Vasárnap délután, óriási hétvégi kampány keretében végre megkaptam a Pfizer BioNTech első oltását. Már szinte le is mondtam róla, hogy a közeljövőben részem legyen benne (bár megvolt rá minden orvosi igazolásom, régiónk is a legveszélyesebbek között van nyilvántartva), amikor is szombaton egyik barátnőm felhívott, hogy próbálkozzam az Interneten, állítólag sok vakcina érkezett... S csodák csodája, már másnap délutánra kaptam időpontot! Nem hittem a szememnek! A központban (egy sportcsarnokot alakítottak át ez alkalomra), ment minden, mint a karikacsapás: alig 20' alatt már túl is voltam rajta. Azóta se éreztem a leghalványabb utóhatást sem. Már megvan a második oltás dátuma is, órára, percre kijelölve, ahogy egy jó szervezéstől elvárja az ember.
Tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Éva bejegyzése adta meg az ihletet: mitől is lesz a lakásunkból, házunkból "otthon"? Már régóta szerettem volna megfogalmazni megérzéseimet a témáról, hiszen meggyőződésem, hogy minden otthon tükrözi lakóit. Mintegy "saját képmásunkra", ízlésünkre - nem feledkezve meg az anyagi lehetőségekről - alakítjuk ki környezetünket. Akkor lesz belőle otthon, ha jól érezzük benne magukat, visszatérhetünk megpihenni, feltöltődni.
Ami engem illet, legtöbb otthonomról tudtam előre, hogy nem lesz végleges. Mindszenten két házban laktam kb. ugyanannyi ideig: az elsőben, ahol megszülettem, s ahonnan 9 éves koromban elköltöztünk oda, ahol újabb 9 évig, az egyetem kezdetéig laktam szüleimmel. Aztán jöttek a végnélküli vándormadár-évek, országok, néha kontinensek, ahol az ideiglenesség már előre benne volt a szerződésben. Valóságos életforma lett belőle, olyannyira, hogy amikor 30 éve e házba költöztünk, ahol ma is lakom, úgy éreztem, egy sorompó csukódott le előttem, s innen már egyenesen a temetőbe visz majd az út. Bevallom, nehéz volt megszokni a gondolatot. Az immár "véglegesség" gondolatát. Az élet végességének kézzelfogható bizonyossága tárult fel előttem.
Aztán félúton (a 16. itteni évben) alapvető változás történt: Gilbert hosszú betegsége, halála gyökeresen feldúlta életemet. Költözzek? Elmeneküljek ebből a házból, ahol a falak, a bútorok is fájdalmas emlékekeket "lehelnek" rám?... Zárójelbe tegyem 33 éves "francia múltamat" és visszaköltözzek Magyarországra, ahol anyám csak erre várt, s ahol ismeretlenné váltak számomra a kódok... Nem beszélve arról, hogy életem jobbik fele: a gyerekek ide kötöttek, az akkor 58 éves jelenem is a még sokrétű elfoglaltságokkal, barátaim segítő jelenlétével. Maradtam. Lassanként belaktam a nagy, hirtelen kiürült házat, kivéve a második emeleten G. dolgozószobáját, gazdag könyvtárát, amely érintetlenül áll ma is, legfeljebb az unokák járnak fel szívesen játszani. Tudom, mennyire hasonlított rá, mennyire szeretett ott fenn, a kertre néző, könyvekkel bélelt írószobában.
(ezt a "díszletet pl. nem ismeri...)
Azt mondják, az otthont, a "fészket" elsősorban a nő rendezi be. A férfi többnyire ráhagyja, mint a legtöbb családi gondot. Nálunk kettőnk egyezségén állt a dekoráció: ízlésünk nem egyezett száz százalékosan, s ilyenkor nagy diplomáciai érzékkel kellett egyeztetni. Többnyire mindkét félnek megfelelő kompromisszum lett belőle. Itt Évára gondolok, aki érzésem szerint mindig egyedül döntött a legkisebb dekorációs elemről is, nagy gonddal a részletek iránt. 15 éve lesz, hogy így élek én is. Ami azóta történt ezen a téren, egyedül én határoztam el. Úgy érzem, ez is egy bizonyos emancipáció, önállóvá válás része. Ára az egyedüllét. Ha valami változást hajtok végre, a döntő pillanatban nem tudom megállni, hogy arra ne gondoljak : "Hát, ez bizonyára nem felelne meg az ízlésének!" S csak mosolygok magamban...