Keresés ebben a blogban

2022. január 31., hétfő

Januárvég

    E hónapban, úgy látszik túlteljesítem a magamnak tett fogadalmat: havonta négy, de hetenként legalább egy bejegyzést írni a blogomra. Igy lett belőle az idei januárban öt!

   Azt hiszem, mindenki maga választja meg a beírások ritmusát. Lehet teljesen rendszertelenül, akár naponta többször is publikálni, majd több-kevesebb időre elhallgatni, néha hiányérzetet is hagyva magunk után... Mások  -  pillanatnyilag én is e csoportba tartozom talán  -  megpróbálják bizonyos rendszerességre, hogy ne mondjam "fegyelemre" szorítani magukat. Ilyenkor jut eszembe a naponta korláthoz álló balettművész rendszeressége, "hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból", pontosan abból, amit én évek óta elhanyagoltam pl. a rajzolás terén, s amit utólag fájdalmasan konstatálok is. A könnyedség, a spontaneitás, sőt, a virtuozitás kárára megy. A rajz területén a szem, az agy és a kéz közötti titokzatos, láthatatlan összekötő szál szakad meg egy időre. Természetesen újra feléleszthető, következetes gyakorlás árán.

   Csak azt akartam elmondani pár szóban, hogy szerettem ezt a szombat-vasárnapot. Azért hangsúlyozom a mások számára banális tényt, mert sokat ecseteltem már minden színben  a blogomon, mennyire viszolygok a magány hétvégi felfokozott érzésétől. Barátaim is sokat hallották már tőlem az örökös lamentációt, s megpróbálnak hét végén kimozdítani. Ellenállok, amíg tudok, végül beadom a derekam, hogy ne okozzak csalódást nekik.

   Szombat este La Fontaine 400. születésnapját ünnepelte egy 12 tagú színtársulat, melyben egy-két kedves ismerősöm is játszik. A franciák kisiskolás koruktól fogva fújják kívülről La Fontaine verseit, talán Petőfiéhez mérhetnénk hatásukat, bár tartalmukat tekintve semmi közük sincs egymáshoz. Nagyon jó ritmusban, eredeti rendezésben, fergeteges 2 óra volt!

   Vasárnap már déli 1 órakor elindultunk Lille-be (innen 50 km), ahol a múzeumban Goya képeiből és életének dokumentumaiból volt kiállítás. A képek között kettő nagyon ismerősnek tűnt már messziről: milliószor láttam a "Korsós lány" reprodukcióját, valamivel kevesebbszer a "Köszörűs"-t. A budapesti Szépművészeti Múzeum kölcsönzésében szerepeltek a kiállításon. 

   Még a nap is gyönyörűen sütött egész nap, ami szintén nagy ritkaság errefelé. Különben dúl az Omikron, bár az oltottak magas százalékának köszönhetően viszonylag kevésbé súlyosan. Megérjük-e vajon azt az időt, amikor már csak emlékként idézhetjük fel ezeket a nyomasztó éveket?...

2022. január 22., szombat

Egy téli szombat délután

    
a csíkok rózsaszínek!
Megjártam a gyógyszertárat (hiába, mert nem volt szabad parkolóhely), a kenyérboltot, és ha már kibújtam nagynehezen az odúmból, gondoltam, elugrok  -  bár az ugrást magát nagyon is szimbolikusan kell értelmezni!  -  a kertészetbe, hogy helyettest keressek születésnapi ajándékomnak, mely úgy tűnik, kiadta a lelkét a nappaliban... Találtam is egy gyönyörűséges szobanövényt: haragoszöld leveleit rózsaszín csíkok teszik számomra egyedivé, sosem látottá... Mellékelek róla egy képet.

   Újból nekiláttam a rajzolásnak. Ujjaim nehezen engedelmeskednek a szem által rögzített látványnak. Pedig azelőtt majdhogynem magától ment! Eltűnt a virtualitás. Egy éve múlt, hogy nem vettem rajzszerszámot a kezembe. Pedig a mindennapi gyakorlat olyan fontos, mint a balettáncosnak a korlát vagy a zongorista ujjgyakorlatai... Hiába, az elmúlt évek sok kárt okoztak, sok romot hagytak maguk után. Mindig kényes pontom volt a motiváció, mint mindazoknak, kiknek sántít az önbizalma. Mire jó, minek?... Ha nem lehetsz Rembrandt, inkább ne is próbálkozz!... Verekedni pár négyzetcentis helyért a nap alatt, netalán kockáztatni megalázó kudarcélményeket, mire jó ez? Hetven éven túl, mire jó?... Pihenés kell már ennyi év után, nem pedig kockázatvállalás!

   Igen ám, de takaréklángon pihengetni élet-e? Nem jobb-e utolsó sóhajunkig vásárra vinni bőrünket, kockáztatni értő vagy igazságtalan ítéletet, érezni az élet lüktetését szívünkben, még akkor is, ha borsos árat kell érte fizetnünk.

   Eddig jutottam a töprengésben, s amikor újra elolvastam, hirtelen eszembe jutott sok szenvedő embertársam, aki mást se kíván, mint szabadon lángolni, minden félelmet mellőzve száguldani céljai felé, de nem teheti... Minden együttérzésem az övék.

2022. január 15., szombat

Eltűnt a csillogás

Hogyan is írjam le a csendet, mely ránk borult a zajos, sietős, fejtörős december után? Leírható-e egyáltalán?

Sok helyen olvastam a hirtelen üresség érzéséről. Nemcsak a gyerekek mentek el, hanem eltűntek a karácsonyfák, a csillogó díszek, a pislogó kis LED égők, a szerteszét szórt játékok, a páratlan zoknik  -  és főleg a nevetés, az élet zaja. Emlékük béleli ki az űrt, melyet maguk után hagytak. Ettől lesz a magány újra belakható  -  egy ideig. 

Pár nap, talán egy hét után rá kell ébrednünk valóságunkra és új célokkal kell kitapétáznunk a magányt, hogy ismét otthon érezhessük magunkat benne. A mában találjuk magunkat, s hogy ne legyen olyan kietlen, barátságtalan, össze kell szednünk önmagunk szerteszórt darabkáit, hogy újra összeálljon a kép és tudjon alkotni, létrehozni valamit, amely otthonossabbá teszi a világot, s megértését közelebb hozza számunkra.

Mert mire is jó az alkotás, teremtés vágya, legyen az írás, festés, hímzés, kötés, fényképezés, kertészkedés, barkácsolás, sütés, főzés és még számtalan egyéb, mely különleges színt hozhat hétköznapjainkba? Kitágítja azokat, messzebbre tolja a határokat, melyeket a betegség, a kor, a félelem, az unalom, de legtöbbször mi magunk állítunk fel.

Nincs szándékomban a mindentudó, magabiztos guru szerepében tetszelegni. A királyi többesben egyszerűen csak rólam van szó, magamat próbálom felrázni és  -  néha hajamnal fogva  -  kihúzni a letargiából.

2022. január 8., szombat

Elidegenedés

    Nem is tudom, hol kezdjem... Kimerítő napom volt ma: kb. d.u. 5-ig pizsamában, többnyire telefonnal, távirányítóval (többel is egyszerre) kezemben! Megpróbálom elmesélni, hogy lemenjen egy kicsit a vérnyomásom...

   Tudvalevő, hogy mostanában többnyire a tévé jelenti számomra a fő kikapcsolódást úgy estefelé, egy-két megszokott programot követve kinyújthatom a lábaimat a fotelemben. Még tegnap este észrevettem, hogy a hármas csatornáról nem tudok elmozdulni, s a Free playert sem lehet kikapcsolni. Mivel el kellett mennem 7 óra felé, másnapra halasztottam a probléma megoldását, sejtve, hogy a távirányító lehet az oka. Ma reggel kicseréltem az elemeket a távirányítóban  -  biztos, ami biztos  -  de a probléma megoldatlan maradt. Fiam felhívott, mint szombat reggelenként szokott néha kutya-sétáltatás közben, és utólagos sajnálatomra ecseteltem neki a dolgot, s ezzel az ő napját is aláástam a d.u. nagy részére. Nem tudja ugyanis megállni, hogy magára ne vállaja egy probléma megoldását, nem adva fel, míg a végére nem jár. Mindenáron meg akarta szervezni, hogy egy viszonylag új (november óta létező) internet aplikációval addig is tudjak TV-t nézni, míg megkapom az új irányítót... Akkor képzeljetek el pizsamában, egyik kezemben a fix telefonnal, a másikban a mobillal, bútorokat elhúzni (hogy a playerhez hozzáférhessek hátulról), keresni egy láthatatlan gombot (egész nap esett az eső és olyan sötét volt, hogy villanynál is alig lehetett látni, s közben kis zseblámpám is kiadta a lelkét!), szaladni egyik helyiségből a másikba (mivel a számítógép az ebédlőben van...), újra és újra kezdeni, hiszen fiam nem tud a kudarcba beletörődni... A végén már a kimerülés határán azt mondtam, feladom, nem való nekem ez a világ, amely sok mindent megkönnyít, ha működik... Ellenkező esetben kisilabizálhatatlan rémálom, melyben teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam...   

   Megegyeztünk, hogy felhívom a Free hibaelhárítóját telefonon. A türelmes és szimpatikus táv-technikus kézenfogva vezetgetett a talányos hieroglifák útvesztőiben, végül megegyeztünk a távirányító kicserélésében: az újat már a hét elején megkapom. Fiam újra hív, hogy megtudakolja a fejleményeket. Nem akartam a részletekbe belemenni, de nem hagyta annyiban, míg be nem állíttatott velem egy "Molotov" névre hallgató aplikációt, amely egyelőre működik (hogy lekopogjam!)...

   Képernyőktől való függésem, úgy tűnik, majdnem a tetőfokon van. Ilyenformán érezhetik magukat a drogfüggők is, ha megvonják tőlük az adagjukat: "mi lesz velem?"... Ők néha ölni képesek ilyen helyzetben, én még nem, csak kilátástalanul elveszve érzem magam. Napközben nem hiányzik, de az esti kikapcsolódás a tévéhez kötődik. "A szem rágógumija", mondták annak idején, amikor még Magyarországon laktam. Lehet benne a sok-sok csatornán jó műsort is kifogni, ha keresi az ember. Agyam esténként már szórakozásra áhítozik, nem pedig intenzív munkára... 


   
Milyen jól is van kifundálva ez a modern világ! Az embert annyiféle csábítás éri  -  életének megkönnyítése, szórakoztatása címletű ürügyek alatt  -  hogy a végén teljesen behálózza ez az elembertelenedett technikai varázs! Az én generációm már nehezen tud felzárkózni. A sok kód, jelszó és egyéb algoritmus megjegyzése nekem már nem reflex-szerű, mint gyerekeink, s méginkább unokáink számára. Használom, de nem zsigerből. Ez a fajta valóság nekem már elidegenedés.

2022. január 3., hétfő

Hófehér lapon...

   Hófehér lapra kezdek írni... Természetesen ez is, mint körülöttünk annyi más, csak szimbolikus értelemben igaz. Eddig még nem volt hó (nekem nem is hiányzik), de az eső bőven áztat bennünket nap mint nap. Ami az évkezdő lap fehérségét illeti, csak félig igaz : francia blogomra már írtam, sőt ki is tettem a facebookra.

   A fehér lap illúziója minden újrakezdéskor csábító. Levonjuk a tanulságokat az előző periódus kudarcaiból, mulasztásaiból, és megfogadjuk, hogy tartjuk az új irányt : megpróbálunk éjfél előtt ágyba kerülni, megkísérlünk gátat vetni  -  legalábbis fékezni azt  -  fizikai állapotunk fokozatos romlásának és naponta (hetente?) sétálunk fél órát, ha esik, ha fúj ! Adott esetben a szobabicikli helyettesítheti a sétát. A már meglevő orvosi időpontok mellé beiktatunk még kettőt, hármat, bármennyire is viszolygunk tőle, hiszen tudjuk, hogy az efféle kalandnak csak a kezdetét lehet ismerni, a vége beláthatatlan. Ha a fogorvossal végzünk, sort kerítünk a szemészre, stb. Még nagyobb rendszerességgel írunk és visszatérünk a rajzoláshoz is... Itt abba is hagyom, hogy ne legyen jövő ilyenkor még több bűntudatom.

   A Szilveszter este nagyon kellemesen telt. A. barátnőmmel kettesben terveztük, meg is osztottuk az előkészületeket egymás között. Nem számítottunk E. kellemes meglepetésére, de nagyon feldobta a hangulatot. Pár hónapja, mióta ideköltöztek V-be, majdnem szomszédok vagyunk, talán 100 m-re tőlem vettek házat. Úgy este 10h tájban E. becsöngetett, kis ajándékokkal megpakolva, számomra még egy jó adag saját főzésű spárgakrém-levest is hozott. (azóta már megkóstoltam, mennyei íze van! Nem tudom, hogy csinálja, de utánozhatatlan!)   Férje is biztatta (ő korán fekszik), hogy jöjjön csak át óévet búcsúztatni két kedves barátnője társaságában. 69-74-78 évesek vagyunk, de éjjel fél kettőig álltuk a sarat, jól kibeszélgettük magunkat és a komoly témák mellett a nevetés sem hiányzott. Igy szeretem, hogy a társalgás tükrözze az életet: merjen leszállni a bizalom mélységeibe, ugyanakkor képes legyen elég öniróniára is, hogy a kellő könnyedség szárnyán ne vegyük magunkat túl komolyan...

aperitif, előétel egyben, már jócskán megdézsmálva (A. készítette)






Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...