Vasárnap estefelé esőben

   Pár napja már, hogy esős, szeles az idő. Véget vetett euforikus hangulatomnak. Ez az oka, hogy ellenálltam eddig heves blogolási vágyamnak, próbáltam visszatartani a szomorkás hangulatú bejegyzést, hogy meg se szülessen. 

   Mert mi haszna is lenne? Legfeljebb kinyitná egy kicsit a fojtogató atmoszféra szelepjét, de nem könnyebbülnék meg igazán, csak esetleges olvasómat lomboznám le vele. Erre pedig nyilván senkinek sincs szüksége.

   Inkább írnék valami pezsdítőt, életkedvtől kirobbanót, mesélnék energiától duzzadó eseményről. Ehelyett hallgatom az esőcseppek szapora és lágy dobolását a konyhatetőn... Ki sem kell néznem: tudom, milyen nagy szürkeség borul a kertre... Rám is.

   

   Ez az a bizonyos kritikus vasárnap esti 18-19 óra... A magányosok réme. Az élet megáll, még egy autó se száguld el az ablak alatt. Mindenki bevackolódik otthon a tévéje elé. Ilyenkor keresi az ember lázasan, esetleg kiábrándultan, az élete értelmét. S ezen nem lendít se vígasztaló szándékú, se ingerült tanács. Aki nem nézett még soha az effajta gödör mélyére, úgysem tudja, hogy nem elég hajunknál fogva a felszínen tartani magunkat.  

Kis kavics

Ma van 5 éve, hogy anya meghalt...

Ez a kép, azt hiszem, 2004 táján készülhetett. Nagyon lefogyott, bár arra mindig is ügyelt, hogy a haja rendben legyen.
Öcsémet gyászolja, apa után majdnem 8 évvel. Egyik gyász követi a másikat. Az egyedüllétet sohasem tudta elviselni.

Kis mosollyal próbálkozik, amíg François fényképezi: nem akar hangulatromboló lenni, hiszen éppen most érkeztünk a nyári szünet alkalmából.

Olvasok zöldesszürke tekintetében...
Annyira tudok benne olvasni, az ötvenegynéhány év alatt...

Olvasom saját, el nem múló, makacs bűntudatomat...

Napos hét kívül-belül

   Most már elkiabálhatom, hiszen holnaptól kezdve 10°-kal kevesebbet ígér az időjárásjelentés, vagyis 18°-ot: kedd óta gyönyörű napos időnk volt! A kert egyik napról a másikra kizöldült, kilevelesedett. Még a gyepet is lenyírtam gyorsan kedd estefelé, hiszen fiacskámat vártam villámlátogatásra és azt akartam, hogy legyen szép körülötte minden, hogy kikapcsolódhasson a napos délutánon! Még főztem is gyorsan egy kis borjúragut paradicsomsalátával és a teraszon ebédeltünk. Az esti rendezvényre jött el, hogy meghallgassa "fellépésemet", de másnap d.e. 10 órakor Párizsban kellett lennie, ezért már reggel 6-kor lenyelte a kávéját, és autóba ült, hogy időben odaérjen. Sajnos, a vasutas sztrájkok miatt nem jöhetett vonattal. De hogy milyen csodálatos délutánt és estét töltöttünk együtt! Még napok múlva is jó érzéssel gondoltam rá, és ő is, ahogy bevallotta később. Örülök, hogy kicsit kiléphetett a mindennapok feszült ritmusából, és feltöltődhetett. Természetesen, hiányzott a család 3 női tagja, telefonon, skype-on azért beszélgethettünk egy kicsit! Sőt, felhívta magyar unokatestvérét is.

   A következő 2 napon pihegtem, lustálkodtam, hogy kiheverjem a megfeszített felkészülést az estére, nomeg a vendéglátásra. Nekem már minden fárasztó, és ettől meglehetősen lelombozódok. Megérkezett a szőnyeg (80% gyapjú), melyet a nappaliba vettem, hogy kicseréljem a piros-kék török szőnyeget és ha lehet, még világosítsak az összhatáson. Persze, nem vesz kárba a szép régi sem, felteszem máshova, ideiglenesen. A változás mindig jólesik a szemnek: kis megújulás illúziója...

   Tegnap elmentem a kertészetbe, és vettem egypár cserepes virágot. Az átültetésüknek még csak pár nap múlva tudok majd nekirugaszkodni: egyszerűen nem bírtam felemelni a 40-60 literes földes zsákokat...

   Most pedig vár a klaviatúra: átdolgozásra kerül az első színpadi szövegem ("Vénasszonyok nyara..."), amit még Richarda játszott el 2011-ben...

 

A tegnapi napról és még erről-arról...

   A tegnapi jó nap volt.

   Mitől jó egy nap számvetése? Azt hiszem, arról állapítjuk meg, hogy másnap jó érzéssel gondolunk rá: nem éltünk hiába, legalábbis nem légüres térben, mintha nem is éltünk volna, csak szorongásaink hűséges háttér-érzései maradnának fenn a rostán, s elmosódna a lényeg... A tegnap rostáján sok jó érzés maradt fenn.

   A fáradhatatlan Muriel, akivel irodalmi estjeinket tervezzük, mostanában igencsak egyedül végzi a munkát. Talán hamarosan újra csatlakozni tudok hozzá.

    Tegnap este ismét nála jött össze egy népes társaság (talán 30-nál is többen; volt, aki a földön ült). Többekkel hosszú idő után először találkoztam ismét. B. nemrég elhúnyt férjét gyászolja, G. 15 kilót fogyott a félév alatt, mióta nem láttam, férje meghalt és súlyosan beteg fia hozzá költözött. L-t szintén komoly, állandó fájdalommal járó gerinc-problémákkal kezelik. A. társát a jövő hónapban műtik rákkal, mindketten eljöttek. Folytathatnám a sort vég nélkül. Miután kicseréltük rossz és jó híreinket röviden, az est nagyon jó hangulatban telt. Nekem is odasúgták néhányan, hogy milyen jól nézek ki (diszkrét utalás arra, amit kiálltam az utóbbi hónapokban), mire bevallottam, hogy ebben szerepe van egy kis kozmetikai beavatkozásnak, melyet indulás előtt eszközöltem, hogy ne nézzek ki úgy, mint akit frissen hantoltak ki...

photo Muriel V.

   Muriel szintén küzd egy csomó problémával a mindennapokban, de reménye az égi segítségben megingathatatlan. Mélyen hívő, sokszor hallom tőle a kilátástalan helyzetekben: "Le Seigneur pourvoira!" vagyis: "Az Úr majd gondoskodik róla (mármint a megoldásról)!" Sokszor vannak rendkívül merész tervei, melyektől a (magamfajta) átlagember meghátrálna, mielőtt végiggondolná: à, úgyse sikerül, kár még elképzelni is! Rá nagyon illik a Mark Twain idézet: "Megtették, mert nem tudták, hogy lehetetlen."

   Most éppen két brazil festőt hívott meg 3 hétre harminc képük, feleség, kisgyerek társaságában. Két helyen is kiállítottak, most éppen Párizsba mennek egy kicsit turistáskodni is. Az egész programot nagyrészt a helyi Paulai Szt-Vince egyesület finanszírozza, melynek Muriel az egyik felelőse, de sok ingyenes segítő kéz is részt vesz benne. Ők voltak a tegnapi est meghívottai. A beszélgetés nem volt egyszerű, csak elutazás előtt pár hónappal kezdtek franciául tanulni. Velük volt szerencsére öt nyelven beszélő spanyol kísérőjük, Manuel, akiről szintén regényt lehetne írni...

    

Tóth Árpádtól a Költészet napjára...

Tóth Árpádot idézem meg a Költészet napja alkalmából. Sokszor visszatérek hozzá; melankólikus hangja, de méginkább finom képei keltenek bennem csodáló visszhangot... 
Életének számvetése szomorú, lehangoló: "fénytelenség", "reménytelenség", "fakó robot"... 
Ebből alkotott csodálatos költészetet, melyért az utókor szolgáltat hálás elégtételt...  


KORA MÁRCIUSI NAPSUGÁR

A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
- Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! -

S ő félve zuhant alá, a mogorva

Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.

1923



SZÉDÜLET

Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

Homályosan, mint félálom lidércét,
Még sejtettem a süllyedő jelent,
Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.

Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
Szelíd csoportban tündérképre váltan
Leányok néztek rám - vagy rózsatők?

Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
S körültem csöndesen táncolni kezdtek
Nőszagu rózsák s rózsaszagu nők.

1915


MADÁRCSICSERGÉS...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

(töredék, 1921)

Kékséges kék

   Tegnapi, péntek délutáni hangulat a kertben... Az idén először száradtak a ruhák a friss tavaszi szélben, 18°-ban. A fűnyírással se lehet sokáig késlekedni, ha ilyen marad az idő. A jácintok és a kamélia elnyílóban, a tulipánok készülőben. A teraszt szegélyező bokrokon, kettőt kivéve, még most formálódnak a levelek. Majdnem egy hónapos késéssel a tavalyihoz képest.

   Kerülnöm kell egyet a kertészetben, hogy felújítsam a kint telelt és elfagyott muskátlikat, a terasz falára felfutó növénykéket: egyetlen éjszaka végzett velük februárban... Ilyen az élet. Egyikünk sincs veszélyzónán kívül, bármikor utolérhet bennünket egy végzetes fagy... Jobb ezzel tisztában lenni, bár mindegyikünk szeretné távolabbra helyezni a skála mutatóját. Én is.

   Ilyenkor, tavasszal, a régóta áhított napsütés hihetetlen energiákat szabadít fel még azokban is, akik  -  mint én is  -  szinte féllábon sántikálva vészelték át a véget nem érő telet, energiamorzsáik szinte csak annyira teltek, hogy egyik fotelból a másikig elvánszorogjanak... Most meg ezerféle, téli álmában szendergő tennivaló szökken fel és sürgeti a megvalósítást: lemosni a teraszt és a kinti bútorokat, újra festeni a kis kalyibát, benn a házban szintén felújítani egy-két dolgot, hogy felfrissüljön a szem a nap mint nap bennünket körülvevő tárgyak látványától... Ha már egyre szűkebb az életterünk, legalább újuljon meg egy kicsit néha-néha...

   Persze, marad az ördöngös masina, a nélkülözhetetlen rabszolgatartó, a számítógép, mely időnként magához láncol. Kihoztam a konyhaasztalra (pedig elég nehéz i-Mac), hogy szemben ülhessek az éltető napfényes kerttel, még akkor is, ha dolgozom (most éppen a vertikalitás szimbólumán, mely igen sok mítosz fontos kelléke, mióta az ember négy lábról kettőre kiegyenesedett és felnézett az égre).

   Még sok minden eszembe jutott, pl. a tegnap esti filozófikus eszmecsere folytán, mely a kalligráfiáról szólt. Ha akarom, eredetét szintén visszavezethetem arra a pontra, amikor ősünk felegyenesedett és ezáltal két első végtagja felszabadult. Ettől kezdve felhasználhatta szerszámkészítésre, művészi alkotásokra és még sok egyébre is...

   Ez a bejegyzés már csak ilyen lett: egyik témáról a másikra csapong, mint a napsütéstől, virágillattól kissé megrészegült méhek a kertben...

Áldozati bárány

   

   Tegnap lefényképeztem kertemnek azt a kis szögletét, amelyet az egyre magasabban  járó nap néha megmelenget és valóságos ibolyaszőnyeg borítja. Pedig még a fű se mert feltörni az alig felengedett földből. A parányi ibolyák félelmet nem ismerőn dacoltak a fenyegető éjszakai fagyokkal, de elég volt egy kis langyos érintés, a nap futó simogatása, máris türelmetlenül a felszínre vágytak. Akárcsak én a teraszra... 

   Húsvét vasárnapja... Minden évben változó dátum: a teliholdat követő első vasárnap. Krisztus feltámadását ünneplik a hívők. Az egyik legfontosabb keresztény ünnep, mondhatnánk: a reménység ünnepe. Mert a feltámadással nemcsak a megváltás, hanem az örök élet ígéretét kapja a hívő: a halállal nem szűnik meg minden, sőt, az anyagi létének súlyától megszabadult ember számára ekkor jön el az örökkévalóság szabadsága. 

  A krisztusi áldozat árán jutott el hozzá a keresztény. Ez az áldozat-szimbólum nem idegen más mítoszoktól sem, kezdetektől fogva létezett, mint egy felsőbb hatalomba vetett hit megtestesülése. Az emberi tudat régóta elfogadja egy felette álló, mindenható hatalom létezését, hiszen sorsa annyira kiszolgáltatottnak, akaratától függetlennek tűnik  előtte. E hatalomnak kedvében kellett járni, kiengesztelni, mivel a sorscsapásokban az ő haragját vélte felfedezni az esendő ember. A hálaadás is lehet az áldozat egyik motívuma. Mindenesetre közös bennük, hogy ezáltal az ember egy felsőbb hatalommal (esetleg többel is) keresi a kapcsolatot.

Arnaud Beltrame

   Manapság az áldozat inkább szimbólikusan értelmezett, nem kíván vért. Ellentmond ennek a szélsőséges iszlám terrorizmus, mely a halálban (az ártatlan áldozatok és az elkövető fanatikus halálában) keresi a megdicsőülést egy elképzelt kegyetlen istenség előtt. 

   Március 23-án Arnaud Beltrame ezredes áldozatos és  - mondjuk ki bátran  -  hősies tette megrázta az egész Franciaországot. Felajánlotta magát túszként egy fogvatartott nő helyett és fegyvertelenül lépett be a kis áruházba, ahol már két túsz hevert holtan. Nyitott telefonját letette a pultra és 3 órán keresztül próbálta megadásra bírni az állig felfegyverzett terroristát, majd az utolsó pillanatban megkísérelte lefegyverezni. Akkor kapott két lövést, majd két késszúrás végzett vele... Hősies tette a végtelen fájdalmon túl felemelő: nincs minden veszve, él a remény, hogy nem törtek meg bennünket (bármely valláshoz  -  esetleg egyikhez sem  -  tartozókat)  sem az elvakult terror-cselekmények, sem az egymás elleni vak gyűlöletre uszító szélsőségesek.