Télközép

   Holnap véget ér január. Február 29 napos lesz, még visszacsaphat a tél mérgesen, mielőtt végképp kapitulálna. A kaméliám a hónap közepe óta virágzik... Remélem, megkegyelmez neki, ami a télből megmaradt.

   Viszonylag nyugalmasan telt a január, leszámítva az elhúzódó visszérgyulladást. Elvileg jól előrehaladhattam volna a rám váró írásbeli munkákkal és a megrajzolnivalóval is. Ehelyett alig-alig kapirgáltam meg néhány elkezdett dolgot, csak kerülgettem az előttem álló munka-hegyet, mint macska a forró kását. 

   Máig sem vagyok tisztában prokrasztinációm rejtélyeivel. A halasztgatás még csak hagyján: az ember szívesen odébb tolja a nemtetsző tevékenységek halmazát, jó ürügy mindig akad, nem kell érte a szomszédba menni. Nálam viszont mostanában semmi sem helyettesítette az elkerült "kényszermunkát": az űr szélén botorkáltam, igyekeztem nem pillantani a mélyére, nehogy belezuhanjak.

   Reggelente bizonyos munkakedvvel ébredtem, terveim is voltak a napra, de a kezdeti reményteljes pezsgést hamarosan enyhe undor, émelygés váltotta fel, bármelyik ötletet húztam is elő: egyikhez se volt gusztusom, indítékom, vágyam... Néha biztattam magam: gyerünk, csak el kell kezdeni, megy az majd magától is, mint hajdanán! Rövid próbálkozás után csüggedten le kellett róla mondanom, s visszasüllyedtem a teméketlen letargiába...

   A prokrasztinációt régóta gyakorlom: iskolás korom reggeli felkelései, melyeket a végtelenségig húztam, az egyetemi vizsgákra készülődés utolsó napra, éjszakára  hagyása, a hivatalos papírok elintézetlen felhalmozása, a kiállításokra készülés utolsó egy vagy két hétre halasztása  -  mintha csak borotvaélen táncolva, a stressz nyomása alatt tudnék igazán teljesíteni!... Minden így nyert perc, óra, nap ajándékként élhető meg, melyet azonban mélységes fáradtság és bűntudat követ.

   Ki időt nyer, életet nyer. Vajon nem ez lenne-e végül is a tudatalatti indítóok?... Gyanús.

Facebook és függőségi állapot

   Kis belső mosollyal, sőt, némelykor egyetértéssel olvasom többek kritikáit a facebook-kal kapcsolatban. Felületes olvasásra ingerel, többnyire megelégszik a látogató a képek (szintén felületes) megpillantásával, mert a publikáció-zuhatag állandó és végtelen.

   Van, aki határozottan elzárkózik a gondolatától is, hogy netán hatása alatt lenne, miközben állandóan jelen van, alig kiforrott ötleteit, esetleg életének, gyerekeinek, kedvenc háziállatának legkisebb rezzenését is megörökíti és a közönség szeme elé tárja... Közben lázasan számolja a befolyó lájk-mennyiséget. Mert ugye, ez a legfontosabb: kinek, mennyi lájk jelzi a népszerűség barométerén a létezés fokát.

   Milyen hatással lehet az önbecsülésre, az önbizalomra, miért van olyan nagy kommunikációs inger alá vetve a legtöbb felhasználó? Egyre inkább kutatások tárgyává lesz a közösségi médiák hatása, mióta berobbant milliók életébe. 

  Egyértelműen azoknál áll fenn a legnagyobb függőség, akiknek önbecsülési szintje meglehetősen alacsony és mások véleményének van kiszolgáltatva. Bizonyos drogfüggéshez hasonló állapot alakulhat ki, melyet állandóan "táplálni" kell, különben depressziós megvonási tünetek léphetnek fel.

   A facebook és a többi közös média a társas lét illúzióját kelti: valaki mindig jelen van és reagál(hat), legalábbis ennek potenciális lehetősége létezik, s a pozitív reakciók balzsamként hatnak az öbizalom sebeire. Nem vagyunk egyedül a végtelen világegyetemben, sőt, még pillanatnyi elismerés, csodálat illúziója is ölünkbe pottyanhat. Ez pedig ösztönző lehet a sántító önbizalom számára, kibillenthet a tehetetlenség bénító állapotából.

   Hogy ne maradjak a kissé gyáva el nem kötelezettség általánosító szintjén, hogy is állok mindezzel én magam?

   Hát igen, látogatom a facebook-ot. Publikálok is, meg is osztok rajta ezt-azt, ha nem is horribilis mennyiségben, és a témákat is próbálom megszűrni. Nem vagyok elég képmutató ahhoz, hogy azt állítsam, nincsenek rám hatással a lájkok, szívek és egyebek. Örülök, hogy van, akinek tetszenek kis irományaim, képeim, az őszinteséget megelőlegezem nekik, hisz senki sem kötelezhető e gesztusra. Nekem pedig kis adag dopamin-hormont fecskendeznek sántító önbizalmamra, hogy újra próbára tegyem magam.

Toulouse-Lautrec képei között

   Túléltem az elmúlt hetet, kicsit cseppfolyós állapotban ugyan, makacs visszérgyulladással, vállfájással, fáradtan, de túléltem! Sőt, nem sajnálom a plusz erőbedobást, amit kívánt tőlem, nem éppen a legjobbkor, de bőven kárpótolt érte.

   Szombatra nagyméretű tiltakozó felvonulást hirdettek a szakszervezetek a kormány nyugdíj-tervezete ellen. Ezért nem mertem vonattal menni Párizsba, mert nem volt biztos, hogy az utolsó pillanatban lesz-e vonatom oda-vissza. Másrészt pedig, bár fiam felajánlotta, hogy eljön értem a pályaudvarra (Gare du Nord), amelyet békésebb időkben is nehéz autóval megközelíteni, nem akartam még hét végén is ezt a plusz terhet rátenni. Inkább úgy döntöttem, hogy autóval megyek. 

   Vasárnap reggel 10-kor elindultunk Párizs szívébe, a Grand Palais-ban rendezett nagyszabású Toulouse-Lautrec-kiállításra. Kicsit féltem a több mint egy órás tiporgástól, bár pontos időre lefoglalta a fiam a belépést, sorban állni nem kellett, de a termekben alig lehetett a képekhez hozzáférni, s méginkább előttük révedezni. Két szinten  -  s mindegyiken több teremben is  -  egészen nagy terjedelemben adott képet a kiállítás a festő rövid életű munkásságáról, a tehetséges kamasz első képeitől az érett művészig.
   Nem részletezem Henri de Toulouse-Lautrec életútját, belefér e két dátum közé : 1864-1901. Öröklött betegsége miatt (a szülők többrendbeli rokonházassága folytán) nem lépte túl a 152 cm magasságot, de tehetsége óriássá tette a 19. sz-i festészetben. Bár 37 éves korában elvitte az alkohol és a szifilisz, több mint hétszáz festmény és majd ötezer rajz maradt utána, nem számítva a litográfiákat, akvarelleket és a plakátokat.
   Amikor a délvidéki Albi városából Párizsba ment alig 20 évesen és belevetette magát a 19. sz. végi bohém művészvilágba, a kabarék, bordélyházak világába, ahol rengeteg modell állt rendelkezésére, s a prostituáltak között meleg fogadtatásra talált: engedték bepillantani "munkájuk" kulisszái mögé, valósággal kényeztették... 
   Tudvalevően (mert már többször is ecseteltem) hozzám rajzai állnak közelebb, éppúgy, mint Egon Schiele esetében is. A csodálattól megrendülve hosszasan álldogálltam egy-egy rajza előtt, szinte "átéltem" a pillanatfelvételként néha alig feldobott, s mégis oly csodálatosan pontos kontúrokat, az alig jelzett fekete kesztyűt vagy fekete harisnyát, a bonyolult pózokat, melyek közül valószinűleg néhányat fényképfelvétel előzhetett meg. S Agnès, a menyem nagy örömet szerzett spontán megjegyzésével, amikor azt mondta, hogy én is efajta rajzokat csinálok... Hát igen, válaszoltam pironkodva, csakhogy az én nevem nem Toulouse-Lautrec...

a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött kép

Mese, mese, meskete...

   Vasárnap estefelé írtam egy mesét, sőt, hamarjában illusztráltam is. Gyerekkorom óta nem fordult velem elő. Az ötletet a fák szimbólikájának tanulmányozása szülte.

   

A fák tudvalevően az emberiség egész történetét végigkísérik, különböző vallások is magukévá tették, mitológiájukba olvasztották őket. Hogyne tették volna, hiszen a fák egyszerre kötnek össze bennünket a rejtélyes földalatti világgal és végtelen magasságokba nyúló ágaik segítségével egy másik nagy titokkal, miközben helyükről nem mozdulnak el. Századok türelmes tanúi lehetnek. Van, akinek még az is rémlik, hogy a "beszédüket" meg tudja fejteni, sőt, kommunikálni képes velük. Szerény magánvéleményem szerint elég, ha hisz benne valaki, mint annyi másban... Ez a fajta hit legalább ártalmatlan.

   A mesém is erre a találkozásra épül : egy félénk kisleány és egy faóriás véletlen találkozására. Az óriás váratlan bizalmat ébreszt a leánykában, olyannyira, hogy az önkéntelenül hozzásimul és kérges fülébe suttogja búját-baját, amit még szüleinek, testvérének se mondhat el, attól félve, hogy kinevetik. S hogy, hogy nem, a fa válaszol, de oly halkan suttogva, hogy csak a kislány hallhatja meg (nomeg én, de nem árulhatom el...) Mindenesetre a leányka könnyű szívvel folytatja útját.

   A fák lélegezni segítenek, melegítenek, hajlékot, táplálékot nyújtanak, árnyékot adnak, békehírt hoznak... és sorolhatnám még tovább. Sőt, ahogy az ábra mutatja, néha-néha megnyugvást hoznak a háborgó léleknek...

Ráolvasások

   Minden évben imétlődő ritmus. Aki fárasztónak találja és szívesen kitörne belőle, unja a mindenhonnan áramló, kevés eredetiséget, változatosságot kínáló jókívánságokat, annak csak szeretném csendesen megjegyezni, hogy addig jó, amíg áramlanak... Amíg élünk... Amíg megtehetjük, hogy kivárjuk a terített asztalnál, pezsgős pohárral a kezünkben  -  ha lehet, nem egyedül!  -  az éjféli 12-ik óraütést és összeölelkezhetünk... Amíg béke van és betevő falat, meleg körülöttünk és bennünk. 

   Igen, rituálé ez, mely támpontot jelent a rohanó években, perspektívát nyújt, segít az idő múlásának érzékelésében, családi, társadalmi összetartó erő, még akkor is, ha nem engedelmeskedik neki mindenki. Ha nyűgnek érzi a jókívánságok kötelező körtáncát, képzelje el egy pillanatra az életét a néha tehernek érzett rituálék nélkül. Karácsony, Szilveszter, Húsvét, Anyák napja, születés- és névnapok stb. nélkül (akarattal nem beszélek a sok kereskedelmi célzatú, mesterségesen szított ennek-annak a "napjá"-ról!). 

    Anne barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy ha csak ketten is, de töltsük együtt a Szilvesztert. A karácsonyi vendégeskedések után úgy határoztunk, hogy az idén nem lesz húsétel, hanem bőséges apéritif (amihez Anne-nak kiapadhatatlan a fantáziája) és könnyű lazacos előétel, majd szünet a "Trivial Pursuit" társaságában és végül finom gyümölcsös édesség, elejétől végig pezsgővel, majd kávé. Fél kettőig tartottunk ki. 

   S nem utolsó sorban, elhangzottak az őszinte, szívből jövő antik "ráolvasások", melyeket most megismétlek minden engem is olvasgató, szívemnek ismeretlenül is kedves látható és láthatatlan látogatómnak:

Kívánom, hogy jó egészség kísérjen benneteket! 

Hogy szívetek melege legyen magatok és a körülöttetek élők menedéke!

Kísérje mindennapjaitokat pezsdítő érdeklődés az élet minden rezzenése iránt!

Egyszóval: legyetek boldogok!