Kísértet a múlt századból

   Amikor egy kísértet látogatása egyszerre édes és fájdalmas... Azt hiszem, ezt nevezik "édesbúsnak", számomra mindenesetre megfelel annak az érzésnek, mely rám szabadult szombaton délelőtt, rádióhallgatás közben, mialatt egészen prózai módon zöldséget pucoltam az ebédhez. Meg is írtam azonnal mindkét "blognyelvemen" és feltettem egyenesen a Facebook-ra. Nem akartam, hogy ez a ritka, szokatlanul kellemes, s ugyanakkor fájó érzés, mely egycsapásra minden erőt kivett belőlem, elmúljon hirtelen, ahogy jött... Le kellett jegyeznem azon frissiben, hiszen az írás ilyesmire való, hogy rögztísük, ne hagyjuk elveszni tűnékeny kincseinket.

   Nem nyújtottam hosszúra a kétnyelvű, csak a lényegre törő "széljegyzetet". Meglepődtem a gyors reakciókon, hiszen nem volt időm létező jó fordításokat keresni Puskin költeményéhez, egyszerre magyarul és franciául. Legalábbis egyik felmerülő változat sem elégített ki és inkább elnapoltam a bővebb kifejtést. Másrészt idegenkedtem tőle, hogy ezt a villanásként megélt érzést hosszú leírásban oldjam fel, azaz "hosszú lére eresszem"...

Я вас любил: любовь еще, быть может,

В душе моей угасла не совсем;

Но пусть она вас больше не тревожит;

Я не хочу печалить вас ничем.

Я вас любил безмолвно, безнадежно,

То робостью, то ревностью томим;

Я вас любил так искренно, так нежно,

Как дай вам бог любимой быть другим.

A mindössze nyolc soros verset a legutóbbi francia űrhajós, Thomas Pesquet szavalta el a rádiós beszélgetésben. Enyhe francia akcentusa miatt pár másodpercig nem is kaptam el, hogy oroszra váltott át, sőt mitöbb, az orosz költészet egyik gyöngyszemét, egy Puskin verset szaval, melyet kívülről tudok már vagy 60 éve!...

   Hosszú lenne taglalni, miben rejlik Puskin költői nyelvének titka, de tény, hogy mindig elcsodálkozom az érzésen, ami elfogja az embert, ha eredetiben olvassa. Annak idején, kb. 20 éve, folyóiratunk egyik számát Oroszországnak szenteltük (a párizsi könyszalon díszvendége volt), s nagy részét én írtam, szerkesztettem. Többek között újra fordítottam Puskin : Hóvihar ("Метель") c. novelláját, mely létezett ugyan franciául, de hiányzott belőle Puskin klasszikus nyelvi egyszerűsége és tiszta zeneisége. Úgy éreztem, meg kell próbálnom visszaadni franciául is...

Nyári kincsek

    Az idén júliusban Szegeden jártunkban  -  én az Árkád nagy könyvesboltjába, a Libribe menekültem a tűző nap elől,  -  igyekeztem megtartóztatni vásárlási ingereimet. Könyvhegyek várnak rám elolvasatlanul, franciául és magyarul egyaránt. Mióta a szemműtéteken átestem, az esti ágyban olvasás nehezemre esik. Feldagadt kék-vörös színű jobblábam sem kívánta különösebben a gyaloglást.

   Úgy tűnik, jól megugrott egy év alatt a könyvek ára. Három könyvet vettem, 3 Ft híján 16000-be kerültek... Nem tudom, a jövedelmek követik-e az árak emelkedését? Persze azt sem, hogy a magamfajta nyugdíjas mennyi könyvet tudna magának venni (csak a nagyobb alkalmakra is), miután az életbevágó számlákat kifizette?...

   Az egyik Márai "Füveskönyv"-e a Helikontól. Már rég el akartam olvasni. Még nem került rá a sor, de már itt-ott belekóstoltam. 202 eszmefuttatást tartalmaz. Tudom, hogy nem egyfolytában, hanem szemezgetve fogom elolvasni. Néha Montaigne-re emlékeztet.

   A legnagyobb "falat" az Eszterházy-interjúk válogatása "Vanni van" címmel, a Magvető kiadásában. Alig várom, hogy belemerülhessek a 330 oldal olvasásába. Amúgy is szeretem a jó beszélgető könyveket érdekes, nagy alkotókkal, ha hozzáértő kérdezőt  -  vagy inkább beszélgető partnert  -  kapnak, akik mélyenszántó gondolatok születéséhez is képesek bábáskodni...

   Végül, de elsősorban megvettem Bánki Éva "Apjalánya" című regényét. Szeretem Bánki Éva írásait, bár nem mondhatom, hogy elég jól ismerem. Ha a Neten meglátom, megállít. Tetszik személyes hangja, ahogyan ő maga is beleszövődik írásaiba, saját hősévé, "nyersanyagává" alakul. Miközben apja állandóan nyüzsgő, valami elől folyvást menekülő, nyűtt balonkabátban, kopott biciklin illanó alakja után kutat, reméli, hogy az apa ki nem mondott rejtélyeinek megfejtése saját életének megoldatlan kérdéseire segít választ találni. 

   A regény másik fő szereplője a kor, a hetvenes, nyolcvanas évek, kilencvenes évek vidéki városa, Nagykanizsa, a hajdani  -  Monarchia-beli  -  művelt, kispolgári Kanizsa, ahol mindenki énekelt, de "hetvenöt év múlva az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, már nem ment. A zene meghalt a torkukban." A rendszerváltás szomorú összegzése szerint az új világ elpusztította a régit, de nem teremtett helyette élhetőt.

   

    

A negyedik...

    Hogyan? Már január 30-a van? Egy napom maradt a magamnak tett ígéret teljesítésére. Ez lesz a 4. e havi bejegyzés. Egyébként pedig mindenki tegye, ahogy neki jólesik. Irnivaló mindig akad, a vágy pedig még a témánál is makacsabbul sarkall, nem hagy békén. Hiába figyelmeztetem többször is : mire jó a szavakat szaporítani? Talán még a Csendes óceánt is el lehetne velük rekeszteni... Kapok ugyan néha számomra nagyon értékes visszajelzéseket ismerős és ismeretlen olvasóktól, akik azzal biztatnak, hogy ezek az általam kibocsátott a tétova "jelek", melyeket kifogtak a nagy Világhálón, olykor visszhangot keltenek bennük, megrezdítenek valami titokzatos húrt... Szeretem a véletlen effajta rejtélyes lépéseit, melyek sem parancsra, sem könyörgésre nem működnek, csakis a játékos véletlen szeszélye vezérli őket.

   Az előbb beszéltem telefonon Lucienne-nel, akiről már többször is írtam. Több sikeres regény van mögötte, most mégis kiadót keres. Közben szóba került a januári szezonban megjelent 5-600 regény és fogadtatásuk. Egyes könyvesboltok tiltakozásul visszautasítják az újabb és újabb szállítmányt : egyszerűen nem tudják az előzőeket sem áruba bocsátani, máris jön a friss érkezés. S akkor mit mondjanak a kritikusok, akik nem férnek otthon a tiszteletpéldányok halmazaitól, miközben a közönség egyre kevesebbet olvas...

   Javasoltam neki a saját használatra kovácsolt elvemet : semmi kedvem beállni a kiadóra vadászók végetérhetetlen soraiba, szenvedni az elkerülhetetlen visszautasító válasz miatt. Irjunk azért, mert az írás maga jót tesz velünk. Kimondatja, amit szinte magunk se tudtunk igazán. Megajándékoz a szavakkal játszadozás egyedi örömével, sőt mi több, hatalmával. Mert ugye, mire is jó az irodalom?... Semmire, csupán élni segít.

Botladozom...

    Még csak d.u. fél 5 körül járunk, s máris sötétedik. Lehangoló. Azzal próbálok vígasztalódni, hogy röpke 3 hét se kell, máris növekedni kezd majd  -  igaz, cseppenként  -  a Fény napi adagja, s vele szerotonin tartalékunk !  Maga a tény is felvidít egy kicsit... 

   Addig is... Benne vagyunk a karácsonyi előkészületekben. Hol lesz az ünnep a gyerekekkel? Valószínűleg az idén nálunk, megosztva Agnès szüleivel. Az ajándékok beszerzése körüli fejtörőt nem részletezem, évről-évre bonyolultabb, hiszen nem akarom magam ismételni, s nőnek a gyerekek is. Míg játékra vágytak, bizonyos tekintetben könnyebb dolgunk volt. Kb. 12-14 személyről lesz szó. Egyrészt öröm számomra az ajándékok kitalálása és beszerzése, ugyanakkor egyre fárasztóbb. Ha arra gondolok, mi lesz belőlem akár 5 év múlva (ami látszólag nem hosszú táv, de én már azt is kétkedve centizem...), most még örülök, ha kitelik tőlem az ünnep a megszervezése és lebonyolítása. 

   

Lassanként beleízelődhetnék az öregedés stációinak taglalásába, de olyan pontosan, ízesen, olykor meglepett, máskor rezignált öniróniával, ahogyan azt Illyés Gyula remekelte meg a "Kháron ladikján" című művében (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, még a moszkvai magyar könyvesboltban vettem 59 kopejkáért !) úgysem tudnám. A múltkoriban eszembe jutott a könyvecske, ott lapul az íróasztalom egyik üregében. Csak a kezem kell kinyújtani érte. 

   Hogy miért jutott eszembe ? Hát ezért:

   " - A pizsamák ! Hol vannak ?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

   - Miféle pizsamák ?

   - A két ötliteres !

   - Pizsamák ?!  -  a mindig türelmes, kedves, gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

   - A demizsonok !"

Hát igen. Nyelvbotlás, szóbotlás. Azelőttről ilyesmire nem emlékszem. Nem aludtam volna eleget?... Vagy csak az a fránya homokóra csuklott egyet. 

Esős hét : még egy!...

   A résnyire nyitott konyhaablakon át hallom egy rigó tétova csipogását... Egyszer csak látom : tőlem pár méterre, a terasz szomszédok felüli falára telepszik egy gerlepár. Méricskélik egymást, nyilván érzik a tavasz hívogatását. Melyik lehet a "fiú", melyik a "lány"? Olyan egyformák! Egyszer csak szabályos csókolózásba feledkeznek, majd se szó, se beszéd, áttérnek a befejező aktusra. Ezennel megtudom, melyik volt a "fiú"...

   Csepereg az eső, szombat óta ismét felhőbe burkolóztunk. Fiam felkiáltása szívből jövő, amikor vasárnap éjjel 11 felé megérkezik hazulról : "Hogy lehet ezen az égtájon kibírni? Nálunk (Párizstól kicsit délebbre) egész hétvégén ragyogóan sütött a nap!" Csak mosolygok rajta, hiszen itt lakott ő is 10 évig, mielőtt Párizsba költözött volna, hogy a Sorbonne-on befejezze tanulmányait és elkezdjen dolgozni. S ha néha búskomorságról panaszkodtam a szűnni nem akaró felhőtakaró, a fényhiány miatt, túlzásnak érezte... November óta van benne része bőven. 

   Csütörtökön a délután jó részét egy idősek otthonában töltöttük 4 színjátszó barátnőmmel. Az otthon maga kellemes, nagy ablakokkal, zöld növények dzsungelével. Annie szervezte a felolvasást, a 4 magányos nő monológját életük alkonyán, mely 2018-ban került először bemutatásra (lien ici). A közönség legidősebb tagja 101. évét tölti május elején, de meglepő szellemi frisseségről tett tanúságot. El is mesélte élete egyik fontos epizódját, melyet a felolvasás ébresztett fel benne... Nagyon kellemes délután volt. A közönség egyhangúlag kérte, hogy hamarosan menjünk hozzájuk vissza! 

       

Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

A kis piros könyv (de nem Mao-tól!)

    Mire magyarul is meg tudom írni a piros fedelű kis könyv rövid, ám fontos történetét, nagyjából lecsillapodott a körülötte felgyűrűző érzelmi hullám. Leginkább persze bennem gyűrűzött szombat-vasárnap. Minden "első" (szerelem, randevú, csók, születés, repülés, csalódás, gyász stb.), mélyen bevésődik emlékezetünkbe, részévé válik azoknak a kis útjelző karóknak, amelyek eligazítanak bennünket útunkon. Magam is csak az emberiség közös útját követem...

   Ez az első könyvem. Lehet, hogy az utolsó is. Ki kezd írói karriert 75 éves korában?...

   Emlékszem, G-t látszólag meg se legyintette egy új könyv érkezése  -  még talán a legelső sem -  én lapozgattam meghatottan, élveztem friss nyomdafesték szagát. Amikor említettem neki, azt felelte, hogy ha belenézne, rögtön javítani valót találna rajta, őt pedig máris az új, a megírandó érdekli. Érezte, hogy soha nem lesz ideje mindet megírni, nem engedhette meg magának a pihentető és elégedett szemlélődést.

   Amint megérkezett szombaton a kiadótól a 30 példányt tartalmazó kis csomag (benne kettő a szerzői, a többi letétben), kibontottam, letettem az asztal kék-sárga kockás terítőjére a kis halmot, s valahányszor elmentem mellette, gyors pillantást vetettem rá, anélkül, hogy fellapoztam volna egyet is. Hozzá kellett szoknom a gondolathoz. Vannak anyák, akik a szülés után sokáig nem bírják kezükbe se venni újszülött csecsemőjüket (dépression post-partum).

   Kezdem G. reakcióját átérezni. A könyv létezik, egy idegen jóvoltából, akivel soha nem találkoztam. A szöveg maga vívta ki létezési jogát, a szerző ismeretlen maradhatott, nem lévén más érve, mint a mezítelen szöveg. A kiadó is kisméretű, akár a könyv. Vagy akár az én ambícióim, melyeknek első hajtása lett. Erőszakot végeztem magamon, de az idő kezdett fenyegetően felgyorsulni. Ideje volt legyőzni legendás nehézkedési erőmet. 

Két mai vers - néha jó lenne költőnek lenni...

 

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

A "szezon" első irodalmi estje

    Amig kiolvad a két szelet lazac, amit az imént vettem ki a mélyhűtőből, gyorsan elkezdem a soros bejegyzésemet. Jobb lenne pedig, ha a leves főzésére szánnám el végre magam. De mit tegyek, az írás sokkal jobban vonz és többet tesz a kedélyem felvidítására, mint a főzés!  Arról nem beszélve, hogy senki és semmi sem sürget : a magányos élet szabadságának kis ajándéka kárpótlásként. Egy hete jöttem vissza a gyerekektől, de úgy érzem, mintha el se mentem volna. A régi beidegződések hamar visszatalálnak!

   Igaz, hogy ezen a héten 3 gyűlésen is voltam. Többnyire este zajlanak, tekintettel a még aktív résztvevőkre. Pedig este nem szívesen mozdulok ki (nappal se nagyon!...), ráadásul a sötétben nem látok már jól vezetés közben, főleg ha esik az eső és csillognak a víztócsák az autólámpák fényében. Ilyenkor szinte nem is látni a zebrán kívül fegyelmezetlenül át- átfutó gyalogosokat.

   Mindhárom összejövetel (kedd-szerda-péntek este) érdekes volt, de csak a harmadikat említem részletesebben, mert irodalmi estéink feltámadását jelezte. Hála Muriel barátnőm kifogyhatatlan energiájának, vagy húszan jöttünk össze nála, hogy Pierre (nyugdíjas irodalom tanár) felolvashassa az évek során fiókba gyűlt írásaiból készült válogatást. Pierre nagyon bizalmatlan a technika vívmányai iránt, az Internetnek közelébe se megy. Bár csoportunk oszlopos tagja, értesítése mindig körülményes a programjainkról, de vesszük a plusz fáradságot. Másfél órán át élvezte a közönség a  "Kitalált emlékek" című összeállítást, a valóság és a fikció határán mozgó történeteket.

   A felolvasás után a résztvevők által összehozott sós és édes ízekből készült válogatás következett, finom borokkal megöntözve. Én ugyan se nem ettem, se nem ittam, mert pár kiló plusz felesleg jött össze rajtam az év végi ünneplések, születésnapok következtében. Nomeg nehéz egyszerre enni és beszélgetni, s ez utóbbit még jobban szeretem.

a közönség egy része

Pierre (és a háttérben Annette aki segített a felolvasásban)

   

Fázós őszben forró este...

    Kinn 6° fok van, szívósan csepereg a széllel kísért őszi eső. Sebaj, egyelőre nem tudja a nulla alá préselni a hangulatomat : rózsaszín felhőcském, melyen péntek este óta üldögélek és ahonnan még mindig nem akaródzik leszállni, valahol az ólomszürke égbolt takarója fölött lebeg!

   Tulajdonképpen szeptember óta készültünk  erre a péntek estére. Evelyne barátnőm talán jobban izgult, mint a szerző (én) és az öt előadó. "Feladta" az egész földszintet nekünk és a meghívóra összesereglett 35 személynek, akik közül én kb. a felét ha ismertem... Az ún. "spanyol fogadó" mintájára zajlott az esemény, ahova mindenki hoz valami enni- vagy innivalót, s amit a szellemi táplálékok után közösen elfogyasztunk.

   A közönség fogadtatása felülmúlta legmerészebb vágyainkat, mint ahogy az előadók is felülmúlták a próbákon nyújtott teljesítményüket! A végén pedig Benoît (Evelyne egyik lányának férje) több mint egy óráig gitározott a közönség rögtönzött  kíséretével. Éjfél körül oszlottunk szét.

   Összeállítottam egy csokrot 16 mikronovellából, melyeket még 2010-11 táján kezdtem írni, hirtelen támadt fikciós vágytól vezérelve, mert valahogy lelkem mélyén élt valami halvány gyanú, miszerint a kitalált, teremtett figurák, történetek teszik igazán próbára az írói vénát (ha van egyáltalán), mintsem képzelőerő híján önmagunk kissé köldöknéző "elmesélése"... Természetesen manapság már alaposan árnyaltam ezt a radikális állásfoglalást, főleg, ha igazat adok G-nek, aki szerint az író a stílusban mutatkozik meg.

   Egyszóval, írtam akkoriban harmincvalahány kis történetet, blog szabványra méretezve (2-3000 jel), nehogy kifáradjon az esetleges olvasó, akit általában elijeszt egy kép nélküli hosszabb szöveg. A rövidség amúgy jó korlát: nem adhatjuk át magunkat a fecsegő szócséplésnek, muszáj csak a lényegre törekedni, azaz frappánsan felállítani a szituáció díszleteit, a történet kereteit, szereplőit, helyet adva az olvasónak a szándékos hézagok kitöltésére, és lehetőleg meglepő csattanóval zárni a történetet. Persze mindez inkább ösztönös, mint szándékos folyamat.

   Tovább nem is "magyarázom a bizonyítványom"... A francia nyelv befogadott,  fokozatosan elsöpörte a magyar irodalmi nyelv iránti, egy néhai kritikus mondattól született kamaszkori gátlásaimat. Máig sem múltak el, makacsul megmaradtak bennem, túlélve a kritikus mondat szerzőjét is... 

Szerény, de nem komolytalan filózások

    Kinn szépen süt az őszi nap, kicsit sápadóban, hűvösen, de tulajdonképpen megnyugtatóan, mert megfelel az emlékeinkben lerakódott ősznek, a nyomasztó, homályos előérzetek helyett, melyeket ijesztő klímaváltozásaink sugallnak... Előttünk a sok bizonytalanság a közeli és távoli jövőt tekintve. Ma van Jacques temetése, 97-ik évében halt meg, s az utolsó időkig részt vett irodalmi estjeinken, hűségesen, sokszor készítve egy tál krumplis salátát a közös asztalra.

   Miért, miért nem, nagyon megszaporodtak a többé-kevésbé hivatalos gyűlések. Előfordult valamelyik szombaton, hogy délelőttre és délutánra is esett egy-egy. A délelőttit le kellett mondanom; bevallom, amúgy se vagyok oda a gyűlésekért, sokszor kifárasztanak a szócséplések. Szerencsére többnyire fontos és tartalmas összejövetelekről van szó, amelyekről azzal az érzéssel távozik az ember, hogy gazdagabb lett valamivel: gondolatokkal, emberi melegséggel, mely segít a továbblépésben. Amikor úgy érezzük, hogy nem az elhallgatott, esetleg hátsó gondolatok uralják a légkört, hanem közös tépelődésről, valamiféle "tudat", "felismerés" kidolgozásáról van szó, életünk, létezésünk kérdéseiről, helyünkről a világban, esetleg a világmindenségben, még pedig mindenféle dogma, kinyilatkoztatás nélkül. Ezeket a "nagy kérdéseket" aztán lebonthatjuk kisebbekre, és eképpen az elvont és a konkrét között lavírozhatunk vég nélkül, keresve a választ lehetőségeink korlátain belül. Hogy mik ezek a kérdések? Hát pl. a "tolerancia". Hogyan férhetnek össze különbségeink anélkül, hogy ellenségekké kellene válnunk? A külső és belső egyéni szabadság, mely számomra az egyik legizgalmasabb, legfontosabb téma, mégpedig a társadalom kötelékei között. Folytathatnám a sort, mindenki folytathatja, aki szeret elgondolkodni az élet dolgain. Végül pedig megmutatom a kb. 50 oldalas könyvecském levonatának címlapját, melyben a felolvasásra kerülő 16 mikro-novellát gyűjtöttem össze. 

   

Hangulatos összejövetel kávéval, teával és 15 novellával

    Annie Ernaux francia írónő kapta meg az idei irodalmi Nobel díjat. 82 éves, remélem tud majd örülni az elismerésnek még jónéhány évig.

   Nem tartozik kedvenceim közé, de azért örültem az eseménynek. Akkor is, ha jól  tudom, hogy nem a díjak adják meg egy író nagyságát : hány Nobel díjas nevét takarta be az idő hordaléka, s hányan maradtak fenn díjak nélkül is!

   Az én délutánom másfajta örömöket hozott, emberközelibbeket, minden ünnepélyességet nélkülözőket, de egy ponton mégis találkoztak Annie Ernaux-val : írásról volt szó. Összegyűlt nálam a november végére tervezett felolvasó est 4 szereplője (az ötödik aznap foglalt lévén, már a múlt vasárnap eljött). Előre kiválogattam, kiosztottam 15 mikroszkopikus novellát, a sorrendet is megterveztem nagyjából, amelyben november végén majd olvasásra kerülnek közönség előtt. Sőt mitöbb, még az eljövendő cím is beugrott az utolsó pillanatban, egységbe vonva  a meglehetősen heterogén válogatást.

   A felolvasók nagy része nem ismerte szövegeket. 2010-12 között íródtak, afféle "fikcionális hullámban", nem tudom, miért, de akkoriban "kitalációra" volt igényem, kedvem, mintegy átvéve az anyaggal szemben a szobrász szerepét. A történetek mélyén csaknem mindig van egy valóság-mag, egy motívum, mely velem esett meg, esetleg valaki mással, aki elmesélte nekem élete egy meghatározó epizódját, amit aztán kedvemre átdolgoztam. Legtöbbször csak az én fejemben létezett a történet hajszálpontos élességgel, a kontúrokat, élesebb vonásokat gondosan elmosogattam, mint rajzolás közben, hiszen engem az írás és rajzolás szinte egyszerre ejtett rabul, sokáig párhuzamosan, de máig is elválaszthatatlanul. Az írnivaló képekben, ízekben és illatokban jelenik meg előttem szinte minden érzékszervem közreműködésével, s ezeket a képeket aztán már csak meg kell eleveníteni, átadni a szavak segítségével.

Örömteli dolgos csütörtök délután

   Csütörtök délután eleredt az eső és késő estig permetezett szép egyenletes, kitartó ritmusban, pont úgy, ahogy már régóta vártam és reméltem. A kertnek nyilván ennél sokkal többre van szüksége, de ahhoz képest, hogy egyes délebben fekvő helyekre az ivóvizet is úgy kell szállítani, mert hónapok óta nem esett egy csepp sem, folyók apadtak ki, már ezt is értékelni kell. Visszagondolok a nem is olyan távoli időkre, amikor napsütéses nyárért esdekeltem... Most meg alig merek kimenni a teraszra napközben, olyan perzselő a forróság! Hiába, legjobb mindenben az arany középút, az egyensúly. S úgy tűnik, mai világunkban éppen ez az egyensúly van felborulóban...

   Csütörtökön kora délután eljött egyik barátnőm: nagy munka várt ránk. Pár éve megözvegyült, túl van a 80-on, de fizikai és szellemi frissesége majdnem érintetlen, valaha biológiát tanított. Számomra van egy ritka, nélkülözhetetlen tulajdonsága: sasszeme azonnal észreveszi a legkisebb hibát, elütést, figyelmetlenséget egy szövegben, kiváló nyelv- és bizonyos stílusérzékkel is rendelkezik. Valahányszor publikálás, nyilvános felolvasás előtt álltam, mindig megkértem, nézzük át együtt az irományaimat. Nem akarja, hogy elmondjam, de engem nem zavar, ha bevallom, hogy nem vagyok tévedhetetlen, hogy ezt a szépséges, szigorúan szabályos, ugyanakkor rugalmas, az idegen számára sok csapdát tartogató, a közeledés elől szeszélyesen elillanó francia nyelvet életem végéig tanulmányoznom kell. Szerencsére szeretem az állandó készenléti állapotot, sok örömöt rejteget (ráadásul befogadónak mutatkozott irántam, nem fejezte le idő előtt irodalmi ambícióimat...).

   M. (sok M-mel kezdődő barátnőm van!) fáradhatatlan, elkötelezett biztatóim közé tartozik. Nem győzi hangoztatni (ha előttem mondja, legszívesebben elbújnék egy egérlyukba is, ki tudja, miért...), hogy jobban írom és beszélem a francia nyelvet, mint a legtöbb francia, aki az anyatejjel szívta magába... S hogy többnyire semmi javítanivalót nem talál. (Remélem, nem tűnök túl szerénytelennek, hogy idéztem.) Megnyugtat, ha átolvassa őket ilyen fontosabb alkalom előtt és rámondja az áment. Ugyanakkor azt is láthatom, hogy a nyelvhelyességen túl, irodalmi szempontból milyen hatást tesz rá, mint olvasóra, esetleg hallgatóra (amiben természetesen a felolvasó színészeknek is nagy szerepe van!), mert tudom, hogy véleménye értő és igényes.

   4 órán keresztül dolgoztunk megállás nélkül, ő egy pohár friss víz mellett, én alig tudtam egy kávé erejéig felállni. 12 rövid novellát néztünk át. Kb. 1 órás felolvasásnak kellene belőlük kikerekedni. Ahogy magam ismerem, az utolsó percig csiszolgatni fogom őket. A pihent szem mindig talál jobb megoldást.

Körhinta

    Nehezen tudok leszállni a tegnapi nap (de szinte az egész hét!) ringlispiljéről! Micsoda feszültségekkel, pozitiv energiákkal feltöltött napok voltak! Ráadásul már az előző hét se volt banális, de úgy látszik, lehet még feljebb srófolni a hangulatot, főleg ha a viszonylag magas napi kortizon-adag (fogbeültetés miatt) is közrejátszik benne. Hozzáteszem még az abszolút kék eget, a ragyogó napot, mely már egy ideje ajándékozza magát számolatlanul. 

   Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?...

   A szerdai második implantációra nem térek ki hosszasabban: 1h45 perc megszakítás nélkül, sok-sok érzéstelenítő beszúrással  -  biztos, ami biztos, bátorítottam is rá az orvosomat  -  de a végén nem az operációtól, hanem a szúrások helyétől szenvedtem jobban, mintha órákig egy sündisznót kellett volna megpróbálnom lenyelni... Ezúttal bevettem 2 szem fájdalomcsillapítót: egyet délután, egyet lefekvés előtt úgy 2-3 óra felé... Soha nem tekintettem magam hősnek.

   Pénteken ebédre voltam hivatalos: barátnőm, Evelyne foglalt hármunknak asztalt (segítettünk a költözésben, s én még a kórházba is vittem párszor szemműtétjekor: ezt akarta barátian és forrón jelezni vele). Mit tudok én majd enni egy vendéglőben 2 napja operált szájjal? Mindenre van megoldás: az otthoni pépes "leves-yoghurt-püré" menűt felváltottam tatárbifsztekkel, a névvel maradjunk legalább a családban, bár magyar rokonságom nem bírja lenyelni a nyers, de még az enyhén véres húst sem. Én viszont imádom, már majdnem 50 éve. Kenyérbélre kenve sikerült megenni és nagyon finom volt! Sőt, még egy félrelépést engedélyeztem magamnak: desszertnek egy finom kávés-karamelles krémet választottam, itteni specialitás, bár emelkedőben levő cukrom tiltja...

   Igen ám, de este még várt bennünket egy újabb esemény, mondhatni a nap csúcspontja: irodalmi estjeink újraindulása! Az utolsó nálam volt: 2020. február 14-én... Ezúttal Muriel barátnőm szervezte nappalijában, ahol kb.16-an jöttünk össze, maszk nélkül, de legalább 2-3-szor beoltva. Hogy is fejezzem ki: a bologság (igen, több mint öröm!) tapintható volt! Muriel bemutatta most megjelent kis verseskötetét, majd következett az ún. "nyitott színpad", vagyis az adott témára mindenki hozhatott szöveget, esetleg saját tollából is, ha volt neki. 

   A téma a gyerekkor volt, nehéz időkben vissza lehet vonulni védőfalai mögé. Muriel hívására én kezdtem. Franciául többször írtam már róla, elismerem, bizonyos irodalmi igénnyel, s az eredménnyel  -  ha óvatosan is, de bevallom  -  elégedett vagyok néha. 3-4 rövidet olvastam fel, hogy ne monopolizáljam az időt. Mit mondjak: az hatotta meg és dagasztotta fel legjobban keblemet, hogy sikerült átadnom saját átérzéseimet, hangulataim, érzékszerveim emlékeinek lenyomatát képekben, megfoghatatlan érzékelések felidézésével, amely kitapinthatóan a hallgatóságban is lecsapódott és visszhangot keltett! Mindezt nem anyanyelven, ami ellentmond egy-két betonerős meggyőződésnek... Ki kell próbálni, mielőtt arra esküdnénk, hogy lehetetlen.

   Baudelaire, Colette és kevésbé ismert mai íróktól hallottunk gyönyörű sorokat, melyeket úgy ittunk, mint a kiszáradt föld a vizet. Pierre saját írásai is nagy hatást váltottak ki. Utána szokás szerint megosztottuk az enni-inni valót (én megelégedtem a levessel és az almakompóttal). Nem feledkezve meg a pohár pezsgőről, mert hiszen néhányan a születésnapjukat is ünnepelték! Éjjel fél kettő után oszladoztunk, de én még mindig nehezen tudok leszállni a körhintáról. 

   Mondom: a kortizon.

Montaigne, a humanista bölcs

 "Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől"  -  idézem Montaigne-t, kedvenc filozófusomat. Először az egyetem francia szakán találkoztam vele, amikor is az "Esszék" c. műve került sorra, ha jól emlékszem, meglehetősen "kutyafuttában", amit még súlyosbított a gimnáziumból hozott nagyon is kevéske szókincsem. Később többször is visszatértem hozzá, immár saját elhatározásból, mert egyre jobban belemélyedve úgy éreztem, hogy éppen ő az, aki kérdéseimre legjobban felelni tud.

   A reneszánsz humanista filozófus fő műve maga az élete, a 16. sz. második felében, 1533-1592 között. "Életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet." Sajátjának legnagyobb részét vidéki kastéyába visszavonulva tölti Bordeaux-hoz nem messze. Könyvtára mélyén írogat, a reneszánsz kor szokása szerint tanulmányozza az ókori filozófusokat,  elmélkedik az életről, többnyire a sajátjáról, melyet egyetemes szinten, a "humaine condition", vagyis az egész emberiség részeként vizsgálgat. Ezért is érezzük olyan közel hozzánk, hiszen magáról beszélve rólunk is beszél, megosztja velünk lecsapódó gondolatait, de sohasem tudálékosan, az esendők felett ítélkezve, sohasem magabiztosságtól duzzadtan, mint valami modern coach, hanem élete eseményein tűnődve, szinte előttünk bogozgatja gondolatait. "Többet tanulmányozom önmagamat minden más dolgoknál: ez az én metafizikám, ez az én fizikám." 

   Visszatérve a bevezető mondathoz, melyet az elmúlt év olyan időszerűvé tett, be kell látnunk, hogy a félelem érzése uralja életünk egy részét, járvánnyal vagy anélkül is. Ez a érzés éveink előrehaladtával egyre növekedhet. Okát, szerintem legalábbis, a felgyülemlett tapasztalatokban kell keresni. Egyre több alkalmunk adódik a találkozásra betegséggel, halállal. Ezek a nagy megpróbáltatások alapjaiban megrengetik néha életünket, rávetik árnyékukat a továbblépés lehetőségére is.  Beismerjük vagy nem, egyremegy. Keressük a varázsszót, mely megvilágíthatja előttünk az ösvényt. Esetleg a jó öreg Coué módszerével addig próbáljuk ismételgetni, míg magunkat, esetleg másokat is remélünk meggyőzni, hogy minden rendben. Montaigne arra biztat bennünket, hogy "szelíditsük meg" a halál gondolatát, ahelyett, hogy úgy tegyünk, mintha nem létezne. Csak így becsülhetjük meg, élvezhetjük igazán az élet értékét, az előttünk álló éveket.

a híres torony, ahol a könyvtára volt

Kétségek

    Eszembe jutott mindenféle elmondanivaló gondolat, hogy kitöltse bennem az írás vágyát. Ez utóbbi mindig megelőzi magát a témát: úgy is mondhatnám, hogy mindig jelen van, mint a hiányérzet, mely csak írás közben múlik el. Ez lenne a grafománia? 

   Ha valaki írni kezd, a nyilvánvaló gyönyör mellett állandóan jelen van a kétség: mit is érhet az, ami életünket annyira teljessé teszi, hogy szinte elzárkozunk néha a baráti, emberi közösségtől, hogy teljesen átadhassuk magunkat magányos szenvedélyünknek. Igen, a magány bizonyos időközönként nélkülözhetetlen hozzá, ahogy Marguerite Duras megfogalmazta: "Sans solitude, il n'y a pas d'écriture." Vagyis: "Magány nélkül az írás nem létezik." Más kérdés, hogy ez a magány nem teljes, mert időnként meg kell merülni az élet sűrűjében, mint valami forrásban.

   A kétség a magány része. Ki tudná eloszlatni? Semmi esetre sem közeli barát, még kevésbé családtag, házastárs, gyermek. Nem is szabad szerintem ilyen terhet róni rájuk. Az érzelmi kötődés meghamisítja az ítéletet, csak nagy erőfeszítések árán lehetünk objektívek, ráadásul akkor sem leszünk hitelesek. Az író, festő és egyéb területen alkotó érzékenysége nagyon sebezhető: minden alkalommal a bőrét viszi a vásárra. Aki előtt felfedi "tettét", attól elsősorban bátorítást, sőt, elismerést remél. A legkisebb hamis hang is a fölbe tiporja, s aki kiejtette, örökre elveszti hitelét.

   Tudom, miről beszélek. Íróemberrel éltem jónéhány évig. Tőlem várta a legnagyobb biztatást, sőt néha az ihletet is. Elfogadtam ezt a szerepet, hiszen egyrészt nagy kiváltság volt elsőként elolvasni, véleményt mondani (kérésre) még frissiben az írásokról. Ugyanakkor meglehetősen nyomasztó felelősség terhelt ilyen óriási bizalomtól, melynek meg kellett felelni. Előfordult, hogy kezembe adta a lapokat, leültetett egy fotelbe, és még ott, előtte kellett elolvasnom, hogy kifürkészhesse rajtam a hatást. Mondanom se kell, hogy ilyen megfigyelés alatt spontaneitásom úgy olvadt, mint a frissen esett hó. Főképpen, ha humoros szövegről volt szó: egyébként is ritkán nevetek hangosan, önfeledten, többnyire inkább mosolygok. Ilyenkor az önmagával elégedetlen alkotó apró darabokra tépte a frissen kinyomtatott oldalakat...

Adósságok

    Gyönyörűen süt a szombat reggeli nap, bár a levegő még nem melegedett fel, és előreláthatólag nem is fog 13-14°-on túlra. Nem baj, maga az, hogy süt, kis kedvet ad az élethez. 

   Már megint elszaladt szinte az egész délelőtt a képernyő előtti bámészkodással, pedig sikerült korán felkelnem (fél 4-kor feküdtem le és elalvás előtt még olvasgattam egy kicsit a most megjelent könykínálatról). Mindig bennem van a sürgető stressz, mintha állandóan felróná, hogy az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy A FONTOS DOLOGGAL törődnék, de hogy mi is valójában az a halálfontos, minden mást felülmúló feladat, ami rám vár, pontosan nem tudnám megmondani. Csak abban vagyok biztos, hogy életem szemlátomást fogy, mint az a bizonyos szamárbőr, melyet Balzac hőse kapott kívánságaiért cserébe. Fogy kíméletlenül, és én még semmit sem végeztem el belőle.

   Csak gyanítom, honnan ered az érzés, mely fogva tart és ritkán engedi meg a felszabadulást, akkor is csak olyanformán, mint raboknak a rövid kimenőt. Azt hiszem, G. halálával kezdődött.

még Isztambulban festettem 1988-ban

    Mindenki hallott már a túlélők adósság-érzéséről. Hát erről van szó esetemben is, azt hiszem. G. 56 évesen halt meg 2006-ban, írói pályája éppen kibontakozóban volt kb. 15 éve. Két regénye, három novelláskötete és több esszéje jelent meg ez alatt a rövid idő alatt, s még több várt megírásra. Állandóan dolgozott, még súlyos betegen is; mondhatnám, hogy az írás tartotta életben. Három könyve befejezés alatt, megpróbálta diktálni nekem az utolsó fejezeteket, de már nem bírt felkelni, és beszélni is alig. "Majd te befejezed őket..." hagyta rám a megoldhatatlan feladatot. Egyet befejeztem, elvégeztem a levonat javítását, meg is jelent, valamint egy interjúja és hosszabb tanulmánya egy wales-i sci-fi íróról, akivel még találkoztunk személyesen Párizsban (én csak a sofőr és a beszélgetés felvevője és átírója voltam), de a szöveget már  nekem kellett befejezni és leadni G. halála után egy jó hónappal. Maradt a regény... Én nem írogattam akkoriban, ez az ő játszótere volt, én inkább festéssel, rajzolással foglalkoztam, folyóiratunkba írtam pár recenziót, és főleg a szervezés hárult rám. MINDEN terület megszervezése: az ő munkájához is asszisztáltam, mindennapjaink minden részlete szintén rám hárult, nem beszélve az évente háromszor megjelenő 144 oldalas irodalmi folyóiratunk körüli óriási szervező munkáról. Ez volt a nagyja. Nem beszélve élete vészesen hanyatló orvosi oldaláról... 

   A regény még mindig befejezetlen. Nem bírok hozzányúlni. Vérszegényen azzal érvelek, hogy az ő írói világa gyökeres ellentéte az enyémnek  -  ugyanakkor milyen alapon hasonlítom össze az "enyémmel", ami valójában nem is létezik?... De ha lenne, akkor is teljesen más lenne. Ezzel talán meg is közelítettem az eredeti problémát: sürgősen be kell(ene) bizonyítanom (legalábbis magamnak), hogy megérdemeltem a túlélést, az azóta eltelt 15 évet...

Valóság és fantázia

    Aliz jóvoltából (köszönet!) a napokban érdekes beszélgetést hallgattam végig Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője és Szaniszló Judit, a "Leli élete" c. regény írója között. A beszélgetés témája izgalmas volt, mert találkozott pár évvel ezelőtti terveimmel egy ilyen "töredékes", az emlékezés és a fikció keveredéséből létrejött írásmóddal, melyet én annak idején "kaleidoszkópnak" neveztem el. Még mindig a tervek között szunnyad, nem halt meg véglegesen. Kell az efajta fiók-mélyi önbiztatás, hogy vár még ott az emberre egy-két feladat... 

   A valóság (vagy legalábbis annak látszata, hiszen emlékezetünk szüntelenül újrateremti a múlt eseményeit és ezáltal "csiszolja" a felületeket) és a képzelet szabad játékának keveredése szerintem nem "csalás", mint ahogy egyesek mereven elmarasztalják, hanem szinte az egyetlen lehetőség számomra, hogy kitöltődhessenek az emlékezet elkerülhetetlen hiányosságai. Ilyen tekintetben teljesen egyetértek Szaniszló Judittal, aki szerint is nagy segítségére van az irodalomnak a lyukakkal teli emlékezet: a fikció kitöltheti a hézagokat, s egyben gazdagítja az írói megérzéseket, melyeket az emlékezet nem tud igazolni. Az író a valóság elemeiből alkotja a fikciót is, akárhogyan is, de benne van a regényben, mint a fényképezőgépét tartó fotós a képben: ő választja a témát, a beállítást, a fényt és az árnyékot, sőt, a kép átdolgozásának eszközeit is...

   A legfontosabb az eredmény, az irodalom, a teremtő írói fantázia, a játék szabadsága, azé a játéké, ami végül is halálosan komoly.

   

Irodalmi est és egyebek

   Enyhe, szeles (állandóan feldöntögeti a teraszon "örökzöld" fácskáimat, mint a dominókat, pedig odakötöztem őket a falhoz), időnként esős az idő: hogy a kályhától induljak el... Lényeg az, hogy az ég szinte mindig szürke. Tennivaló lenne sok, csak bírnák a lábaim! 

   A karácsonyi ajándékok fele hiányzik, de az ötletük már megvan, ami általában a munka nagyobbik részét képezi. Most várom, hogy jobb lábamban képződött visszérgyulladás (hogy trombózis-e, majd hétfőn megpróbálom kideríteni) enyhüljön és ki tudjak mozdulni, belevetve magam egy utolsó nagy tülekedésbe...

   Ezen a héten kicsit megerőltettem a lábaim: a 3 órás bevásárlás (mire végigmegy az ember a hypermarketen), majd a pénteki irodalmi est Murielnél azt eredményezte, hogy szombat hajnalban arra ébredtem: fájó, kemény piros folt van a jobb lábamon. Rögtön vizes borogatást tettem rá, de elaludni már nem tudtam. Szombat-vasárnap nem kedvez az orvosi ügyeknek, legtöbb rendelő zárva. Meg kell keresni az ügyeletest vagy egyenesen a kórházak sürgősségi részlegét, ahol legtöbbször órák hosszat tart a várakozás. Ezért hát saját orvoslás mellett döntöttem. A tavalyi (akkor bal oldali) trombózisból maradt pár szem gyógyszer és három injekció, gondoltam, azokkal kibírom hétfőig, amikor is felhívhatom orvosomat.

   Lényeg a pénteki irodalmi est volt, melyen Muriel bemutatta frissen megjelent verseskötetét. Több, mint húszan jöttünk össze. Dominique, a hűséges barát felajánlotta, hogy oda-vissza visz. Legépeltem 3-4 oldalt a blogomon és a számítógép rejtett üregeiben bújkáló szövegeimből, mert a téma lényegében ez volt: kell egy fix pont, ahonnan elindulhatunk (és gondolom, ahová visszatérhetünk), hogy utazgathassunk. Én az időbeli utazások mellett döntöttem, mert mára miegyéb is marad lassan számomra?... Köztük volt az évekkel ezelőtt franciául megírt első szövegem, mely így kezdődött: "Il faut bien commencer quelque part...", vagyis: "Valahol el kell kezdeni..." Bevezetőként elmondtam, hogy számomra is meglepetés volt az a furcsa érzés, ami szinte azonnal elfogott: a szavak maguktól jöttek, szárnyukra vettek és szinte a lábam sem érte a földet! Ebben az eufóriában írtam több oldalt, amin szinte egy szót se kellett javítani így, több, mint 15 év távlatából sem... Ugyanolyan friss és érintetlen maradt. Ha vallásos lennék, úgy mondanám, kegyelmi állapot.

Őszi hangulat

Szergej Jeszenyin
Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(fordító: Rab Zsuzsa)



Сергей Есенин
Не бродить, не мять в кустах багряных

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

С алым соком ягоды на коже,
Нежная, красивая, была
На закат ты розовый похожа
И, как снег, лучиста и светла.

Зерна глаз твоих осыпались, завяли,
Имя тонкое растаяло, как звук,
Но остался в складках смятой шали
Запах меда от невинных рук.

В тихий час, когда заря на крыше,
Как котенок, моет лапкой рот,
Говор кроткий о тебе я слышу
Водяных поющих с ветром сот.

Пусть порой мне шепчет синий вечер,
Что была ты песня и мечта,
Всё ж, кто выдумал твой гибкий стан и плечи -
К светлой тайне приложил уста.

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

1916

Akik hajdanán oroszul tanultak, bizonyára emlékeznek még Szergej Jeszenyin verseire...

Közöttük is erre a versre, Rab Zsuzsa csodaszép fordításában.