Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Gondolkodni próbálok

    Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...

  Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok  ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.

   Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?... 

   Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Sok időt, fáradtságot takarítottunk meg velük. Most pedig kezdjük érezni mai világunk fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe fognak születni, ugyanígy hiányzik-e majd az emberi melegség érzése?...

   Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát. 

   Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...

   

Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok...

Egy évet lapoztunk...

    Január 5. Lassan eltelik az új év első hete. Fehérben. 

   Az év első napján szinte azonnal havazni kezdett. Nem mondom, hogy nem örültem neki egy kicsit, mégiscsak szebb minden így fehérben. Különben úgysem marad meg sokáig, éppen hogy kigyönyörködjük magunkat pár órán át, és kámforrá válik a makulátlan takaró... Ezúttal nem így történt; a hó már ötödik napja ellenáll az eltűnésnek, időnként esik hozzá valamennyi és a meteo szerint még nagyobb mennyiség is várható. Kék az ég és hideg van, nem az ilyen törékeny öreg nőknek való a havas járda!... A hajdani magyar, orosz és nyugat-berlini végnélküli havas telek emléke pedig lassan elhalványul bennem : 35 éve, hogy itt lakom közel az óceánhoz. Az évek száma nő, az erőm meg egyenes arányban csökken.

   Anne barátnőmmel szép csendesen készültünk a Szilveszter estére. Mióta egyedül élünk, hagyománnyá vált az évek folyamán, hogy hármasban szilveszterezzünk, többnyire nálam, mert kb. félúton lakom a kettejük között. Ezúttal a harmadikunk nem jöhetett, mert előző vasárnap éjjel elesett a szobájában és alig bírt mozogni. Így én mentem el Anne-hoz, a legfiatalabb és legmesszebb lakóhoz, egy üveg pezsgővel és (a kérésére) magam készítette charlotte-tal, este 8 felé. 

   Mindig van beszélgetni valónk, többnyire a magunk és a világ dolgait vesézzük ki, nem pedig az éppen jelen nem lévő ismerőseinket... Nekem ez utóbbi mindig kínos, amikor előfordul társaságban. (Egy ilyen alkalommal fel is tettem a kérdést : "Rólam vajon mit mondotok, ha nem vagyok itt?" Válasz persze nem volt, csak zavart tiltakozás...)

   Anne ismét sokfajta változatos előételt készített, még haza is vittem belőle. Úgy tűnik, a belgáknál is dívik a "batyuzás", mint ahogy magyar családomban is : ha véget ért a hosszú vasárnapi ebéd, a maradékot szétosztották a jelenlevők között. Itt, a franciáknál nem tapasztalom.

  Kicsit társasjátékoztunk az éjfélre várva, s pezsgővel a kezünkben köszöntöttük az új esztendőt, csak a Himnusz hiányzott, melyet annak idején állva hallgattunk végig a tévéből. Itt el se lehet hasonlót képzelni, mindenki megütődne rajta... Nekem hiányzik. Egy népnek éreztük magunkat ez alatt a néhány perc alatt.

             

Kísértet a múlt századból

   Amikor egy kísértet látogatása egyszerre édes és fájdalmas... Azt hiszem, ezt nevezik "édesbúsnak", számomra mindenesetre megfelel annak az érzésnek, mely rám szabadult szombaton délelőtt, rádióhallgatás közben, mialatt egészen prózai módon zöldséget pucoltam az ebédhez. Meg is írtam azonnal mindkét "blognyelvemen" és feltettem egyenesen a Facebook-ra. Nem akartam, hogy ez a ritka, szokatlanul kellemes, s ugyanakkor fájó érzés, mely egycsapásra minden erőt kivett belőlem, elmúljon hirtelen, ahogy jött... Le kellett jegyeznem azon frissiben, hiszen az írás ilyesmire való, hogy rögztísük, ne hagyjuk elveszni tűnékeny kincseinket.

   Nem nyújtottam hosszúra a kétnyelvű, csak a lényegre törő "széljegyzetet". Meglepődtem a gyors reakciókon, hiszen nem volt időm létező jó fordításokat keresni Puskin költeményéhez, egyszerre magyarul és franciául. Legalábbis egyik felmerülő változat sem elégített ki és inkább elnapoltam a bővebb kifejtést. Másrészt idegenkedtem tőle, hogy ezt a villanásként megélt érzést hosszú leírásban oldjam fel, azaz "hosszú lére eresszem"...

Я вас любил: любовь еще, быть может,

В душе моей угасла не совсем;

Но пусть она вас больше не тревожит;

Я не хочу печалить вас ничем.

Я вас любил безмолвно, безнадежно,

То робостью, то ревностью томим;

Я вас любил так искренно, так нежно,

Как дай вам бог любимой быть другим.

A mindössze nyolc soros verset a legutóbbi francia űrhajós, Thomas Pesquet szavalta el a rádiós beszélgetésben. Enyhe francia akcentusa miatt pár másodpercig nem is kaptam el, hogy oroszra váltott át, sőt mitöbb, az orosz költészet egyik gyöngyszemét, egy Puskin verset szaval, melyet kívülről tudok már vagy 60 éve!...

   Hosszú lenne taglalni, miben rejlik Puskin költői nyelvének titka, de tény, hogy mindig elcsodálkozom az érzésen, ami elfogja az embert, ha eredetiben olvassa. Annak idején, kb. 20 éve, folyóiratunk egyik számát Oroszországnak szenteltük (a párizsi könyszalon díszvendége volt), s nagy részét én írtam, szerkesztettem. Többek között újra fordítottam Puskin : Hóvihar ("Метель") c. novelláját, mely létezett ugyan franciául, de hiányzott belőle Puskin klasszikus nyelvi egyszerűsége és tiszta zeneisége. Úgy éreztem, meg kell próbálnom visszaadni franciául is...

Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.   

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...

 
 

Kis helyzetjelentés borús időben

    Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Visszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.    

   Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...

   Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy az igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" 1-2-szer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)

  Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?... 

   Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?... 

  Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hiszen örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat.  De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl. 

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Pár szó a vonatozásról

   Néha elcsodálkozom vonatozó fiatalságomra emlékezve, milyen könnyen szóba elegyedett az ember vadidegen utastársakkal az együtt rázkódás hosszabb-rövidebb ideje alatt. Sokszor életünk bizalmas eseményeit is kicseréltük, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Itt, Franciaországban, ahol tartózkodóbb a mentalitás, ritkán fordul elő, hogy az emberek kibújjanak a magányos szemlélő védőburkából és beszélgetésbe elegyedjenek a minimális köszönésen túl. Pedig valljuk be, sokkal gyorsabban és kellemesebben eltelik az idő a társalgással (kivéve, ha jó könyv lapul a táskánkban). Sőt, bejáró diák koromban sokszor arra használtam a fél órát, hogy többnyire titokban lerajzoltam útitársaimat.

   Itt meglehetősen ritkán ültem eddig vonatra, hiszen az ablak alatt várt rám szolgálatkészen az autóm, ha gyorsan a gyerekekhez kellett "szaladnom" unokákra vigyázni. Párizs mindössze 230 km ide, így nem voltam menetrendi időpontokhoz kötve, nem kellett csomagot se cipelni a metróban.    Mostanában változásokkal terhes új szelek fújdogálnak : menyem szülei, egészségi állapotuk romlása miatt, lemondtak az autózásról, én még szeretném folytatni, amíg lehet, mert így lassan elvásnak a reflexeim (főleg a forgalmas autópályákhoz, ahol a félelem kezdete maga lesz balesetforrás), fiam pedig erős nyomást gyakorol, hogy térjünk át a vonatra. Igy nem marad más, mint a lemondás. Újabb lépés lefelé a lejtőn...

   Vonaton mentünk hát hozzájuk a múlt hét végén, idősebb unokám 19. születésnapját ünnepelte. Tegnap született  -  tolakodik elő a szokásos nosztalgikus sóhaj, immár kötelező közhely az idő gyorsuló iramáról, melyet egyre nehezebb követnünk. A vonatban beszédbe elegyedtem (előbújt belőlem a régi szokás!) egy számos bőrönddel később felszállt, szimpatikus nővel és a megmaradt fél óra alatt szinte mindent tudtam róla : fiát látogatta meg Új-Zélandon, aki májusban egyébként visszajön, ő maga nemsoká betölti az 50-et, de messze még a nyugdíj, az én enyhe akcentusom vajon honnan, aha, igen magyar származás, tehát Orbán, (itt nem meri rögtön kinyilvánítani ellenszenvét, nem tudva, én hol állok a skálán), végül megsajnál...

Újjászületés

   Szombat-vasárnap  szinte állandóan szemerkélt az eső, már felkeléskor villanyt gyújtottam, mert úgy tűnt, hogy földig érnek a felhők. A hétfő se lett különb.

   Emiatt se kívánkoztam kimozdulni. A hét végét nagyrészt a TV előtt töltöttem, mert egyszerűen nehéz volt a képektől elszakadni. A Notre Dame katedrális restauráció utáni ünnepélyes átadása zajlott. (Megjegyzem magamban, hogy a nevét már szinte nem is fordítják le más országokban, hazai nyelvekre, ha szóba kerül. Pedig pl. magyarul hívhatnánk Miasszonyunk templomának is, hisz ez lenne a szószerinti fordítása... De már Victor Hugo regényének is ez a magyar címe : "A párizsi Notre Dame". Ennek a Viktornak viszont rengeteget köszönhet a katedrális legendás hírneve, viszont a későbbi, már olvasni alig tudó generációk számára Walt Disney jelenti majd a referenciát... esetleg egy híressé vált musical).

    A sok meghívott elnök, császár, király vagy trónörökös eltörpült a templomhajót elfoglaló több ezer valódi díszvendég mellett, akik a mentés és az újjáépítés igazi hősei voltak. Elsőként a többszáz tűzoltó, akik hajnalig küzdöttek a lángokkal, a fenyegető teljes  összeomlással, sokszor életüket is kockára téve. Óriási tömeg gyűlt össze még a füst megjelenésekor délután, párizsiak, turisták vegyesen, végigkísérve egész éjjel, csendben imádkozva, sírva, ki hogy, a küzdelmet. A város, a kormány és a köztársasági elnök azonnal, egy hangon vette kézbe az irányítást. Bevallom, én magam is lélegzetvisszafojtva követtem, kényelmes fotelemből, a TV előtt.

   5 év telt el. Macron elnök már a megnyitás előtti napon eljött újra (ahogy az elmúlt 5 év alatt többször is) és a TV-ből mi is bepillanthattunk az óriási változásokba, 2019. tavaszának apokaliptikus benyomásai után... Elsőnek a nagy világosság tűnt fel : a hófehérnek tűnő falak az évszázados szürkeség után. Mintha fehérre festették volna, pedig csak aprólékos hangya-munkával eltávolították  -  lekaparták  -  a gyertyafüst, szurok, por, helyenként a tűzvészkor megolvadt ólom maradványait a kövekről. Minden restaurálódott, az ablakok megtisztítva, felújítva újra beengedik a fényt, az óriási (8000 sípos) orgonát is szétszedték, elszállították, majd az utolsó darabjáig megtisztítva visszaszerelték a helyére. A tűzvész még javában dúlt, amikor a megmaradt képeket, faragványokat, ereklyéket sikerült láncban kiadogatni az összeomlással fenyegető plafon alatt, az elviselhetetlen hőségben. Minden visszaköltözött a helyére. Mintha misem történt volna? Nem. Sokkal szebben, óriási össznépi élményt hagyva maguk után.

   Van, aki kizárólag istennek ad érte hálát. Joga van hozzá, magánügy. Ami engem illet, látom az országon túllépő megindultságot, adakozást a világ minden részéből, az itteni nagy nemzeti összefogást, ami a nagy dolgok véghezviteléhez nélkülözhetetlen. Ritka pillanat itt Franciaországban, hogy ne legyen belőle össznépi polémia, hogy ne húzzanak ahányan annyifelé az első felindulás elmúltával. 

   Emlékszem, magam is írtam róla pár nap múlva a blogomon : 

"Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés. 

   Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
   Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
   Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak... 
   Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...

(itt irtam rola)

A kamaszkori nyarak múlhatatlan nosztalgiája

    Nemsoká itt a december  -  a hét végén, vasárnap! Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem, nemcsak azért, mert rossz alvásritmusom lassanként beidegződött szokássá alakul. A fáradtság érzése elhatalmasodik, s arra sincs erőm, hogy változtassak egyik fontos okán... Ördögi kör  -  avagy a kígyó saját farkába harap, ahogy a francia kifejezi ("le serpent se mord la queue"). Az idő felgyorsul, a napok is rövidebbek. Közvetlenül az ablakok alatt, már reggel fél 8 körül elkezdtek a fúró- és lapátoló gépóriások sétálgatni, remegtek tőlük a falak is. Állítólag még egy évünk ilyen lesz, ha ki bírjuk várni a végét...

   Miért is fekszem olyan későn? Rájöttem, hogy egyszerűen kezdem szeretni az éjszaka csendjét, nyugalmát. Nappal rengeteg inger bombázza az ember tudatát. Nincs időnk megemészteni a tömérdek információt, kereskedelmi és kulturális ajánlatot. Jön a nagy ajándékozási roham, mindenki szeretné kivenni belőle a részét, úgy, mint vásárló, de úgy is, mint ajánló! Sok potenciális ajándékkészítő évi jövedelmének ez a csúcspontja, tisztes százaléka. Kulturális programok, kiállítások számítanak a látogatókra, hiszen a pénztárca ilyenkor könnyebben nyílik meg.

   Néha az az érzésem, hogy ringlispilen ülök, forog velem a világ!... Szeretnék leszállni és elbújni egy csendes helyre, mint kamasz koromban, dunántúli vakációim idején. Iduska néném kertjében üldögélni egy kivágott fatörzsön, a szőlőtőkék, kövér répalevelek, az igénytelen, mégis buzgón virágzó törökszegfűk között. Hallgatni a Malomárok csobogását a kertek alól, kezemben könyvvel vagy palettával, fejemben a nyár zsongásával, melyben benne van minden, ami betölti a vakáció fogalmát : a mélységes nyugalom biztonsága, melyet senki sem zavar meg, s ezáltal lehetővé teszi a sok fontos élmény lassú átérzését és a gondolatok leülepedését, beépülését kamasz lelkivilágomba. 

A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt

Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

A rövid hét másik fontos eseménye II. rész

    Megpróbálkozom a folytatással, ugyebár addig üssük a vasat, amíg meleg! (bár a meleget ne nagyon emlegessük, ide is 30°-ot jósolnak hamarosan! Igaz, hogy az nem 41°, mint otthon volt)

   A másik fontos találkozóról szeretnék még mesélni. Rövid tanári pályám iránt máig is mély nosztalgiát érzek, melyet szentesi diákjaimnak köszönhetek. A SzU-ban töltött másfél éves gyakorlattal mögöttem, kezdő tanárként tele voltam lelkesedéssel orosz-francia tagozatos diákjaim iránt és messzemenően kibővítettem számukra a száraz, unalmas tananyagot dalokkal, mesékkel, irodalmi szövegekkel... Egyik diákom megnyerte a megyei orosz versenyt és az országoson is jól szerepelt, majd a szegedi egyetem orosz tanszékén dolgozott, ha jól tudom, nyugdíjas koráig, osztálytársa pedig a SzU-ban végzett a Lomonoszov Egyetemen. Pedig ők voltaképpen francia tagozatosok voltak heti 12 órában. Orosz tagozatos csoportomhoz még mélyebb kapcsolat fűzött (heti 5 órában), pedig csak az első 2 évben lehettem velük, mert G. szerződése lejárt és Algériába vitt az utunk.

   Volt diákjaimmal először levélben, majd jóval később, a Facebook megjelenése óta felevenedtek a régi kapcsolatok. Először 2017-ben, majd most, júl. 10-én láttuk egymást viszont. A szentesi Liget vendéglő kellemes hűvösében eltöltött 2 óra elszállt egy pillanat alatt. Szemükből régi kamasz diákjaim tekintete sugárzott felém, hiába telt el közben pontosan 50 év! S én ugyanúgy szerettem őket, ahogy azelőtt, nem téve különbséget ebben a jól és kevésbé jól teljesítő diákok között, bátorítva, velük örülve, ha valami haladást tapasztaltam, hiszen mindig is szerettem megosztani, ami engem is lelkesített. Ez volt számomra az elégtétel, a jutalom. Egy diákot mindig is biztatni kell, elismerni legkisebb előrelépését is, nem pedig letörni, megalázni. Úgyis megérzik, ha a tanár szereti őket (és a tantárgyát), s többnyire viszonozzák is.

   Azóta sokszor nézegettem el meghatottan figyelmes ajándékaikat : a kis könyvet, melyet emlékekből, fényképekből szerkesztettek, a szép tollat és a cserép virágot... Mindig eszembe fogják idézni ezt a velük töltött kedves délutánt.