 éve segít heti 2 órában a takarításban, már 3 hete betegszabadságon van. Egyidejűleg a meleg vizem is vékonyan kezdett csörgedezni a csapon, s már második hete várom, hogy megjavítsák: el sem tudom képzelni, 5 személy hogyan tudna majd így tusolni, mikor egyedül is nehéz kivárni... Hogy tegyek még hozzá: a lépcsőn kicsapódott minden szinten (3) a világítás, és elemlámpával baktatok fel esténként a szobámba már második hete... Valaha percek alatt én magam javítottam ki ezeket a "baleseteket", de ma már nem merek létrát is cipelni az emeletenként 18 meredek lépcsőfokon, még üres kézzel is elég fel-és lejárni. Várom hát, hogy Valérie visszatérjen és kicserélje az égőt.

   Ma reggel arra ébredtam, hogy bal állkapcsomban nyilalló fájdalmat érzek. A tükörben aztán megpillanthattam feldagadt arcomat és arra gondoltam: ki eszi meg a két nyúlcombot, melyek tegnap esti elkészítésével időt akartam nyerni ma délre?... Rögtön elkezdtem fogorvos után kutatni: ki tudna hamar megoldást találni a panaszomra? Hétfő délutánra találtam legközelebb. Igenám, de akkor meg a fodrászt kellett felhívnom, aki szintén ekkorra várt... Ki mondhatná ezek után, hogy az öregedő magányos nőknek semmi okuk a panaszra! Sőt, van aki még unatkozni is tud... Hát én bizony nem! Még attól is kifulladok, ha számbaveszem az előttem álló tennivalókat. A számítógépre ragasztott kis sárga "post it" céduláim gyorsan betelnek, rendszeresen cserélem őket. Tegnap d.u. gyorsan meglátogattam innen 15-20 km-re lakó barátnőmet egy kis ajándékkal, megkockáztatva 135 € büntetést, ha megállítanak. A családnak még megvételre várnak az ajándékok, fogfájás ide vagy oda, ma el kell mennem a boltokba. Legnehezebb a megfelelő ötletre rátalálni!

   Nézzétek el nekem, hogy ilyen panaszosra sikerült ez a bejegyzés! Szerettem volna pedig pezsdítő hangulatot sugallni így ünnepek előtt, épp úgy, mint hajdanán. Nem voltunk gazdagok, de gondtalanok, legalábbis mi, gyerekek. A felnőttek pedig soha nem sejttették velünk problémáikat: velünk örültek... Ha megérem az új évet és elkezdődik az oltási ciklus, szeretnék mielőbb sorra kerülni.


Ide vágyom...

2020. december 4., péntek

December eleji kellemes pillanatok

    A mellékelt képen vendégváró előkészületek (ha Klári erre jár, valami ismerősnek tűnhet számára a képen...) : két barátnőmet vártam kávéra, teára, kis édességre. Az egyik csípőízületi műtéten ment keresztül szeptemberben. A lábadozás hónapokig tartott, mert a műtétet márciusról szeptemberre halasztották a járvány miatt, s a várakozás alatt a helyzet sokat súlyosbodott. Igy hát nagyon örültem, amikor mankó, bot nélkül láttam érkezni (egy ideje már ismét vezet). A jó két és fél óra olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettük, ránk esteledett. Nagyon jól esett mindhármunknak a kis beszélgetés maszk nélkül (a szó elvont értelmében is). Megnéztük az unokák legfrisebb fényképeit, majd komoly témák is terítékre kerültek. 

   Emlékszem, annak idején Han Anna volt kedves tanárunkkal (e blog olvasói közül ismerték egy páran a szegedi egyetem orosz karáról) jó ideig leveleztem az egyetem után is, sőt, egyszer Moszkvában, egyszer Budapesten láttam viszont. Mi akkoriban Berlinben laktunk. Anna a francia szakot végezte ráadásnak. Megmaradt bennem, amint többször is említette, hogy szeretne egy francia kisvárosban lakni legalább egy évig... Úgy érezte, nagyon pihentető lenne számára az ottani hangulat (melyet valószínűleg idealizált különben!), a franciák kicsit hűvösebb, távolságtartóbb magatartása az oroszok után, akik "félóra múlva már a válladon sírnak, miután beavattak életük legintimebb rejtelmeibe..." Ebben a megfigyelésben volt is némi igazság. A franciák tudnak nagyon közvetlenek, készségesek lenni, de igen ritkán "telepszenek rád", megérzik, mielőtt fárasztani kezdenének, terhelnének jelenlétükkel, s körülbelül ugyanezt várják tőled is. Igen, sok múlik a megérzésen... Az ember bekapcsolja láthatatlan kis antennáit, mielőtt beszélgetésbe elegyednénk. A mosoly nélkülözhetetlen eleme a kellemes együttlétnek.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...