Ismét két ünnep között

    Tegnap délelőtt elmentek a gyerekek. Két unokám már a múlt vasárnap óta velem volt, vonattal jöttek az iskolai szünet kezdetekor. Kialakultak kellemes kis szokásaink együtt, nagy szükségük volt pihenőre a megterhelő első félév és a költözködés után. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk, de jutott idő komolyabb dolgokra is, mint pl. bevásárlások után járni, főzőcskézni, bepillantani a kötelező olvasmányokba stb. Igazán kedves gyerekek, a legkisebb szóváltás se fordult elő, szívesen ajánlkoztak segítségre is. A telefon természetesen többnyire a kezük ügyében, mint a legtöbb mai gyereknek.

   Szüleik péntek d.u. érkeztek és este menyem szüleinél volt a vacsora, valamint az ajándékok kiosztása. Másnap pedig az egész család nálam gyűlt össze ebédre. A hús és a desszert közötti szünetben kártyáztunk, majd este 7 óra felé elment a család egyik fele, az ittmaradottak pedig megnéztek egy filmet. Nem kellett bennünket utána elringatni!

   Most pedig a Szilvesztert tervezzük egy szintén magányosan élő barátnőmmel. Nem tudom, beleszól-e majd terveinkbe egy-két kormány-intézkedés a vírus terjedésének fékezésére. Az idő rettentően lehangoló, ólmos szürke, benne vagyunk az alagútban. Próbálom magam túlélésre hangolni az előttünk álló 2-3 nehéz hónapra gondolva, míg a tavasz első biztatónak remélt jelei fel nem bukkannak. Nagyon mélyre kell ásnom érzelmi és kreatív készleteimben, hogy valamit a felszínre hozhassak, ha sikerül...

    

Az idő rohanásáról régen és ma

    Rohan az idő... Vajon miért van, hogy hatvanon túl egyre nő a sebessége? Már megint eltelt egy hét. "Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál"... írnám József Attilával. A nagy rohanásban szeretnék megkapaszkodni valamiben, hogy legalább megérthessem, hova és mire fel ez a száguldó idő, mely egyre szalad ki a lábam alól, mint valami fejvesztett futószőnyeg. Hiába igyekszem, nem bírok vele lépést tartani, alig tudom élvezni a perceit, mert máris a következőre kell koncentrálnom, attól tartva, hogy elfeledkezem valami égbekiáltóan fontos teendőről!...

   Ha néhány évtizeddel ezelőtti emlékekre, hangulatokra visszagondolok, nyoma sincs a sietségnek, az idő többnyire lassan pereg, mint valami ráérős homokóra. Mégsem emlékszem az unalom érzésére. Mintha minden úgy és akkor történt volna, amikor eljött az ideje, s minden tapasztalat, tennivaló rejtegetett valami titkos értelmet, tanulságot, felfedezést. Még a mindennapos kötelezettségek is megnyugtató támpontul szolgáltak világom szilárdságának bizonyítására. Igy aztán minden új eseménnyel a világ nyílt tágabbra, színesebbre, hívogatott újabb felfedezések felé. 

a nagypiriti templom (ott készült kamaszkori akvarellem)

   Szemléltető példaként hosszú dunántúli vakációimat említeném az anyai ági  rokonoknál.  Néha előfordult, hogy majd két hónapot is ott töltöttem. A párszáz lakosú kis faluban látszólag nem sok szórakozás akadt. A kultúrház, ahol időnként levetítettek egy-egy filmet, a "bucsu" - így ejtették, két rövid u-val - idején (dunántúli szokás kirakodóvásárral, vendégjárással, rendezvényekkel, nem tudom van-e még?...) bálteremmé alakult át. Egy kisebb helyiségben a TV megjelenésekor falu egyetlen készüléke gyűjtötte maga köré a fiatalságot, ha nem is minden este. Vasárnap időnként futballmeccs is volt a kertek alatti sportpályán, s a lányok kiöltözve, csoportokban sétáltak fel-alá a falu néhány utcáján...

   Végre kielégíthettem olvasási étvágyamat is, Ida néném szatyorszám hordta nekem az olvasnivalót. Időm jó részét unokatestvéreimmel töltöttem : én voltam a rangidős! Nagynéném tehenének őrzése mellett minden elfoglaltság érdekesnek tűnt: a széna forgatása, gyűjtése a réten, ahol a villa szöcskék hadát ugrasztotta fel az illatos rendek alól; egész napos kirándulás nagybátyám lovaskocsiján a Somló-hegyre, ahonnan sötét éjjel értünk haza, a lovak ráérős ballagása elringatott bennünket a csillagos ég alatt... S még sok-sok érdekes esemény, mely másnak talán említésre se lenne méltó, nekem izgalmasan új volt, mert a szabadság érzése itatta át.

Rázza a jéghideg északnyugati szél...

... a redőnyöket, közben esik az ólmos égből az eső... Benne vagyunk a szezonban. December végéig kell várnunk, hogy reménykedhessünk a fény eljövetelében, de legalábbis a nappalok fokozatos hosszabbodásában. Lassanként, az idő száguldásának egyre égetőbb érzésével testemben-lelkemben, nem sürgetek már semmit... Ellenkezőleg, nyújtom az órákat, a perceket, hogy lassítsam az időt. Természetesen tudatában vagyok, hogy mindez illúzió, mint ahogy az "idő folyása" is az: elménk gyártotta kép.

   A tegnapi nap nagyon JÓ VOLT! Bár rettenetesen fárasztó nekem már az ilyen kivételes nap, ugyanakkor hihetetlen energiával tölt fel. Elhatároztam, hogy ma pihenőt ajándékozok magamnak: ilyenkor csend és magány kell, hogy ismét lábra álljak. Persze, százszorosan megérte.

   Régi ismerősöm védte meg doktori disszertációját az itteni egyetemen, irodalomból. Néhányunkat meghívott erre az alkalomra a régi csapatból. Már maga az esemény is érdekes, kibillent az egyhangú napok szellemi és fizikai magányából, s ez az intellektuális pezsgés jót tesz szendergő agysejtjeimnek!

   Mathieu 40 éves. 18 éves korában, első éves egyetemistaként csengetett be. Akkoriban kezdtük irodalmi lapunkat szerkeszteni, s annak egy példányára akadt a könytárban: az csábította be hozzánk. Gilbert-rel azonnal megtalálták a hangot, a közös érdeklődési területet, és Mathieu belépett a szerkesztőségbe is. Azóta ismerem hát. Követhettem élete állomásait, csodálom munkabírását, magánélete megpróbáltatásai ellenére rendíthetetlen akaraterejét, mellyel kitartott céljai, álmai megvalósítása mellett. Ritka ma már az olyan ember, akinek adott szavára, hűségére vakon számíthatunk. Nagy szerencsém van, hogy közvetlen környezetemben több ilyet is ismerek.

   

a jelenlevők fele, Mathieu balról második
(elnézést a kép nagyon rossz minőségéért!)

Az eseményre összejött néhány régi barát, egyesek többé-kevésbé messziről, de a zsüri tagjai közül néhányan csak video-konferencia formájában tudtak jelen lenni: az egyik egyenesen Kanadából! Kb 4 órát vett igénybe a kérdés-felelet, melyet az eredményhirdetés után kis evés-ivás követett a tanáriban az újdonsült doktor meghívására. Onnan pedig nálam jöttünk össze kb. tízen, úgy este 6 felé. Hármat közülük akkor láttam először, de nagyon kellemes felfedezés volt. Kis vörös bor és sós rágcsálnivalók mellett élénk társalgás folyt kb. este 10-ig. Nem éreztem a lábaimat (vagy inkább túlságosan is éreztem őket?), de úgy aludtam az éjjel, mint egy békés csecsemő.

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt