Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

Szép enyhe nap a kertészkedésre

    Lenne ezer más tennivalóm (pl. a rajzom befejezése : modellnek a leendő újévi lapokhoz; bevásárlás a gyerekek hétvégi eljöveteléhez fiam születésnapja alkalmából, stb. stb...) ehelyett itt bogarászok a Neten, olvasgatok, írásban beszélgetek, válaszolgatok... 

   Néha telefonálok is, mikor hogy esik, de többnyire nem időtöltés céljából, hanem valami fontosabb ok kell hozzá. Fiam felhív hetenként egyszer, hazafelé induláskor este a motorról, s olyankor visszatartott lélegzettel hallgatom hazáig, mert az ottani közlekedési viszonyok, különösen Párizsban és más nagyvárosok környékén, borzongással töltenek el... Sőt, elmondhatjuk, hogy az erkölcsök egyre romlanak : soknak bevonják jogosítványát (12 pontos, de a pontok hamar elfogynak), mert alkoholos, esetleg kábítószeres  -  vagy mindkettő  -  állapotban túl gyorsan vezetnek, s olyankor persze nem akarnak megállni, hogy ne lepleződjenek le, s ezért valóságos versenyfutás alakul ki a rendőrökkel, amely néha halálos balesettel végződik... A telefonálás vezetés közben szintén nagy balesetokozó.

   A kertész már itt ügyködik másodmagával jó két órája. Kivágták gyökerestől a japán juhart, a loncot, mely már majdnem megette a kerítést, amelyre felkapaszkodott. Még most is volt rajta egy-két eltévedt virág... Hátra van a kamélia és a viburnum "lefejezése": ne kapaszkodjanak olyan magasra, hogy ne érjem el őket... Bevallom, nagy megkönnyebbüléssel nézegetem a változásokat. Szombaton a fodrász, ma a kertész : nagy nyesegetés folyik rajtam és körülöttem! Hónapok óta húzódó nélkülözhetetlen változtatásokon estem túl, és ha még nem is értem a végére, máris könnyebben érzem magam!

   Persze, nem szabadultam meg minden tehertől, ami lehúz. El kell vinnem pl. a hulladékgyűjtő telepre egy csomó kiselejtezett dolgot, de még várhatnak egy kicsit. Ehhez az is kell, hogy az autómnak legyen szabad hely a ház előtt, majd ki kell cipelnem a házon keresztül az utcára az összes hulladék törött és kiselejtezett virágcserepet és minden egyéb kidobnivalót, amit a  szemétgyűjtők nem visznek el hetente a kukákból. Egyelőre álomra fog szenderülni a kert és a terasz, hogy tavasszal annál jobb kedvvel ébredjen fel.

Hideghullám a kertben, nyári hőség a filmvásznon

    Este 5 óra - fél 6 felé már szinte teljesen besötétedik. A meteorológia meg azt rebesgeti, hogy hamarosan az igazi hideg is megérkezik, itt a tél!

   Jó ideje nem voltam a blogomon. Sürgősebb írnivalóm akadt, aminek feltétlen el kellett készülnie még a hét elején. A sürgető érzés meghozta a kellő adrenalin szintet, hogy kibillentsen a tehetetlenségi pontról. Pár óra alatt kész lett.

   Közben itt járt a várva várt kertész is, egy társával nagyjából másfél óra alatt gyomtalanították az ágyásokat, lenyírták a gyepet (ami már nem is a gyep, hanem inkább a térden felül érő gaz névre hallgatott) s felére vágták a teraszt szegélyező kis sövényeket is. S mindez még csak a munka egy része volt, a többi is követi majd, ha igaz. Aztán a kert pihenni fog tavaszig, amikor is talán feléleszthetem. Addig terveket szövögetek, hogyan, mikor, mit és hova ültetek majd, ha eljön az ideje. Jó lenne remélni, hogy erőm is lesz hozzá. Sokminden vár megújulásra a kertemben, mely mindig is tükrözte egy kicsit az életemet. A kertet viszont bizonyára könnyebb lesz megújítani... 

    Egy hete moziban voltam, Albert Camus L'Etranger című (magyarul "Közöny" címmel jelent meg) regényéból F. Ozon készített filmet  -  fekete-fehérben! Kicsit tartottam a csalódástól, Ozon nem minden filmje tetszett eddig, de örülök végül is, hogy megnéztem. Lassú, cselekmény-mentes, nagy szerepet játszik a tenger, a vakító napfény, a hőségtől leigázott tájon és embereken hosszasan elidőző kamera, a főhős enigmatikus reakciói mindennel és mindenkivel szemben... És Camus, aki nem ad választ kérdéseinkre, hanem ránk hagyja a kérdést és a feleletet is.

(kép : a kert ma  -  még hiányzik a munka fele)

 

Visszatérő figyelmeztetés

    Figyelem  az égen a tétova borulást, lesz-e belőle egy kis eső... Elkelne. Addig is összekapkodom a kint száradó pár ruhát, mert mennem kellene bevásárolni, ami már jó ideje egyre nehezebb számomra. Nem térek ki a mindennapi plusz erőbedobásra, amit követel tőlem : hónapok óta ecsetelem a blogjaimon. Látogatóim számára valószínűleg unásig.

   A múlt héten kétszer is (pénteken és vasárnap) nagyot zuhantam, kb. ugyanazon a helyen, nem messze az írósaroktól. Két térdem kapta a legnagyobb zúzódást, azonnal égető fájdalom futott át rajtuk, dörzsölgettem, míg a csillapító adrenalin-hullám nem csökkentette az intenzív fájdalmat és meg nem bizonyosodtam, hogy nem tört el semmim... még eddig. Vajon meddig bír elkapni őrangyalom a végzetes zuhanás előtt?... Két kezemen meg sem számolhatom, már hányszor.

   Ezúttal meg kellett jegyeznem magamban : három nap alatt kétszer, ez már nem baleset, hanem jelzés. Mégpedig azt közvetíti, ami miatt már jó ideje nem érzem jól magam, mint aki meg akarja győzni magát valamiről, amit se teste, se lelke nem kíván. Nincs se erőm, se vágyam utazni. Ott lenni volna kedvem, de odáig elmenni, bármilyen módon, már egy csepp sem.

   Az igazság az, hogy voltaképpen semmihez sincs. Tipikus gödör mélyi életérzés. Nem az első esetben fordul elő, sőt. Eddig még sikerült felállnom, vagyis kivárnom, míg elmúlik és valaki vagy valami, esetleg egy semmivel nem azonosítható titokzatos fuvallat visszaadja teljesen oktalan, makacs és törékeny életörömömet.

Nyárvégi vigasságok

   Augusztus utolsó napja. Megvártam a negyedik bejegyzéssel. Nem mintha nem írhattam volna meg előbb  -  "írhatnékom" is van Borka szavaival, történik is ez-az  -  de sokszor kivárom az utolsó pillanatot... Ezen már nem is érdemes mélázni, hiszen úgysem tud tartósan megváltozni. Egész belső habitusomat kellene kicserélni, arra meg már késő. Ha egyáltalán lehetséges.

   Egy hosszabb lélegzetű dolog írásába kezdtem. Voltak már évekkel ezelőtti próbálkozásaim ebben az irányban, de mindannyiszor megtorpantam : nem ért be a vágy kifejezési formája. Még most se vagyok benne biztos, de az a bizonyos Balzac-i szamárbőr sürget. Nyári találkozásaim a múlttal szintén érleltek rajta. A tény, hogy franciául írom, egyszerre könnyít és nehezít rajta, de megbirkózni a nehézségekkel mindig izgalmas vállalkozás. 

   Sok meghívás (részemről is, számomra is) esett augusztus második felére, látszik, hogy sokan visszajöttek a nyaralásból. Fel is vettem 2-3 kg-t, pedig inkább le kellene belőlük adni, sokkal többet. Most enyhe, kellemes 25°-os napos idő van, bárcsak így maradna novemberig, futó éjszakai záporokkal. Kezdődne a vénasszonyok nyara, gyengéden, nagylelkűen, irgalmasan...

   Pár napja valaki elküldte horoszkópom elemzését. Soha nem találkoztunk (ismerős ismerőse), csak születésem dátumat és óráját tudja. Az elemzés eléggé találó. E "tudománnyal" szembeni racionális fenntartásaim ellenére felpezsdített, kicsit meglepett és jót tett a hangulatomnak! Ráadásul senkinek sem ártok vele. Még magamnak sem!

Nyári napéjegyenlőség

    Lassanként elnéptelenedik a blogvilág. Aféle nyári elnéptelenedés, amikor a többségnek kellemesebb elfoglaltsága akad a napon, vízparton, mint a számítógép előtt üldögélni. Ehhez magam is hozzájárulok hamarosan. Sőt, megpróbálom elhallgattatni szokásos nyavalygásaimat az utazással, kánikulával kapcsolatban. Olyan nyúlfarknyi lesz a távollét  -  és máris olyan sok program van benne  -  hogy rövid pillanatként rebben majd el, melyből csak a "pihenés", a "semmittevés" hiányzik majd, amikor megállhat az idő... Pedig egyre jobban keresem ezeket a mozdulatlan "pillanatokat", talán az élet megnyújtásának illúzióját. Néha sikerül, pl. itt, a számítógép előtt, négyszemközt magammal és egyben az egész világgal, egy jótékony burokban, mely átlátszó és illanó, akár egy szappanbuborék...

   Második napja derült az ég, visszajött a napsütés, a teraszra költözött a zöld napernyő több, mint 8 hónap bezárkózás után. A mosógépnek is be kell hoznia az elmaradást, az utazásra készülődést. Nem beszélve a kertről, mely segítségért kiált, de most már későbbre marad. Holnap reggel még egy Covid elleni oltást is tervezek, újabb járvány hullám ütötte fel a fejét, s ha nem lennék ilyen törékeny, özönvíz előtti, már-már muzeális példány, kivárnám vele az őszi idényt. 

   A napsütés visszaadja a sorvadozók életkedvét, legalább is egy időre. Kis mozi, utána vendéglőben kis vacsora  -  minden kicsiben, mert hiszen nem a fényűzés a cél (még ha lehetne is...), hanem a találkozás, a kikapcsolódás a megszokottból, a  hónapok óta tartó bezártság (eső, fényhiány) nyomása alól.

A közhangulat amúgy is tartogat kellemetlen meglepetéseket. A következő két vasárnap országgyűlési választások lesznek, mivel elnökünk feloszlatta a parlamentet, az európai választások eredményei láttán, ahol a szélsőjobb (O.V. kebelbarátai) nagyon előretört, követve a szélsőbal által, s emiatt a tervezett reformok lehetetlenné váltak. S hogy mit hoz az efféle "póker-lépés", az a jövő zenéje. A népszavazással megválasztott elnököt nem lehet leváltani, s ő fogja a jövendő miniszterelnököt kinevezni a választások eredményétől függően, aki aztán kormányt alapít, az ellenzékből, ha úgy esik...

Esős hét : még egy!...

   A résnyire nyitott konyhaablakon át hallom egy rigó tétova csipogását... Egyszer csak látom : tőlem pár méterre, a terasz szomszédok felüli falára telepszik egy gerlepár. Méricskélik egymást, nyilván érzik a tavasz hívogatását. Melyik lehet a "fiú", melyik a "lány"? Olyan egyformák! Egyszer csak szabályos csókolózásba feledkeznek, majd se szó, se beszéd, áttérnek a befejező aktusra. Ezennel megtudom, melyik volt a "fiú"...

   Csepereg az eső, szombat óta ismét felhőbe burkolóztunk. Fiam felkiáltása szívből jövő, amikor vasárnap éjjel 11 felé megérkezik hazulról : "Hogy lehet ezen az égtájon kibírni? Nálunk (Párizstól kicsit délebbre) egész hétvégén ragyogóan sütött a nap!" Csak mosolygok rajta, hiszen itt lakott ő is 10 évig, mielőtt Párizsba költözött volna, hogy a Sorbonne-on befejezze tanulmányait és elkezdjen dolgozni. S ha néha búskomorságról panaszkodtam a szűnni nem akaró felhőtakaró, a fényhiány miatt, túlzásnak érezte... November óta van benne része bőven. 

   Csütörtökön a délután jó részét egy idősek otthonában töltöttük 4 színjátszó barátnőmmel. Az otthon maga kellemes, nagy ablakokkal, zöld növények dzsungelével. Annie szervezte a felolvasást, a 4 magányos nő monológját életük alkonyán, mely 2018-ban került először bemutatásra (lien ici). A közönség legidősebb tagja 101. évét tölti május elején, de meglepő szellemi frisseségről tett tanúságot. El is mesélte élete egyik fontos epizódját, melyet a felolvasás ébresztett fel benne... Nagyon kellemes délután volt. A közönség egyhangúlag kérte, hogy hamarosan menjünk hozzájuk vissza! 

       

Kendőzetlen szimbólum

    Két hét telt el, mióta nem írtam a blogomra. Közben "javítóban" volt a bal szemem, december 7-én. Az operáció óta csöppen bele öt, majd pár nap múlva három féle gyógyszer naponta többször. Mire a végére járok az utókezelésnek, kezdhetem előlről a jobb szememmel, január 4-én. Annyit máris érzek, hogy jobban látok az újjal, pedig eleinte "fátyolosabb" volt, mint a másik.

  

 A műtéten magán már sokan átestek. Nem fogok tehát világrengető bátorságommal dicsekedni. Kb. 20 percig tartott, fájdalmat nem éreztem. Kaptam utána egy kis reggelit, csésze kávét és két szelet kenyeret kis kocka vajjal. Hamarosan telefonáltam menyem apjának, aki elvitt hozzájuk ebédre. Igaz, nem voltam túl elegáns látvány, de Palmyre kb. egy hónapja esett át mindkét műtéten, ismerte a programot. Estefelé jött egy ápolónő, hogy kicserélje a kötést és elkezdje a napi háromszori csepegtetést.

   Bevallom, még aznap este leültem a számítógép és a TV elé... Igaz, eleinte mértékkel. Nem is olyan egyszerű félszemmel olvasni... De még szelfit készíteni sem! Másnap felhívtak a kórházból, hogy minden rendben van-e. Rendben volt.

 

   Most meg már, jó két hét elteltével nyakig vagyunk a karácsonyi készülődésben. A gyerekek nagy terhet vettek le a vállamról, átvállalva a karácsony két napjának megszervezését, náluk! Rá kellett döbbennem, Agnès szüleivel együtt, hogy átléptük  az öregedés újabb lépcsőfokát : a papa augusztus végén enyhébb agyvérzésel került kórházba, a mama szemműtétjét újabb szembetegség felbukkanása súlyosbítja, az én látási problémáim is megoldásra várnak : enyhén szólva nem vagyunk pillanatnyilag (?) a dinamikus, utazgatós nagyszülők mintaképei, mint még egy-két évvel ezelőtt ! Valószínű, hogy a továbbiakban át kell programoznunk terveinket.

   Most azonban a közelgő viszontlátások járnak a fejemben. Gyűjtögetem az ajándékokat, majd mindennap szétnézek a városban; ma még a fodrászhoz is eljutottam. Sőt, beszereztem kis karácsonyfámat is, melyről igazán elmondhatom, hogy szimbólikus ereje van! Jobban mondva az egész nem más, mint egy mezítelen szimbólum!... 

Boldog Karácsonyt kívánok szeretettel Mindnyájatoknak !

Egy hét telt el az előző fotó óta...

... és kis japán juharom teljesen levetkőzött! Piros levelei lábánál hevernek, csodálkozom rajta, hogy nem fázik, pedig nappal is 3-4° körül van. Ez az ára a napsütésnek a több hetes esős idő után, mialatt az ember életkedve a zoknijába szorult (egy szemléletes francia kifejezés szerint - "avoir le moral dans les chaussettes"), hisz ennél alacsonyabbra már nem is ereszkedhetne!... A tegnapi nap végig hidegkék ég alatt, de ragyogó napsütésben telt el, bizonyítva, hogy a nap néha hidegen is tud sütni.

teljesen levetkezett...

   Tegnap kicsiben - és kettecskén - megünnepeltük fiam születésnapját, kívánságára gofrisütéssel. Csütörtök estére menyem szüleit is meghívom vacsorára, fiam megpróbál majd munkahelyéről fél nyolc körül elszabadulni. Sajnos, legközelebbi kis családja nem csatlakozhat hozzánk karácsonyig a távolság miatt, François viszont hétvégenként hazamegy autóval. Nehéz a kétlaki élet mindegyiküknek, én is nagyon együttérzek velük, pedig örülhetnék (és örülök is), hogy kicsit többet látom a fiamat, de ő most már családjához tartozik elsősorban és ez így van rendjén.

   Ez a hét nagyobb erőbefektetést kíván tőlem, ami tegnap már éreztette is hatását egy jó tartós hátfájással. Hétfőn ugyan kellemes ebéd meghívással kezdődött a hét Martine barátnőm kezdeményezésére. Mivel szemeim egyre jobban várják a műtétet, Anne hűségesen magára vállalja a szállítást vidékre (a városban még úgy-ahogy eligazodok az autóval, főleg nappal, annál is inkább, mert nem szeretnék mindig másra szorulni, még akkor is, ha barátaim rendkívül kedvesek és szolgálakészek!). Ma el kell készítenem a holnapi sütemény ("omelette norvégienne") alapját, bevásárolni egy-két elmaradt dolgot. Este 6-kor Muriel barátnőm könyvbemutóján veszek részt. Azért hívott meg a szerző, mert a regény borítóján egy rajzom szerepel, és szeretné, ha én is közreműködnék... Péntek este pedig hosszabb társulati gyűlésen veszek részt. Ennyit az említett "nagyobb erőbefektetésről"... Ezzel el is érkeztünk a nem kevésbé zsúfolt decemberbe (szemműtét, ajándékvásárlások, ünnepi forgalom és előkészületek, képeslapok készítése és megírása, legalább két társulati gyűlés, nomeg a Szilveszter és a január elején esedékes jobb szemem...)

   Utólag sajnálom, hogy ilyen hosszasan untattalak benneteket ezzel a "leltárral", csupán azt szerettem volna érzékeltetni, miért fog el máris enyhe pánik...

   

"Ember tervez..."

    Egyik kedves barátnőm  gondosan készült a nyár 2 hónapjára : hova utazik pár napra, mikor megy látogatóba testvéreihez és mikor jön hozzá unokája az iskolai szünet alatt. Lenyírta a gyepet a kertjében és még aznap lemosta kívül-belül az autóját is. A ház felporszívózására aznap már nem maradt ideje, ereje, másnapra vette tervbe. Azok közé az irgalmatlan rendszeretők közé tartozik, akikhez bármikor be lehet toppani váratlanul is (bár nem tenném sosem), egyetlen porszemet, hanyagul szék karfájára dobott sálat, asztalon félbehagyott olvasmányt s pláne irományt nem talál a látogató. Minden azonnali megoldásra lel, a dolgok rögtön saját helyükre kerülnek, nem várnak elodázott halmokban, szinte élő szemrehányásként testi és lelki szemeink előtt. Mindez saját fogyatékosságaim kellemetlen tudatával szembesít.

   Nos, barátnőm múlt csütörtökön véradásra ment, ahogy azt évek óta teszi. Pár lépés után elzuhant a járdán, ösztönösen maga elé tartott jobb karjára és vállára, még egy halk reccsenést is vélt hallani. Valószínűleg átmeneti vérnyomás csökkenés volt az oka. A járókelők felsegítették, javasolták mentő kihívását is, de neki egy gondolata volt csak: ki kell hoznia autóját a fizető parkolóból! 

   Pár perc múlva türelmetlen csöngetés az ajtómon. Szaladtam megnézni  -  dél körül járt, nem a legjobb időpont  -  barátnőm állt a küszöbön  -  de főleg az ájulás küszöbén  -  alig bírtam elkapni. Leültettem, és hívtam a tűzoltókat (immár negyedszer, de ezúttal nem nekem). Próbáltam tudakolni, hogy tudta az autót lehozni az emeleti parkolóból a kanyargós lejárón, majd elhozni a házammal szemközti helyre, a megmaradt bal kezével! Csak ennyit mondott: "muszáj volt!" Az erős kávét már nem volt ideje meginni, a mentősök felkötötték valahogy a karját, hogy ne nehezedjen a vállára a súlya, de a mentőkocsiig már úgy kellett eltolni hordágyon: nem állt meg a lábán! 

   Este 7 óra felé engedték el a kórházból, egy csomó vizsgálat után. A válla, karja alaposan megzúzódott, kis csontrepedéssel, de nem jött ki a helyéről, operálni nem kell. Viszont a szorító kötést, mely jobb karját szorosan a testéhez rögzíti, kb. aug. végéig nem szabad levenni. Az erős fájdalomcsillapítók hatására valamennyire tud aludni, de a mosdáshoz és szinte minden egyébhez segítségre van szüksége. A család, a barátok váltogatják egymást mellette.

   Gyerekkoromban ilyenkor mindig elhangzott a mondat: "Látjátok: ember tervez, isten végez!" A nem hívők esetleg a fátummal, a sorssal helyettesíthetik a beavatkozást. Arra mindenesetre tanulság, hogy a modern ember se higyje magát mindenhatónak!

(kép a Netről)

Eső, nyelvészkedés, valamint macska a forró kása körül

    Tegnap egész nap el nem állt az eső... Csendben, kitartóan szemerkélt, néha dühösebb záporba fogott, de a vastag, ólomszürke felhők nem szakadtak fel egy percre sem. Ráismertünk a meghitt északi hangulatra, amelytől annyira elszoktunk a nyári hőhullámok alatt. 

   Az itteni ember szinte elő se veszi az esernyőjét a szitáló esőre, hiszen "nem vagyunk cukorból!" ("en chuc" -   ejtsd: "sük" - ahogy errefelé mondják, az itteni tájszólás szerint, amely helyenként a ch-t k-nak, a s-t viszont ch-nek ejti - így lesz a "chien"-ből "kien"... A múltkor meglepődtem egy pillanatra, amikor  szomszédasszonyom "canchon"-t említett, s csak egy idő után esett le, hogy "chanson"-ról van szó... Nem beszélve az egészen más kinézetű tájszavakról, melyekből sokat megértek, bár a mai beszédből lassanként teljesen eltűnnek, az iskola és a médiák nivelláló hatása nyomán).

   E kis nyelvi kitérő után visszakanyarodok az időjáráshoz. Egyelőre marad enyhe  -  17-18° napközben  -  de meglehetősen párás: hajnali 4 felé, amikor lefekvés előtt kiszellőztettem a szobámat, köd borította az utcát. Itteni jelek szerint azt jelenti, hogy talán a nap is előbújik majd itt-ott, ha kedve tartja. Mindenesetre a kert teleitta magát.

   Összehívtam az immár 5 főre bővült kis színjátszó csoportomat: lelkesen azonnal feleltek a hívásra. Csak az időpontokat nehéz egyeztetni, annyira elfoglaltak. Különösen örültem Godelieve jelentkezésének, mert az év elején súlyos agyvérzésen esett át, de vasakaratának köszönhetően már teljesen felépült és ő is részt vesz majd a novemberre tervezett irodalmi estünkön. Legutóbb 2018-19-ben volt 1 órás felolvasás a négy magányos nő sorsáról szóló szövegemből, most pedig a 2010-12 között írt mikronovellákból. Az anyák és lányok témája egyelőre pihen, mint a kelő kenyér, mert sokkal fájóbb és bonyolultabb lesz megírni, s én tudvalevően sokáig hagyom érni, kerülgetve, mint macska a forró kását.

Örömteli dolgos csütörtök délután

   Csütörtök délután eleredt az eső és késő estig permetezett szép egyenletes, kitartó ritmusban, pont úgy, ahogy már régóta vártam és reméltem. A kertnek nyilván ennél sokkal többre van szüksége, de ahhoz képest, hogy egyes délebben fekvő helyekre az ivóvizet is úgy kell szállítani, mert hónapok óta nem esett egy csepp sem, folyók apadtak ki, már ezt is értékelni kell. Visszagondolok a nem is olyan távoli időkre, amikor napsütéses nyárért esdekeltem... Most meg alig merek kimenni a teraszra napközben, olyan perzselő a forróság! Hiába, legjobb mindenben az arany középút, az egyensúly. S úgy tűnik, mai világunkban éppen ez az egyensúly van felborulóban...

   Csütörtökön kora délután eljött egyik barátnőm: nagy munka várt ránk. Pár éve megözvegyült, túl van a 80-on, de fizikai és szellemi frissesége majdnem érintetlen, valaha biológiát tanított. Számomra van egy ritka, nélkülözhetetlen tulajdonsága: sasszeme azonnal észreveszi a legkisebb hibát, elütést, figyelmetlenséget egy szövegben, kiváló nyelv- és bizonyos stílusérzékkel is rendelkezik. Valahányszor publikálás, nyilvános felolvasás előtt álltam, mindig megkértem, nézzük át együtt az irományaimat. Nem akarja, hogy elmondjam, de engem nem zavar, ha bevallom, hogy nem vagyok tévedhetetlen, hogy ezt a szépséges, szigorúan szabályos, ugyanakkor rugalmas, az idegen számára sok csapdát tartogató, a közeledés elől szeszélyesen elillanó francia nyelvet életem végéig tanulmányoznom kell. Szerencsére szeretem az állandó készenléti állapotot, sok örömöt rejteget (ráadásul befogadónak mutatkozott irántam, nem fejezte le idő előtt irodalmi ambícióimat...).

   M. (sok M-mel kezdődő barátnőm van!) fáradhatatlan, elkötelezett biztatóim közé tartozik. Nem győzi hangoztatni (ha előttem mondja, legszívesebben elbújnék egy egérlyukba is, ki tudja, miért...), hogy jobban írom és beszélem a francia nyelvet, mint a legtöbb francia, aki az anyatejjel szívta magába... S hogy többnyire semmi javítanivalót nem talál. (Remélem, nem tűnök túl szerénytelennek, hogy idéztem.) Megnyugtat, ha átolvassa őket ilyen fontosabb alkalom előtt és rámondja az áment. Ugyanakkor azt is láthatom, hogy a nyelvhelyességen túl, irodalmi szempontból milyen hatást tesz rá, mint olvasóra, esetleg hallgatóra (amiben természetesen a felolvasó színészeknek is nagy szerepe van!), mert tudom, hogy véleménye értő és igényes.

   4 órán keresztül dolgoztunk megállás nélkül, ő egy pohár friss víz mellett, én alig tudtam egy kávé erejéig felállni. 12 rövid novellát néztünk át. Kb. 1 órás felolvasásnak kellene belőlük kikerekedni. Ahogy magam ismerem, az utolsó percig csiszolgatni fogom őket. A pihent szem mindig talál jobb megoldást.

Hová tűnt a teraszom?...

 

   Csütörtökön, úgy éjjel 3 felé, lefekvés előtti szokásom szerint végigskáláztam a mobilomon és néhány órája várakozó üzenetre bukkantam  : "Jöhetek holnap reggel 9 felé szétszedni a teraszt?" A telefonszám ismeretlen volt, de csak egyetlen személyre gondolhattam : kedves barátnőm ezermester unokájára, aki megígérte, hogy új teraszt épít nekem a régi helyett, amelyik itt-ott már beomlással fenyegetett. 8 éve épült a konyha átalakításával egyidőben, de úgy tűnik, hogy akik csinálták, "kispórolták" belőle a nedvességálló faanyagot... A jobb sarokban álló kis fabódé, amiben a kerti szerszámokat tárolom, szintén kezdett veszélyesen előre hajolni, ráadásul a legutóbbi szélvihar levitte tetejének nagy részét. 

   Valahányszor ezekre a részletekre tévedt a tekintetem, mindig elkeserített: életemnek szánalmas szimbólumát láttam benne! "Lám, mi vár rád, lassanként romba dőlsz te is, most még csak dülöngélsz, horpadozol itt-ott, de csak idő kérdése, hogy összeomolj..." (nem kell a szomszédba mennem a biztató, pozitív gondolatokért!)

   Tudvalevő, hogy ha kora reggeli programom van (orvosi időpont, utazás stb), alig-alig tudom a szemem lehunyni. Most sem aludtam másfél óránál többet. A. a megbeszéltnél előbb érkezett, és egy-két óra alatt puszta kézzel szétszedett mindent, bódét, teraszt, felkapta a virágos ládákat  -  melyeket én alig tudtam arréb huzigálni  -  és letette őket a kert másik végébe! Csak bámultam a konyhaajtóból!

   Végre ismét kisütött a nap, s bár 12-14° van, mégsem kávézgathatok a teraszon... A helyén a fenti képen tátongó kb. 18 négyzetméteres romhalmaz fogad. Egyelőre azt sem tudom, meddig.

Áldozatvállalás - a téma röpke érintése

    Tegnap este (filozófiai jellegű) társulati összejövetelen vettem részt, amely szokás szerint kis közös vacsorával végződik, hogy az összejövetel hivatalosabb jellegét így feloldva, szabadabban elbeszélgethessünk egymás ügyeiről-bajairól, esetleg elvontabb, bonyolultabb témákról is. Sajnos, az utóbbi két évben a járványhelyzet miatt ritkábban találkoztunk, nem beszélve a közös vacsoráról. 

   Úgy harminc körül jöttünk össze. A téma az áldozatvállalás volt, amelyről mindenkinek a dolog nehézsége jut eszébe elsősorban. Szóba jött az antik kultárákban az áldozathozatal szerepe, mely sokszor emberek vérét is kívánta : elég, ha csak az aztékokra gondolunk, bár messze nem voltak egyedül. Felettünk álló, sorsunkat eldöntő erők kiengesztelése, jóindulatuk kivívása volt a célja, esetleg hálaadás a beteljesült fohászért. Eljutottunk a mai értelmezéséhez is, amely számomra főleg időm, erőm egy részének feláldozását jelenti egy magasabbrendű cél érdekében, ami lehet közös is, de egyéni is. Egy gyerekét egyedül nevelő szülő bizonyára jól ismeri a fogalmat. A gyerekkel semmiképp se szabad éreztetnie, nehogy bűntudatot ébresszen benne, hiszen ő nem oka, inkább szenvedő alanya a kialakult helyzetnek. Lehet persze számtalan egyéb formája is.

   Az egyéni áldozatvállalás az én értelmezésemben azt jelentené, hogy magammal szemben támasztott magasabb rendű követelményeknek hogyan feleljek meg. Például elhatározom, hogy kényelmem, pinenőidőm, esetleg lustaságom némi feláldozásával belemerülök valamilyen téma tanulmányozásába, amelyről eddig csak felületes fogalmaim voltak, de úgy érzem, hogy szellemi épülésemnek jót tenne  -  talán úgy is mondhatnám, hogy lassítaná szellemi leépülésemet, mely elkerülhetetlenné válna, ha nem állítanám magam újabb és újabb kihívások elé. De lehet az egy kisebb novelláskötet összeállítása, csak úgy a magam örömére. Hősies áldozatvállalásom nem terjed odáig, hogy elküldjem egy kiadónak is.

(photo: J-P. Nicol)

Hogyan lehet (kell) belefulladni egy kanál vízbe?...

    Még januárban elterveztem, hogy február valamelyik napján vacsorára hívom egy-két közeli ismerősömet, barátomat, és egyeztettem is velük a dátumot, melyben szintén nehéz volt megegyezni, olyan elfoglalt mindenki. Ahogy közeledik az idő, úgy vesz rajtam erőt az ún. "egy kanál vízbe fulladás" állapota, melynek, ahogy öregszem, egyre jobban áldozatául esem. Hogy mi az oka? Egyik fő tulajdonságom, amit  sokáig nem is gyanítottam, sőt, azt hittem, hogy pont az ellekezőjével vagyok felruházva: a tökéletességre törekvés, a lehető legjobb megoldás ellenállhatatlan, gúzsbakötő vágya. Nahát, sose hittem volna! Sőt, legendás gondtalanságom  könnyedén lerázta a várható bonyodalmakat, s a legegyszerűbb megoldásokat keresve előszeretettel támaszkodott a rögtönzésekre, melyek legtöbbször kellemes meglepetésekkel szolgáltak.

   De hiszen csak egy minden hűhó nélküli kis vacsoráról van szó, mindannyiunk számára az együttlét, a beszélgetés a fontos, nem pedig a szakácsművészeti bemutató, próbálom magam meggyőzni, illetve a stresszt csökkenteni. Napok óta receptek után kutatok a Neten. Túl nagy a választék, ami egy ingadozó, dönteni szinte képtelen Mérleg számára igazi tortúra. Az alapanyag adott: még karácsonyra vettem néhány kacsamellet, de a gyerekek egyhangú felkiáltással leszavazták tervezett ünnepi csúcsteljesítményemet... A fagyasztón várakoznak, hogy felülmúlhassam hétköznapi önmagamat. Azt is láttam lelki szemeimmel, hogy mézes-narancsos lesz, bár még sohasem csináltam ilyet... Belefőzöm szívem-lelkem, talán meglátszik majd rajta!

   Aztán jön a desszert eldöntése: ebben nagyobb gyakorlattal rendelkezem, mert pl. G. számára a desszert volt a legfontosabb. Hajlok a könnyebb megoldás felé, mert előző napon elkészíthető és szinte el se lehet rontani: charlotte kicsit karamelizált rumos mandarinszeletkékkel a vaniliás alapkrémben...  Az előétel terén viszont kevés a fantáziám. Legjobb lenne egy kis spárgaleves?... Esetleg sárgarépa-krém leves friss gyömbérrel?... Ugye, nem is könnyű választani!

   Most már csak azt kell eltervezni, hogy milyen sorrendben mit csináljak és a bevásárláskor semmit se felejtsek el, valamint az utolsó pillanatra kell hagynom a friss kenyér és a saláta beszerzését is... Mi legyen az aperitif, s milyen bort válasszak a főételhez és a desszerthez?... Abba is hagyom, már előre kimerültem... Talán nem rontok el semmit sem a stressz, a hátfájás miatt s a lábaim se mondják fel a szolgálatot. Insh'Allah, ahogy a törököktől tanultam.

(kép: a "Le festin de Babette" c. filmből)

Egyszer fenn, egyszer lenn...

    Mondhatom, nagyon rossz éjszakám volt mára virradóra!... Nem emlékszem, mikor volt utoljára egy jónak mondható, de ennyire rossz szerencsére ritka. A részletek nem fontosak, lényeg, hogy a szombati napom olyan kellemesre sikeredett, hogy szinte vártam a "büntetést", ellensúlyozásul a szombati könnyedségért. Mint már annyiszor. "Egyszer fenn, egyszer lenn...", akár az óriáskerék  -  bár ezt a monumentális közhelyet már sok dalszerző csépelte tovább. Attól még igaz is lehet... 

   Nekem másik hasonlat jut róla eszembe: a néhai Megyeházán, Szegeden, egy akkoriban (50 éve?) divatos páternoszter állt rendelkezésünkre, ha meg akartuk takarítani a sokemeletes lépcsőjárást. Nem tudom, létezik-e még? Az ott dolgozóknak áldás volt: liftre se kellett várakozni. A megállás nélkül, meglehetős gyorsasággal működő két kabinsor egyike fel, a másik lefelé haladt és menet közben kellett be- és kilépni. Engem első alkalommal igazi tériszony fogott el: szédültem, hányingerem támadt, reszkettek a lábaim. Elképzeltem, hogy valami miatt elszalasztom a leszállást, vagy későn lépek fel és egyenesen "lefejez" a egyre fogyó nyílás... Ha jól emlékszem, a lépcsőt választottam, a szorongás erősebb volt a gyávaságom feletti szégyenérzetnél. Később megszoktam és nem lett félelmetesebb, mint a moszkvai metró mozgólépcsője...

   Eredetileg inkább a szombat délutánról akartam mesélni, de szokás szerint elkalandoztam... akárcsak gyerekkoromban, bár manapság már csak tőlem érkezik a rendreutasítás. Eleget tettem egy baráti meghívásnak a szomszéd városban lezajló társulati ülésre, melyet egy helyi szerző történelmi regényfolyamának bemutatásával kötöttek egybe. Nem annyira a meghívott, inkább a találkozások, beszélgetések vonzottak régi és új ismerősökkel, akikkel a hosszú covid-szünetek alatt nagyon ritkán láttuk egymást. Kicsit engedtem Annie unszolásának is, aki felajánlotta, hogy elvisz. Különösebb várakozás nélkül indultam neki, élveztük a gyönyörű nyárutói ragyogást, mintha a nap is kiadta volna utolsó meleg sugarait.   

   A fogadtatás szokás szerinti meleg, baráti volt, a bemutatót fesztelen beszélgetés követte, maszk nélkül (a belépés viszont QR kód ellenőrzésével). Letelepedett mellém egy ismeretlen idős hölgy, talán pár évvel nálam is több, megnyerő mosollyal közölte, hogy régóta szeretne velem beszélni, mert nagyon élvezi a gyerek- és fiatalkoromról szóló írásaimat. Honnan ismeri őket?, kédeztem meglepetve. Hát a FB oldalamról, felelte és bemutatkozott. Kiderült, hogy ismeretlen ismerőseim egyike. Egy másik, hosszabb ideig tartó beszélgetés kezdeményezője egy mögöttem ülő férfi volt. Látásból ismertem évek óta, még a színházunk programjaiból. Kicsit fennhéjazónak tartottam és kerültem vele a közelebbi kapcsolatot. Mint ahogy annyiszor, most is bevált a nagy igazság: óvakodjunk messzemenő ítélet levonásától felszínes benyomásaink alapján !

   A fenti két epizód csak töredéke volt a sok kellemes társalgásnak. Néhányukkal hamarosan újra találkozunk, új tervek is születtek az eljövendő hónapokra, ha a fátum is úgy akarja...

2021. septembre 25. A hallgatóság egy része  (a 2. sorban ülök)

Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.  

 

Július végi rágódások

   Max. 20° van napközben, itt-ott kis zápororokkal meghintve, melyek nem locsolják meg igazán a virágokat. Az én hangulatom is felemás: az unokák elutazása után újra megbetegedtem, nyilván a rám zuhant fáradtság bolygatta meg életem immár törékennyé vált egyensúlyát. Nem baj, majdcsak felküzdöm magam a helyzet magaslatára, mint már annyiszor. Ugye, hogy felvet a fenenagy akaraterő?

   Tudvalevőleg nehezen bírom a korai kelést, hiszen 3-4 óra előtt nemigen oltom el a villanyt. Hétfőn, kedden viszont fél 8-ra állítottam az ébresztőt, bár ennek tudatában alig tudok 2 órát aludni, attól szorongva, hogy nem hallom meg, ami különben teljesen lehetetlen, olyan sziréna erejével zendül meg közvetlenül a fejem mellett. Dehát a stresszre hajló állapotnak mit számítanak az észérvek! Mivé lett a zenitüd koronázatlan királynője, kérdezem magamban. Poros nyoma sem maradt.

   Hétfőn délelőtt fogorvosom majd egy órán keresztül ecseteli minden részletében a panoráma röntgenkép forgatásával, hova és milyen ritmusban fogja az ősszel beültetni csodálatos hétpróbás új fogaimat. Arra biztatom, minél hamarabb essünk túl rajta, ne húzódjon el hónapokig a 4-5 fog beültetése, hogy legyen még időm élvezni is őket! Igaz, így a betegbiztosítás kevesebbet térít majd vissza, de ha életem valami miatt útközben megrövidül, úgyse megyek sokra a hamvaimba veszett titán-csavarocskákkal, akármilyen sokba fognak kerülni nekem...

   Többek között attól is szorongás fog el, hogy pár nap múlva már augusztus lesz. Nehezen viselem a bizonytalan két szék közötti állapotot. Menjek, maradjak? Ez is, az is problémás. Legalábbis a döntés (jó Mérleg módjára kínszenvedés). Észreveszem, hogy még a lélegzetvételt is visszatartom ilyenkor. Jógalégzés-tanfolyam kéne tán nekem is, első lépés gyanánt a "kiengedés" avagy az "elengedés" göröngyös útján...

   

Fogászati intermezzo

    Délelőtt ismét fogorvosnál jártam. Ezúttal néhány eljövendő implantátum érdekében. Már 2015-ban elkezdtem az előkészületeket, de egy felbukkanó sürgős betegség elsőbbséget követelt és elhalasztottam sine die a folytatást. Tudtam azonban, hogy előbb-utóbb halaszthatatlanná fajul majd a dolog.

kb. ilyen lehetett...

   Be kell vallanom, hogy a fogorvoshoz gyerekkoromból eredő rettegés fűz. Annak idején, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején sok esetben a körzeti orvosok rendelői is fel voltak szerelve egy fogorvosi sarokkal, ahol alapvető műveleteket el lehetett végezni: foghúzást, tömést, koronát stb. Implantátumról szó se volt akkoriban.

   A legidősebb körorvos Mindszenten akkoriban az erdélyi Zalatnáról származó dr Finta Dezső volt. Még a 19. sz. végén született, nagyanyámmal volt egyidős. Azok közé a régimódi családi orvosok közé tartozott, akiket bármikor ki lehetett hívni sürgős esetben (ügyelet nem volt akkoriban), mégis maradt idejük óriási kultúra felhalmozására (házában pl. egy nagy terem minden falát betöltötte óriási festmény-gyűjteménye, amelyet egyszer kiváltságképpen nekem is megmutatott, gondolom, kis hírnevemnek köszönhetően a rajz területén már iskolás koromban...) Legelső találkozásunk idején viszont kb. 5 éves lehettem. Beteg voltam, kijött hozzánk, hogy beoltson. A szoba közepén állt nagyszüleim kettős ágya, és én egyik oldalról a másikra hengeredtem, hogy el ne érjen. Az orvos, kezében az injekciós tűvel, lassan türelmét vesztve, legalább háromszor körbe járta az ágyakat, míg el tudott kapni...

   10-12 éves koromban kezelte a fogaimat, sokáig tartott, fájdalmas volt, hiszen a lábával meg-meglódított fúró nagyon lassan forgott... Máig beleborzongok az emlékébe is, s örök időkre szóló irtózás maradt bennem a fogorvosok iránt. Annak ellenére, hogy az általa kezelt fogak tömése minimum 20 évig bírta...

Mozgósítani próbálom magam...

    Egyre nehezedik a hangulat az országban, sőt, ahogy olvasom, nemcsak abban az országban, ahol élek. A médiák tele vannak aggodalommal, nehogy elharapózzon az össznépi depresszió. Pszichiáterek nyilatkoznak, hogy alig győzik a munkát, nehéz időt szakítani az egyre fiatalabb páciensekre. Néha az az érzésem, hogy akinek eddig még nem jutott volna eszébe, hogy depresszió fenyegeti, szinte azonnal érezni kezdi magán az első jeleket: "tényleg, olyan nyomorult, sajnálni való az életem..."

   Sokan a háborús időkkel hasonlítják össze a mostanit: a mi generációnk az első, amelyik a háború után született és soha nem tapasztalt hasonló körülményeket. Állítólag háborús időkben meglehetősen ritka volt a magas vérnyomás (túltápláltság,  kényelmes életmód hiányában), a depresszió valóságos luxusnak számított volna, hiszen a puszta életben maradás volt a tét, nem pedig a hangulat változásai. 

   Fiammal pont erről beszélgettünk ma reggel, amikor a kutya sétáltatása közben felhívott. Mondtam neki, hogy a mi életünk sokkal nehezebb volt, mint amilyenben a mai 20 évesek szenvednek. Igen, mondja, csakhogy megismertük a könnyedséget, azt, hogy kívánságaink nagy része szinte azonnal teljesülhet. Nehezen viseljük el, ha megvonják tőlünk kis vágyaink valóra válását. Ránk nehezedik annak a nyomása is, hogy ezáltal sikertelen, az életben nem boldoguló, szerencsétlen alak benyomását keltjük magunk előtt is, akit sajnálni kell. S aki sajnálatra méltó, az egyben hasznát is elveszíti... Hát így valahogy éli meg a mai ún. aktív korosztály. A távlatok beláthatatlansága, hiánya a probléma.

   Esik az eső, olyan köd van, hogy alig lehet az utca végéig ellátni. Akárcsak novemberben. Egyik barátnőm most ment el: egy kávéra nézett be és hozott egy kis frissen főtt levest. Meghánytuk-vetettük dolgainkat, és hogy ne ismételgessük unalomig a mindenkit egy nyájba terelő Covid-témát, felvetettem neki, hogy meglehet, veszek egy új kanapét, mert nem bírom nézni, hogyan próbálják a gyerekek magukat belepréselni a megmaradt kevés ülőhelybe, ha nagyritkán el tudnak jönni... Ez is lehet egy kis mozgósító cél, úgy az eljövendő pár hétre.