Szép enyhe nap a kertészkedésre

    Lenne ezer más tennivalóm (pl. a rajzom befejezése : modellnek a leendő újévi lapokhoz; bevásárlás a gyerekek hétvégi eljöveteléhez fiam születésnapja alkalmából, stb. stb...) ehelyett itt bogarászok a Neten, olvasgatok, írásban beszélgetek, válaszolgatok... 

   Néha telefonálok is, mikor hogy esik, de többnyire nem időtöltés céljából, hanem valami fontosabb ok kell hozzá. Fiam felhív hetenként egyszer, hazafelé induláskor este a motorról, s olyankor visszatartott lélegzettel hallgatom hazáig, mert az ottani közlekedési viszonyok, különösen Párizsban és más nagyvárosok környékén, borzongással töltenek el... Sőt, elmondhatjuk, hogy az erkölcsök egyre romlanak : soknak bevonják jogosítványát (12 pontos, de a pontok hamar elfogynak), mert alkoholos, esetleg kábítószeres  -  vagy mindkettő  -  állapotban túl gyorsan vezetnek, s olyankor persze nem akarnak megállni, hogy ne lepleződjenek le, s ezért valóságos versenyfutás alakul ki a rendőrökkel, amely néha halálos balesettel végződik... A telefonálás vezetés közben szintén nagy balesetokozó.

   A kertész már itt ügyködik másodmagával jó két órája. Kivágták gyökerestől a japán juhart, a loncot, mely már majdnem megette a kerítést, amelyre felkapaszkodott. Még most is volt rajta egy-két eltévedt virág... Hátra van a kamélia és a viburnum "lefejezése": ne kapaszkodjanak olyan magasra, hogy ne érjem el őket... Bevallom, nagy megkönnyebbüléssel nézegetem a változásokat. Szombaton a fodrász, ma a kertész : nagy nyesegetés folyik rajtam és körülöttem! Hónapok óta húzódó nélkülözhetetlen változtatásokon estem túl, és ha még nem is értem a végére, máris könnyebben érzem magam!

   Persze, nem szabadultam meg minden tehertől, ami lehúz. El kell vinnem pl. a hulladékgyűjtő telepre egy csomó kiselejtezett dolgot, de még várhatnak egy kicsit. Ehhez az is kell, hogy az autómnak legyen szabad hely a ház előtt, majd ki kell cipelnem a házon keresztül az utcára az összes hulladék törött és kiselejtezett virágcserepet és minden egyéb kidobnivalót, amit a  szemétgyűjtők nem visznek el hetente a kukákból. Egyelőre álomra fog szenderülni a kert és a terasz, hogy tavasszal annál jobb kedvvel ébredjen fel.

Hideghullám a kertben, nyári hőség a filmvásznon

    Este 5 óra - fél 6 felé már szinte teljesen besötétedik. A meteorológia meg azt rebesgeti, hogy hamarosan az igazi hideg is megérkezik, itt a tél!

   Jó ideje nem voltam a blogomon. Sürgősebb írnivalóm akadt, aminek feltétlen el kellett készülnie még a hét elején. A sürgető érzés meghozta a kellő adrenalin szintet, hogy kibillentsen a tehetetlenségi pontról. Pár óra alatt kész lett.

   Közben itt járt a várva várt kertész is, egy társával nagyjából másfél óra alatt gyomtalanították az ágyásokat, lenyírták a gyepet (ami már nem is a gyep, hanem inkább a térden felül érő gaz névre hallgatott) s felére vágták a teraszt szegélyező kis sövényeket is. S mindez még csak a munka egy része volt, a többi is követi majd, ha igaz. Aztán a kert pihenni fog tavaszig, amikor is talán feléleszthetem. Addig terveket szövögetek, hogyan, mikor, mit és hova ültetek majd, ha eljön az ideje. Jó lenne remélni, hogy erőm is lesz hozzá. Sokminden vár megújulásra a kertemben, mely mindig is tükrözte egy kicsit az életemet. A kertet viszont bizonyára könnyebb lesz megújítani... 

    Egy hete moziban voltam, Albert Camus L'Etranger című (magyarul "Közöny" címmel jelent meg) regényéból F. Ozon készített filmet  -  fekete-fehérben! Kicsit tartottam a csalódástól, Ozon nem minden filmje tetszett eddig, de örülök végül is, hogy megnéztem. Lassú, cselekmény-mentes, nagy szerepet játszik a tenger, a vakító napfény, a hőségtől leigázott tájon és embereken hosszasan elidőző kamera, a főhős enigmatikus reakciói mindennel és mindenkivel szemben... És Camus, aki nem ad választ kérdéseinkre, hanem ránk hagyja a kérdést és a feleletet is.

(kép : a kert ma  -  még hiányzik a munka fele)

 

Kis vigaszok ideje

    Igen, ideje lenne behoznom a heti bejegyzések pár napos késését. Magamnak tartozok vele elsősorban, kis kapaszkodók a stresszelő hétköznapokban. Az útépítők 2 hetes kámforrá válás után (egyszerre több utcában is dolgoznak, nem számítva az újabb 3 napos hétvégét az aug. 15-e vallásos ünnepével...) újra az ablak alatt kopácsolnak, de szinte örülök a zajnak, mert azt jelenti, hogy ha csigatempóban is, de valamennyire haladunk a "kínai kínzás" vége felé. Talán... 

   Ha a kertemre kipillantok, ugyanolyan visszafojtott keserűség, düh, tehetetlenség érzése fog el, mert május óta vár a kertész a jelre, hogy mikor állhat be a kocsijával a ház elé, hogy kitisztíthassa, megmetszhesse a kertet. Az utca le van zárva a közlekedés előtt, sőt, járda csak az egyik oldalon, az is csupán az utca feléig, a házam ajtajáig... Nagyon kiböjtöltetik velünk az állítólag ránk váró üdvösséget! 

   Két vendéglői kiruccanás hozott kis örömet a napjaimba : egyszer Muriel, egyszer Anne társaságában. Valami szépre, hangulatosra vágytam, hogy eloszlassa egy estére az amúgy elég nyomott hangulatomat. Ezért meghívtam kedves barátnőmet  -  aki mindig kész, hogy segítségemre siessen  -  abba a vendéglőbe (itt), ahol első felolvasó estem szereplőivel ünnepeltünk... Sok téma terítékre került, vidám éppúgy, mint szomorú és végül kellemes hangulatban váltunk el, ki-ki magányos életének menedéke felé véve útját... 

A félresöprés művészete (avagy "betegsége"?...)

    Múlt vasárnap jöttem meg a gyerekektől és máris javában fő a fejem, hogy hol találjak egy megbízható kertészt, aki nemcsak lenyírja a térdig érő füvet a kertben, hanem a juhar egészségi állapotáról is tud tanácsot adni... Tehát az enyémen túlterjedő kertészeti szakértelemmel bír. S nem lesz az első kérdése, hogy mutassam meg, melyik a gaz, melyik nem (mert ilyen is volt!)...

   Hiába, minden alkalommal bizonyítást nyer, hogy a legfárasztóbb az a bizonyos mentális terhelés (charge mentale), amit még a fizikainál is nehezebb elviselni. Amikor elmegyek itthonról, hátam mögött tudom a mindennapok elintézni való ügyét-baját. Vagy leveszi őket valaki a vállamról  -  ideiglenesen legalábbis  -  vagy pedig elfeledkezhetek róluk kis időre, akkor is, ha tudom, hogy előbb-utóbb újra elém kerülnek, míg megoldást nem találok rájuk... Sok ilyen hátralékom van. 

   Tudom, hogy rendszeresebb, jobb szervező ismerőseim nehezen értik meg az effajta "szenvedést". Merthogy ők minden felmerülő ügyet azonnal intézni kezdenek, nincsenek "elfekvő aktáik", hányódó hivatalos papírjaik, kijavítatlan dolgaik a ház körül, melyeknek mindegyike kíméletlen szemrehányásként lebeg a szemük előtt, akár hónapokon keresztül is (az előbb végeztem el két apró, de régóta húzódó javítást egy TV kvíz nézése közben : egy pici lyuk egy pulóveren, pár öltés, hogy ne váljon végzetessé, és egyik nadrágom szárának felvarrása, hogy ne lépjek rá  -  én mentem össze hosszamban pár centit)... Már ez a két mikroszkopikus terjedelmű tett is nagy megkönnyebbülést okozott! 

   Jogosan felmerül a kérdés : akkor miért fordul elő ilyen ritkán, hosszas huzavona, halasztgatás, félresöprés, bűntudat árán?... Hosszú történet, kb egyidős velem. Nem tudom, vannak-e páran e sorok olvasói között, akik hasonló cipőben járnak és ismerve a választ, meg tudnák osztani velem...

   Az unokákkal töltött tíz nap felüdülés volt, kellemes és üdítő, szeretettel teli habfürdő, melyben majdnem elfelejtődtek az elnapolt, félresöpört gondok.

a virággal teli óriás öreg akác 

Eltérítési manőverek...

    Délelőtt 11h van. Kb másfél órája vagyok talpon, pontosabban : ülök a gép előtt. Reggel 8 óta a fejemnél duruzsoló ébresztő rádió hangjára szunyókáltam, itt-ott  beleálmodva a nagyvilág híreit. Most meg, a józan ész minden tanácsa ellenére nekiülök ennek a negyedik áprilisi bejegyzésnek, ahelyett, hogy a bőröndöm csomagolásával törődnék!... 

   Igaz, hogy fejben már egy jó hónapja készülök rá és éppen ez a stresszes állapot merít ki legjobban : nem jó, ha hetekkel előre tudom, mit kell majd tennem (vagy nem), mert ez teljesen kizsigerel!... Ezért a végén majdnem késésben vagyok, mert állandóan "eltérítő" programokat csinálok magamnak, hogy másra gondolhassak, hogy eltereljem a figyelmem a stressz csökkentésének reményében... Látjátok feleim, elég jól ismerem számos gyenge oldalam, melyek a korral csak szaporodnak. Azelőtt egy ilyen kis "feladat" meg se kottyant volna!... Most meg ugye, itt a kanál vízbe fulladás szindrómája, szembesülés az öregedéssel.

   Most megütöm a "másik  -  pihentető  -  húrt" : gyönyörű tavaszunk volt! Többnyire napfényben úsztunk, a kánikula fojtogatása nélkül. A zöld napernyő is kinyílt a teraszon, a kert kezd dzsungelre hasonlítani, de ennek orvoslása most jó tíz nappal későbbre tolódik.

   Egyre világosabbá válik - nemcsak napjaink hosszabbodnak szemlátomást, hanem annak tudata is egyre nyilvánvalóbb, hogy lassanként szeretek ebben a házban lakni. Igen, sokáig tartott, míg hozzászoktam, mígnem sikerült betöltenem a számos rideg űrt, takarni a nagy szenvedések nyomait, melyek jó ideig elém vetítődtek és lélegzeni is alig engedtek. Mostanában, ha néha rajtakapom magam ezen a "fedő alatti lélegzésen", igyekszem a mély, ún. fiziológiai légzésre váltani, amely oldja a feszültségek szorítását...

(kedves kertészkedő ismerőseim, mi ilyenkor a teendő?... Mint a képen látható, rossz bőrben van japán juharom : csak egyetlen alsó oldalága hajtott ki! Ez vajon azt jelenti, hogy a többit le kell vágni?!?... 30-40 cm magasságban?... 😭)

Nyitnikék!

    Gyönyörű időnk van kb. egyfolytában február vége óta! Ritkán van alkalmam erre a szívből jövő felkiáltásra, már ez megér egy kis ráadást : "Fel kell írnom a kéménybe korommal"  -  idézem szinte azonnal nagyanyám szavait, hogy ezzel is meghosszabbítsam létezését az emlékeimben, bár azokból, akik a valóságban is ismerték, már aligha maradt valaki... Sőt, ezt az első mondatot le is kopogom, ahogy kell, középső ujjal, az asztal falapja alatt (fém, kő, műanyag, márvány, üveg stb. nem felel meg, szigorúan fából legyen az asztallap, különben nem működik a bájolás!) Ha nem kopogom le, esetleg azonnal eltűnik a szép idő, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni! Úgy látszik, egyre babonásabb leszek öreg koromra...

   Megnéztem az előrejelzést : még e hét végéig velünk lesz a napsütés. Ne legyünk telhetetlenek, eleinte még erre sem számítottunk. Igy is magasan vertük Nice és Cannes szokásos tavaszi napsütés-adagjait  -  idén náluk volt esős, hűvös a tavasz  -  ami szinte sohasem szokott előfordulni. Azzal a különbséggel, hogy mi, északiak, nem a megszokás közönyével, hanem hálás csodálkozással fogadjuk!

   A napsütés kitágít bennünk mindent : érzékszerveink is derűsebben, ráérősebben működnek, veszünk magunknak időt és fáradságot, hogy rácsodálkozzunk a világ bontakozó szépségére körülöttünk. A kert ébredezik, fülünket hegyezzük egy-egy élesebben, dallamosabban felhangzó madárszóra, megpróbáljuk felfedezni a művészt a lombosodó ágak között. Vadgalamb, cinke, feketerigó, vörösbegy, melyik lehet?... A vadgalambot könnyű kiválogatni, egy rigópár is rendszeresen lejár a fűre bogarászni. A környező macskák tudatában vannak a vadászidény kezdetének...

...sajnos, az illatát nem tudom mellékelni...

Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

A kamaszkori nyarak múlhatatlan nosztalgiája

    Nemsoká itt a december  -  a hét végén, vasárnap! Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem, nemcsak azért, mert rossz alvásritmusom lassanként beidegződött szokássá alakul. A fáradtság érzése elhatalmasodik, s arra sincs erőm, hogy változtassak egyik fontos okán... Ördögi kör  -  avagy a kígyó saját farkába harap, ahogy a francia kifejezi ("le serpent se mord la queue"). Az idő felgyorsul, a napok is rövidebbek. Közvetlenül az ablakok alatt, már reggel fél 8 körül elkezdtek a fúró- és lapátoló gépóriások sétálgatni, remegtek tőlük a falak is. Állítólag még egy évünk ilyen lesz, ha ki bírjuk várni a végét...

   Miért is fekszem olyan későn? Rájöttem, hogy egyszerűen kezdem szeretni az éjszaka csendjét, nyugalmát. Nappal rengeteg inger bombázza az ember tudatát. Nincs időnk megemészteni a tömérdek információt, kereskedelmi és kulturális ajánlatot. Jön a nagy ajándékozási roham, mindenki szeretné kivenni belőle a részét, úgy, mint vásárló, de úgy is, mint ajánló! Sok potenciális ajándékkészítő évi jövedelmének ez a csúcspontja, tisztes százaléka. Kulturális programok, kiállítások számítanak a látogatókra, hiszen a pénztárca ilyenkor könnyebben nyílik meg.

   Néha az az érzésem, hogy ringlispilen ülök, forog velem a világ!... Szeretnék leszállni és elbújni egy csendes helyre, mint kamasz koromban, dunántúli vakációim idején. Iduska néném kertjében üldögélni egy kivágott fatörzsön, a szőlőtőkék, kövér répalevelek, az igénytelen, mégis buzgón virágzó törökszegfűk között. Hallgatni a Malomárok csobogását a kertek alól, kezemben könyvvel vagy palettával, fejemben a nyár zsongásával, melyben benne van minden, ami betölti a vakáció fogalmát : a mélységes nyugalom biztonsága, melyet senki sem zavar meg, s ezáltal lehetővé teszi a sok fontos élmény lassú átérzését és a gondolatok leülepedését, beépülését kamasz lelkivilágomba. 

Olimpia utáni szélcsend

    Elolvasom előző bejegyzésemet a hónap elejéről, az olimpiai láz kellős közepéről. Eszembe jut, hogy majdnem egy hete vége e különleges, ma már úgymond zárójelbe tehető periódusnak. Lecsillapult az állandó lelkes izzás, mialatt a médiák világa felhagyhatott a kákán is csomót kereséssel  -  mert ugye, ha nincs semmi említésre méltó rossz hír, mivel fogják meg a közönséget?... Az időben közlekedő vonat nem téma.

...kitisztítva, gyep lenyírva!...

   Közben átvészeltük a kánikulai hullámot (legalábbis ezt, a következő előttit) itt északon, kiülhetünk újra a napernyő alá. Kihasználtam a napnyugta előtti enyhébb órákat (egyre korábban, fél 10 felé nyugszik a nap  -  1 órát vesztettünk máris a világosságból...), hogy lemehessek a kertbe kiszabadítani a rózsafákat a régóta szabadon garázdálkodó folyondár karmaiból... Hamar ellepi a kertet, makacsul felfut mindenre, s alig lehet letépni a tüskés ágakról, melyekből teljesen kiszívja az életnedvet... Tavasszal szinte minden nap esett, s ez az élősködő imádja a nedves környezetet, szinte szemlátomást terjeszti ki a többször tíz méterre is elágazó csápjait. Öt napon át viaskodtam vele, a végén megtömtem négy nagy (130 l) zsákot a kézzel leszaggatott gazzal, majd a lenyírt gyeppel, minimum két-két és fél órákat görnyedve a gaz fölé... Amikor elszállítottam végre a zsákokat a hulladék-telepre (s itt eszembe jutott Ágitól nemrég kapott közös témánk a büszkeségről), bevallom, büszke voltam magamra egy kicsit, mert a júliusi éjszakai autózások után nem hittem volna, hogy térdeim kibírnak egy intenzív kertészkedést !... 

   Anne barátnőm ismét összehívott néhány ismerőst kis kerti uzsonnára, bár épp előtte végzett egy jó hosszú családi vendégjárással... Igaz, hogy pár évvel fiatalabb nálam, de nagyon csodálom fáradhatatlan szervezési készségét, hogy összetartsa a baráti és családi közösségeket. Szeret és tud is főzni, mindenféle szép, elegáns tálalással pepecselni, amiben egyikünk se tudná felülmúlni... Részemről ebbe könnyen beletörődtem, nem veszem fel a kesztyűt.

   Tegnap a kórházban töltöttem pár órát egy kontrollon (TEPscan), 9-re ott kellett lennem és dél körül szabadultam. A délutánt szokatlanul fáradtan a TV előtt sorvadoztam el, hogy a kis radioaktív csemege távozhasson a szervezetemből.

A tavasz félénk első lépései...

    Viszonylag korán keltem ma, főleg így vasárnap reggel. Igaz, az én koromban  -  és ráadásul magányosan  -  a hét nem munkanapokra és pihenőnapokra oszlik, hanem programokra, melyek lehetnek olykor kellemesen pihentetők, néha meg felérnek a robot fogalmával, egybeolvasztva a hét napjait. Ha süt a nap, mint ma reggel is (felírnám a kéménybe korommal, hogy nagyanyámat idézzem), még a jónéhány elhalasztgatott tennivaló is vonzóbbnak tűnik. Félretett, elhalasztott dolgokból pedig a Himalája tornyosodik előttem. Néha az az érzésem, hogy már csak ez vár rám, sőt holtomig se érek a végére. 

   Kipillantok a kertre. A terasz asztalán az éjjeli eső nyomai. Madárcsipogás, vadgalambok turbékolása hallik a lombosodó szomszédos fákról. A macskák idegborzoló elnyújtott, panaszos nyivákolása is a tavasz érkezését jelzi. Tegnap ideért az Afrika felől fújó forró szél, mely 29 fokra melegítette fel a délvidéket, de nálunk is elérte délután a 20 fokot. A Szaharából pedig egyenesen finom sárgás porréteggel hintette be Franciaország felét...

   Fiam húsvét hétfő éjjel érkezett vissza a családi kirándulásról, de szerda este már újra haza is mehetett a lerövidített hét miatt, amit boldogan ki is használt. Igaz, neki nem lesz tavaszi szünet, mint a gyerekeknek. 

   Ami az én elmúlt hetemet illeti, megtelt beteglátogatással (két barátnőm is műtéten esett át) és egy harmadik vígasztalásra szorult. Meghalt egy húsz évvel ezelőtti nagy szerelme, akivel három intenzív, gazdag, tartalmas évet töltöttek együtt. Elmentünk szombat este moziba és utána meghívtam vacsorára, hogy kibeszélgessük magunkat és ezáltal megbékélhessen egy kicsit a gondolattal. Az illető nálam fél évvel volt idősebb, ismertem én is, s voltaképpen első találkozásukat is én kezdeményeztem...

   Mézédes illat úszik a kertben. A Hydrangea átvette a kaméliától a stafétabotot.

 

   

   

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...

Év eleji hangulat

    Úgy kezdődik számomra ez az új év, mint akit arra kényszerítenek, hogy gúzsba kötve táncoljon... Sok minden összejött ennek érdekében : a második operációt megelőző stressz (reggel 7-re voltam behíva a kórházba, 2 óra alvás után, fél 6-kor keltem); a szemembe csöpögtető nő napi háromszori megjelenése; a napközbeni -4° -5°, melyet  -  a jéghideg szelet hozzátéve  -  állítólag -15° -17°-nak érzékelünk; a városházáról postaládánkba érkezett levélke, mely újabb felfordulást, gödrök kiásását, a parkolás lehetetlenségét rebesgeti számunkra az utcában, ezúttal április végéig. Ha valaki igazi gondok között őrlődve olvassa ezt a listát (nincs benne minden!), kinevet, esetleg bosszúsan a fejét csóválja : "Jódolgában nincs más baja!" Igaza van, ennél sokkal nagyobb bajom is volt már. Csak hát, a mérleg másik serpenyője nincs vele egyensúlyban...

   Szerepe van ebben az állandó fáradtságérzetemnek is, amiért szintén csak magamat okolhatom. G. halála óta képtelen vagyok idejekorán lefeküdni, éjjel 2-3 óra tájban még "gyüszmékölök" (ahogy alföldi nagyszüleim mondanák) a nappaliban, csak hogy elodázzam a lefekvést... Fiam már rég felment a szobájába, mert másnap 7 előtt kel. Mióta itt van (november eleje óta) olyan jól alszom, mint a biztonságérzettől békésen szuszogó kisbaba, csak a lefekvéssel van baj. Ráadásul  fél 8 felé kibújok az ágyból, hogy még láthassam egy kicsit a fiamat, mert este 8 előtt nemigen ér haza. Péntek este azonnal autóba ül, vacsora nélkül, mihelyt a munkából megjön, hogy mielőbb láthassa a családját (250 km), amit teljesen megértek. Szombat-vasárnap reggel se hozhatom ba az alváshiányt, mert reggel 8 előtt jön az első cseppeket adagoló nő, legalább 2 hétig, azután már én veszem át a dolgát a hónap végéig. 

   Nem akartam pedig "nyavalygással" kezdeni az évet!... Talán annak tudható be, hogy koraősz óta alig láttuk a napot. Helyette az állandó eső hullott ránk hónapok óta, s ha meg is állt néha, a felhők ritkán szakadtak fel.

   Tegnapelőtt megpillantottam az első virágot a kamélián a sokszáz bimbó között. A langyos tél csalogatta elő. Attól tartok, hogy a mostani vagy még későbbi fagyoktól mind lehull.

...ma besütött ránk pár percre...

a kamélia első virágai -5 fokban

 

Helyzetjelentés - magamnak, mindenkinek, aki elolvassa...

    13° van kinn! Igaz, hogy az ég szürke, nedves, de japán juharom nagyon jól érzi magát az enyhe nedvességben. Sőt, a nagy nyári kánikula alatt megfakult levelei tűzpirosan világítanak! Nehéz a növények élete ebben a változó éghajlatban, azt se tudják, milyen hívásnak, ingernek engedelmeskedjenek. Akárcsak mi, emberek.

   Mióta fiam nálam tölti a hét 5 napját, ugyancsak megváltozott az életritmusom. Nem is bánom, hiszen hosszabbak lettek a napjaim, de az éjszakáim is sokkal nyugodtabbak, szinte fel sem ébredek reggel 7-ig! Hiába mondja, hogy aludjak nyugodtan, felesleges felkelnem, amikor lépteit meghallom a lépcsőn : hát hogyne kelnék fel, hogy a reggeli kávét legalább vele fogyasszam el, hiszen legjobb esetben este 8-9 előtt nem ér haza! Végül csak szombat reggel utazott el, mert a péntek esti vonatközlekedés duplájára növeli az utazás idejét, sok átszállással. Inkább meghívott kedvenc vendéglőmbe vacsorára, miközben a közeli városháza fölött látványos tüzijátékkal ünnepelték a városháza restauralásának befejezését. Több év kellett, hogy a Carpeaux (városunk szülötte, akárcsak Watteau) szobraival díszített homlokzat  eredeti szépségében legyen újra látható. A polgármester nagyon dinamikus, sokat tesz a város régi fényének feltámasztásáért, de a modernizálás se idegen tőle. Már a második (6 éves) mandátumának a vége felé közeledik.

   Tegnap, szombaton vacsorára készültem : egyik kedves barátnőm 8 személyt hívott meg, s vele együtt 9-en ültünk az asztala körül. Egy részüket csak felszínesen ismertem, de az este folyamán kialakult szokásos élénk társalgás lehetővé tette, hogy mindenkivel bővebben megismerkedhessek, a régiekkel pedig elmélyíthessük a kapcsolatot. Igy aztán órákig élvezhettem egyik legkedvesebb elfoglaltságomat, a társalgást, amit a franciák amúgy is szinte a tökélyre vittek. Felajánlottam, hogy készítek egy óriás adag gyümölcs-salátát desszert gyanánt, hogy könnyítsek barátnőm terhein, amit ő szívesen el is fogadott. Volt, aki a sajtos tálat hozta, mások a finom borokat. Sokszor történik ilyen közös, felajánlásos alapon a meghívás, marad így is elég tennivaló a házigazdára. 

   Hát ilyenformán telnek őszi napjaim. Hamarosan itt lesz bal szemem műtétje, a hagyományos újévi lapok készítése, nem beszélve a karácsonyi ajándékokról. Nem unatkozunk. Szerencsére.

alig van még alatta lehullott levél....

Kellemes hűvösben

    Itt vagyunk hát a nyár kellős közepén... Mennyire vágytunk rá a végetérhetetlen őszi, téli hónapok alatt! Még júniusban átéltünk egy hosszabb kánikulát, most pedig 19°-ban didergek, hosszú ujjú pulóverben, sálban, két zápor között... Bevallom, hogy újabban annyira félek a forróságtól, hogy még ezt is szívesen viselem. Egy darabig. 

   Ma reggelre kisütött a nap, de az eső gyorsan visszafuthat egy köszönésre. Szerencsére egyelőre nem rendezkedik be, mint az őszi, téli hónapokban, hanem csak egy alapos, bő záporral megöntözi a kertet és máris tovább áll. Arra viszont bizonytalan, hogy kiteregethessek. A zöld napernyő a kis kalyibában pihen, igazi, normális, tartós nyári szezonra várakozva. Vagy számunkra ez utóbbi már csak fakuló emlék marad ?...

   Tegnap estefelé kertészkedtem egy órácskát a halványuló alkonyati fényben, megtöltöttem a "zöld" hulladékra szolgáló kukát, amit nemsoká kivihetek az utcára, természetesen a házon keresztül, hiszen ezen a főutcán a házak egymáshoz ragasztva épültek, legjobb esetben egy folyosó köti össze a kertet a konyhán át az utcával, mint nálam. Szomszédasszonyomnak viszont az ebédlőjén keresztül kell a kukákat (3 fajta is van!) az utcára kitolnia. Mindent meg lehet szokni.

   Körülöttem szinte mindenki elutazott valahova. Nekem nincs különösebb kedvem kimozdulni, gyűjtöm az erőt egy hosszabb úthoz augusztusban, ha igaz. Addig is eljönnek talán az unokáim a jövő hónap elején, de mostanában a biztos, szép jövő idő helyett inkább feltételes módban gondolkodom.

A kert most már gondozotabb képet nyújt!

   

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

Szépséges május

    Igenis, meglesz az e havi 4. bejegyzés is! A hónap utolsó napján, de még májusban. Hiába, kis kihívások dívnak mostanában, de megelégszem velük, nagyjából csak ennyire futja az energiámból. 

   Második napja vagyok itthon, még ízlelgetem a megszokottból öt nap alatt szokatlanná varázsolódott otthont. Szomszédasszonyom friss kenyeret és egy mandulakrémes-sárgabarckos süteményt csempészett hazajöttömre a hűtőmbe.

   A napsütéses idő végig kísért a gyerekeknél is, a nagy kert százéves fáinak hűvösében. A gesztenyefa most hullatja szirmait, az akác egyelőre makacsul őrzi őket, az óriás cseresznyefán a seregélyek alig hagytak az édes piros szemekből... A levegőben szálingózó láthatatlan pollen miatt sajnos nem sokáig úszom meg köhögés, könnyezés nélkül  -  hová lett a gyerekkori,  természetben töltött hónapok védettsége?... Elmúlt, mint lassan minden egyéb.

   Érkezésünk estéjén máris érdekes program várt bennünket : Lucie unokám osztályának színház tagozatos csoportja mutattta be Musset : Fantasio c. darabját, s benne ő játszotta a címszerepet. Jól sikerült az egész csoport teljesítménye, bár nem volt egyszerű a 19. sz-i nyelven megszólalni! Bevallom, én persze unokám játékában gyönyörködtem leginkább.

   Szombat este ismét színházba voltunk hivatalosak : ezúttal Párizsban néztünk meg egy ma játszódó vígjátékot, "Chers Parents!" ("Kedves Szülők!") címmel, anyák- és apáknapi ajándék gyanánt. A kitűnő ritmusban megírt és eljátszott darab kellemesen megnevettetett bennünket, a szülők és gyerekek kárára egyaránt.

   Feltétlenül meg kell említenem a sok kártyapartit, melyek némileg enyhítették életemben a játék hiányát... Pótoltam egy kicsit a lassanként távoli emlékké halványuló öleléseket is, melyek pedig köztudottan óriási szerepet játszanak a boldogsághormonok termelésében, a hosszú élet egyik titkaként.

többszázados patakparti mosoda romjai

 

Glasgow napozik

a cseresznyefa

Egy hét napsütés

   Ma reggel vastag felhőtakaróra nyitottam ablakot, pedig tegnap még este 7 óra táján is a kertben ügyködtem a lenyugvó nap sugaraiban. Talán nem fog sokáig ránk borulni!

   A gyönyörű idő, melyben már csaknem 1 hete részünk volt (mialatt a délvidéket áztatta az eső, de nekik nagyobb szükségük van rá!), kibontatta velem a zöld napernyőt a teraszon. Ez az egyszerű, de számomra szimbolikus gesztus a kellemes nyári szezon kezdetét jelenti. Fel is avattuk kedd délután Evelyne barátnőmmel, akit alig 2 hete műtöttek ugyan csípőizülettel, de már elballagott hozzám egy botra támaszkodva, nővére kíséretében...  Szokás szerint jó két órát trécseltünk megállás nélkül, tea, kávé, aprósütemény mellett a napernyő alatt.

   Megpróbáltam kertészkedni egy kicsit: lenyírtam a gyepet és a virágágyásokat is igyekeztem kigazolni, de még nem végeztem vele... Kis japán juharom annyira kivirult az esőtől, hogy majdnem teljesen elfoglalja a kert közepét : nekem gyönyörű, gyakran legeltetem rajta a szemem, talán még a mosogatás is jobban esik, amikor kipillantok rá a konyhaablakból! 

   Hogy mennyi tennivaló  -  lenne!  -  a teraszon és a kertben, még ha ilyen kis helyet foglalnak is el! Ilyenkor bizonyos keserűséggel mindig ráébresztenek, hogy mennyi mindent nem bírok már, amihez pedig segítséget is nehéz kapni : túl kicsi nekik a kert!... Mindig lejjebb kell srófolni vágyainkat. 

   Vígaszként pedig azt szoktam válaszolni, ha megkérdezik, hogy vagyok : kevésbé jól, mint tegnap, de jobban, mint holnap!...

   

Időjárásjelentés

Több hetes megátalkodott esőzés után ma reggel kisütött a nap! Már nem is emlékeztünk rá, milyen a színe, a melege! Közben a kertem valóságos dzsungellé nőtte ki magát. Egyszer merészkedtem le a fűre, metszőollóval a kezemben, de nem sokáig. A villamos fűnyírót elő se vettem tavaly óta, akkor se sokszor, mert annyira kiszáradt a gyep a kánikula alatt, hogy nem volt rá szükség! Igy ringatózunk manapság a "hideg csepp" és a perzselő forróság között, s még így is azt rebesgetik, hogy amit eddig láttunk, semmi, készüljünk sokkal rosszabbra... Igy csinálnak kedvet az embernek a "békés, hosszú élethez"...

   Végre volt egy viszonylag nyugodt éjszakám a hét eleje óta. Alig álltam már a lábamon, erőtlenül ténferegtem és több, mint két kilót fogytam a pár nap alatt (ez utóbbi tény volt az egyedüli, amely megörvendeztetett). Még írni se volt kedvem, ami rossz jel! Most meg vár a kert rendbetevése, hisz ki tudja, meddig marad nálunk a napsütés?... 

   A Földközi tenger partja meg lassan kiszárad (szerencsére nem a tenger, hanem a vidék, bár a lakosság jobbára azt használja élettérnek...). Az egyetlen környék, mely a tél óta nem látott csapadékot. 

A tavasz ígérete - végre!

    Kinn százágra süt a nap  -  hányszor hallottam ezt a kifejezést gyerekkoromban anyámtól! Hozzáképzelem ragyogó mosolyát, a világrengető energiát, amit a napsütéstől kapott, ugyanolyan világrengető ritmust próbálva a ház népéből is kicsiholni, de apámat kivéve, kevesebb sikerrel...

   Második napja tart ez a napos tobzódás : a kert türelmetlenül várt a jelre a szürke ég alatt. Irgalmatlanul le kell ereszkednem az esővíztől mélyen átázott gyepre, hogy megmetsszem, amit még lehet. A gerlék párzási körrepüléseket folytatnak, buzgón turbékolnak hozzá, hogy fokozzák esélyeiket, bár a szilvafa ágai még csupaszok az intimitáshoz és a fészekrakáshoz.

   Programokban ez a hét is gazdag, legalábbis a péntek esttel bezárólag. Két orvosi találka vár rám : egyik a fogaimmal, a másik lábaim ereivel törődik. Utána pedig a szemorvost kell sorra vennem sürgősen. Az egészségügy itt is nagy válság felé tart, bár páciensekből nem lenne hiány! Sőt.

   Vasárnap délután moziba csábított egy új és érdekes film. Félig-meddig dokumentum stílusban, de színészekkel készült. Témája egy Kanadából 2015-ben behozott módszer : a bűntettek elkövetőinek és áldozatainak szembesítése 5-6 szeánszon keresztül, az erre kiképzett pszichológus jelenlétében. Fontos, hogy az áldozatok és tettesek más, nem saját ügyük résztvevői legyenek, és így könnyebben a másik helyébe képzelhessék magukat. Nagyon érdekes, sőt, izgalmas volt, holott semmi nem történt, minden a szavakon keresztül és az arcokon játszódott. Utána vacsorázni mentünk barátnőmmel, és jól kibeszélgettük magunkat.

   Két összejövetel van előttem, az egyik épp ma délutan, nálam. Tegnap vettem egy almás süteményt, ez is mutatja, mennyire kifáradtam a múlt heti sok programtól; saját készítésűre, bevallom, nincs energiám. Nyugtázom ezzel is hanyatlásomat, hiszen azelőtt meg se kottyant volna egy  -  vagy több!  -  sütemény elkészítése, sok más egyéb mellett. Manapság már szusszannom kell egy-egy fárasztóbb nap után, de erre a múlt hetekben aligha volt lehetőség. Ha a jó idő tartósabbá válik, anélkül, hogy korai kánikulába fordulna, talán javíthatok fizikai formámon.

Késik a tavasz?...

    Mióta a szemem kinyitottam ma reggel, kérdezgetem magamtól: "Na most vasárnap van vagy szombat?" A redőny résein át napfény szökik a szobába, de megint csak fél 4 felé oltottam villanyt és újra elnyom az álom. 

   Tegnap szeles, esős idő söpört bennünket szinte egész nap, semmi kedvem nem volt kimozdulni, szívesebben üldögéltem volna a számítógép előtt, hiszen írnivaló mindig van! Ehelyett felolvásra kerestem szövegeket mások tollából, hiszen ez a hét a költészet hete országszerte, mégpedig a "Határok" témájára. Két barátnőm jött értem, hogy együtt menjünk 6 óra felé a szomszédos város rendezvényére. 

   A kis klubtermet szépen előkészitették 2-től 6 személyes asztalkákkal, mindegyiken kis lámpa égett, virágcsokoral, piros terítővel, a hajdani kabarék szellemében, ahol az összegyűltek nemcsak az előadókat hallgatták, hanem közben ehettek-ihattak is. Azzal a külöbséggel, hogy itt maguk a felolvasók üldögéltek az asztalok körül : bárki felállhatott, hogy elmondjon egy verset vagy prózát, esetleg elénekeljen egy dalt vagy eljátsszon egy darab zenét. 

   Magam is felolvastam egy 2 oldalas szöveget, melyben szintén határokról, ezúttal nyelvi határokról esett szó. Mégpedig az engem is érintő francia nyelv - anyanyelv viszonyáról, s közelebbről arról a számos idegen származású íróról, akik a befogadó nyelvben találták meg az alkotás lehetőségét, a szükséges távolságteremtést az emóciók és kifejezésük között. A jó másfél órás műsor végeztével összetologattuk az asztalokat, melyekre a résztvevők által készült finomabbnál finomabb ételek és italok kerültek, s a végén harmonika kíséretében még táncra is perdültek, akiknek lábai még bírták. Én magam már csak vágyakozva néztem őket...

a japán juhar még csupasz

a kamélia nyitotta a bált, de még fázik

tegnap d.u. 

tegnap d.u.