Az előző napok, hetek lecsapódásairól

    Holnapután 2 hete lesz, hogy visszajöttem a gyerekektől. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, Dunán de még a városunkat átszelő Escaut-n is (Eszkó-nak kell ejteni), mely egészen az Északi tengerig szállítja az egész héten ránk hulló csapadékot.

   Hideg van kinn, a Fagyos Szentek igazán szívükön viselik, hogy 15-16 foknál ne legyen magasabb a hőmérséklet! Benn pedig reggel meleg radiátorok fogadnak a konyhában, és egyben eszünkbe juttatják a várható gázszámlát...

   Az elmúlt hét vége sok emóciót ébresztett valamennyiünkben, lelkesítőt, örömtelit a győztesekben, szomorút, esetleg keserűt, sőt, gyűlölködőt a vesztesekben. Azóta tovább gyűrűztek a hullámok, talán csillapodtak a kedélyek némiképp, bár én ezt csak másod- vagy harmadkézből tudhatom meg. 

   Megnéztem a Neten az új kormány beiktatását és az azt követő népünnepélyt a Kossuth téren. Bevallom, jóleső, felszabadító érzés volt, hogy végre örülni is lehet otthonról érkező képeknek, híreknek, nemcsak csalódni, elcsüggedni, szégyenkezni... A cigány énekesnő szép dalának, az ülésteremben éneklő, zenélő tehetséges és lelkes gyerek-zenekarnak, a téren örvendező tömegnek... Az új kormányt óriási munka, felelősség várja, mégpedig az általa szított remény arányában. Nagyon remélem én is, hogy nem okoznak csalódást. Bár kezdettől furcsa volt az új miniszterelnök rendkívül nyers, időnként gúnyolódó hangneme, mellyel a köztársasági elnökhöz, a lemondó miniszterekhez fordult. Szükség volt-e vajon a földre került ellenség megalázására? Tudom, hogy az előzőek sem bántak kesztyűs kézzel az ellenzékkel, sem a parlamentben, sem a közéletben (amint erről pl. a döbbenetes poloskás metafóra szólt O.V. egyik tavaszi beszédében, melyet többször is meghallgattam, mert nem hittem a fülemnek!...) Persze, ez még nem ok arra, hogy hasonlóképpen járjunk el, sőt, példát kell mutatni a magabiztos, nyugodt és méltó hangnem terén, hogy ne süllyedjünk ugyanarra a színvonalra. Mindez nem zárja ki a szükséges, törvényes és méltó számonkérést! Ez persze csak egy magánvélemény egy láthatatlan szurkolójuktól, aki jövendőbeli tevékenységük alapján bizalmat előlegez nekik. 

   

Félidőben

                                                                                                                                                                               Szeles, néha bárányfelhős az égbolt. 20-22° körül van. Komolyan kibékülnék vele egész nyárra a kánikula helyett! Hát bizony, ilyen "sápadtarcú" északi fajta lett belőlem, kinek a színe a csokoládé helyett inkább az aszpirin felé húz... Csak épp a szemem színe nem tud kék lenni...

   Lassan ismét az év közepén tartunk. Hamarosan kiürülnek a blogok, gazdáik elmennek nyaralni, csupán a sorsuk ellen időnként lanyha nyavalygásba menekülő kis öregasszonyok maradnak a vártán. Jobb híján. Igen, életük nagy része e "jobb híján" jegyében telik immár, lemondások sorozatában, melyekkel pár év múlva boldogan megelégednének.   

   Eközben én azon töröm a fejem, hogy tudjam visszafojtani a legenyhébb nyavalygást is! Sőt, a napokban eszembe jutott egy megváltó gondolat a prokrasztináció részleges magyarázatara : annyi  apróbb-nagyobb, többnyire azonnal meg nem oldható tennivaló gyűlik össze az ember körül, már-már elnyeléssel fenyegetve, hogy az ember azt se tudja, melyikkel kezdje. Ahova csak néz, mindent elborítanak. "Akkor inkább egyiket sem!" jelszóval, csukott szemmel próbál mellettük elhaladni... Vagy azt várja, hogy maguktól megoldódjanak. Esetleg a Hupikék Törpikék egy éjszakai hadjárata tüntesse el a nyomaikat is.                                                                                                                                                                                                                                                              

                                                                                          

                                                                                                                                                                    

Kalandos évvége

    Itt vagyunk hát megint egy új év kezdetén, szinte még a kapujában. Érzem a megkönnyebbülést, mely egy ideje a hajdani lelkesedés helyére lép bennem: na, ezt is megértük! Vajon mennyi maradt még? Itt, Franciaországban a százévesekkel Szajnát lehet rekeszteni...

   December 30-án este 8 felé mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy elérkezett földi pályafutásom vége. Igaz, hogy már hetek óta nagyon fáradtnak éreztem magam, főleg az állandó erős stressz hatására, amin nem segített a pihenés sem. Túl voltam a karácsonyi forgalmon, már csak a szilveszteri könnyű vacsora maradt hátra 2 barátnőmmel, akik maguk is részt vettek a szervezésben. Estefelé megvacsoráztam és éppen a tévé előtti fotel felé igyekeztem pihenni, de még megírtam egy rövid bejegyzést francia blogomra  -  mintegy évzáró pillanatfelvétel gyanánt  -  de éreztem pár mondat után, hogy erőm fogytán és még a szavak is menekülnek előlem... Ilyesmi még sosem fordult elő velem! Csodálkoztam és letettem a lantot aznapra.

   Előtte még   -  egy hirtelen felbuzdulásnak engedve  -  kiszaladtam a teraszra egy kis hulladékkal, s közben benyúltam az ajtó résén, hogy felkapcsoljam a kinti lámpát (bár nélküle is jól láttam!), s tévedésből a redőny leeresztő gombját nyomtam meg helyette... Itt volt a sors keze, ördögi sugallata! Megfordultam a zajra és az utolsó pillanatban, láttam a villannyal működő roló lassú ereszkedését, immár csak 60 cm-re a föld felett... Elkaptam és megpróbáltam megállítani. Sikerült leblokkolni (leállt a motor) 50 cm körül, de ahhoz nem volt elég, hogy átférjek alatta és térdre se tudok ereszkedni. Átfutott rajtam, mi lesz, ha kint kell az éjszakát töltenem egy szál pulóverben (0° körül), anélkül, hogy segítséget hívhatnék... Utolsó erőmet összeszedve, előre vetettem magam a földön a résben, és sikerült becsúsznom a konyhába. Igen ám, de a földről egyedül nem tudok felállni már évek óta! Nagynehezen elcsúszkáltam fenéken a telefonomig, mely szerencsére a táskámban volt egy széken, és hívtam a tűzoltókat (mint kell elsősegély esetén), immár a negyedik alkalommal az utóbbi években. Közben visszacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam a tűzoltóknak.

   A többit igyekszem rövidre fogni : elvittek a sürgősségire tiltakozásom ellenére, mert a vérnyomásom 22/18-ra ment fel a nagy stressz és a fizikai megerőltetés következtében. Éjjel 2 körül hozott vissza egy mentő néhány vizsgálat után (röntgen, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés többször). Az orvosi diagnózis : szívelégtelenség, kis víz a tüdőn (?), magas vérnyomás, stb. Keresnem kell egy kardiológust is, már csak ez hiányzott a boldogsághoz!

   Másnap azért megtartottuk a szilvesztert 2 barátnőmmel, mint már évek óta, intim, baráti, kellemes hangulatban. Jót tett nagyon, kicsit regenerálódtam tőle.

Minden egyes és nagyon kedves látogatómnak 

hasonló kalandoktól mentes

 szép és békés, örömökkel teli új évet kívánok!

isztambuli szilveszter 40 évesen

... és ma...

Követendő példák

   Nagyon zsúfolt lesz a délutánom, s ezalatt itt pötyögök a blogomon  -  örök kihívás a könyörtelen idővel szemben, hisz úgyis behajtja rajtam a tartozást!  -  de milyen finom érzés az illúzió, hogy én határozok...

  Ismét vár rám a csomagolás, az utolsó bevásárlás a kora reggeli indulás előtt.       

Szeretek máshol lenni néha, csak utazni ne kellene olyan messze! Kimerítő, végetérhetetlen, de eltávolodni és visszatérni szintén kellemes. 

   Eszembe jut egy Clint Eastwood-nak tulajdonított szöveg a Net-ről, melyben azt ecseteli, hogyan kell legendás alkotóerejét megőrizni 94 éves korában is. Ime egy részlet, hátha valaki nem olvasta a FB-oldalamon :

“... Amikor reggelente felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott.

Aktívnak, élőnek, boldognak, erősnek, és tehetségesnek kell maradni! És ez mind megvan bennünk, az intelligenciánkban, a hozzáállásunkban, a mentalitásunkban. Fiatalok vagyunk, akik függetlenek! Meg kell tanulnod küzdeni azért, hogy ne jöhessen be az öregember!

Az az öregember, aki ott dekkol megfáradtan az út szélén, és megpróbál téged elbátortalanítani.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó beengedni ezt régi hangulatot, ezt a kritikus, barátságtalan, irigy, és panaszkodó hangot, aki lesi a múltat, hogy aztán kiüthessen az újraélesztett traumáival és fájdalomhullámaival.

Muszáj, hogy hátat fordíts ennek az öreges morgolódásnak, haragnak, panaszkodásnak, amiben nincsen semmi bátorság, és ami tagadja, hogy az időskor igenis lehet kreatív, határozott, fénnyel és támogatással teli!

Az idősödés lehet kellemes, sőt, akár még szórakoztató is, ha tudod, hogy mit kezdj az időddel, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit elértél, és ha továbbra is képes vagy ábrándozni!

Ki az öreggel a házból!”

(Klusovszki Istvan feljegyzése nyomán) 

   Tény, hogy Clint Eastwood hihetetlenül csábító példa. Szinte évről évre jelentkezik új forgatással, filmsikerrel. Arca mély barázdáit nem is próbálja kisímíttatni : úgy szép, ahogy megőrzi, amit az évek rárajzoltak. Ennyi idős korban már szinte büszkélkedhetünk is velük, mint nehezen elérhető teljesítménnyel!...

   Ismerek körülöttem legalább két ilyen személyt, akikből árad az energia és soha nem panaszkodnak! Példának tekintem, ha egyelőre nehezen is tudom követni őket, de igyekszem...

   

Mágikus gondolatok

    Érdekes módon, minél messzebbre  érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...

   Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.

   

   Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.  

2023 érkezése elé...

   Alig vártam, hogy magam mögött tudhassam a 2022-es év utolsó hónapját. Voltak pedig ennél rosszabb évek is, sokkal rosszabbak... Mégis, testileg és főleg lelkileg megfáradva érkeztünk az év végéhez. Alig maradt energiánk, hogy a karácsonyt és a szilvesztert ünnepivé varázsoljuk.

  

   Természetesen nem elég lapozni egyet a naptárban, hogy minden gond kámforrá váljon. Az ég ugyanolyan felhősen pislákol reggelente, alig-alig nyit szemet a világra, mint már hetek óta. Nem baj, a téli napforduló óta tudatában vagyunk  -  és ezért látjuk is  -  hogy egyre hosszabbak a napok! Annak ellenére, hogy ma reggel fél 8-kor, amikor felhúztam a redőnyt, még sötét volt az utca, csak a lámpák és a siető autók világítottak...

    Az új évvel kicsit mégis a megújulás szele fújdogál a tudatunkban. Nyitok ajtót-ablakot, hogy beáramolhasson, felfrissítse, ha lehet, a bezártságot. Különösen november vége óta záporoznak ránk a rosszabbnál rosszabb hírek, kellemetlen meglepetések. S ha "meglepetést" mondok, nagyon enyhe vagyok. Azzal vígasztalom magam, hogy rosszabb is lehetne, bár vígasznak vajmi sovány... Nem is említem a rádióból, tévéből, sajtóból szüntelenül áradó kataszrofális híreket, melyek fölbe tiporják megmaradt kevés életkedvünket.

   Szilveszterkor mégis elhatároztuk két kedves barátnőmmel, hogy megtiszteljük nálam az újév érkezését, mintegy előlegezve elvárásainkat, kérelmeinket, hogy legyen elnézéssel irányunkban: kevéssel is beérjük immár, kis derűvel, mosollyal, néha-néha még tán a jókedvig is elmerészkedünk. Ez lenne a gazdagságunk, a baráti szeretet, még pénzbe se kerül, de talán annál igazibb.

Kontrasztok

    Ma reggel arra ébredtem, hogy egy komoly szakértővel folyik a beszélgetés a rádióban. Mondhatom, gyorsan kiment az álom a szememből! Aránylag nem volt benne különösebben új számomra, mert régóta fennálló félelmeimet sorolta, mélyítette el. Azokat a félelmeket, amiket életünk évek óta létező, egyre súlyosbodó tendenciái keltenek és napról napra közelebb hoznak, de amelyekről nem illik konkrétan, objektíven beszélni, hogy ne keltsünk össznépi pánikot! Merthogy első a REMÉNY, mely, mint tudnunk kell, kormányozza és megváltani hívatott a világot!... Miközben én már évek óta úgy érzem, hogy a süllyedő Titanic fedélzetén táncolunk gondtalanul...

   Nem is megyek bele a részletekbe, mert könnyedén kitelne belőle egy külön bejegyzés, azzal pedig nem akarom sokkolni jóindulatú esetleges olvasóim lelkivilágát. Még meg se emésztette a francia közvélemény Macron elnök múlt heti mondatát, miszerint "vége a gondtalan bőség időszakának" (arról nem is szólva, hogy korántsem volt mindenki számára gondtalan és bőséges, de a többség számára talán igen, ha nem is egyenlő arányban). 

   Inkább arról beszélnék, milyen kellemes, szívet melengető hétvégét töltöttem a gyerekeknél. Alig egy hete jöttek meg Amerikából, bejárva California, Nevada, Utah és Arizona legszebb parkjait. Minden nap sokszáz fényképet osztottak meg velünk a Neten, s így mi is követhettük útjukat, ki se mozdulva kényelmes fotelünkből. Többször eszembe jutott, hogy egyetlen nap programját se tudtam volna velük végigjárni, nemhogy három hetet! Vasárnap este értek vissza és időeltolódás ide vagy oda, hétfőn reggel már várta őket a munka.

   Bennünket a következő vasárnapra hívtak, menyem és anyja születésnapját ünnepeltük kicsit korábban, még mielőtt a tanév is beindulna. Előre javasoltam nekik, ne szervezzenek semmi más programot, mint az együttlétet: mindannyiunknak az lesz a legkellemesebb, ha nagy árnyas kertjükben pihengetünk az óriás fák árnyékában, beszélgetünk, esetleg kártyázunk, hallgatjuk a patak csobogását... Igy is történt: a közlekedés zajától távol, üldögéltünk a teraszon egy csésze kávé mellett, miközben a kutyus fáradhatatlanul bogarászott a bokrok alatt, gyönyörűen ragyogott a nap, kis szellő lengedezett és én újra csak azon fohászkodtam, hogy álljon meg az idő, itt és most...

Hófehér lapon...

   Hófehér lapra kezdek írni... Természetesen ez is, mint körülöttünk annyi más, csak szimbolikus értelemben igaz. Eddig még nem volt hó (nekem nem is hiányzik), de az eső bőven áztat bennünket nap mint nap. Ami az évkezdő lap fehérségét illeti, csak félig igaz : francia blogomra már írtam, sőt ki is tettem a facebookra.

   A fehér lap illúziója minden újrakezdéskor csábító. Levonjuk a tanulságokat az előző periódus kudarcaiból, mulasztásaiból, és megfogadjuk, hogy tartjuk az új irányt : megpróbálunk éjfél előtt ágyba kerülni, megkísérlünk gátat vetni  -  legalábbis fékezni azt  -  fizikai állapotunk fokozatos romlásának és naponta (hetente?) sétálunk fél órát, ha esik, ha fúj ! Adott esetben a szobabicikli helyettesítheti a sétát. A már meglevő orvosi időpontok mellé beiktatunk még kettőt, hármat, bármennyire is viszolygunk tőle, hiszen tudjuk, hogy az efféle kalandnak csak a kezdetét lehet ismerni, a vége beláthatatlan. Ha a fogorvossal végzünk, sort kerítünk a szemészre, stb. Még nagyobb rendszerességgel írunk és visszatérünk a rajzoláshoz is... Itt abba is hagyom, hogy ne legyen jövő ilyenkor még több bűntudatom.

   A Szilveszter este nagyon kellemesen telt. A. barátnőmmel kettesben terveztük, meg is osztottuk az előkészületeket egymás között. Nem számítottunk E. kellemes meglepetésére, de nagyon feldobta a hangulatot. Pár hónapja, mióta ideköltöztek V-be, majdnem szomszédok vagyunk, talán 100 m-re tőlem vettek házat. Úgy este 10h tájban E. becsöngetett, kis ajándékokkal megpakolva, számomra még egy jó adag saját főzésű spárgakrém-levest is hozott. (azóta már megkóstoltam, mennyei íze van! Nem tudom, hogy csinálja, de utánozhatatlan!)   Férje is biztatta (ő korán fekszik), hogy jöjjön csak át óévet búcsúztatni két kedves barátnője társaságában. 69-74-78 évesek vagyunk, de éjjel fél kettőig álltuk a sarat, jól kibeszélgettük magunkat és a komoly témák mellett a nevetés sem hiányzott. Igy szeretem, hogy a társalgás tükrözze az életet: merjen leszállni a bizalom mélységeibe, ugyanakkor képes legyen elég öniróniára is, hogy a kellő könnyedség szárnyán ne vegyük magunkat túl komolyan...

aperitif, előétel egyben, már jócskán megdézsmálva (A. készítette)

Kalandozó őszi gondolatok

 Belmondo temetése óta nem írtam a blogomra.

Az embert könnyen elkapja a befelé fordulás, a sorozatos lemondások betegsége : csak eleinte fájdalmas, a lassú beletörődés, a megszokás ideje alatt, aztán már csak valami ernyedt, kiszáradóban levő sebhely emlékeztet a pezsgő múltra, s csak akkor válik érzékenyebbé, ha megkapirgáljuk a felszínét egy kicsit... Idővel ez a kísértés is elmúlik, akárcsak a többi.

Ajándékként gyönyörűen sziporkázik a nap a fehőtlen kék égen, bár ma reggel már  -  az idén először  -  langyos fűtőtestek vártak a földszinten. Az ősz első kézzelfogható jele. Most veszem észre, hogy azt írtam: "az idén"... Nyugtazom magamban, hogy számomra a szeptember talán örökre az új év  -  az iskolaév, persze  -  kezdetét fogja jelenteni. Nem csoda, hiszen diákként, majd tanárként 22 év telt el életemből az iskolában, nem számítva a kis ráadásokat itt-ott. Végül is a tanári pályám fájdalmasan rövid volt, hiszen nagyon szerettem a tanítást, különösen az antik szokrateszi maieutika (rávezetés) módszerével, aminek annak idején a híres nevét, eredetét sem ismertem, csak amúgy ösztönösen műveltem. Szerettem a gyerekeket, akik ezt általában megérzik és viszonozzák is, ami mégiscsak a tanárság egyik nagy ajándéka.

A hónap elején végre eljött egy kertész és meglehetősen borsos áron, egy társával nagyjából két és fél óra alatt megtisztította (miniatúr) dzsungellé fajult kertemet s el is vitték a zöld hulladékot hét nagy zsákban. Annyira lenyírták a füvet, hogy az idén talán már nem is kell. Azóta a szomszéd macskák se tudnak benne bújkálni s én is ellátok a teraszról a kert végéig. Csak a nap kitartson még legalább a születésnapomig, ha lehet, kis éjjeli záporokkal, akkor megígérem, elégedett leszek  -  majdnem!  -  az életetemmel, legalábbis igyekszem majd nem gondolni fájdalmasan égető hiányaira...

Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.  

 

Rendhagyó augusztus

    Augusztus eleje van, s a világháló  -  legalábbis körülöttem  -  egyre inkább kiürül... Az embereknek sokkal jobb dolguk akad, mint hogy a billentyűkön pötyögjenek! Igy van ez jól, nem muszáj mindenkinek (félig-meddig) önkéntes gályarabságra ítélkeznie. Nem feledkezve meg azokról sem, akiknek nincs igazán választása...

   Pár napja eldőlt, hogy az idei nyáron nem megyünk Magyarországra. Repülőjegyem visszamondva, első reakcióm a nagy megkönnyebbülés volt! Áhítoztam a régvárt pihenésre. Szokás szerint, jó Mérleg módjára, kis idő múlva méricskélni kezdtem a helyzet árnyoldalait is: mi lesz velem egy hónap szinte teljes magányban, mint valami meghosszabbított (és legtöbbször gyűlölt) hétvégén?... Ismerőseim nagy része elmegy nyaralni, többnyire hazai tájakra, kevesebben külföldre, a gyerekek is kihasználják majd valahol a megmaradt szabadságukat... Az írásba merülés majd egy hónapos álma nem változik-e meddő erőfeszítéssé, ha semmilyen külső motiváció (közös élmény, mélyenszántó vagy "csak" vidám baráti beszélgetés) sem ösztökéli?... Nem fogok-e a napi rutin egyhangú mókuskerekén kiszáradni ?... Kell a kis helyváltoztatás, a magány ideiglenes megszakítása, hogy ihlettel töltődjünk fel időnként  -  számomra legalábbis nélkülözhetetlen. 

   

Elhatározom, hogy próbára teszem akaraterőmet, amely, szerintem legalábbis, nem tartozik legnagyobb erényeim közé. Sokszor találtam kibúvót, mentséget, hogy szabaduljak a korlátoktól és engedélyezzek magamnak egy kis szabadságot, melynek íze ilyenkor utánozhatatlan volt. Hogy lesz-e belőle valami, pár hét múlva dől el. Ha sikerül megvalósítanom, büszke leszek magamra, ami ritkán esik meg velem.

   Végül is rábízom magam a véletlenre, amely eddig is sokszor kisegített. Sőt, életem legérdekesebb élményeinek nagy részét váratlan, előkészítetlen események hozták meg, ellentétben az előre alaposan megtervezettekkel, melyeknek többnyire csalódás lett a vége. Felnézek szerencsecsillagomra, talán még nem unt rám és nem hagy ezúttal se cserben...

Két év között, két szék között...

 Ez az az egyetlen rajz, amit az elmúlt évben képes voltam elkészíteni.

Tavaly nem is küldtem újévi lapokat: novembertől, vagy talán már októbertől tavaszig nehéz időszakot éltem át, szinte képtelen voltam megmozdulni, de sokszor se ülni, se állni, se menni, de még aludni se bírtam. Fel kellett függeszteni gyógyszerem jó két hónapra, azután kezdett jobbra fordulni a helyzet, bár a gyógyszert folytatnom kell. Életem végéig, mondják a doktorok, bár azt nem említik, hogy ez még hány évet jelent...

Ha el volnék telve önmagammal, kicsit babonásan azt is gondolhatnám: no lám, meg is látszott azon a 2020-on (már maga a két húszas is furcsa volt!), hogy nem küldtem senkinek jókívánságokat! Ezúttal karácsony és újév között erőt vettem magamon (nem is tudom, honnan merítettem, olyan fáradt voltam december végén): rajtam ne múljon 2021 boldogsága! Elkészítettem a fenti rajzot, bár kicsit kijöttem a gyakorlatból a hosszú szünet alatt. Tekintete kissé melankólikus, de nem szomorú. Magam is gyakran vagyok ilyen lelkiállapotban, mint akit nem vet fel ugyan a remény, de nem is él tömény reménytelenségben : "Majd meglátjuk!", ez lenne az életfilozófiám. 73 év tapasztalatai vannak mögötte.

Ezzel a képpel kívánok hát minden jót a blogomra betérő minden kedves ismerős és még több ismeretlen olvasónak!

Vágyakozások...

   Mióta bezárkózva élünk, szép idő van. Különös és ritka kegyelmi állapot. Hogy kinek a kegyelme? Hát, azt már ki-ki döntse el magában, maradjon meg ennyi szabadsága mindenkinek.

   Kb. két hét telt el így, főleg belülről nézegettem a napsütést, legfeljebb a kertbe mentem ki tenni-venni, esetleg a sarki pékhez finom friss kenyérért gyalogoltam el oda-vissza 15-20 perc alatt, miután kitöltöttem magamnak az engedélyt, melyet különben eddig senki sem ellenőrzött... Boltban kétszer, gyógyszertárban egyszer voltam, telefonon, interneten sokakkal beszéltem. Sokat olvastam, tévét is néztem. Nagyjából ennyiből áll a leltár.

   Tudom, hogy még messze van a szabadulás. Kezd elhatalmasodni utána a vágy. Talán azért, mert hamarosan  -  és nemcsak a dátum szerint  -  itt lesz a tavasz. Kifelé hívogat, csábít, csalogat emberek közé. Szeretném a gyerekeket magamhoz ölelni. Érezni barátaim jelenlétét, közelségét, melegét, egymás szemébe nézve beszélgetni, anélkül, hogy képernyő választana el bennünket, mint valami zordon "hygiaphone" emlékeimben a postahivatalban... Összeülni egy kávéra a teraszon, otthon vagy a napsütötte város közepén, ahol kinyílnak a napernyők a kérészéletű nyári szezon idejére, mint a virágos kertek. Beülni egy moziba és beleolvadni az óriás filmvászon vonzásába, egyszerre válni nézővé és hallgatag statisztává a vásznon. Kiruccani néha egy kis vendéglői vacsorára barátokkal, eggyel vagy többel, étlapot böngészve ízlelgetni az emlékeket, előre élvezve, hogy most az egyszer engem szolgálnak ki... Egyszóval, igényeim nem is olyan költségesek, leginkább kellemes melegségre vágynak.
   Addig meg? Dédelgetem magamban a közelmúlt ízeit, mintha valósággal özönvíz előttiek lennének. Amíg újra jelenné nem válnak. Ha lehet, olyan jelenné, melynek zamatát sietség nélkül tudjuk majd élvezni.

   

   

Ráolvasások

   Minden évben imétlődő ritmus. Aki fárasztónak találja és szívesen kitörne belőle, unja a mindenhonnan áramló, kevés eredetiséget, változatosságot kínáló jókívánságokat, annak csak szeretném csendesen megjegyezni, hogy addig jó, amíg áramlanak... Amíg élünk... Amíg megtehetjük, hogy kivárjuk a terített asztalnál, pezsgős pohárral a kezünkben  -  ha lehet, nem egyedül!  -  az éjféli 12-ik óraütést és összeölelkezhetünk... Amíg béke van és betevő falat, meleg körülöttünk és bennünk. 

   Igen, rituálé ez, mely támpontot jelent a rohanó években, perspektívát nyújt, segít az idő múlásának érzékelésében, családi, társadalmi összetartó erő, még akkor is, ha nem engedelmeskedik neki mindenki. Ha nyűgnek érzi a jókívánságok kötelező körtáncát, képzelje el egy pillanatra az életét a néha tehernek érzett rituálék nélkül. Karácsony, Szilveszter, Húsvét, Anyák napja, születés- és névnapok stb. nélkül (akarattal nem beszélek a sok kereskedelmi célzatú, mesterségesen szított ennek-annak a "napjá"-ról!). 

    Anne barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy ha csak ketten is, de töltsük együtt a Szilvesztert. A karácsonyi vendégeskedések után úgy határoztunk, hogy az idén nem lesz húsétel, hanem bőséges apéritif (amihez Anne-nak kiapadhatatlan a fantáziája) és könnyű lazacos előétel, majd szünet a "Trivial Pursuit" társaságában és végül finom gyümölcsös édesség, elejétől végig pezsgővel, majd kávé. Fél kettőig tartottunk ki. 

   S nem utolsó sorban, elhangzottak az őszinte, szívből jövő antik "ráolvasások", melyeket most megismétlek minden engem is olvasgató, szívemnek ismeretlenül is kedves látható és láthatatlan látogatómnak:

Kívánom, hogy jó egészség kísérjen benneteket! 

Hogy szívetek melege legyen magatok és a körülöttetek élők menedéke!

Kísérje mindennapjaitokat pezsdítő érdeklődés az élet minden rezzenése iránt!

Egyszóval: legyetek boldogok!

Hortenziák

   Megérkezett ide északra is az e heti meleg hullám, a kánikula, mely pénteken éri majd el tetőfokát. Leengedett redőnyök mellett éldegélünk (mi, az idős korosztály, hogy ne mondjam, az öregek, akiket óvni kell immár a hőségtől, időnként "meglocsolni", mert észre sem veszik, ha kiszáradóban vannak...) Furcsa érzés belépni ezen a kapun is.

   Estefelé kimegyek a teraszra, hiszen a vacsora, reggeli még elkölthető kinn. Meglocsolom a kertet : nagyon áhítozik rá, a kőfalak még ilyenkor is a virágokra lehelik a forróságot. 

   Elnézem ezt a kis zsebkendőnyi színes foltot, melyhez annyira ragaszkodom. Sok öröm forrása egész évben az évszakok váltakozásának tükrében. Kevesebbet bírok vele törődni, de amit tudok, megteszem és meghálálja. Nyáron pedig, amikor a legközvetlenebb közelségben lehetnék vele, elutazom, hogy a gyerekekkel legyek, nomeg a magyar családommal, akik egyre kevesebben vannak (szerencsére eljött egy részük 1 hétre július elején!). 

   Kis sajnálkozással képzelem el a kellemes nyári napokat, melyeket a teraszon tölthetnék a napernyő árnyékában, szemben a kert ihlető és bensőségesen jólismert szépségével, írogatva a régóta tervezett vagy folyamatban lévő dolgaimat, olvasgatni a nyugágyban, esetleg barátokkal kávézni, "mélyenszántó" trécselések közepette... 

    Olyan kevés jut belőlük egész évben... De jó lenne, ha maradna augusztus végére is!!!

Két jeles nap között

   Most hívott fel éppen a fiam. Kihevertem-e a karácsonyi kavalkádot? Nagyjából 4 napot töltöttünk együtt, nagy családi összejövetelt rendeztek. Bennünket, a szülőket már vasárnaptól vártak ebédre. 25-én pedig 15 személyre bővült az asztal. Dícséretesen állták a vendéglátással járó sok munkát, mosolyt, ami kellett.

   Az ajándékok is sikerültek: mindenki elégedett volt. Igaz, így jobban hasonlított az eredeti "pogány" ünnepre, a római szaturnáliákra, vagy a Mithrász kultuszra, melyek a téli napfurdulóhoz kötődtek és a fény újjászületését ünnepelték  -  még akkor is, ha eleinte alig észrevehető a különbség, de elég a tudata is, hogy jobb kedvre derüljön az ember. A IV. sz-tól engedélyezetté váló keresztény vallás pedig hozzákötötte Krisztus addig nagyon vitatott születési dátumát, hogy egyben csökkentse a "pogány" kultuszok jelentőségét.

   Számunkra egyértelműen levetkezte vallásos jellegét a karácsonyi ünnep. Aki akar, természetesen elmehet az éjféli misére, sőt, betlehemet is állíthat a fa alá, senki se rója meg érte. Békés egymás mellett élés, kinek mi a hite, elképzelése; senki sem akar senkit "megváltani". Amikor az első poharat felemeltük, hogy koccintsunk, küzdöttem a vággyal, hogy felálljak és egy rövid, de szívhezszóló beszédet mondjak... Aztán mégis ülve maradtam, de sajnáltam, hogy lemondtam róla.

   24-én este 9-en voltunk az asztal körül, a legközelebbi rokonság (menyem részéről). Mit is akartam kifejezni? Azt, hogy álljunk meg egy kicsit a sietésben, munkában, szervezésben, hogy éljük át a pillanatot a lehető legmélyebben. Számoljuk meg magunkat. Vessünk számot az elmúlt évek rohanó ritmusával, a kiállott próbákkal, amikor hajszálon múlott világunk összeomlása... Érezzük át a fontosságát, hogy foghatjuk egymás kezét, érezve a másik éltető melegét. Amíg érezhetjük, nem lehet olyan reménytelen sem a jelen, sem a holnap...

A rajtvonal előtt

   Leülök egy kicsit, hogy pihentessem fájó hátamat... Az ajándékok (9 személy részére) becsomagolva várják a holnap reggeli indulást a gyerekekhez. Jártam a szomszédasszonyomnál is kis ajándékommal.

   Ez a hét sem volt a kikapcsolódásé. Szinte minden napra jutott egy boltba szaladás, miután a náthám, köhögésem engedett a szorításából.

így néz ki egy igazi profi forma

   Most készült el a 2 "fatörzs" is, amit 24-én este fogyasztunk majd el, ezért nem lehetett nagyon előre elkészíteni őket. Az egyik vajas kávékrémmel töltött tekercs, a csokoládébevonatot majd ott csinálom meg hétfőn, mert a szállítást bajos lenne megoldani feldíszítve. A másik gesztenyekrémből készült: a 80 dkg gesztenyepürét 20 dkg vajjal, 20 dkg olvasztott csokoládéval és 10 dkg porcukorral, 1dl rummal kell összekeverni (nem fogyókúrás desszert!), majd fatörzs formába tölteni és a hidegre tenni díszítésig, fogyasztásig. Mire idáig értem a receptben, rájöttem, hogy nincs fatörzs-formám! Hogy este fél 6-kor újra autóba üljek és elmenjek valamilyen boltba (ma már harmadszor...) és utána nekilássak a cukrászkodásnak, mielőtt 3-4 napra becsomagolnám az útazótáskámat... Alig ültem le napközben. Nem volt más hátra: csináltam magamnak fatörzs-formát. 

   Találtam egy Whiskys dobozt és késsel hosszában félbevágtam, majd a belsejét alufóliával gondosan bevontam. Végül is kiválóan megfelelt! Ha visszajöttem, elmesélem...

Addig is minden kedves idelátogató ismerősnek és ismeretlennek

bensőséges szép karácsonyt kívánok szeretettel!

Szabadság

egy szívben a tágabb család neveinek
 kezdőbetűi Lucie kezén

   Mielőtt holnap autóba ülünk hármasban, hogy hazavigyem a lányokat és onnan elrepüljünk Mindszentre (azazhogy Bp-re és onnan autóval M-re...), megírom ezt a bejegyzést. Úgyis bele kell törődnöm, hogy mindent nem végezhetek el indulásunk előtt: a meleg itt északon is (ahol különben nagyon ritka) 35° körül van minden nap és még éjszakára se hűl le... Nem panaszkodom, szeretem ezt az IGAZI nyarat, de úgy látszik, nem vagyok már a régi, aki úgy lubickolt benne, mint hal a vízben... Hallgatni kell a doktorokra, nomeg a test titkos üzeneteire is.

   Életbe lép blogom vakációja, elvonókúra nekem is és néhány kedves látogatómnak is, akiknek jóindulatú, kellemes megjegyzései, bevallom, felvidítanak és fontosak nekem. Jólesik a szimpátia, melynek őszinteségében nem kételkedem, hiszen nem kötelező! Igen, nem titkolom, hogy a blog műfaját nem tekintem bíróságnak, ahol kemény ítéleteket kell hirdetni a posztok felett, ha az olvasó nem tud ellenállni a benne dúló Savonarolának, természetesen a blogíró érdekében! Ki kell oktatni az elvakult blogost, hogy ne ringassa magát oly naív önelégültségben! Fel kell nyitni a szemét, saját érdekében. A kedveskedő, egyetértő megjegyzések csak tovább táplálják a "vakságát", jobb egy kicsit megszúrni józan "hidegtűvel", hogy ne örüljön olyan bután és egyszerűen... Bevallom, nincs bennem Savonarola elhivatottságából.

   Az elkövetkezendő rövid 2 hétben igyekszem a legegyszerűbben átadni magam az együttlét örömeinek, minden hátsó gondolat nélkül. Annál is inkább, mert az "éljük minden napunkat úgy, mintha az utolsó lenne" Marcus Aurelius-i bölcs mondása egyre többször eszembe jut.

Véleményszabadság és korlátlanság

    
   

szavazókártya

   Holnap lesz az elnökválasztás második, utolsó fordulója. A szélsőjobb nem tűnik esélyesnek, bár nem szabad előre inni a medve bőrére!

   Hihetetlen, milyen sok váratlan fordulatot, mennyi vérre menő inzultust hordozott magával a kampány, ami itt, Franciaországban inkább szokatlan hangnem. Nyilván része van ebben az Internetnek is, ahol sokakról lehámlik a jólneveltség még oly vékony zománca is, és ez az újfajta korlátlan szabadság mindenkiből kihozza az igazi természetét. Mert ugye megteheti, akkor minek korlátozza magát, miért legyen tekintettel mások érzéseire? Egyes jelöltek még öntötték is az olajat a tűzre, mert ugye, ez kell a szavazóbázisnak! A jobb érzésű, higgadtabb többségben néha bennrekedt a szó a megdöbbenéstől....

   A F-B-on néha olvasgatom a magyar közélet eseményeinek visszhangjait is. A szólásszabadság sokkal későbbi keletű, mint itt, csupán alig két és fél évtizedes. Emlékszem élénken azokra az időkre, amikor óvatosan kellett véleményt mondani, csak megbízható személyek előtt, bár arra is ráfizettek jónéhányan... Egy idő után, ha börtön nem is, de bizonyos jogok, esetleg vágyak (továbbtanulás, állás, lakás, külföldi út stb.) megvonása volt a büntetés. Hányszor hallottam: "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" Igy született a "hallgatag többség".

   Az új idők meghozták a véleményszabadságot Európa nagy részében, annak jó és rossz oldalaival. Névvel, álnévvel, névtelenül lehet hazugságot, rágalmat, alpári hangú szennyes áradatot is terjeszteni. 
   Az igazi szabadság nem egyenlő a korlátlansággal. A korlátokat magunknak kell megszabni és betartani, erre jó a kultúra és a nevelés. Hogy az egymás tisztelete (és tiszteletreméltósága) lehetővé tegye a harmonikus együttélést. Hogy mindenki megtalálhassa a helyét. Utópia?

Beköszöntött 2016...

   Tegnap délután visszatértem a decemberi, szinte szünet nélküli vándorlásból. Ilyenkor esik igazán jól a megszokott meleg házikó csendje, az a mindennapos rutin, amely néha olyan nehézkessé tud válni. Most jólesően merülök el benne. Egyelőre...

"...náthásan bár, de törve nem..."

   A gyerekekkel a tengerparti lakásban találkoztunk, hogy ott érjen bennünket a Szilveszter és az új év. Nagyon kellemes napok voltak, leszámítva az egyre agresszívebb náthámat, mely miatt éjszaka csak a számon tudok levegőt venni, ami tudvalevőleg hamar kiszárad... Itt most járvány ez a fajta szívós vírus. A fejem afféle telítettség-érzést sugall, mintha állandóan nehéz bukósisak lenne rajta, csakhogy ez a fajta telítettség nem nagyon segít az újévi jókívánságok változatos, könnyed és pozitív megfogalmazásában...

Agnès és két lánya

a Somme folyó öble, apálykor

   Mellékelek pár fényképet a szilveszteri vacsora és az új év első napjának illusztrálására.

Kicsit ki akartuk szellőztetni a fejünkből a szilveszteri virrasztást, bár 2 óra- fél 3 felé már ágyban voltunk. A késői reggeli után elmentünk a Somme folyó torkolatához, mely csupán 10-15 km-re van Abbeville-től. Kb. 4 km-t sétáltunk az öblöt átívelő gáton, a metsző téli szélben.

Éppen apály volt, a felhős ég csodálatos pasztelszínű árnyalatokban tükröződött a megmaradt tengervízben. A kavicsos, homokos mederben csak néhány vadász őgyelgett, puskával a vállukon.

Őszintén kívánom minden kedves idelátogató olvasómnak,

hogy az új esztendő váltsa valóra álmaik legszebbikét,

legalább egyet,

de lehetőleg többet is!

Magamnak pedig azt kívánom ezen a blogon, 

hogy aki belép az ajtón,

érezze magát otthon, melegedjen meg egy kicsit szíve-lelke,

időnként találjon néhány gondolat-magvat is, 

melyet tovább őrölhet, esetleg megoszthat,

egyedi másságunk tiszteletében,

mindnyájunk épülésére és örömére!