Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Egy évet lapoztunk...

    Január 5. Lassan eltelik az új év első hete. Fehérben. 

   Az év első napján szinte azonnal havazni kezdett. Nem mondom, hogy nem örültem neki egy kicsit, mégiscsak szebb minden így fehérben. Különben úgysem marad meg sokáig, éppen hogy kigyönyörködjük magunkat pár órán át, és kámforrá válik a makulátlan takaró... Ezúttal nem így történt; a hó már ötödik napja ellenáll az eltűnésnek, időnként esik hozzá valamennyi és a meteo szerint még nagyobb mennyiség is várható. Kék az ég és hideg van, nem az ilyen törékeny öreg nőknek való a havas járda!... A hajdani magyar, orosz és nyugat-berlini végnélküli havas telek emléke pedig lassan elhalványul bennem : 35 éve, hogy itt lakom közel az óceánhoz. Az évek száma nő, az erőm meg egyenes arányban csökken.

   Anne barátnőmmel szép csendesen készültünk a Szilveszter estére. Mióta egyedül élünk, hagyománnyá vált az évek folyamán, hogy hármasban szilveszterezzünk, többnyire nálam, mert kb. félúton lakom a kettejük között. Ezúttal a harmadikunk nem jöhetett, mert előző vasárnap éjjel elesett a szobájában és alig bírt mozogni. Így én mentem el Anne-hoz, a legfiatalabb és legmesszebb lakóhoz, egy üveg pezsgővel és (a kérésére) magam készítette charlotte-tal, este 8 felé. 

   Mindig van beszélgetni valónk, többnyire a magunk és a világ dolgait vesézzük ki, nem pedig az éppen jelen nem lévő ismerőseinket... Nekem ez utóbbi mindig kínos, amikor előfordul társaságban. (Egy ilyen alkalommal fel is tettem a kérdést : "Rólam vajon mit mondotok, ha nem vagyok itt?" Válasz persze nem volt, csak zavart tiltakozás...)

   Anne ismét sokfajta változatos előételt készített, még haza is vittem belőle. Úgy tűnik, a belgáknál is dívik a "batyuzás", mint ahogy magyar családomban is : ha véget ért a hosszú vasárnapi ebéd, a maradékot szétosztották a jelenlevők között. Itt, a franciáknál nem tapasztalom.

  Kicsit társasjátékoztunk az éjfélre várva, s pezsgővel a kezünkben köszöntöttük az új esztendőt, csak a Himnusz hiányzott, melyet annak idején állva hallgattunk végig a tévéből. Itt el se lehet hasonlót képzelni, mindenki megütődne rajta... Nekem hiányzik. Egy népnek éreztük magunkat ez alatt a néhány perc alatt.

             

Párhuzamok

    Tegnap, november 4-én volt Apa halálának harmincadik évfordulója. Még ha feledékenyen eszembe se jutott volna, a Net, a sajtó és a rádió egész nap erre a dátumra emlékeztetett. 1995. november 4-re, mely örökre eggyé forrasztja számomra a két halált, a két embert is, pedig a világon semmi közük nem volt egymáshoz, s az egyikük legalábbis (Yitzhak Rabin) a másik létezéséről sem tudott. Rabin élete, a közel-keleti békéért folytatott tevékenysége planetáris súlyú volt; apámé csak számomra (és persze a család számára) jelentett nagy fontosságú, példaerejű jelenlétet. Ugyanazon a napon haltak meg : Apa, aki előző nap jött ki a kórházból, s a reggeli kávé készítése közben a közelgő téli hónapokra szövögette terveit, míg Rabin estefelé Tel Avivban, nagy tömeggyűlésen lett egy fanatikus honfitársának áldozata.

   Hamarosan még egy fontos mozzanatra leltem : nemcsak ugyanazon a napon haltak meg, de nem egészen tíz nap híján egyidősek voltak.

Apa 1922. február 18-án született, Rabin születési dátuma 1922. március 1.  

                                                                                          

Zsúroztam, bár rúzsozni nem rúzsoztam...

    Lezajlott vasárnap nálam a születésnapi "zsúr", ahogyan azelőtt jobb körökben nevezték az ünnepélyesebb uzsonnát (pedig a "zsúr" egyszerűen és hétköznapian csak annyit jelent franciául, hogy "nap" (jour)... Eredetileg több személyre terveztem, de néhányan már nem voltak szabadok, más elkapta az újfajta Covid-ot, mely a baljós Frankenstein néven fut, megint más idős férje előző nap kórházba került, a harmadik a fia születésnapját ünnepelte... Végül nem kellett hosszabító az asztalhoz, mindössze öten ültük körül, egy kivételével a legrégebbiek. 

macarons

   Napok óta "harminchat fokos lázban égtem" (a "Kései sirató" parafrázisával idézve József Attilát) a szervezéssel és a bevásárlásokkal, s meg is lett várható eredménye, a kínzó hátfájás, melyre semmi csillapító nincs hatással, csak a pihenés. Pedig az isteni finom süteményt készen vettem, hozzá pezsgő és igazi "macaron" járt, mely szinte olvadt a szájban. Csak egy jó adag gyümölcs-salátát készítettem vagy 8 féle gyümölcsből, melyeket igaz, meg kellett hámozni és feldarabolni, s főleg ezek a mozdulatok nem tetszenek a hátamnak! 

   

próbálok mosolyogni, de nagyon fáj a hátam   

A legfontosabb mégis a hangulat, a társalgás volt, mint általában. A témák változatosan peregtek, sokat nevettünk, de nem hiányoztak a mélyebben szántó gondolatok sem az életről, az idő múlásáról, születésnap lévén elengedhetetlenül! Vigasztaltuk egyikünket, akihez csütörtök este betörtek, mialatt ő Lille-be volt hivatalos. Amikor éjfél után hazaért, a ház minden helyiségét felforgatva találta... Mindezt pár olcsó ékszerért, más nem érdekli a betörőket, legfeljebb még a pénz, de azt már senki nem tart otthon, mindent kártyával fizetünk manapság. 

   Este 7 után oszlott fel a társaság, mindenki elégedett volt, még azok is, akik nehéz teherrel megrakva érkeztek, hálásan vallották be, hogy megkönnyebbülve távoznak. Én pedig, tiltakozásuk ellenére másnapra hagytam a mosogatást  -  nem is volt sok!  -  és a TV előtt ápoltam fájó hátamat. Átsegítettek ismét egy évfordulón, s főleg velem maradt szeretetük, a barátságuk meleg érzése.

a "zsúr" vége felé jár...

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...

 
 

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Újjászületés

   Szombat-vasárnap  szinte állandóan szemerkélt az eső, már felkeléskor villanyt gyújtottam, mert úgy tűnt, hogy földig érnek a felhők. A hétfő se lett különb.

   Emiatt se kívánkoztam kimozdulni. A hét végét nagyrészt a TV előtt töltöttem, mert egyszerűen nehéz volt a képektől elszakadni. A Notre Dame katedrális restauráció utáni ünnepélyes átadása zajlott. (Megjegyzem magamban, hogy a nevét már szinte nem is fordítják le más országokban, hazai nyelvekre, ha szóba kerül. Pedig pl. magyarul hívhatnánk Miasszonyunk templomának is, hisz ez lenne a szószerinti fordítása... De már Victor Hugo regényének is ez a magyar címe : "A párizsi Notre Dame". Ennek a Viktornak viszont rengeteget köszönhet a katedrális legendás hírneve, viszont a későbbi, már olvasni alig tudó generációk számára Walt Disney jelenti majd a referenciát... esetleg egy híressé vált musical).

    A sok meghívott elnök, császár, király vagy trónörökös eltörpült a templomhajót elfoglaló több ezer valódi díszvendég mellett, akik a mentés és az újjáépítés igazi hősei voltak. Elsőként a többszáz tűzoltó, akik hajnalig küzdöttek a lángokkal, a fenyegető teljes  összeomlással, sokszor életüket is kockára téve. Óriási tömeg gyűlt össze még a füst megjelenésekor délután, párizsiak, turisták vegyesen, végigkísérve egész éjjel, csendben imádkozva, sírva, ki hogy, a küzdelmet. A város, a kormány és a köztársasági elnök azonnal, egy hangon vette kézbe az irányítást. Bevallom, én magam is lélegzetvisszafojtva követtem, kényelmes fotelemből, a TV előtt.

   5 év telt el. Macron elnök már a megnyitás előtti napon eljött újra (ahogy az elmúlt 5 év alatt többször is) és a TV-ből mi is bepillanthattunk az óriási változásokba, 2019. tavaszának apokaliptikus benyomásai után... Elsőnek a nagy világosság tűnt fel : a hófehérnek tűnő falak az évszázados szürkeség után. Mintha fehérre festették volna, pedig csak aprólékos hangya-munkával eltávolították  -  lekaparták  -  a gyertyafüst, szurok, por, helyenként a tűzvészkor megolvadt ólom maradványait a kövekről. Minden restaurálódott, az ablakok megtisztítva, felújítva újra beengedik a fényt, az óriási (8000 sípos) orgonát is szétszedték, elszállították, majd az utolsó darabjáig megtisztítva visszaszerelték a helyére. A tűzvész még javában dúlt, amikor a megmaradt képeket, faragványokat, ereklyéket sikerült láncban kiadogatni az összeomlással fenyegető plafon alatt, az elviselhetetlen hőségben. Minden visszaköltözött a helyére. Mintha misem történt volna? Nem. Sokkal szebben, óriási össznépi élményt hagyva maguk után.

   Van, aki kizárólag istennek ad érte hálát. Joga van hozzá, magánügy. Ami engem illet, látom az országon túllépő megindultságot, adakozást a világ minden részéből, az itteni nagy nemzeti összefogást, ami a nagy dolgok véghezviteléhez nélkülözhetetlen. Ritka pillanat itt Franciaországban, hogy ne legyen belőle össznépi polémia, hogy ne húzzanak ahányan annyifelé az első felindulás elmúltával. 

   Emlékszem, magam is írtam róla pár nap múlva a blogomon : 

"Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés. 

   Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
   Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
   Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak... 
   Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...

(itt irtam rola)

Végleg kihúnyt egy csillag...

    Eláraszt bennünket az Alain Delon halála által kiváltott média hullám. Nemcsak hazájában, Franciaországban, hanem sokkal szélesebben. Érthető : világsztár volt. Még akkor is, ha a 90-as évektől fokozatosan új filmes nemzedék új témákkal, játékmóddal átvette az uralmat a mezőnyben. Ettől függetlenül kiváltságos helye  -  az utolsó nagy sztárok között  -  örökre megmarad. A tévécsatornák halálhírének felröppenése óta megállás nélkül sugározzák nagy klasszikus filmjeit, interjúit, a róla szóló tanúvallomásokat. Mozgalmas élete történetét. Anélkül, hogy magam is bővíteném a dicshimnuszt zengők sorát, esetleg a pletykarovatban szemezgetőkét, csak egypár saját gondolatban búcsúzom tőle.

   

A szépsége... Nyugodtan állíthatjuk, hogy a férfiszépség megtestesítője volt és marad sokáig, még "hervadóban" is. Metsző, szürkéskék tekintete és a mély "oroszlán-ránc" a két szemöldöke között eleve távolságot teremtett körülötte. Egyszer bevallotta egy interjúban, hogy lelke mélyén mindig is az a kisfiú szenved vígasztalanul az elhagyatottságtól, aki szülei válása óta nem látta az apját, sőt, nevelőszüleit is ritkán, mert 8 éves korától internátusba adták, majd 14 évesen nevelőapja hentes szakmáját kellett elsajátítania... Inkább beállt katonának.

   Hazatérve Párizsba ment, ahol a filmforgatásokon kezdett nézelődni, dolgozni, s ez megmentette az alvilágtól. Hamar észrevétette magát, szépsége mágnesként vonzotta a női szíveket. Sok nagy rendezővel dolgozott (Losey, Antonioni, Visconti, Melville, Deray, René Clément, Verneuil etc.), egy időben maga is megpróbálkozott a rendezéssel, de pályája már alkonyulóban volt. Sokszor hangsúlyozta, hogy nem végzett semmilyen színiiskolát, ő nem szerepet "alakított" a kamera előtt, hanem "élte magát"... Talán ezért is van bennünk az a homályos érzés, hogy minden szerepben "Delon" van előttünk, akár Jean Gabin vagy Lino Ventura esetében is, akik szintén nem voltak nagy kaméleonok, elsősorban saját magukat élték a vásznon.

   Élete utolsó éveit meglehetős magányban töltötte birtokán, kutyái társaságában. Kápolnája rég készen áll, hogy végső nyugalmát befogadja, körülvéve kutyái több mint harminc sirjával...

   Nagy tehetségű művészek élete szemünk előtt zajlik, alkotásaik szinte beépülnek mindennapjainkba, a bennünk keltett emóciók útján, hatásuk majdnem észrevétlenül alakítja a mi gondolat- és érzelemvilágunkat is. Ezért érezzük talán olyan nagy veszteségnek végső távozásukat életünk színpadáról...

  

Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...

Berlini éveinkből...

    Pár hete, egy berlini utazás után, Vera (blog : "Luxemb(o)urgból szeretettel") publikált néhány fotót a városról és felvetette, nem mesélnék-e berlini éveinkről? Vera képei azonnal visszarepítettek az 1976-82 közötti évekbe. Nem voltunk 30 évesek sem és mindössze 3 közös év volt mögöttünk, melyekből egyet a szentesi gimnáziumban, kettőt pedig Algériában töltöttünk. 

   Berlinbe 1976. szeptemberében érkeztünk egy szál bőrönddel, autóval. A két algériai év után G-t kinevezték 6 évre a nyugat-berlini francia-német gimnáziumba, ahova francia és német gyerekek jártak. Az utóbbiak az Abitur mellett a francia érettségit is letehették. Nem is sejtettük, milyen egzotikus helyre csöppentünk!

   Nyugat-Berlint akkoriban még fal vette körül, az a bizonyos Mauer, melyet nyugaton a "szégyen falának" becéztek. A nyugati rész francia, angol és amerikai megszállási övezetre oszlott. 3 helyen (checkpoint Alfa, Bravo és Charlie) lehetett átmennünk Kelet-Berlinbe, eleinte csak a GMB (Gouvernement Militaire de Berlin) nagy kék buszaival, előzetes engedéllyel és csak 2 órára, azt is havonta egyszer. Később saját autóval is átmehettünk, de csak épp annyi időre, hogy megnézhessük pl. a Pergamon múzeumot vagy egy operaelőadást. Esetleg vásárolhassunk egy pár játékvonatot, mert sokkal olcsóbbak voltak, mint nyugaton.

   A fal sebként hasította kettőbe a várost, kíméletlenül átszelve akár házakat (ebben az esetben befalazták az ablakokat...) akár temetőket is. Nyugati oldalról grafittik borították, meg lehetett közelíteni, sőt, kis emelvények épültek mellé, mint valami kilátók, amelyekről átláthattunk a "senki földjére", melyet időnként belepett a gaz, nyulak futkároztak benne, mivel az őrjáratok dzsipjein kívül nem zavarta őket senki. Helyenként őrtornyok ágaskodtak fegyveres őrökkel, akik kíméletlenül lelőtték, ha valaki a keleti oldalról a falon át akart jutni, vagy akár csak megközelíteni azt. A Checkpoint Charlie melletti kis múzeum sok dokumentumot őriz a Mauer tragikus éveiből...

   Nyugat-Berlin a kapitalista világ kirakata volt az NDK kellős közepén. Igaz, hogy a kelet-németeknek nem volt módjuk az összehasonlításra 1989-ig, de a nyugatiak nyugtázhatták, mennyivel szerencsésebbek, hogy a "szabad világban" lakhatnak! A túloldali ütött-kopott kis boltok gyér kínálata nem állhatta a versenyt a KDW (Kaufhaus des Westens) fényeivel -  főleg karácsony táján... Mi az algériai két év után érkeztünk e "terülj asztalkám" elé, melyet csak bámultunk, mint a kiéhezettek a roskadásig megterített asztalt.

   Még sok mesélnivaló lenne, akár regényt is írhatnék róla...

Mágikus gondolatok

    Érdekes módon, minél messzebbre  érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...

   Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.

   

   Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.  

Zaklatott október

     Alig érzem a lábaimat  -  vagy inkább túlságosan is érzem őket? Két nap egymás után lejártam egy jó félórás utat : pár apró javítani való jött össze az autómon, nem várhattak a jövő márciusban esedékes szervizre. A szerelőig vezető utat jártam meg kétszer, oda-vissza. Ha megfogadnám a jó tanácsokat, naponta elvégezném ezt a kis testgyakorlatot, és valószínűleg meg se kottyanna félórás gyaloglás! Nade...

  Ma 10 órakor kezdődik Dominique Bernard irodalom tanár temetése Arras-ban. A megrendülés óriási, napok óta tömegek írják alá a ravatal mellé helyezett emlékkönyvet : diákok, ismerősök és ismeretlenek, fegyelmezett, visszatartott mély gyászban, mint ahogy itt északon teszik. 

   A nemzetközi helyzet zavaros, konfliktusoktól terhes légköre beszivárog az európaiak hétköznapjaiba is. Közben szinte elfeledkezünk az ukrán-orosz háborúról, ami természetesen az orosz agresszor malmára hajtja a vizet. Putyin arra számít, hogy Ukrajna támogatói megelégelik a költséges segítségnyújtást, s hamarosan alábbhagy a kezdeti szolidaritás. Pár hónap múlva beindul az amerikai választási kampány és fennáll Trump visszatérésének réme. Maga a vezér bebizonyította, hogy képes minden alantas és törvénybe ütköző lépésre, hogy hatalomra jusson. A demokrácia törékeny rendszer, éppen legfőbb erényei teszik sebezhetővé. Nade ugyebár ne beszéljünk politikáról. Mégis, mégis kikívánkozik belőlem : október 13-án, szinte pontosan 3 évvel Samuel Paty után, újabb tanár áldozatot követelt az elvakult iszlám terrorizmus, a 19 éves Mohammed M. ingus menekült (orosz állampolgár) személyében, aki 5 éves volt, mikor családja menedékjogot kért és kapott Franciaországban. Abban a gimnáziumban érettségizett, amelynek egyik népszerű irodalomtanárát leszúrta az iskola előtt. Csak úgy, a szimbólum kedvéért, hiszen személyesen nem is tanította, csak a diákjait akarta megvédeni... A terrorista bátyja már börtönben ül egy ideje, apját pár éve kitoloncolták, ő maga is megfigyelés alatt állt.

   Többször felteszik a kérdést : félünk-e? Természetesen. Ezeket a veszélyeket nem lehet megszokni, könnyedén venni. A terroristák többnyire nem jelentik be előre akcióikat, meglepetésszerűen támadnak, a nyugati típusú demokráciák életmódját, képviselőit, esetleg békés polgárait veszik célba, egy szélsőséges iszlám vallás nevében, mely a Korán parancsait az ország demokratikus alkotmánya fölé helyezik. Nem tudják elviselni a gondolatát sem, hogy itt 1905 óta a vallás a magán szférára korlátozódik. Mindenki szabadon választhat belőlük, esetleg nélkülük is boldogulhat. A "laïcité" tehát nem egyenlő az ateizmussal, ahogy sokan tévesen feltételezik! Lényegében lelkiismereti szabadságot jelent. De azt is, hogy saját hitét, elképzeléseit senkinek nincs joga másokra erőltetni, s hitének parancsai csak rá vonatkoznak. A demokrácia egyik alappillére a szabad vélemény nyilvánítás joga. Ha ebben megalkuszunk óvatosságból, megfélemlítettségből (ez a terror célja), akkor átszakad az utolsó védőgát is!

   Jelenleg a tanárok az első vonalban állnak. Sok helyen nehéz bizonyos tantárgyakat (természettudományok, filozófia, történelem, irodalom, sport) tanítani a szélsőséges prédikátorok, esetleg a szülők hatására, de az iskola a demokrácia, a szabad gondolkodás, a véleménycsere erőszak nélküli gyakorlásának elsajátítását is hívatott átadni. Nem feledkezve meg a felelős állampolgárrá nevelésről, aki ismeri nemcsak törvényes jogait, hanem kötelességeit is.

   A gyerekek, kamaszok rendkívül érzékeny, befolyásolható, képlékeny életkorban vannak. Ez adja a tanári pálya szépségét és egyben a nehézségét is. Biztosan nem a fizetésért, hanem az értelméért.

Körmenet

    Az időjárás jósai szerint utolsókat rúgja a kánikula, de a rúgások még mindig fájdalmasak! Jó 10 napja jöttem meg Magyarországról, de a forróság ide is követett. A házban kora reggel 25° fogad (nappal sokkal több!), már zárt redőnyök mögött se frissülnek fel a szobák. Ha kinyitom az ajtót egy kicsit a kora reggeli teraszra, akkor is langyos levegő áramlik be (később ki se merem nyitni!) Az éjjel megpróbáltam tárva hagyni az utcára néző emeleti hálószobám ablakát, leeresztett  redőny mellett, éreztem is  -  halványan  -  a beáramló levegőt, de 1 óra múlva muszáj volt becsuknom az ablakot az éjjel sem szűnő forgalom miatt! Mára még mindig 34-36° várható...

   Ilyen körülmények között fogják lejárni a város hívő katolikusai, mint minden évben, szeptember második vasárnapján a hagyományos 17 km-es körmenetet, szimbólikusan a város körül, a hajdani városfalak mentén, melyeket már régen kinőtt a település és eltűntek a falak is.

   Réges-régről, 1008-ból ered a hagyomány, amikor is pestisjárvány pusztított a városban. Egy remete imáinak hatására ekkor jelent meg Szűzmária a városfalakon összegyűlt lakosság előtt és egy hosszú szalagot adott angyalainak, amellyel körbefogták a várost és így győzték le a járványt. Ettől kezdve, mintegy 1015 év óta létezik az évenkénti körmenet, sokan követik a felváltva vállakon hordott óriási aranyozott Mária-szobrot, mely 1804 óta helyettesíti a forradalom alatt elveszett eredeti ereklyét. A lakosság egy része, élen az elöljárókkal, énekelve, imádkozva, zászlókat lengetve ballag utánuk. Sokan házuk ajtajából üdvözlik a kitartó menetelőket, köztük magam is, inkább a hagyománynak, mint a vallásos áhítatnak hódolva...

a kép nem idén készült, hanem egy hűvös, esős szeptemberi vasárnapon...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...

10 év

 

   Ma 10 éve halt meg Anya. 

   Az ilyen kerek évfordulók alkalmat adnak, hogy felmérjük a megtett utat, a sebek helyén a forradásokat: nyilallnak-e még élesen, mint nem is olyan rég?... Árvaságunk súlyát megszoktuk-e, mióta mi lettünk a halál ellen emelt utolsó védősánc?... Ki kell tartanunk a vártán.

   

   Azt hiszem, nincs nap, hogy Anya ne látogatna a gondolataimba. Próbálom megfejteni ellentmondásos, energikus természetét, erős akaratát, mindenre kész hétpróbás szeretetét. Összeszedem a múlt illanó képeit, hogy minél mélyebbre hatolhassak az emlékezet fakuló rétegeiben. Mindenképpen meg kell írnom szavakból állított emlékművét, mely tisztázza majd az eltávolodásokat, csalódásokat, feloldja a bűntudatot és megmutatja a békéhez vezető utat. Talán.                                                                                                                                                   

Télvége

    Két hét is eltelt, mióta utoljára jártam a blogomon. Persze, annyi időt azért szakítottam a sok elfoglaltság közepette, hogy reggel-este vessek egy gyors pillantást ismerőseim blogjára s a levelesládámra. A megválaszolandó üzenetek szaporodtak. Mivel nyugodtan nem ülhettem neki, hogy összeszedhessem a gondolataimat, inkább hagytam könnyebb időkre az írogatást. Bevallom, nagyon hiányzott már.

   Unokáim 25-én érkeztek szüleikkel és itt maradtak a következő hét végéig. Lecke volt bőven, s a kisebbiknek még diétáznia is kellett a kortizon miatt : só és cukor nélküli, de mégis ehető ételeket kellett kitalálni. Volt a programban 2 családi ebéd 5 és 7 személlyel nálam, a megelőző bevásárlásokat beleértve, valamint Lucie születésnapi ajándékának fellelése. Az emlékezetem azonban elsősorban a sok érdekes beszélgetést, kártyapartit és egyéb játékot őrzi, amelyek elhozták a régvárt különleges ízeket napjaimba. Korábban feküdtem, korábban keltem, egyszóval, ésszerűbb, egészségesebb ritmusban éltem  -  legalábbis elutazásukig... Azóta rohamléptekkel visszajöttek a régi rossz szokások, kivédhetetlenül. Velejárói a magánynak, a nagy ház körülöttem kongó ürességének, melynek súlya főleg este nehezedik a magányosok vállára. Engem legalábbis arra ösztönöz, hogy minél később menjek fel a szobámba, az álom mély gödre felé, ahonnan ki tudja, megtalálom-e majd a kivezető utat...

   Még 25-én délután várt a fiammal együtt egy társulati összejövetel is, melynek Gilbert tagja volt pár éven át (haláláig). Megemlékeztek 40 éves fennállásukról, valamint azokról, akiktől végleg búcsút vettek, viszont szellemüket, emléküket híven őrzik (többek között évente egyszer egy szál virágot visznek a sírjukra). Némelyüket még én is ismerem, bár az eltelt majdnem 17 év alatt megújult a tagok egy része. Mindenesetre felkértek, hogy mondjak egy rövid emlékezést G-ről. Elmondhattam, milyen sokat jelentett neki a barátságuk, mely megkönnyítette számára (és számomra is) a betegség hosszú idejét. Sokszor meglátogatták, egyikük még az utolsó, kómában töltött éjszakát is végigvirrasztotta az ágya mellett, mindvégig fogva a kezét.

Mozgalmas hét

   Micsoda hét van (majdnem) mögöttem! Tulajdonképpen a keddi csontsűrűség-vizsgálattal kezdődött, születésnapi előzetesként, de figyelmes szomszédasszonyom már aznap benézett ajándékával : egy arcápolásra szóló "beutalóval" a szemközti kozmetikushoz, ahova a majd 84 évével őmaga is jár! 

   Reménykedtem, hogy még haza tudok autózni a kórházból a tartályban megmaradt benzin utolsó cseppjeivel, hiszen nem lehet tudni, meddig húzódik el a majd 2 hete tartó sztrájk a finomítókban. Ilyen helyzetben el se indulhatok holmi eldugott benzinkút keresésére, ahol lenne  még valami csoda folytán néhány liter... Szerencsére 1 hete bevásároltam ennivalóból...

   Ezek a gondok némileg ránehezednek mindennapjaimra, hiszen nem tudok már olyan jól gyalogolni, mint hajdanán. Sok mindent el kell napolnom, amit el akartam végezni még a héten. Pl. meglepni magam egy kis ajándékkal "Gilbert részéről", szokás szerint. De ami késik, nem múlik. 

   Kárpótolt a rengeteg üzenet, melyet a családtól, távoli és közeli barátoktól kaptam, nem számítva a sok telefonhívást: néha több is csengett egyszerre, hogy a kapucsengőt ne is említsem! Mindenkinek válaszoltam egyénenként, hiszen vették a fáradságot, hogy néha csak pár szóval is, de jelezzék, hogy gondoltak rám, ami mindig meghat. Szememben nem az ajándékok pénzbeli értéke számít elsősorban, hanem a szándék, a gondolat, amellyel "bekopogtak" hozzám, amellyel jelezték, hogy még létezek számukra, ha többnyire már csak emlékként is! Hozzáteszem, hogy ez utóbbi sok esetben a fiatalságba repít vissza. Időgépem egyelőre jól működik.