Az emlékezet hűsége

    Az előbb, teljesen véletlenül, rábukkantam egy 2015-ös, kb. 1 órás Litera riportra Dragomán Gy-gyel Marosvásárhelyen. 1988-as végleges Magyarországra településük óta talán másodszor járt gyerekkora színhelyén. A kamera kíséri, megállás nélkül mesél, hadaró, néhol nehezen érthető diszlexiás módján, és én végig megdöbbenve követtem. 

   Szinte semmi közös nincs kettőnk sorsában. Én nem egy Ceauşescu-féle diktatúrától menekültem és évente többször is hazajárok. Azonban az emlékek és a valóság találkozásának útja erős visszhangot keltett bennem, magamra ismertem. Például amikor arra a következtetésre jut, hogy az írás által újrateremtett világ, gyerekkora színtere regényeiben igazibb, mint a valóság. És hogy emiatt már szinte nem is akar vele újra szembesülni, hiszen az vált valódivá számára, amit könyveiben teremtett belőle.

   S ezen a ponton éreztem úgy, hogy találkoztunk. Anélkül, hogy írói tehetségével, egyéniségével bármilyen összehasonlításra vetemednék, bevallom, hogy velem is számtalanszor előfordult már hasonló élmény szülőföldemen. S mivel az emlékek mindannyiszor "újrateremtődnek", alig észrevehető változások csiszolják őket szinte láthatatlanul újjá minden alkalommal. Ezeknek a mikroszkopikus módosulásoknak az egyre szaporodó összege teszi végül is, hogy észrevétlenül egészen átalakul minden és felszívódik az eredeti emlék...

   Életem első 9 évét töltöttem abban a kis házban, melyet dédapám maga épített a múlt század elején elsőszülött lányának, Eszternek hozományba s ahol én is megszülettem. Emlékeim hihetetlen élességgel bevésődtek az első évekről : sokáig felidézhettem a ház zegét-zugát, s valahányszor filmszerűen megelevenedett előttem minden részlete, láttam magam és családtagjaim mozogni az örökkévaló díszletekben. Láttam a léckerítést, melyen át bárki bepillanthatott az udvarba, hátul a kis veteményest, ahol 2-3 éves öcsémet rávettem, hogy mezítláb ráálljunk apám egyetlen kísérleti melegágyának üvegére (ami alatt nagy gonddal  dinnyepalántákat melengetett), hogy vajon elbír-e bennünket... Nem bírta el a súlyunkat... A homokdombot, ahol egy jókora üvegdarabba térdeltem játszás közben és elszörnyedve néztem a térdemből ömlő vért... A kis nyitott tornácot, ahol 5-6 évesen önfeledten táncoltam, miközben kinn dörgött-villámlott és szakadt a nyári zápor. A villám hirtelen egész közel csapott le és én szinte megbénultam a félelemtől. Nagyanyám csupán ennyit mondott : "Csak a gonoszok félnek!" Erre azonnal elszállt a félelmem : de hiszen én nem vagyok gonosz! Az azóta eltelt sok évtized alatt többé soha nem féltem viharban.

   A házra azonban, ha visszamennék egyszer, bizonyára nem ismernék rá, olyan kicsire zsugorodott...

... annak a bizonyos háznak az udvarán szüleinkkel az ötvenes évek elején...

Kis eszmefuttatás napsütésben, 20°-ban, úgy estefelé...

    Mire körülnéz az ember, vége felé jár a nyár... Itt északon már egy hete esik az eső. Naponta többször. Egyelőre még örül is neki az ember  -  no meg a kimerült kert is  -  de biztos vagyok benne, hogy nem kell hozzá sok idő, vágyakozva gondolunk majd a melengető  -  de ki nem zsigerelő napsugarakra! 

   Valahányszor visszatérek születésem helyére, szembejön velem a múlt. Majdnem 27 éves voltam, amikor G-rel, 1 éves házasság után elhagytuk Szentest Algériáért, az őt váró új munkahelyért. De attól kezdve szinte idegenként jártam vissza nyaranta, hiszen turistaként kezelt saját szülőhazám, vízummal (!), útlevéllel, 24 órán belüli ideiglenes bejelentkezéssel szüleimnél a vásárhelyi rendőrségen... Akárhány órakor érkeztünk éjszaka, másnap már nyitáskor meg kellett jelennünk a rendőrségen, ha el akartuk kerülni a bonyodalmakat, hiszen számon kérték a határátlépő pecséthez képest, hol töltöttük az eltelt időt... S ez így ment éveken át.

   Csoda-e, hogy szinte bőrünkön éreztünk meg minden politikai enyhülést?... A vízum, majd később az útlevél eltörlését a határon, amikor is egyszerű személyi igazolvány  -  majd jóval később egy lezser kézlegyintés is elég lett a határátlépéshez... Nem beszélve Magyarország csatlakozásáról az Európai Unióhoz! Én magam úgy éltem át, mint a honfoglalás előtti álmunk beteljesülését : végre európaiaknak tekinthettük magunkat!... Akkor még nem is sejthettük, hogy óriási kampánygépezet próbálja majd rágalomhadjárat céljául kitűzni ezt az évezredes álmot... Hallgatólagosan szolgálva ezzel a putyini paranoia trójai falovának szerepében a birodalmi nosztalgiát.

   Most újra bizonytalan időket élünk. Nagy érdek-ütközések színtere lett szegény, kimerült kis bolygónk, a túlnépesedés, klimatikus lázadás, energia- és vízválság kereszttüzében vergődő, végsőkig kizsigerelt kis földgolyónk, ahol a világ leggazdagabb embere (kinek része van az előbbi katasztrófákban) nem tudott egyebet kitalálni az emberiség megmentésére, mint néhány specimen kitelepítését egy üres, életképtelen, túl meleg vagy túl hideg holt égitestre... 

   Köszönöm, engem nem csábít a lehetőség (még ha lenne is rá minimális esélyem)... Jó nekem ez a szépséges, csodás "kék alma", megszelídítve, megbékítve, megtisztítva a "haladás" sok-sok anyagi és szellemi hulladékától...

napfogyatkozás előtt...

bozótos kert...

Kánikula és lecsapódása...

    Pár napja jöttem vissza Magyarországról, de még csak most tudom úgy-ahogy összeszedni száz felé gurult darabjaimat, hogy ennek a bejegyzésnek nekilássak... Remélem, sikerül a végére járnom.

   A délalföldi kánikulát nem ecsetelem. Szerencsére a klímaberendezés segítségével a házban, autóban ki lehetett bírni, de sétáról, strandolásról számomra szó se lehetett. Le is mondtam a hétről, amit a gyerekek Budapesten és a Balatonon töltöttek, szép élményeiknek másodkézből is nagyon örültem. Azt a hetet többnyire magányosan töltöttem, még írni is megpróbáltam, nem sok ihlettel. A forróság lehetetlenné tette, hogy kimozduljak, még a sarki boltig is nehezemre esett. Legkedvesebb szórakozásom a Kossuth rádió hallgatása volt, mely tudvalevőleg mostanában régi felvételeket sugároz, melyek egy része az utóbbi években nem ítéltetett elfogadhatónak a műsorra kerülésre, vagy már régóta nem volt elérhető. Igy, amíg el nem kezdődik az új műsorterv, csemegéztem a regényrészletekből, életút-interjúkból, hangjátékká átírt prózákból stb. Szinte éjjel, nappal, a megunás veszélye nélkül, olyan izgalmas, változatos volt a műsor.

   A visszautazás napja nagy megpróbáltatás volt. A szokásos búcsúzkodás sem könnyű, de a repülőgép reggel 6 órás indulása nagyon megnehezítette az amúgy is fárasztó utat. Egy részünk (köztük jómagam) nem is feküdt le, hiszen legkésőbb hajnali 2 órakor indulnunk kellett : 170 km állt előttünk a reptérig, mely az éjszakai időpont ellenére meglepően tömve volt a csomagokkal megrakott, kígyózó sorokban araszoló vagy siető utasokkal, de nem volt ritka a csupasz földön mélyen alvó sem...

   Párizsba érve ketté szakadt hat tagú csapatunk : négyen taxival hazamentek, mi Alice-szal kettesben a Gare du Nord felé vettük az irányt, ahol pár órás várakozás után vonattal jöttünk hozzám ide északra, mert unokámnak maradt pár napja a következő programig.

   Mondhatom, meglehetősen használhatatlan állapotban voltam az érkezéskor, több kávé elfogyasztása ellenére, lábaimról ne is ejtsünk szót. Alice nagyjából 2 napot tudott maradni, de az is kellemes volt. A kertre ki se merek nézni : esőért kiált. Errefelé is tragikus szárazság uralkodik. A fejemben kezd helyreállni a rend, amely a több hetes kánikula és a megfeszített utolsó nap miatt felborulással kecsegtetett... Olykor-olykor komolyan aggódni kezdtem, de remélem, lassan helyrerázódok.

Nem nekem való már az ilyen kaland. Az ottani rokonokkal és a gyerekekkel töltött idő kedvéért adtam be a derekam. Végül is hogyan bánnám, hogy elmentem, hiszen olyan jó volt a bensőséges együttlét, nomeg a párját ritkító magyar görögdinnye! 

a mindszenti szőlőlugasban

   

már otthon, a konyhában

Kellemes pünkösdi viszontlátás

    Hétfőn jöttem meg a gyerekektől, a kánikula kellős közepén. Franciaország történetének  -  legalábbis mióta feljegyzik az időjárás adatait  -  ez az eddig ismert legmelegebb május hónapja. Ki szeret ilyen rekordokat megdönteni?... Úgy tűnik, hogy az emberek egyfajta fatális lehangoltsággal beletörődnek a megmásíthatatlanba, miszerint földgolyónk pályafutása vége felé halad. Nagyrészt lakóinak jóvoltából, akik már nem hisznek a kolibri-példabeszédben, a toldozás-foldozás perspektívájának sikerében, még ha színlelik is, hiszen a rossz hírek hordozóinak sosem volt nagy sikere... Könnyebb elfogadni a süllyedő Titanic képét, ahol a zenekar hősiesen, az utolsó pillanatig rendíthetetlenül teljesíti kötelességét, s zenélve merül el a hajóval együtt a jeges habokban. De addig is... hessegessük el a baljós megérzéseket, a katasztrófa előjeleit... Annál is inkább, mert hiába tesszük dolgunkat a lehető legjobban, az energikusabb beavatkozásokba úgysincs beleszólásunk.

   Ezennel Kasszandra be is zárja a butikját, hogy kellemesebb vizekre evezzen.

   A kellemes ok, amely miatt alig 3 hét pihenő után ismét útra keltem, Jean-Paul látogatása volt fiaméknál. Ezelőtt kb 5 évvel találkoztunk, s a mi korunkban a viszontlátásokat nem kell halogatni, mert könnyen kifuthatunk az időből. J-P felett is eljár az idő, 85 éves korát meghazudtolja szellemi és fizikai frissessége. Mindig is nagy gyalogló volt. Emlékszem, amikor meglátogattuk őket Dél-Franciaországban egy nyáron (2015), velünk is lejáratták a pár kilométeres kört, s az esti kandallótűzhöz még gallyakat is gyűjtöttünk séta közben! itt meséltem el Jean-Paul történetét, s előző, 2021-es találkozásunkat Párizs környékén lakó legfiatalabb lányánál. Az idén Anne és férje kísérte el fiamékhoz. Déltől kb este 7-ig folyt a szünet nélküli nagy társalgás! Anne legalább olyan beszédes, mint az apja, én magam is megállom a helyem, hát képzelhetitek!... A többiek is sűrűn beavatkoztak. Nyolcan ültünk a kertben a több száz éves fák között egy nagy asztal körül, fiam szolgáltatta a nyárson sült finomságokat különféle salátákkal. A nagy epres süteményt, majd a kávét már a benti hűvösben szolgálták fel.

   Hát ez volt a hosszú pünkösdi hétvége fontos eseménye. Én már szombat délben megérkeztem vonattal, s hétfő d.u. indultam haza. Taxi vitt a Gare du Nord-ig, hogy megkíméljem a fiamat a kánikulában a párizsi közlekedési viszonyoktól. Az Elefántcsont-parti születésű sofőrrel jól elbeszélgettünk az 1 órás út alatt, politikáról, sportról, a mesterséges intelligenciáról, a technika egyre nagyobb beavatkozásáról az életünkbe. A végén megkérdezte : "Madame, mit gondol : boldogabbak a gazdagok?" Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. "A pénz nem nélkülözhető... de nem helyettesítheti a számomra legfontosabb egyszerű és alapvető értékeket, mint a barátság, a szeretet, a hűség, a tolerancia..." Úgy tűnik, visszhangra találtak benne a szavaim, mert elválásunkkor azt mondta, hogy az afrikai nagy bölcsekre emlékeztetem és tanítani kellene a szavaimat... De könnyen lehet, hogy csupán egyre magasabb korom ihlette benne a gondolatot!...

Helyzetjelentés ragyogó tavaszi napsütésben

    Ha jól számolom, az év eddigi 4 hónapja alatt már harmadszor pakolom a bőröndömet, hogy ismét útra keljek 10 napra, no nem hetedhét országon túlra, csak innen 230 km-re, a gyerekekhez. Fiam kérésére vállalom a "gyerekpásztorkodást", pedig az unokáim már ugyancsak kinőtték a gyerekkort! A nagyobbik 20 éves, ő maga is elmegy majd pár napra, de már nem a szüleivel : ez a dolgok rendje! Itt mérem le az óriási változásokat az én 20 éves korom és az övé között.

    Gyönyörű az idő nálam és szívesen eldolgozgatnék - tőlem telhetően - a kertben! Persze, a gyerekeket is szeretném látni, olyan gyorsan telik az idő, hogy sosem elég a találkozásokból! Néha eszembe jut Endi : milyen jó ötlet volt fiuk közelébe költözniük! Akár naponta találkozhatnak egy kávéra, pár szóra... Errefelé ez nem lenne olyan természetes... Ezért én a látszatától is irtózom, hogy "rájuk telepedjek"... Amíg lehet, szeretek magamra számítani, mert tudom, hogy ez a bizonyítéka, hogy még meg tudom tenni. Hogy meddig? Valószínűleg ennek is eljön egyszer a határa. Pl. azelőtt - nem is olyan régen! - még autóval mentem hozzájuk, s nem kellett értem jönni a Gare du Nord-ra, ami nagyon bonyodalmas expedíció Párizson keresztül - rosszabb, mint idáig eljönni! Izgultam is valamelyest, mielőtt unokahúgomat vittem vissza az innen 70 km-re levő Charleroi nevű belga reptérre, esőben... Visszafelé jövet még büszke is voltam egy kicsit magamra, hiszen 2-3 év óta nem vezettem autópályán, esőben, kora reggel (6-kor) és még csak el se tévedtem! Mindenki annak örül, aminek tud : nekem már csak ilyen öregasszonyos elégtételeim vannak...

   A hét nagyon gyorsan eltelt unokahúgommal. Sajnáltam, hogy nem vihettem el ide-oda nagy fáradtságom, gyaloglási nehézségeim miatt, hisz olyan ritka szép volt az idő ittléte alatt! Ő viszont többször is kisétálta magát a városban, a parkokban, sőt megkereste az egyik műemléket is, s ezért franciául kellett kérdezősködnie, amire az én társaságomban nem volt szüksége. Mondtam is neki, hogy pedagógiai célból küldtem el egyedül sétálni! Én viszont végkimerülésig (mindkettőnk részéről?...) kibeszélgettem magam édes anyanyelvemen, s a nevetésből is kijutott bőven, mint mindig, ha együtt vagyunk. Természetesen nem hiányoztak a velőig ható komoly témák sem.

Családi hétvége a tengerparton

    Gyönyörű napos idő van, bár a szél miatt időnként nem egészen teljes az illúzió. A kertből behallatszik egy vadgalamb lelkes turbékolása : ő már tudja, hogy itt a tavasz. A meteorológia egész hétre ígéri : hajlamos vagyok elhinni neki, hisz annyira sóvárgok utána!

   Ilyen szép hétvége van mögöttem : szombat délben félúton, a tengerparton találkoztunk a gyerekekkel, hogy együtt ünnepeljük idősebb unokám 20. születésnapját. A szép kis házak egyikében voltunk mind a heten elszállásolva, de csak az éjszakát töltöttük ott. Háromszor is vendéglőben élveztük a friss tengeri halak, kagylók lehetőségét, s nem utolsó sorban azt, hogy ebédet, vacsorát nem nekünk kellett elkészíteni s így teljes lehetett a kikapcsolódás. Az asztalnál töltött órák kellemes beszélgetésekre adnak alkalmat, ezért szeretnek annyira a franciák asztal mellett összejönni, amit én magam is nagyon szívesen művelek, legyen az otthon vagy vendéglőben.

   A házacskák egy fenyves közepén, tóparton épültek, de a tenger is csak pár perces sétára van a fenyvesen át. Gondolom, nyári szezonban minden házikó foglalt, de most még a fákon se bontakoztak ki a levelek, és csak néhányan siettek az ösvényeken az uszoda vagy az éttermek felé. 

   Este a városban vacsoráztunk, s elég volt 10 perc, hogy a az autótól a vendéglő bejáratáig tartó pár méteren szinte bőrig ázzunk a szempillantás alatt támadt zivatarban, jégesőben. A kellemes, meleg hangulatú vacsora alatt megszáradt a cipőm és benne a zokni is...

   Másnap reggel lementünk a tengerpartra, hogy teleszívjuk magunkat az oxigéndús, jódos levegővel, ami már igencsak hiányzott a téli bezártság után! Omega, a kutyus is szabadon kifutkározta magát az apály utáni még vizes homokon. Én is kisétálgattam magam, igaz, csak a saját, lelassult ritmusomban...

Rövid, de fárasztó villámlátogatás

   Szombat dél óta újra itthon vagyok 1 hét távollét után. Azóta jobbára csak alszom. Még bevásárolni se mentem el (szerencsére volt kenyér helyett kétszersült ilyen helyzetekre). Még sosem volt szükségem ennyi alvásra, hiába iszom a kávét. 

   Márpedig sürgősen neki kellene állnom a pénteken bemutatandó kis vitaindítómnak arról a bizonyos Egyszarvúról, amit lassan már mindenki ismer, legalábbis szándékában... Csak nézem kissé rémülten az egymás után pergő napokat, anélkül, hogy neki tudnék ülni még egy kisebb fajta szellemi erőfeszítésnek is : egyszerűen majdnem az asztalnál szunnyadok el!... 

   Az utazás maga kimerítő volt. Szinte egész Belgiumon és Németországon át az osztrák határig zuhogó esőben és vastag ködben haladtunk, ahogy bírtunk. A beígért hóból csak Bécs körül és a határig maradt néhány folt, valamint a határon túl is egy kevés. Szombat reggeltől (febr. 21.) vasárnap (febr. 22.) estig ébren voltunk! Be kell vallanom, hogy ugyanígy volt visszafelé menet : a péntek (febr. 27.) reggeli felkeléstől számítva szombat d.u. 2-ig le se hunytam a szemem... Hiába, nekem ezt a hátralékot már igen nehéz behozni...

   Még 1 egész hét sem volt, amit otthon töltöttünk. Fiam jól kihasználta a csodálatosan napos időt, jó nagyokat gyalogolt, naponta több kilométert is, le a Tiszáig és a gáton majdnem Mártélyig. Unokaöcsémmel, sógornőmmel (öcsém özvegyével) szinte naponta találkoztunk, fiam és unokatestvére között csak 3 év a különbség és jó látni, mennyire húznak egymáshoz. El is mentünk ide-oda, szinte naponta, bár én a  gyaloglást nem nagyon bírtam. Szerencsére volt egy jó sofőröm!

   Esténként kártyáztunk, olvasgattunk, nem hiányzott a TV sem. Még egy hét elkelt volna, hogy teljességgel pihenésnek nevezhessük az ott töltött időt. 

a kert tele hóvirággal

a néhai tyúkól és a kopasz szőlőlugas

Próbálok dolgozgatni is a konyhában! 

Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Gondolkodni próbálok

    Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...

  Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok  ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.

   Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?... 

   Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Sok időt, fáradtságot takarítottunk meg velük. Most pedig kezdjük érezni mai világunk fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe fognak születni, ugyanígy hiányzik-e majd az emberi melegség érzése?...

   Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát. 

   Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...

   

Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok...

Egy évet lapoztunk...

    Január 5. Lassan eltelik az új év első hete. Fehérben. 

   Az év első napján szinte azonnal havazni kezdett. Nem mondom, hogy nem örültem neki egy kicsit, mégiscsak szebb minden így fehérben. Különben úgysem marad meg sokáig, éppen hogy kigyönyörködjük magunkat pár órán át, és kámforrá válik a makulátlan takaró... Ezúttal nem így történt; a hó már ötödik napja ellenáll az eltűnésnek, időnként esik hozzá valamennyi és a meteo szerint még nagyobb mennyiség is várható. Kék az ég és hideg van, nem az ilyen törékeny öreg nőknek való a havas járda!... A hajdani magyar, orosz és nyugat-berlini végnélküli havas telek emléke pedig lassan elhalványul bennem : 35 éve, hogy itt lakom közel az óceánhoz. Az évek száma nő, az erőm meg egyenes arányban csökken.

   Anne barátnőmmel szép csendesen készültünk a Szilveszter estére. Mióta egyedül élünk, hagyománnyá vált az évek folyamán, hogy hármasban szilveszterezzünk, többnyire nálam, mert kb. félúton lakom a kettejük között. Ezúttal a harmadikunk nem jöhetett, mert előző vasárnap éjjel elesett a szobájában és alig bírt mozogni. Így én mentem el Anne-hoz, a legfiatalabb és legmesszebb lakóhoz, egy üveg pezsgővel és (a kérésére) magam készítette charlotte-tal, este 8 felé. 

   Mindig van beszélgetni valónk, többnyire a magunk és a világ dolgait vesézzük ki, nem pedig az éppen jelen nem lévő ismerőseinket... Nekem ez utóbbi mindig kínos, amikor előfordul társaságban. (Egy ilyen alkalommal fel is tettem a kérdést : "Rólam vajon mit mondotok, ha nem vagyok itt?" Válasz persze nem volt, csak zavart tiltakozás...)

   Anne ismét sokfajta változatos előételt készített, még haza is vittem belőle. Úgy tűnik, a belgáknál is dívik a "batyuzás", mint ahogy magyar családomban is : ha véget ért a hosszú vasárnapi ebéd, a maradékot szétosztották a jelenlevők között. Itt, a franciáknál nem tapasztalom.

  Kicsit társasjátékoztunk az éjfélre várva, s pezsgővel a kezünkben köszöntöttük az új esztendőt, csak a Himnusz hiányzott, melyet annak idején állva hallgattunk végig a tévéből. Itt el se lehet hasonlót képzelni, mindenki megütődne rajta... Nekem hiányzik. Egy népnek éreztük magunkat ez alatt a néhány perc alatt.

             

Kísértet a múlt századból

   Amikor egy kísértet látogatása egyszerre édes és fájdalmas... Azt hiszem, ezt nevezik "édesbúsnak", számomra mindenesetre megfelel annak az érzésnek, mely rám szabadult szombaton délelőtt, rádióhallgatás közben, mialatt egészen prózai módon zöldséget pucoltam az ebédhez. Meg is írtam azonnal mindkét "blognyelvemen" és feltettem egyenesen a Facebook-ra. Nem akartam, hogy ez a ritka, szokatlanul kellemes, s ugyanakkor fájó érzés, mely egycsapásra minden erőt kivett belőlem, elmúljon hirtelen, ahogy jött... Le kellett jegyeznem azon frissiben, hiszen az írás ilyesmire való, hogy rögztísük, ne hagyjuk elveszni tűnékeny kincseinket.

   Nem nyújtottam hosszúra a kétnyelvű, csak a lényegre törő "széljegyzetet". Meglepődtem a gyors reakciókon, hiszen nem volt időm létező jó fordításokat keresni Puskin költeményéhez, egyszerre magyarul és franciául. Legalábbis egyik felmerülő változat sem elégített ki és inkább elnapoltam a bővebb kifejtést. Másrészt idegenkedtem tőle, hogy ezt a villanásként megélt érzést hosszú leírásban oldjam fel, azaz "hosszú lére eresszem"...

Я вас любил: любовь еще, быть может,

В душе моей угасла не совсем;

Но пусть она вас больше не тревожит;

Я не хочу печалить вас ничем.

Я вас любил безмолвно, безнадежно,

То робостью, то ревностью томим;

Я вас любил так искренно, так нежно,

Как дай вам бог любимой быть другим.

A mindössze nyolc soros verset a legutóbbi francia űrhajós, Thomas Pesquet szavalta el a rádiós beszélgetésben. Enyhe francia akcentusa miatt pár másodpercig nem is kaptam el, hogy oroszra váltott át, sőt mitöbb, az orosz költészet egyik gyöngyszemét, egy Puskin verset szaval, melyet kívülről tudok már vagy 60 éve!...

   Hosszú lenne taglalni, miben rejlik Puskin költői nyelvének titka, de tény, hogy mindig elcsodálkozom az érzésen, ami elfogja az embert, ha eredetiben olvassa. Annak idején, kb. 20 éve, folyóiratunk egyik számát Oroszországnak szenteltük (a párizsi könyszalon díszvendége volt), s nagy részét én írtam, szerkesztettem. Többek között újra fordítottam Puskin : Hóvihar ("Метель") c. novelláját, mely létezett ugyan franciául, de hiányzott belőle Puskin klasszikus nyelvi egyszerűsége és tiszta zeneisége. Úgy éreztem, meg kell próbálnom visszaadni franciául is...

Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.   

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...

 
 

Kis helyzetjelentés borús időben

    Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Visszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.    

   Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...

   Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy az igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" 1-2-szer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)

  Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?... 

   Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?... 

  Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hiszen örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat.  De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl. 

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt.