Keresés ebben a blogban

2015. december 29., kedd

Két ünnep között

   Két kiruccanás között két nap megállás itthon, már csak azért is, hogy a közben elkapott vírustól megszabaduljak!... 
Alice "szerel"...
   Négy nap a gyerekeknél, akik nagyon kitettek magukért, hogy a kilencről egyik napon tizenötre dagadt vendégsereget ellássák minden finomsággal, miközben az utolsó pillanatig dolgozniuk is kellett... A hangulat pezsgett kellőképpen, az idő végig napos, enyhe, tavaszias maradt. Igy kellemes séta vezetett bennünket 26-án a Théâtre Antoine-ig, ahol is megnéztük a "Kaktusz virága" című, Magyarországon is játszott sikeres bulvár-darabot délutáni előadásban, hogy a gyerekek is eljöhessenek. (én még a Bodrogi-Voith párosban láttam!...)
   Mindenki örült a karácsonyi meglepetéseknek, melyeket egymás között szétosztottunk (Agnès és François részéről a színházi előadás volt az ajándék). Hajnali kettőig virrasztottunk kártyázás közben, a három gyerek egy pillanatig se mutatta a fáradtság legkisebb jelét sem... Másnap viszont kicsik-nagyok fél 10-10 után szálingóztak elő a reggelihez...
   Holnap megint útra kelünk Agnès szüleivel, hogy félúton találkozzunk a gyerekekkel, a tengerhez közeli lakásban. Kezdek én is talpra állni a futó vírusos náthából-köhögésből, amit valószínűleg a kis Éva (5 éves) ragasztott rám,  ugyanis néha odajött hozzám, hogy aggódva megkérdezze: "Nem unatkozol?", egy-egy köhögős-ragadós puszival is megtetézve a kérdést... 

Ha addig nem találkoznánk, 
boldog új évet kívánok
minden kedves
és nagyon szívesen fogadott
Látogatómnak!
   

2015. december 21., hétfő

Decemberi kavalkád

Fragonard: Le verrou (A zár)
   Pár nap múlva itt a karácsony. Újra. Pezsgőnek, örömtelinek kellene lennie, de olyanok vagyunk, mint a lábadozók: nem tervezünk egyelőre álomkastélyokat a Holdra, de még a Földre sem... Majd meglátjuk, ha eljön az ideje; ez a legjobb módszer, hogy ne csalódjunk illúzióinkban!
   Persze, készülődünk: az ajándékok nagy része becsomagolásra vár; szeretem a várakozás e pillanatait. Mint többen is megjegyezték közös blogunkon: adni talán jobb, mint kapni... Szeretem a viszontlátás közeledő napjait, az összetartozás újra megtalált melegét, érinthető közelségben! 
    December hetei persze különösen megterheltek, az előrelátható feladatokon túl sok váratlan esemény is adhat hozzájuk tennivalót. Ezekre viszont nem lehet előre készülni, egyenletesebben elosztva a terhelést. A fáradtság amúgy is intenzív érzésén csavarintanak egyet...
    Szombaton Párizsban voltam, az itteni Múzeumbarátok köre által szervezett buszos kiránduláson. Először a Marmottan múzeumot néztük meg, a svájci Hahnloser-házaspár gyönyörű kis palotájában, a Bois de Boulogne mellett. Az enyhe, tavaszias idő és a 15° április illúzióját keltette... Belül főleg az impresszionisták és néhány poszt-impresszionista látható a házaspár gyűjteményéből. Bennem különösen megmaradt a kitűnő tárlatvezető, aki nem elégedett meg a tényszerű felsorolásokkal, hanem művészetfilozófiai összefüggéseket kerestetett és tárt fel velünk együtt (pl. perspektíva megjelenése az emberközpontú reneszánsz idején, majd ugyanezen perspektíva módosulása Cézanne-tól kezdve teljes eltűnéséig az absztrakt megjelenésekor)... 
   Innen a busz a Luxembourg-kertig vitt bennünket, ahol várt ránk Fragonard üde, rózsaszín, pajzán, tejszínhabos rokokó festészete! Megvallom, kicsit sok volt egyszerre a tortaszeletekből! Azt viszont el kell ismerni, hogy a maga nemében, a 18. századi "libertinage" könnyed atmoszférájának visszaadásában ellenállhatatlan! 
    Visszafelé jövet a buszsofőr, mintegy karácsonyi ajándékként kerülőt tett a Champs-Elysées felé és egészen a Diadalívig "leballagtunk" a kivilágított széles sugárúton a sok autó között, tényleg lépésben... A Champs-Elysées és a Diadalívig húzódó végetérhetetlen karácsonyi vásár feketéllett a tömegtől. Kihívás a terroristák címére: nem győztetek le bennünket! Bár a veszély érzése ott lappang mindenki tudatának mélyén, a napsütötte teraszok is tele voltak egész délután.   
    Este nyolc felé értünk haza.     

2015. december 13., vasárnap

Idegen származás, idegen szív?...

   Még szerencse, hogy megtartottuk szerdán a november végén esedékes irodalmi estünket. Nálam. Nehéz volt közös időpontot találni decemberben (november végén én nem értem rá). Hogy miért szerencse? Mert másnap reggel két fogamat is kihúzott egyszerre a fogorvos, s azóta enyhén szólva nem vagyok a régi...
   Tízen jöttünk össze, a csoport fele hiányzott, a megváltoztatott dátum mindent megkavart. Mindenki hozott verset, prózát, magam is dolgoztam a témán, ugyanis én javasoltam a mai időkben oly kézenfekvő  "Mon Paris", "Ma France" témáját.. Igy, birtokos névmással. Ne csak a hiper-konzervatívok, a szélsőjobb sajátítsa ki magának a hazaszeretet gondolatát, amelynek ráadásul nem muszáj idegengyűlölettel párosulnia, mint ahogy azt tőlük megszoktuk...
   Nemrég megjelent egy kötet, mely sorba szedte az idegenből ideszármazott írókat, költőket, festőket és egyéb művészeket. Hogy csak az írókat említsem, s nemcsak a franciává lett belgákat és svájciakat, a hajdani gyarmatok franciául alkotó leszármazottait, hanem azokat az idegen ajkúakat is, akik Oroszországból (Sarraute, Berberova, Gary, Triolet, Troyat, Adamov, Makine stb...), Kínából (Cheng, Dai Siije, Gao Xingjian), Romániából (Cioran, Ionesco, Celan, Istrati, Tzara, stb.) Kubából (Eduardo Manet, Zoé Valdès) jöttek. Hozzátehetem a cseh Kunderát, aki franciául ír, mióta itt él, a bolgár Julia Krisztevát, a spanyol Jorge Semprun-t, a görög Aleksakis-t, az afgán Atiq Rahimi-t vagy a perzsa Marjan Satrapi-t... S hogy el ne felejtsem Kristóf Ágotát, aki ugyan Svájcban, de francia nyelven írt. Ki gondol még arra, hogy Zola Olaszországban, Apollinaire meg lengyelként látta meg a napvilágot?
   Nem is folytatom, háromszáznál is többen vannak. Azok érdekeltek jobban, akik idegen nyelvként tanulták a franciát, és keményen meg kellett dolgozniok azért, hogy irodalmi nyelvvé váljon számukra is, hogy zsigereikbol szóljon, nem elégedve meg csak "iskolás" hibátlansággal. Az írónak utolsó szusszanásáig meg kell verekednie ezzel az élő anyaggal, hogy magáévá tehesse. Megkérdezték a kanadai Nancy Huston-t vagy a Goncourt-díjas amerikai Jonathan Littell-t, az ugyancsak Goncourt-t nyert Atiq Rahimi-t, miért nem anyanyelvén ír, amit lefordíttathatna? Mind azt válaszolta, hogy az "adoptált", választott nyelv lehetővé teszi, hogy bizonyos távolságot teremtsünk emócióink és a belőlük táplálkozó írás között. Egyesek szerint elvezet az alkotó szabadsághoz.  
    Márai számára ugyanakkor külföldön is a magyar maradt az alkotás nyelve. A haza.  

2015. december 6., vasárnap

Rágógumiba léptem...

Lucie másfél évesen unokaöcsémmel
   Nyári vakációk emlékei! Ide menekül néha az ember a lelombozó novemberi, decemberi estéken... Sokszor már öt óra felé le kell húzni a redőnyöket és ránk köszönt az este magányos puha csendje... Sem a tévét, sem a rádiót nem akarom még bekapcsolni, inkább ráveszem magam az írásra. Azazhogy inkább rákényszerítem... Mivelhogy nincs bennem sok motiváció. Semmihez sem.
A Kárász-utcai kútnál Szegeden
   



Nem akarom ezt a nyúlós, kellemetlen érzést az idetévedő olvasókra erőltetni, ezért nem is megyek bele részletes taglalásába, bár azt hiszem, van akinek ismerős. Lassan tíz éve lesz, hogy járom az egyedüllét magasiskoláját. Most értem arra a pontra,  amikor úgy érzem, bejártam a kört. Amikor sem a körön belül, sem kívüle nem érzem jól magam. Ha társaságban vagyok, várom a pillanatot, hogy újra megtalálhassam a magány puha fészkét, mely pedig egy idő után ólomsúlyúvá lesz. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy megszakítsam. Életszükségletté vált.  

   Ahogy magam ismerem, meg fogom találni a megoldást. Az elmúlt két-három év megpróbáltatásaiból, veszteségeiből még nem lábaltam ki. Kegyetlenül eszükbe juttatják néha magukat.  
   Fiam némi aggodalommal felhív időnként, de főleg őket nem szeretném az efféle átmeneti búsongásokkal nyugtalanítani, hiszen Anya hatásos ellen-leckével szolgált számomra eleget. Ugyanakkor színlelni sem tudok hitelesen. Legjobb lenne valami gyors és hatásos ellenszert találni. Tennivaló volna bőven: a motiváció hibádzik... 


2015. december 2., szerda

November vég

a képen nem látszik, de ég a teteje...
   Napok óta ólomszínű az ég felettünk... 13° körül van a hőmérséklet már egy hete, de majd lesz még a kutyára dér!  -  mondaná nagyanyám, akinek mindenre akadt hasonló ízes mondata.
   Lábadozunk a november 13-i sokkból. Az élet megy tovább, amíg engedik. Szükségállapot van, de kívülről nem annyira látható. Vasárnap lesz az új régiók (majdnem felére, 13-ra vonták össze a számukat) első választási fordulója. A szélsőjobb nagyon előretör itt is, mint sok helyen. Az emberek így adnak elégedetlenségüknek kifejezést, anélkül, hogy alaposan ismernék a programokat (olyat is hallottam, aki azt mondta: "Megkarcolták az autómat, Le Pen-re szavazok!"), de a kilátástalanság nem a legjobb tanácsadó. Ugyanakkor a szélsőjobb még nem volt hatalmon, így nem veszthette hitelét. S mindig a saját kárán tanul a leghatásosabban az ember. 
   A rutin, a szürke rutin hamar teherré válik. Változatosságra vágyik az ember, legalábbis tartalomra. Főleg fényre.
   A hét végén a gyerekeknél jártam. Fiam 38 éves lett. Ott helyben készült kedvenc születésnapi süteménye, az "omelette norvégienne", amit még anyósomtól tanultam és ezúttal átadtam titkát a menyemnek. Ő csinálta a mellékelt képet is.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...