Egy hónap karantén 2.

   Egy hónapja tart a karantén második kiadása. A járvány hulláma kb. most tetőzik. A kormány kis engedményt tesz e hét végétől a többi bolt megnyitására is, sok egészségügyi megszorítással. Az emberekben is tetőzik lassan a tűréshatár: egyesek lázadoznak, mások letargiába, depresszióba süllyednek, főleg a teljes magányban élők öregje, fiatalja. 

   Fiam születésnapja holnapra esik. Kicsit reménykedtünk, hogy eljöhetnek majd a hét végére és megsüthetem hagyományos tortáját (omelette norvégienne) erre az alkalomra... El kell napolni ezt az eseményt is. Talán a Karácsonyt együtt tölthetjük, akkorra elmozdulhatunk messzebbre is lakóhelyünktől, illetve ezúttal ők jöhetnek hozzánk.

   Kipillantok a kertbe: szomorúan kopaszodik az ólomszürke ég alatt. Éjszakára 2-3°-ra süllyed a hőmérséklet, de fagyni még nem fagyott, sőt, itt a tengerhez közel napközben felmegy 10°-ra is. Ha azt nézem, hogy közben Korzikában 20°-nál tartanak!... A szürkeség egyenesen rám telepszik, minden porcikámban érezteti súlyát. Nem tudom megszokni, több évtized múltán is kizsigerezi minden energiámat...

   A jövő héten kezdődik december, a hagyományosan pezsgő hónap, az ajándékok után járással, fejtöréssel, izgalommal. Nem az a problémám, hogyan versenyezzek a nálam tehetősebb ajándékozókkal, hanem az, hogyan találjam meg mindenkinek a hozzáillőt, mert igenis, szeretek örömet szerezni! S nálunk az ajándékozás elsősorban nem a pénz, hanem a szándék kérdése volt mindig is: nem a "mekkora", hanem a "hogyan" kérdése. Ne az látsszon rajta, hogy milyen sokba került, hanem az, hogy mekkora örömmel adom át. Mint pl. gyerekkoromban a napokig ügyetlenül, nagy titokban hímzett kis zsebkendőt...

   

Néhány gondolat az érintésről

   Tásalgás közben nemegyszer előfordul, hogy megérintem beszélgető partnerem karját, mintha ezzel a futó érintéssel közvetíteni szeretnék valamit... Eleinte észre se vettem, annyira természetes volt számomra, akárcsak abban a környezetben, ahonnan jöttem, melynek bensőséges viszonyai között felnőttem. Gilbert-rel évek óta egyre nyugatabbra éltünk, ahol, mint ismeretes, nagyobb a távolságtartás, hűvösebbek a kapcsolatok. Egy alkalommal furcsa tapasztalatban volt részem: beszéd közben könnyedén asztalszomszédom, G. egyik közeli barátja karjára tettem a kezem. Mintha csak tüzes vassal érintették volna, elkapta a karját és felkiáltott: "Nem bírom elviselni, hogy hozzám érjenek!" -  és talán még a székét is arrébb húzta. Elhittem neki, hogy nem az én futó érintésem tett rá olyan hatást, mintha békát dobtak volna a karjára, hiszen egyébként elég szívélyes, baráti volt közöttünk a viszony már jó ideje. Általában nem hideg a bőröm, kezem se túl puha, se nem érdes, még csak nem is izzad, hogy egyesek kellemetlennek érezhessék (mint pl. másoknál én magam is). Valahogy zsigerből jött a reakciója. Mint később megtudtam, nem volt egyszerű a kisgyerekkora.

   Elgondolkodtam hát ezen a legarchaikusabb érzékszervünkön. Mert mit is közvetít az érintés? Először is a környezetünkkel való legelemibb ismerkedést. Mindenesetre a csecsemőnél megelőzi a látás, szaglás, ízlelés érzékelését: a csecsemő kezével próbálja megragadni, majd szájához vinni a tárgyakat. Az anya kezének símogató érintését már születése előtt érzékeli, megnyugtatja több rétegen keresztül is! Később életfontosságú érzéki és érzelmi fejlődése szempontjából a simogatás érzése (sőt, élete végéig fontos  -  lenne, ha lenne!), melyet gyakran kísér többnyire kellemes emóció. Nálam mindenesetre ott, az asztalnál mintegy beszélgetési nyomatékként szerepelt, mint közvetlen, bátorító, meleg, baráti gesztus, természetesen öntudatlanul. Ő viszont valóságos "területsértésként" élte meg.

   Ki nem hallott még kézrátéttel történő gyógyításokról: ősidők óta keringenek hasonló esetek. Az érintés energiátvitelre is szolgál. Szimbólikus tartalmú a kézfogás: a bizalom, a jó szándék, a béke szimbóluma. A szélsőséges vallási tendenciák nem véletlenül tiltják, hogy egy férfi kezet fogjon egy eleve "tisztátalan" nővel, aki ráadásul csak arra spekulál, hogy szegényt kísértésbe vigye! Mi már valószínűleg nem érjük meg az egész emberiség felvilágosodását. Azonban lehetőségeink szerint munkálkodhatunk rajta!

Őszi idők, őszi hangulatok

    Írni akartam végre valamit a blogomra, hátha még nem felejtett el az a néhány száz látogató, aki időnként benéz hozzám. Kerülgettem a témákat, mert nem akartam hozzátenni az amúgy is mázsás súlyhoz, ami a blogvilágon uralkodik. Növeljem azok számát, akik olvasóikra zúditják a sok elviselhetetlen súlyt, amit cipelnek? Igazuk van a maguk módján: egyrészt saját blogjukon azt publikálnak, amit akarnak, könnyíthetnek magukon e módon (bár nem vagyok benne biztos, hogy sikerül nekik így megszabadulni a búskomorságtól, sőt!), nekem pedig nem muszáj önkéntesen belelépnem a rágógumiba...

   Megérkezett az ősz, a napok egyre rövidebbek, itt fél hat táján  -  ha szerencsénk van és sütött a nap  -  ránk borul a félhomály. Akik nem egyedül élnek, nem is tudják talán elképzelni sem, mit jelent ilyenkor körülnézni az üres házban, lakásban, ahol a villany is csak akkor gyullad meg, ha én feloltom... A "társalgás" saját gondolatainkra szorítkozik, de azok legalább ritkán mondanak ellent. Igen, ez utóbbit ellentpontként is elkönyvelhetem. Nem kell a vacsora készítésével stresszelnem magam, akkor és azt eszem, amikor és amit akarok, s általában nem támasztok magammal szemben extra követelményeket. Ugyanakkor igyekszem  ragaszkodni bizonyos rendszerességhez, nehogy még nagyobb próbára tegyem amúgy is  összekuszálódott életemet. Menekülök, amennyire tőlem telik, a negatív hangulatoktól, melyek lehúznak, mint a hínár... Tudom, hogy meglehetősen empatikus természetem nehezen tud ellenállni, hogy hűséges bernáthegyiként ne siessek a mélabúban szenvedők segítségére, de idővel jobban meg tudom különböztetni azokat, akiken esetleg tudok segíteni, azoktól, akik valójában nem is akarnak segíteni magukon, mert inkább a panaszkodásban vélik lelki egyensúlyukat megtalálni... 

   Ha a F-B-ot lapozgatom, leginkább a jó festők képei vannak rám pezsdítő hatással. Ilyenkor még a rajzoláshoz is kedvem támad újra, pedig már 3 éve, hogy  szinte hozzá se nyúltam. Pedig hiányzik. Ugyanakkor nem bírom átlépni a bénító távolságot, ami a vágy és a tett közé ékelődött.

...befejezetlenül...

"Déjà vu"...

    Halottak napja van. Kinn esővel átitatott hideg szél fúj, ki se tettem a lábam 2 napja. Péntek óta amúgy is beköszöntött a második karantén időszak, kb. ugyanolyan körülmények között, mint tavasszal: 1 órára lehet elmenni hazulról, néhány pontosan meghatározott okból, előre kitöltött (saját) engedéllyel. Különben 135 € bánja... S hogy meddig? Ki tudja megmondani, lesz-e közös karácsonyunk.

   A határozat a levegőben lógott már jó hete, s 2 nappal előtte jelentette be a köztársasági elnök: "Péntektől kezdve ez és ez..." Csütörtök reggel gyorsan elmentem a fodrászhoz, nehogy mégegyszer özönvíz előtti állapotba kerüljön a frizurám, mert a horizont újra beláthatatlan. Bevásárolni már nem volt időm, különben is annyian megrohamozták a kis szupermarketet, hogy még a parkolójában sem lehetett megállni! Érdekes az emberi nyájszellem! Hasonló szituációt értünk meg a tavasszal, mégis ugyanúgy reagáltak sokan a "vészhelyzetre": maximálisan bespájzolni!  Még a hagyományos sárga krizantént se tudtam beszerezni...

   Nem voltam ezúttal a temetőben sem, ami furcsa bűntudatot ébresztett bennem. Talán csak nem egyedül az ő sírja árválkodik virág nélkül?... Pedig a virágokhoz semmi vonzalom, gyönyörködés nem fűzte. Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna tőle: inkább könyvet, ékszert, egyebet.  Krizantém helyett levágtam a kert egyik utolsó rózsáját és vázába tettem egy  égő gyertya mellé. Nem tudom, kinevetne-e érte. Soha nem fogom megtudni.