Keresés ebben a blogban

2021. március 27., szombat

Búcsú a tulipánfától


    Itt, északon, még alig rügyeznek a fák. 14° körül jár a hőmérséklet, s még ennek is örülhetünk. Körülöttünk a természet csak a napsütésre vár, hogy a levelek, virágok kibomolhassanak. Egy kivétellel: E. barátnőm csodálatos, tisztes korú tulipánfája kivételével, mely tegnap délután már teljes pompájában várt bennünket. Igaz, hogy a napsütést hozzá kellett képzelnünk, de így is nosztalgiát ébresztett bennünk máris, hiszen régóta kísérjük csodáló figyelemmel (részemről 2004 óta) évenkénti kibontakozását. Nyaranta unokáinak szolgáltat búvó, esetleg olvasgató, meditáló helyet lombjai rejtekében, árnyékában nagy családi ebédek hangulatát őrzi. S pár hónap múlva gazdát cserél a ház, lakói elköltöznek számtalan emlékükkel együtt, 30 év után. 

E. kertjéből

   E. finom ebéddel várt bennünket, annak ellenére, hogy van mivel elfoglalnia idejét: új lakóhelyük kiválasztásával és megvételével, a költözködés megszervezésével még július előtt. Irtam már többször is erről a szívemnek kedves családról, ahol pár éve 70 meghívottal együtt ünnepeltük E. 70. születésnapját, pont a tulipánfa alatt. 2 éve lesz októberban, hogy jó 40 személynek nyitotta meg a nagyméretű nappalit, ahol is felolvasásra került a négy magányos nő monologjából komponált szövegem. Sok-sok telefonos és élőbeni beszélgetés táplálja az efféle mély kapcsolatot, vallásról, életfilozófiáról, mindannyiszor a másik elveinek teljes tiszteletben tartásával. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy az efféle gondolatcsere hat a beszélgetőtársra is, és nem múlik el nyomtalanul. Számos közös emlékből kovácsolódik össze a ragaszkodás, a baráti, majd azt írtam: testvéri szeretet, amikor az ember biztos lehet benne, hogy 
számíthat a másikra jóban-rosszban.


az a bizonyos tulipánfa, legalábbis ami a képre ráfért



a fa másik felével együtt, majdnem teljes egészében...
 





2021. március 21., vasárnap

A harmadik, enyhülő karantén

  Szombat reggel újra karanténban ébredtünk. No nem az egész ország, hanem 16 megyéje a 95-ből (nem számítva a tengeren túliakat), s ennek mintegy 21 millió lakosa. Az ország legnépesebb területeiről van szó: Észak-Franciaország megyéiről, Párizs és a környező megyékről, valamint Nice környékéről. Egyelőre 4 hétre ígérik, ha minden jól megy. A gyerekek a párizsi, én meg az északi övben vagyok érintett: idén se lesz közös húsvéti nyuszi a kertben! Talán a tavasz közeledte és az oltási kampány által gerjesztett remény elviselhetővé teszi majd a korlátokat. 

   Péntek-szombaton csodálatosan sütött a nap, de a hideg szél miatt alig érte el a 10°-ot a hőmérséklet. Éjszakánként majdnem fagy. A kert hősiesen igyekszik virulni, a jácintok a felszínre törtek és a rózsafákat is megmetszettem gyorsan, mert nagyon kihajtottak. De a tavaszt legfeljebb csak a szomszédos macskák szívszaggató nyávogása jelzi, engedelmeskedve az ösztönök ősi hívásának! Soha nem bírtam elviselni ezt a szűnni nem akaró panaszos, keserves siránkozást, mert mindig csecsemő sírásra emlékeztetett... 

   A kijárási tilalom kezdetét meghosszabbították egy órával és olyan bonyolult megszorításokkal körítették, hogy végül senki se érti, mit lehet tenni, mit nem. Valahogy olyanformán, hogy "a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon". Ha az oltási kampány jobban haladhatna, talán sikerülne kordában tartani a népet, de így mindenki a kibúvókon munkálkodik. Péntek este több, mint 200 km dugó volt Párizs körül a vidékre igyekvőktől, nem számítva a pályaudvarokon egymás hegyén-hátán szorongókat...

   Ami engem illet, mindez nem sokat változtat az eddigi hétköznapjaimon. Még kedden elmentem a fodrászhoz: biztos, ami biztos (ugyanakkor kiderült, hogy a fodrász, virágüzlet, kertészetek, könyvesbolt, barkács-bolt nyitva tarthatnak, a jó idő reményében). A gyógyszertáron, élelmiszer-bolton kívül másra talán nem lesz szükségem. 

   Több, mint egy éve élünk így összeszorított foggal, várva a csodát: előző életünk visszatérését... Visszaolvastam a Covid előtti időkben írt posztokat, másokét és az enyémeket is... A rosszabbat nem is sejtve nyavalyogtunk, panaszkodtunk mindennapjainkra, elégedetlenkedtünk, rossz hangulatunk valódi vagy megalapozatlan okait szellőztettük... Mea culpa! Ha tudtuk volna!...

Kép a múlt századból: a 90-es években, apa, öcsém még élt... Házunk előtt virágzanak a meggyfák, öcsém lovai várakoznak türelmesen...

2021. március 10., szerda

Mitől lesz lakóhelyünkből "otthon"?... I . rész

    Vasárnap délután, óriási hétvégi kampány keretében végre megkaptam a Pfizer BioNTech első oltását. Már szinte le is mondtam róla, hogy a közeljövőben részem legyen benne (bár megvolt rá minden orvosi igazolásom, régiónk is a legveszélyesebbek között van nyilvántartva), amikor is szombaton egyik barátnőm felhívott, hogy próbálkozzam az Interneten, állítólag sok vakcina érkezett... S csodák csodája, már másnap délutánra kaptam időpontot! Nem hittem a szememnek! A központban (egy sportcsarnokot alakítottak át ez alkalomra), ment minden, mint a karikacsapás: alig 20' alatt már túl is voltam rajta. Azóta se éreztem a leghalványabb utóhatást sem. Már megvan a második oltás dátuma is, órára, percre kijelölve, ahogy egy jó szervezéstől elvárja az ember.

   Tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Éva bejegyzése adta meg az ihletet: mitől is lesz a lakásunkból, házunkból "otthon"? Már régóta szerettem volna megfogalmazni megérzéseimet a témáról, hiszen meggyőződésem, hogy minden otthon tükrözi lakóit. Mintegy "saját képmásunkra", ízlésünkre  -  nem feledkezve meg az anyagi lehetőségekről  -  alakítjuk ki környezetünket. Akkor lesz belőle otthon, ha jól érezzük benne magukat, visszatérhetünk megpihenni, feltöltődni.

   Ami engem illet, legtöbb otthonomról tudtam előre, hogy nem  lesz végleges. Mindszenten két házban laktam kb. ugyanannyi ideig: az elsőben, ahol megszülettem, s ahonnan 9 éves koromban elköltöztünk oda, ahol újabb 9 évig, az egyetem kezdetéig laktam szüleimmel. Aztán jöttek a végnélküli vándormadár-évek, országok, néha kontinensek, ahol az ideiglenesség már előre benne volt a szerződésben. Valóságos életforma lett belőle, olyannyira, hogy amikor 30 éve e házba költöztünk, ahol ma is lakom, úgy éreztem, egy sorompó csukódott le előttem, s innen már egyenesen a temetőbe visz majd az út. Bevallom, nehéz volt megszokni a gondolatot. Az immár "véglegesség" gondolatát. Az élet végességének kézzelfogható bizonyossága tárult fel előttem.

   Aztán félúton (a 16. itteni évben) alapvető változás történt: Gilbert hosszú betegsége, halála gyökeresen feldúlta életemet. Költözzek? Elmeneküljek ebből a házból, ahol a falak, a bútorok is fájdalmas emlékekeket "lehelnek" rám?... Zárójelbe tegyem 33 éves "francia múltamat" és visszaköltözzek Magyarországra, ahol anyám csak erre várt, s ahol ismeretlenné váltak számomra a kódok... Nem beszélve arról, hogy életem jobbik fele: a gyerekek ide kötöttek, az akkor 58 éves jelenem is a még sokrétű elfoglaltságokkal, barátaim segítő jelenlétével. Maradtam. Lassanként belaktam a nagy, hirtelen kiürült házat, kivéve a második emeleten G. dolgozószobáját, gazdag könyvtárát, amely érintetlenül áll ma is, legfeljebb az unokák járnak fel szívesen játszani. Tudom, mennyire hasonlított rá, mennyire szeretett ott fenn, a kertre néző, könyvekkel bélelt írószobában.

                                                   (ezt a "díszletet pl. nem ismeri...)
   
Azt mondják, az otthont, a "fészket" elsősorban a nő rendezi be. A férfi többnyire ráhagyja, mint a legtöbb családi gondot. Nálunk kettőnk egyezségén állt a dekoráció: ízlésünk nem egyezett száz százalékosan, s ilyenkor nagy diplomáciai érzékkel kellett egyeztetni. Többnyire mindkét félnek megfelelő kompromisszum lett belőle. Itt Évára gondolok, aki érzésem szerint mindig egyedül döntött a legkisebb dekorációs elemről is, nagy gonddal a részletek iránt. 15 éve lesz, hogy így élek én is. Ami azóta történt ezen a téren, egyedül én határoztam el. Úgy érzem, ez is egy bizonyos emancipáció, önállóvá válás része. Ára az egyedüllét. Ha valami változást hajtok végre, a döntő pillanatban nem tudom megállni, hogy arra ne gondoljak : "Hát, ez bizonyára nem felelne meg az ízlésének!"  S csak mosolygok magamban...

2021. március 2., kedd

Feltöltődés minden jóval

Újra csend borult a házra. Elmentek a gyerekek. Megróbálom hátfájásomat fokozatosan enyhíteni... ("szoktatom hátamat a csendhez" - mondanám legkedvesebb J. A. versem parafrázisával, ha nem lenne előttem szentségtörés a művelet.) 

Unokáim egy hetes itt tartózkodása, melyből a rám eső három napot már régóta vártam, hiszen legutóbb karácsonykor találkoztunk, villámgyorsan eltelt. Beteljesedett, amitől félek és általában nem marad el: ha valamit előre eltervezek és nagyon várok, mindig jön az alattomos meghiúsítási kísérlet, legalább is jól belegázol a sors "keze" (esetleg a lába?)...

Vasárnap, 21-én vártam az unokákat a déli vonatnál és egyenesen a másik nagyszülőknél kötöttünk ki ebédre: ott kezdték a hét elejét. A délután kellemesen eltelt, én 5 h felé hazajöttem  -  még a kijárási tilalom előtt  -  mondván, hogy szerda d.u. jövök értük. Másnap reggel már olyan rosszul éreztem magam (hideg rázott, fájdalmak és egyéb időnként visszatérő jelenségek gyötörtek), hogy le kellett mondanom a kedd d.u-ra tervezett kávézást egyik kedves barátnőmmel. Szerda estefelé kezdtem kilábalni a nehézségekből és P., a másik nagymama elhozta a lányokat. Palacsintasütés, véget nem érő trécselés volt az est programja: mindent egyszerre próbáltak elmesélni!...

Másnap Lucie születésnapi ajándékának megvásárlásával voltunk elfoglalva, de ekkor már hátfájásom tetőfokára hágott, és semmilyen fájdalomcsillapítóra nem hallgatott! Alig titkolható szenvedés volt a séta minden perce, pedig egészen másként terveztem! Ehhez járult a pénteki élelmiszer-bevásárlás, majd a szombati főzés: előre akartam elkészíteni a vasárnapi 7 személyre bővített születésnapi ebédet is, mivel a gyerekeknek el kellett indulni korán, hogy este 6 h előtt Párizsban lehessenek.  

Minden jól sikerült, mindenki besegített, ahogy tudott, menyem és anyja diszkréten elmosott a poharak kivételével mindent! Nem is akarok másra emlékezni, csak a sok kellemes együtt töltött pillanatra, a gyerekek kedvességére, unokáimmal folytatott érdekes, értékes beszélgetésekre, melyek, bevallásuk szerint is, nagyon fontosak voltak mindhármunk számára.

A hátfájós tortúra még nem múlt el: bizonyára az egész hét kell majd hozzá. Kivárom. Feltöltekeztem minden jóval.





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...