Nyárvégi vigasságok

   Augusztus utolsó napja. Megvártam a negyedik bejegyzéssel. Nem mintha nem írhattam volna meg előbb  -  "írhatnékom" is van Borka szavaival, történik is ez-az  -  de sokszor kivárom az utolsó pillanatot... Ezen már nem is érdemes mélázni, hiszen úgysem tud tartósan megváltozni. Egész belső habitusomat kellene kicserélni, arra meg már késő. Ha egyáltalán lehetséges.

   Egy hosszabb lélegzetű dolog írásába kezdtem. Voltak már évekkel ezelőtti próbálkozásaim ebben az irányban, de mindannyiszor megtorpantam : nem ért be a vágy kifejezési formája. Még most se vagyok benne biztos, de az a bizonyos Balzac-i szamárbőr sürget. Nyári találkozásaim a múlttal szintén érleltek rajta. A tény, hogy franciául írom, egyszerre könnyít és nehezít rajta, de megbirkózni a nehézségekkel mindig izgalmas vállalkozás. 

   Sok meghívás (részemről is, számomra is) esett augusztus második felére, látszik, hogy sokan visszajöttek a nyaralásból. Fel is vettem 2-3 kg-t, pedig inkább le kellene belőlük adni, sokkal többet. Most enyhe, kellemes 25°-os napos idő van, bárcsak így maradna novemberig, futó éjszakai záporokkal. Kezdődne a vénasszonyok nyara, gyengéden, nagylelkűen, irgalmasan...

   Pár napja valaki elküldte horoszkópom elemzését. Soha nem találkoztunk (ismerős ismerőse), csak születésem dátumat és óráját tudja. Az elemzés eléggé találó. E "tudománnyal" szembeni racionális fenntartásaim ellenére felpezsdített, kicsit meglepett és jót tett a hangulatomnak! Ráadásul senkinek sem ártok vele. Még magamnak sem!

Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.

   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...

   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...

a magyar származású Hantai Simon

Pierre Soulages

   

    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...

   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.

Matisse, a "másik Henri"

   Furcsa véletlen folytán nem egészen 1 hónap alatt már a második Henri névre hallgató festő-óriásnál tettem tegnap látogatást. Ezúttal Henri Matisse-ról van szó, aki innen kb. 25-30 km-re született 1869. utolsó napján a Cambrai melleti Le Cateau városkában. A megyei kulturális szervek kb. 15 éve szép múzeumot rendeztek be a festő szülőföldjének adományozott munkáiból, de műveinek jó részét pl. Nice-ben láthatjuk (a világ nagy múzeumait nem számítva), ahol 1954-ben meghalt.

   A múlt század első felének meghatározó művészei közé tartozott, Cézanne, Gauguin, Picasso, Van Gogh társaságában. A kiállítás nem az egész életművet akarta átfutni, hanem arra koncentrálódott, hogyan lett a hajdani jogászból, szinte véletlenül, korszakalkotó festő.

   A család nemzedékek óta a vidék textiliparát űzte; gyerekkora óta színes textíliák között élt és vonzásuk élete végéig elkísérte. 20 éves is elmúlt, amikor a festészettel kapcsolatba került egy betegség utáni lábadozás alkalmából (akár Frida Kahlo vagy Jean-Michel Basquiat). Apja kívánságára jogász lett, bár a festés nem hagyta többé nyugodni. Párizsba ment, ahol a legnagyobbak festőiskoláit látogatta (Bourdelle, Gustave Moreau stb), a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta, ami tuvalevőleg szilárd alapokat teremt. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy titkaikat megfejtse és a maga módján interpretálja.

   A század elején a Riviérán telepszik le. A napfény, a színek tobzódása teljesen átalakítja festői látásmódját, akárcsak Gauguin, Van Gogh vagy pl. később Nicolas de Staël esetében. Sokat utazott, mindez csak gazdagította érzésvilágát. Fokozatosan a minimalista látásmódra törekszik, a rajz átad minden helyet a színeknek, és a másik Henri (Toulouse-Lautrec) módján ő is felkiálthat: 'Végre nem tudok rajzolni!"

   Végül néhány kép azokból, melyeket a kiállításon fényképeztem szerényen:

Gályám (többnyire ide vagyok láncolva)...

   Hát ebben a sarokban töltöm időm jó részét napközben... Reggelenként, amikor még pizsamában lejövök (magányosok luxusa, nem kell "megjelenni"), első mozdulatom a számítógép gombjának lenyomása, majd az utcai redőnyök felhúzása. Folytatom a kertre néző két konyhaival, közben felteszem a vizet a gázra. Kikészítem Nescafé adagomat a reggeli piros római csészébe, miközben lenyelek egy kiskanál mézet (azt mondják, sokféle gyógyírt tartalmaz)... Közben a víz éppen csak sustorogni kezd: tudom, hogy ez lesz a jó hőmérséklet, nem túl forró, hogy kellemetlen égett ízt adjon a kávénak, s ezzel jócskán elrontsa a reggel első örvendetes pillanatát...

   A kávét többnyire már a gép előtt iszom meg, esetleg ritka napos időben a teraszon, a virágokon legeltetve szemem. Igyekszem minden perc jóleső nyugalmát a lehető legteljesebben kiélvezni ("mintha az utolsó lenne", a sztoikus filozófusok szerint), azzal a tudattal, hogy lám az egyedüllét adta szabadságnak is van kellemes oldala, mintegy kárpótlásul, csak észre kell venni.

   A szobasarkot teljesen betölti a dolgozóasztal, a karosszék elég puha ahhoz, hogy több órán át is elviseljem. "L" alakban foglalja el a helyet, mintha csak méretre készült volna! Minden kéznél van: szótárak, noteszek, a napi gyógyszer (hogy eszembe jusson bevenni), kézzel írt naplóim immár 6 betelt spirál-füzete (a hetedik íródik), dossziék, intézésre váró ügyek, telefon, stb, stb... No és legfelül a 7 Vertel Andrea szobrocska (több is van még, máshol), melyeken elmerenghetek, ihlető gondolatokra vadászva. Egy-két rajz a falon, François kiskori portréja, melyet még a 80-as években festettem : ezek is megtalálták valószínűleg végső helyüket, legalábbis amíg én élek.

Nem mindennapi szombat délután

E. Schiele

   Hetek, talán hónapok óta készülök erre a napra: mióta megtudtam, hogy október 5-én megnyílik a Schiele - Basquiat kiállítás a Vuitton Alapítvány múzeumában Párizsban, a Bois de Boulogne zöld ölében. Schiele már évek óta egyik kedvenc festőm, Basquiat-t csak "messziről" ismertem, talán mióta meghalt a 80-as évek végén.

   Fiam előre lefoglalta az időpontot, a jegyeket a Neten, így nem kellett végigállni a száz métereken át kígyózó sorokat. Rengetegen voltak, minden korosztály, de legtöbben talán mégis a fiatalok. Daniel kölcsönadta a botját, erre támaszkodva botorkáltam végig a 4 szintet. Előnye, hogy a teremőrök különleges figyelemmel vettek körül, kalauzoltak kérés nélkül is a termekben!

Jean-Michel Basquiat

   Egy szintet szenteltek Egon Schiele műveinek, főleg a rajzainak, aminek külön örültem. Régóta az volt az érzésem, hogy őt a festés kevésbé izgatta, mint a rajz, a gyors, spontán, villanó skiccek  -  mintha csak abban a bizonyos "flow"-ban tudott volna alkotni, efemér, zseniális megérzéseket (kb. 300 festménye maradt fenn, 3000 rajzzal szemben). Osztoztam vele ebben a mély meggyőződésben, titkos támogatásnak vettem részéről, örültem, hogy egy ilyen egyedülállóan zseniális "meteor" igazol engem a mindennapi küzdelmemben, hogy elismertessem a rajz iránti vonzódásom jogát! A rajz műfaját ugyanis legtöbben nem veszik komolyan: amolyan kis firkálásnak tekintik, legfeljebb az "igazi mű", a festmény előkészítése ad neki bizonyos létjogosultságot! Engem valósággal megigéz...

Basquiat 

   Három másik szint Jean-Michel Basquiat birodalma. Vele "élőben" először szembesülök. Be kell vallani, hogy a találkozás eleinte sokkoló hatású, még Schiele után is. Sokszor monumentális méretű képein először is a színek "kebeleznek be" bennünket, majd a zsírkrétával húzott vonalak, feliratok. Figuráiban elsősorban a csontvázat látja az ember, a koponya fogai egyformán vicsorognak, az arc kifejezése nem változik, a szemek üregei mereven néznek velünk szembe. Kezdetleges "gyerekrajzok" stílusábol alkot színes, hol fenyegető, hol provokáló világot, a 20. század végi nagyváros, New York világát.

   Mindvégig érezhető a két festő rokonsága, nemcsak abban, hogy mindkettő 28 éves korában halt meg és a néző akartalanul is az "éhen maradottság" érzésével viaskodik: vajon mivel maradtunk szegényebbek? Főleg abban rokonok, hogy újat, ösztönösen újat teremtettek. Az ő valóságuknak nem sok köze van ahhoz a realitáshoz, melyhez a mindennapi ember keresi a hasonlóságot. Ők nem másoltak, hanem egy másik valóságot teremtettek saját tekintetük, megérzéseik prizmáján átszűrve azt. De ehhez már nem elég a vágy, hanem zsenialitás szükségeltetik. Nekem marad a vágy...

Basquiat

Csendes vasárnap

   Csendes vasárnap délután. 

   Még a forgalom is leállt, tán a garázsban szunnyadnak az autók, esetleg elmentek pár napra valahová, hiszen most kezdődik a két hetes őszi szünet.

Louis Vuitton Alapítvány

   Gyönyörűen süt a vénasszonyok napja, kiadja utolsó erejét, hiszen tudja, hogy ideje lejáróban van. 

   Lassan árnyékos mély kút lesz a kert a falak mögött, olyan alacsonyan jár a nap, hogy nem tud besütni tavaszig. A terasz is árnyékba borul, el lehet pakolni a napernyőt legalább fél évre. Ez a dolgok rendje, hiába lázadozik ellene bárki. 

Tegnap megnéztem egy jó órás dokumentumfilmet az Arte csatornáján Jean-Michel Basquiat, a híres amerikai festő rövid életéről. (Október eljén nyílt meg a kiállítása Párizsban, azt készülök megnézni a jövő hét végén.) Bár régóta tudok róla egyet-mást, de "élőben" látni monumentális képeit mégis más lesz! Az 1980-as évek elejétől fedezték fel a falakra festegető tizenéves kamaszt (anyja Porto-Rico-ból, apja Haïti-ból származott), hamarosan meteorként robbant be a modern New York-i under-ground festő-körökbe, maga Andy Warhol vette szárnyai alá. Valódi ösztönös festő volt, teljesen tudatában nagy tehetségének. Hamarosan milliókat keresett és kerestek rajta a gyűjtők is. 28 évesen heroin over-dose áldozata lett...

   

   

Talán nem véletlen, hogy ugyanaz a múzeum (Fondation Louis Vuitton), egyidőben állítja ki Egon Schiele képeit is. Ő is 28 évesen halt meg 1918-ban, a spanyolnátha áldozataként. Fél évszázaddal előbb szintén forradalmasította a festészetet. Az ő képei 2016-os nyaram óriási élményét jelentették a bécsi Leopold-múzeumban.
(itt olvasható)

   Na tessék: a csendes, majdnem teljesen néma vasárnapi hangulatot teljesen felforgatta  a két forradalmi festő... Alig várom már a jövő hét végét!

A tegnapi napról és még erről-arról...

   A tegnapi jó nap volt.

   Mitől jó egy nap számvetése? Azt hiszem, arról állapítjuk meg, hogy másnap jó érzéssel gondolunk rá: nem éltünk hiába, legalábbis nem légüres térben, mintha nem is éltünk volna, csak szorongásaink hűséges háttér-érzései maradnának fenn a rostán, s elmosódna a lényeg... A tegnap rostáján sok jó érzés maradt fenn.

   A fáradhatatlan Muriel, akivel irodalmi estjeinket tervezzük, mostanában igencsak egyedül végzi a munkát. Talán hamarosan újra csatlakozni tudok hozzá.

    Tegnap este ismét nála jött össze egy népes társaság (talán 30-nál is többen; volt, aki a földön ült). Többekkel hosszú idő után először találkoztam ismét. B. nemrég elhúnyt férjét gyászolja, G. 15 kilót fogyott a félév alatt, mióta nem láttam, férje meghalt és súlyosan beteg fia hozzá költözött. L-t szintén komoly, állandó fájdalommal járó gerinc-problémákkal kezelik. A. társát a jövő hónapban műtik rákkal, mindketten eljöttek. Folytathatnám a sort vég nélkül. Miután kicseréltük rossz és jó híreinket röviden, az est nagyon jó hangulatban telt. Nekem is odasúgták néhányan, hogy milyen jól nézek ki (diszkrét utalás arra, amit kiálltam az utóbbi hónapokban), mire bevallottam, hogy ebben szerepe van egy kis kozmetikai beavatkozásnak, melyet indulás előtt eszközöltem, hogy ne nézzek ki úgy, mint akit frissen hantoltak ki...

photo Muriel V.

   Muriel szintén küzd egy csomó problémával a mindennapokban, de reménye az égi segítségben megingathatatlan. Mélyen hívő, sokszor hallom tőle a kilátástalan helyzetekben: "Le Seigneur pourvoira!" vagyis: "Az Úr majd gondoskodik róla (mármint a megoldásról)!" Sokszor vannak rendkívül merész tervei, melyektől a (magamfajta) átlagember meghátrálna, mielőtt végiggondolná: à, úgyse sikerül, kár még elképzelni is! Rá nagyon illik a Mark Twain idézet: "Megtették, mert nem tudták, hogy lehetetlen."

   Most éppen két brazil festőt hívott meg 3 hétre harminc képük, feleség, kisgyerek társaságában. Két helyen is kiállítottak, most éppen Párizsba mennek egy kicsit turistáskodni is. Az egész programot nagyrészt a helyi Paulai Szt-Vince egyesület finanszírozza, melynek Muriel az egyik felelőse, de sok ingyenes segítő kéz is részt vesz benne. Ők voltak a tegnapi est meghívottai. A beszélgetés nem volt egyszerű, csak elutazás előtt pár hónappal kezdtek franciául tanulni. Velük volt szerencsére öt nyelven beszélő spanyol kísérőjük, Manuel, akiről szintén regényt lehetne írni...

    

Kertekről és képekről tavaszi napsütésben

   Ismét gyönyörű idő volt nálunk. Nem azért írom, hogy esetleg bosszantsam otthon didergő honfitársaimat, hiszen tudom, hogy a magyar tavasz egyszercsak 20°-on fölüli hőmérséklettel, símogató, kabátot, csizmát ledobó napsütéssel berobban majd egyik napról a másikra, lehagyva símán az óceáni, óvatosan, szinte lábujjhegyen settenkedő rokonát. Mi pedig merenghetünk a szürke ég alatt...

   Körbejártam a kertet a 14°-ban, a virágzó szomszédos szilvafa alatt, melynek nemkívánt árnyékából nekem is bőségesen jut. A gyep tele van ibolyával, a kamélia virággal: ha szenvedtek is a fagytól, tartják magukat. A jácintok kövéren virítanak. A bokrokon is apró rügyek kezdenek mutatkozni. A szomszédos macskák puha léptekkel sétálgatnak a falak tetején.

   Pénteken elhozták a képet, melyet a kiállításon lefoglaltam. 

Ime:

Ferdén fényképeztem, hogy a lehető legkevésbé tükröződjön rajta az ablak. 

   Aliz kérdését sem felejtettem el és hosszasan elbeszélgettünk a technikai kérdésekről. U.n. "technique mixte", vagyis vegyes technikáról van szó, vastag akvarell-papíron. Van benne akvarell, akril, tus, de akár színes ceruza is: ilyenkor általában olyan szabadnak érzi magát az ember, hogy majdnem minden számításba jöhet, ami a keze ügyébe kerül! Sóvárogva gondolok saját 15m X 40cm-es álmomra, melynek körbe kell(ene) majd futnia az egyik

szoba falán...

Két részletet is felteszek külön, hogy a színeket jobban lehessen látni.



Szó esett az én akt képeimről is: Cléa ezeket csodálta és bevallotta, hogy képtelen lenne rá, hogy visszaadja a formákat, ezért fordul  inkabb a stilizáláshoz és a tobzódó színekhez...

   Mondtam: így kerek a világ! Én pedig teljességgel képtelen lennék színekben kifejezni magam. Mindig is a vonalak, a fények és az árnyékok által képzett formák vonzottak inkább, mint a színek kölcsönhatása, tobzódása... 

Kis kiruccanás - nyári előzetes

a Vivenel-ből

   A múlt szerdán egynapos kiránduláson vettem részt a Múzeumbarátok körének szervezésében, busszal, az innen kb. 150 km-re levő Compiègne és Chantilly városokba. A cél az "Heures italiennes" ("Itáliai órák") cím alatt megrendezett kiállítási sorozat néhány eseményének megtekintése volt. A sorozat egész éven át fut, az északi régió (Picardie) több városa is részt vesz benne, gazdag múzeumi anyagával.

   Most jártam először mindkét városban. Az első megálló Compiègne-ben volt, megnéztük Antoine Vivenel 19. sz-i híres műgyűjtő többszáz rajzból álló anyagának tört részét, melyek legrégebbi darabjai a 15. sz-ból származnak. Vivenel egyszerű kőműves dinasztia utódaként kezdte, de tudásszomja, tehetsége egyre feljebb vitte pályáját és Párizs egyik leghíresebb 19. sz-i építészeként fejezte be. Közben (ókori görög vázáktól, szobroktól kezdve középkori, reneszánsz és későbbi festményeken keresztül) óriási műgyűjteményt halmozott fel, melyet szülővárosára, Compiègne-re hagyott. Ebből néztük meg az olasz mesterek rajzaiból a válogatást.

Chantilly  -  a kstély

   Eztán jött a "hab a tortán" (a francia úgy mondja: "a cseresznye a tortán"  -  "la cerise sur le gâteau"), Chantilly. (Akaratlan volt részemről a szójáték, pedig a tejszínhab neve franciául: "crème Chantilly!"...) Már régóta szerettem volna megnézni a híres kastélyt, főleg utolsó hercegi lakójának csodálatos gyűjteményét. Az utolsó francia király, Louis-Philippe ötödik fiaként született Henri d'Orléans, duc d'Aumale egyetlen célja a forradalom alatt lerombolt kastély újjáépítése, szépítése volt, melyben elhelyezhette híres gyűjteményét. A "régi" (az impresszionistákat megelőző) festmény-gyűjteménye a Louvre után a második helyet foglalja el Franciaországban.

   Kalauzunk az olasz gyűjteményt kommentálta, de utána bejárhattuk a többi termet is.

  

Három Rafaello, Lippi, Dürer, Michelangelo, Delacroix, Watteau, Poussin stb... néztek ránk a falakról...

   Mit mondjak? Este fél 9 felé értünk haza. Alig álltam a lábamon, de az élmény egy ideig táplálni fog, az biztos!

   A képek a telefonommal készültek, igencsak közepes minőségben. 

Rákattintva megnagyíthatók...

Kiállításon Alechinsky-nél...

   

Még ma is gyönyörűen sütött a nap. Megvan az ára természetesen: éjszakánként -3° alá esik a higany, sőt nappal se megy 5° fölé. A teraszra ráfagyott a nedvesség, vigyázva huzigáltam ki az utcára a két nagy kukát, mert élénken emlékszem a múlt csütörtöki zuhanásra. A bal karom még nagyon érzékeny, főként könyökben, csuklóban, de a nagy kék véralafutások színe már lassan halványul...

   Ebben a betegszobai hangulatban nagyon jót tett a szombati kiállítás a Matisse múzeumban, innen 30 km-nyire. Emlékszem, milyen rég volt, amikor először láttam Pierre Alechinsky képeit (reprodukcióban) és azonnal furcsa izgalmat keltettek bennem, mintha csak valami ismeretlen finom ételt tettek volna elém, melybe azonnal beleszerettem, azzal az öntudatlan sejtéssel, hogy mindig is erre vágytam. Most pedig több nagy terem kínálta falain élőben a kisebb-nagyobb méretű képeket.

   A mester 90 éves lesz jövőre, de még dolgozik dél-franciaországi házában. Brüsszelben született egy orosz bevándorló és egy belga vegyes házasság gyümölcseként. Sokféle tehetsége, minden irányba vonzó kíváncsisága először zenét, majd építészetet taníttatott vele, majd vászonra festett olajképeket. Hamarosan elhagyja az olajfestés nehézkes technikáját az akril, a tus, pasztel és a litográfia spontán, könnyed lehetőségeiért, melyek  jobban megfelelnek a temperamentumának... S itt tűnt szemembe születési dátuma: 1927. október 19! Vajon véletlen-e egészen, hogy olyan közel érzem magam hozzá? 

   Miután megnéztem a kb. 1 órás dokumentumfilmet, melyben alkotás közben is megfigyelhetjük, s ráadásul megejtő egyszerűséggel és mélységgel el is magyarázza, mit miért csinál (melytől az üdvösséghez közeli állapotba kerülök minden alkalommal), már tudtam, miért is tervezem jó 10 éve azt a 15m (!)/50cm-es "fríz"-t, melynek megszakítás nélkül körbe kell majd futnia a középső szoba falán, úgy 3m magasságban! Lényege az lenne, hogy teljes szabadságot adnék magamnak mind a technika, mind a motívumok terén, s csak két dolgot határoztam el előre: lesznek fák és aktok bizonyos ritmusban, de ezt a ritmust a pillanatnyi "ihlet" döntené el, mint ahogy a választott technikát is... A nagy papírhenger a szobám sarkában a falhoz támasztva várakozik jó 12-14 éve, hogy legyen előttem néhány szabad hét, megszakítás nélkül... 

   Vajon maradt-e rá az életemből elég idő?...

   

   

Kirándulás Senlis városába és a Chaâlis apátsághoz

Senlis utcái 

Az apátság romjai

az apátság rózsakertje

Séraphine képeiből

   Még június elején jártam ott a Múzeumbarátok köre által szervezett egynapos kiránduláson.

   Emlékszem, ez volt az első szép tavaszi napunk, csodálatos kék ég alatt és melengető napsütésben.

   Senlis városkája (kb. 17000 lakos) Párizstól 40 km-re északra fekszik. Még az ókorban alapították, de a középkorban is nagy jelentőségű, fallal körülvett királyi város volt. Gótikus katedrálisa a 12. sz-ban épült. Meredek, macskaköves utcácskái, sok szép háza maradt szinte érintetlenül a 15-17. sz. tájékáról, s ez a körülmény sok film forgatásához nyújtott hamisítatlan díszleteket.

   Megvallom, engem talán leginkább Séraphine figurája vonzott a városba. Séraphine Louis, akit most már csak Séraphine de Senlis néven emlegetnek, 1864-ben született, s az ún. naív festészet híres alakja lett. Szolgálóként kereste a kenyerét, misztikusan vallásos volt, a képeit titokban, valóságos extázisban festette rideg padlásszobájában, mígnem Wilhelm Uhde, a városban időző német író, műgyűjtő fel nem fedezte tehetségét. Képeket vásárolt tőle, sőt, kiállítást is szervezett neki. Séraphine kényelmesebb életet élhetett végre, de már késő volt: elméje lassan elborult és gyógyintézetbe került, ahol 1942-ben, a német megszállás alatt több beteggel együtt éhenhalt...

   A kirándulás délutánja a pár km-re fekvő Chaalis apátságának romjaihoz és a parkban található gyönyörű 18. századi stílusban épült kastélyhoz vezetett bennünket. Engem temészetesen rendkívül megfogott a kastélyban kiállított Nélie Jacquemart-gyűjtemény több ezer(!) darabja! (Nélie a párizsi híres Jacquemart-André múzeum "özvegye", egészen hihetetlen pályát futott be, nagy utazó, műgyűjtő lett: a kiállított gyűjteményben két Giotto kép is szerepel több igazi kuriózum között!)

   A kirándulás az apátság gyönyörű rózsakertjében ért véget, de itt már inkább egy napsütötte padon üldögéltem, mert alig (vagy nagyon is!) éreztem a lábaimat!

Augusztusi emocionális sokkhatásaim...

   Az augusztusi hetek két vizuális, emocionális sokkhatása számomra a bécsi Leopold Museum Egon Schiele-gyűjteménye, mely a legnagyobb számú Schiele-festményt tartalmazza, valamint a "Saul fia" c. film megtekintése volt, végre, még ha a számítógép képernyőjén is...

Klimt, a mester

"hommage" Klimt előtt: a tanítvány egyben és elkerülhetetlenül "megöli" a mestert

   Schiele kedvenc festőim Olümposzán előkelő helyet foglal el. Nem először láttam képeiből nagy, összefoglaló kiállítást Párizsban, de a Leopold Museum mégis nagy hatást tett rám. Rudolf Leopold bécsi szemorvos még az ötvenes években kezdte gyűjteni meglehetősen jó érzékkel a múlt századelő festőinek képeit (Schiele, Klimt, Kokoschka stb.). Gyűjteményének legjelentősebb részét képezik Egon Schiele rövid pályájának alkotásai (a spanyol nátha végzett vele 28 évesen, 1918-ban), s megnéztem a Madame Leopold által hozzaértőn kommentált, részletes ismertető filmet is. Schiele minden témára újszerű tekintetet vet. Nem annyira kolorista, mint Klimt, inkább bravúros rajztehetségére támaszkodik, mint burjánzó színvilágra. Feldarabolt, sötét skálájú tájképein, akárcsak görcsbe merevedő figuráin ugyanaz a halálfélelem tükröződik. Minden témában szorongó, drámai életérzés fejeződik ki, művészi érzékenysége sugallja az első világháborút megelőző évek, valamint a Monarchia összeomlásának hangulatát. Látszólag úgy beszélek, mint valami katalógus-szöveg, de tényleg úgy érzem, hogy mindez benne van, s visszhangot kelt minden szorongó, érzékeny szemlélőben... Azt is tudom, hogy sokan megtorpannak képei előtt, mert az emberi lélek mélységeinek ilyen könyörtelen józanságú feltárását nem sokan viselik el. A nagyközönség szívesebben merítkezik meg pl. Klimt képeinek színes kavalkádjában, pedig a drámai mélység ott lappang Klimtnél is a látszólagos harmónia leple alatt...
   Talán kissé merész, de nem véletlen, hogy rokonságot éreztem Schiele képei és a "Saul fia" között. Itt, Franciaországban lemaradtam a film bemutatójáról, nem sokáig volt a mozikban. A sok elismerés, díj által felkeltett várakozásomat felülmúlta a kép, a hang, a színész, a rendezés együttes újszerű, letaglózó hatása. Az egyetlen viharos esténken néztük meg a fiammal. Rá ugyanolyan hatást tett, aminek örültem. 
   Nem olvastam el a róla írt elemzéseket, elismerő kritikákat, sőt, az egynéhány magyarországi antiszemita kórus kötelező gúnyolódásait sem, melyekből már Kertésznek is bőven kijutott a Nobel-díj idején. A magam véleményére voltam kíváncsi. A nemzetközi elimerés megérdemelt volt! Nem is részletezem most, lemásolom majd francia blogomra, amit melegében megfogalmaztam róla hűséges spirálfüzetemben...

Decemberi kavalkád

Fragonard: Le verrou (A zár)

   Pár nap múlva itt a karácsony. Újra. Pezsgőnek, örömtelinek kellene lennie, de olyanok vagyunk, mint a lábadozók: nem tervezünk egyelőre álomkastélyokat a Holdra, de még a Földre sem... Majd meglátjuk, ha eljön az ideje; ez a legjobb módszer, hogy ne csalódjunk illúzióinkban!

   Persze, készülődünk: az ajándékok nagy része becsomagolásra vár; szeretem a várakozás e pillanatait. Mint többen is megjegyezték közös blogunkon: adni talán jobb, mint kapni... Szeretem a viszontlátás közeledő napjait, az összetartozás újra megtalált melegét, érinthető közelségben! 

    December hetei persze különösen megterheltek, az előrelátható feladatokon túl sok váratlan esemény is adhat hozzájuk tennivalót. Ezekre viszont nem lehet előre készülni, egyenletesebben elosztva a terhelést. A fáradtság amúgy is intenzív érzésén csavarintanak egyet...

    Szombaton Párizsban voltam, az itteni Múzeumbarátok köre által szervezett buszos kiránduláson. Először a Marmottan múzeumot néztük meg, a svájci Hahnloser-házaspár gyönyörű kis palotájában, a Bois de Boulogne mellett. Az enyhe, tavaszias idő és a 15° április illúzióját keltette... Belül főleg az impresszionisták és néhány poszt-impresszionista látható a házaspár gyűjteményéből. Bennem különösen megmaradt a kitűnő tárlatvezető, aki nem elégedett meg a tényszerű felsorolásokkal, hanem művészetfilozófiai összefüggéseket kerestetett és tárt fel velünk együtt (pl. perspektíva megjelenése az emberközpontú reneszánsz idején, majd ugyanezen perspektíva módosulása Cézanne-tól kezdve teljes eltűnéséig az absztrakt megjelenésekor)... 

   Innen a busz a Luxembourg-kertig vitt bennünket, ahol várt ránk Fragonard üde, rózsaszín, pajzán, tejszínhabos rokokó festészete! Megvallom, kicsit sok volt egyszerre a tortaszeletekből! Azt viszont el kell ismerni, hogy a maga nemében, a 18. századi "libertinage" könnyed atmoszférájának visszaadásában ellenállhatatlan! 

    Visszafelé jövet a buszsofőr, mintegy karácsonyi ajándékként kerülőt tett a Champs-Elysées felé és egészen a Diadalívig "leballagtunk" a kivilágított széles sugárúton a sok autó között, tényleg lépésben... A Champs-Elysées és a Diadalívig húzódó végetérhetetlen karácsonyi vásár feketéllett a tömegtől. Kihívás a terroristák címére: nem győztetek le bennünket! Bár a veszély érzése ott lappang mindenki tudatának mélyén, a napsütötte teraszok is tele voltak egész délután.   

    Este nyolc felé értünk haza.     

A modell és a kész kép... (Isztambul, 1988)

Festés közben

Ez a portré még 1988-ban készült Isztambulban. A fiatal togói lány egyik ismerősünkhöz érkezett látogatóba. Ők kértek meg, hogy fessem meg a portréját ajándékba.

Azt hiszem, először dolgoztam fekete bőr visszaadásán, ami egészen új problémát vetett fel. Az árnyékok, még sötétebbek, de nem feketék! A világos részeknek pedig nem szabad egyszerre fehérré fakulniok! Vagyis éreztetni kell, hogy ott is ugyanarról az ébenszínű arcról van szó...

Hideg-meleg zuhany...

   Pár nap alatt ilyenek lettek a rózsafák! A hűvös idő és a kánikulai meleg váltogatja egymást, sokszor ugyanaznap kétszer is. Ma reggel például ki sem tárhattam a kertre nyíló ajtót, mert fojtó pára áramlott a házba, mintha egy földre szállt felhő kellős közepén találtuk volna magunkat... Az eső szinte állandóan csepergett. Legalább egy ideig nem kell locsolóval cipekednem, mondtam magamban örök optimizmusomra hallgatva.

   Délután 3 óra tájban forrón kisütött a nap, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor gyorsan át kell öltözni, hogy elcsípje az ember a néhány napsütéses órát, mielőtt észrevétlenül befutna az újabb zápor. Kiültem hát gyorsan a napernyő alá a könyveimmel, hogy egy kicsit dolgozhassak a mitológiai halál és ujjászületés témáján, amellyel július elejéig el kell készülnöm... Nagyon izgalmas téma, átöleli szinte az egész emberi kultúra történetét, a halandó állandó erőfeszítéseit rövid földi pályafutásának értelmezésére, s abbéli megható reményeit, hogy a halállal talán nincs mindennek vége, hanem egy végtelen ciklus új állomása következik csupán...

Egy festmény ihletése