A tél felengedett pár napra : csalóka délibáb?...

    Mindennel késésben vagyok... Pedig sokat javultam e téren! Igaz, mostanában újévi jókívánságaimat tolmácsoló lapjaim fokozatos megírása és feladása alaposan elfoglalta az időmet. A kinyomtatott 80 db-ból alig maradt 20 a dobozban, s még mindig megírásra vár egypár. 

   Természetesen nemcsak ez a dolgom. Tegnap pl. már d.e. nekifogtam az esti összejövetelünk utáni kis vacsorához készülő "hozzájárulásom", egy almás sütemény elkészítéséhez, gondolván, hogy utána nyugodtan megírom a kb. 20 lapot azoknak, akik remélhetőleg ott lesznek és így nem kell postára adnom őket. Anne barátnőm jött értem este 7 felé, addigra mindennel kész lettem, gondoltam, majd ott pihenek.

   Nagyon kellemes esténk lett, vagy harmincan jöttünk össze. Mindannyiszor örülünk a viszontlátásnak. Maga a hivatalos program is hosszú volt, hiszen a naptári év első összejövetelének számított. Utána mindenki tett valamit az asztalra: saláták, felvágottak, sajtok előzték meg a 6-7 féle süteményt, melyek a végén kerültek feltálalásra. Közben szinte mindenki sürgött-forgott, önkiszolgálás folyt, de a fiatalabbak gyorsan kicserélték  a tányérokat, evőeszközöket két fogás között az idősebbek számára is. Sokan tányérjukkal kezükben vándoroltak egyik helyről a másikra, hogy minél több résztvevővel szót válthassanak. Éjfél után lett vége, sokakra még mintegy félórás autózás várt hazáig. Nekem szerencsém van, gyalog is csak 10 percre lakom.

   Az a baj, hogy egyre jobban lassulok. Attól félek, nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Ebben kicsit talán segíteni fog az alvási ritmusom megregulázása. Nehéz lesz, de muszáj : véget kell vetnem az éjszakázásnak, kihasználva a leghasznosabb órákat éjjel és reggel is. Rá kell vennem magam, hogy a tavasz közeledtével a napos órákat minél inkább a szabadban töltsem... Remélem, idült "akráziámból" sikerül némileg kilábalnom...

   Végül ideteszem illusztrációnak a képeslapom végső, színes "állapotát":

   

Cyber vihar egy bizonyos edényben

   Máris január közepén járunk. Pillanatnyilag enyhült az idő, de a tél még biztos nem mondta ki az utolsó szót.  "Nem ötte még mög a kutya a telet!", hallom nagyanyám szavait az egyre távolibb múltból, ezzel kicsit életre keltve őt.

   Megjöttem a gyógytornáról, ilyenkor még jó érzés, de tudom, hogy holnap reggel úgy fogom érezni magam, mintha mozsárban törtek volna meg. Szerencsére ez az állapot nem tart egy napnál tovább, és a hónapos kezelés elmúltával be kell vallanom, hogy  -  bár messze még a remélt végeredmény  -  már tagadhatatlan javulást lehet észlelni. A szakember mindannyiszor megjegyzi : "Madame, azzal tisztában van, hogy az eredmény nagy részben öntől függ?..." Persze, tudom, de mondom is neki, hogy fő problémám a motiváció. Ha van belőle egy csekély, csak azért, hogy elodázzam a pillanatot, amikor teher leszek mások számára...

   A hét elején mobil telefonom cyber viharba került : valamilyen figyelmeztetést nem vettem-e tudomásul, esetleg nem értettem, mit akar tőlem a Google vagy az Apple, tény, hogy bedobta a törülközőt, se telefonálni nem engedett, se fényképezni, se kommunikálni a Messenger-ről vagy a Whats'App-ról... Órákat töltöttem el, hogy kibogozzam. Fiam estefelé  motorral hazafelé menet megpróbált távirányítani, hogy mit és hogy próbáljak csinálni, de képzelhetitek, milyen egyszerű volt a sisakjában található telefonnal, menet közben, a zuhogó esőben! Ilyenkor önbecsülésem száz sebből vérzik, sokat gondolok valamikori szegedi Móra-kollégiumbeli kedves szobatársamra, és szeretnék Ági lenni, aki egy szempillantás alatt gatyába rázná a mobilomat...

(illusztráció : készül már az újévi lapom modellje...)

Egy feneketlen kanál vízben...

    Francia blogomon hosszasabban ecseteltem a még viszonylag friss élményemet az autómmal kapcsolatban. Akit érdekelne és nem olvasta eredetiben vagy gépi fordításban, annak itt megosztom magyarul, ha nem is szó szerint.

   Utcánkban a másik oldallal ellentétben, a miénken nincsen a házakhoz garázs, így a kis piros Clio-m immár 15. éve parkol a ház előtt. Eddig még kisebb-nagyobb szerencsével megúszta a kedvtelésből, unaloműzésből rongálókat, az utca éjjel-nappal elég forgalmas. Vagy háromszor letörték ugyan a visszapillantó tükröt a járda felőli oldalon, de ennyi év alatt ez még nem a Vadnyugat. 

   A kellemetlen események mindig sorozatban támadnak, számtalanszor bebizonyosodott már. Először az autó kulcsa adta ki a lelkét, s mivel úgyis esedékes volt a 2 évenkénti revízió, május 15-re kaptam időpontot, ez a hét ugyanis szerdától vasárnappal bezárólag legtöbb helyen zárva lesz a dupla ünnep miatt. Ismeretlen hősöm a hétfő délelőttöt választotta, hogy huzamos időre megmérgezze az életemet, mármint ami belőle megmaradt...

   Szomszédasszonyom átjött 11 óra felé, hogy fénymásoltasson velem egy hivatalos papírt, s főleg beszélgessen egy kicsit. Amikor kikísértem fél óra múlva, az autó jobb első ablaküvege ripityára törve hevert a járdán és az ülésen, az ajtó nem csukódott és a zár alatti részt is alaposan benyomták. A házban semmit sem hallottunk az egészből.

   A délután jó része telefonálással telt : biztosító, szakértő, javító többszörösen, az én megszokott szervizem zárva, másikat keresni, aki el is szállítja még aznap. Mindezt a zárások megkezdése előtt, mert a következő 5 napban senki sem lesz elérhető!... 

   Nem tudom, kedves kortársaim az olvasók között, észrevettétek-e, hogy az évek múltával csökken az ellenállásunk a váratlan és kellemetlen eseményekkel szemben? Amit annak idején könnyedén, majdhogynem félvállról elrendeztünk, most valóságos pánikot kelt bennünk, és hajlamosak leszünk belefulladni abba a bizonyos kanál vízbe... Pontosan amelyikben én most evickélek... 

(kép : visszatérés a rajzoláshoz, folyamatban... T. R. 2024)

A pék búcsúja...

   A teraszra nyíló ablakon át hallom  -  vagy talán csak elképzelem?  -  a szemerkélő eső puha hangját... Számítottunk rá, vártuk tegnap óta, a kert is sóvárgott utána a 30°-os hőségben.

   83 éves szomszédasszonyommal kerestük az árnyékos oldalt, mialatt az utca vége (vagy inkább az eleje?) felé igyekeztünk a forró napsütésben. A nagy sarokház a kenyérboltra nyílik, azaz a pékségre ("boulangerie"), amely itteni szokás szerint nemcsak a boltot, hanem a műhelyet is magába foglalja, sőt, a pék és családja lakóhelyét is. 25 éve ugyanaz a pék munkálkodott benne. A múlt héten kis kártyát osztott szét a felesége a sok állandó és hűséges vásárló között : Roberto nyugdíjba vonul a június végén, s ez alkalomból egy pohár italra hívja meg összes volt vásárlóját d. u . 3 és este 8 óra között!

   Mondhatom, hogy még itt, a nyílt és közvetlen hangulatú észak-francia vidéken is ritka az efajta kezdeményezés. Főleg a feleségének köszönhettük a kellemes hangulatot. Annick szívélyes mosolya, jó kedélye kifogyhatatlannak tűnt, mindenkivel azonnal bensőséges viszonyt teremtett, anélkül, hogy részletekbe kellett volna merülni. A mi személyes kapcsolatunk is felszínesnek volt tekinthető, amolyan kellemes vásárlói csevegés, mely többnyire az időjárásra korlátozódott. Legfeljebb néha vérvételről, esetleg kimerítőbb vizsgálatról hazafelé menet vettem egy  szelet süteményt a kenyér mellé, s olyankor tettem hozzá: megérdemlem a csekély kárpótlást a kellemetlen élményért! Annick a szomszédasszonyomnak házhoz szállította a heti kenyéradagját csak úgy szívességből, ingyen...

   A már megüresedett emeleti nappaliban székek sorakoztak a fal körül, süteményekkel megrakott nagy asztal mellett. Számomra legfeljebb csak látásból ismert vagy teljesen ismeretlen arcok váltogatták egymást kb. félóránként, ennyi idő kellett egy pohár ital, egy kávé elfogyasztásához, a pár mondathoz, amelyben elmondhattuk, hogy sajnálni fogjuk őket. Meghívták a helyükbe érkező, még fiatal péket, aki feleségével, 1 éves kisfiukkal jött el ismerkedni. Roberto olasz bevándorló szüleivel telepedett ide annak idején, helyettesítőjének neve portugál származására utal, s vásárlóik között akad egy magyar bevándorló is, aki, úgy tűnik, szintén gyökeret eresztett ebben a befogadó északi földben...

a megígért befejezett rajz (állandó kísértésben vagyok, hogy még javítsak rajta...)

   

Műhelymunka

   Futó záporok suhannak át felettünk, alig nedvesítik be a teraszt és a rózsafák leveleit. Tudom, hogy a kánikulában, szárazságban szenvedők ennek is örülnének. Amikor a felhők szétoszlanak, rögtön ránk zuhan a 30°-os hőség.

   Kerülgetem a konyhaaszalt elárasztó rajszerszámaimat. Jó egy órája ügyködök velük. Szeretem, ha minél jobban "beterítik" a rendelkezésre álló helyet, sőt, még azon túl is. Felét sem fogom használni, de inspirálnak : bármelyik pillanatban hozzájuk nyúlhatok, elképzelhetem, hogy milyen hatást érnének el, esetleg mit fogok kipróbálni velük : mi lenne ha?... Egyszóval: kezem ügyében legyen minden lehetőség!

   Időnként felállok, mert ez a látszólag könnyű elfoglaltság meglehetősen kimerítő : nagy koncentrációt igényel. Tollal, tussal egy többszáz éves tölgyfát próbálok a papírra álmodni... Még A. (teraszom kivitelezője és a fák szerelmese) ejtette el könnyedén a kezdet kezdetén, hogy rajzolnék-e neki egy öreg tölgyet. Ő se felejtette el, én sem. Igaz, hogy a "megrendelés" nem a legjobb módszer, hogy rávegyen a cselekvésre : inkább kivárom, hogy az ihlet rám találjon. Különben pedig jobban szeretem, ha valaki a meglevőkből választ, legalább biztos lehetek benne, hogy tetszik neki!

    Egy óra múlva el kell mennem, ideje átöltöznöm, mert aki értem jön, bizonyára előbb érkezik a megbeszélt időpontnál. A konyhaasztal megvár holnapig...

Januárvég

    E hónapban, úgy látszik túlteljesítem a magamnak tett fogadalmat: havonta négy, de hetenként legalább egy bejegyzést írni a blogomra. Igy lett belőle az idei januárban öt!

   Azt hiszem, mindenki maga választja meg a beírások ritmusát. Lehet teljesen rendszertelenül, akár naponta többször is publikálni, majd több-kevesebb időre elhallgatni, néha hiányérzetet is hagyva magunk után... Mások  -  pillanatnyilag én is e csoportba tartozom talán  -  megpróbálják bizonyos rendszerességre, hogy ne mondjam "fegyelemre" szorítani magukat. Ilyenkor jut eszembe a naponta korláthoz álló balettművész rendszeressége, "hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból", pontosan abból, amit én évek óta elhanyagoltam pl. a rajzolás terén, s amit utólag fájdalmasan konstatálok is. A könnyedség, a spontaneitás, sőt, a virtuozitás kárára megy. A rajz területén a szem, az agy és a kéz közötti titokzatos, láthatatlan összekötő szál szakad meg egy időre. Természetesen újra feléleszthető, következetes gyakorlás árán.

   Csak azt akartam elmondani pár szóban, hogy szerettem ezt a szombat-vasárnapot. Azért hangsúlyozom a mások számára banális tényt, mert sokat ecseteltem már minden színben  a blogomon, mennyire viszolygok a magány hétvégi felfokozott érzésétől. Barátaim is sokat hallották már tőlem az örökös lamentációt, s megpróbálnak hét végén kimozdítani. Ellenállok, amíg tudok, végül beadom a derekam, hogy ne okozzak csalódást nekik.

   Szombat este La Fontaine 400. születésnapját ünnepelte egy 12 tagú színtársulat, melyben egy-két kedves ismerősöm is játszik. A franciák kisiskolás koruktól fogva fújják kívülről La Fontaine verseit, talán Petőfiéhez mérhetnénk hatásukat, bár tartalmukat tekintve semmi közük sincs egymáshoz. Nagyon jó ritmusban, eredeti rendezésben, fergeteges 2 óra volt!

   Vasárnap már déli 1 órakor elindultunk Lille-be (innen 50 km), ahol a múzeumban Goya képeiből és életének dokumentumaiból volt kiállítás. A képek között kettő nagyon ismerősnek tűnt már messziről: milliószor láttam a "Korsós lány" reprodukcióját, valamivel kevesebbszer a "Köszörűs"-t. A budapesti Szépművészeti Múzeum kölcsönzésében szerepeltek a kiállításon. 

   Még a nap is gyönyörűen sütött egész nap, ami szintén nagy ritkaság errefelé. Különben dúl az Omikron, bár az oltottak magas százalékának köszönhetően viszonylag kevésbé súlyosan. Megérjük-e vajon azt az időt, amikor már csak emlékként idézhetjük fel ezeket a nyomasztó éveket?...

Adieu à Bébel*...

   Éppen most lett vége az Invalidusok Dómjának udvarán megtartott búcsúztatónak, melyet Jean-Paul Belmondo tiszteletére rendeztek. Ez a magasrangú tiszteletadás csak kivételes személyeknek, kivételes események áldozatainak jár. A köztársasági elnök mondta a búcsúztatót, a Garde Républicaine játszotta a gyászindulót és a Marseillaise-t. A kék-fehér-piros zászlóval letakart koporsót díszegyenruhás katonák helyezték el a nagy belső tér közepén, mely körül a meghívottak, az állam magasrangú vezetői és persze a közeli hozzátartozók foglaltak helyet. Ezúttal az első ezer "névtelen" érkező is bejöhetett, feltéve ha a "passe sanitaire" birtokában volt. Akiknek benn nem jutott hely, óriási vásznon követhették a benti szertartást az Invalidusok előtti térről.

   A búcsúztató beszédet a köztársasági elnök, Emmanuel Macron mondta el  -  sőt, bennfentesek szerint ő maga írta (különben a hivatalos beszédek megírása  természetesen az ezzel megbízott személy feladata). Valóban megható volt, a végén a jelenlévők hosszan és melegen meg is tapsolták, ami szinte sohasem fordul elő hasonló alkalommal.  Belmondo óriási arcképéről mosolyogva hallgatta. Az elnök a beszédbe illesztette a színész nagy sikereinek címét, néhány népszerű, közszájon forgó replikáját, népszerűségének okait, az elmúlt 60 év filmtörténelmét, mely összeolvadt az ország háború utáni éveivel. A mosollyal, mely mindenki arcán megjelenik Belmondo nevére, a megrendülés könnyei keveredtek. A televízió több csatornája már napok óta játssza filmjeit, mióta halálának híre felröppent. 88 évesen az utóbbi időben, főleg agyvérzése óta meglehetősen legyengült állapotban volt, mégis mindenkit megdöbbentett a hír.

  Óhatatlanul arra gondoltam, mint valahányszor, amikor egy népszerű művészt elveszítünk, hogyan válnak a nagy írók, költők, színészek életünk részeivé, a névtelen milliók közös kincsévé azáltal, amit tőlük kaptunk. Képzeletük teremtő játékossága vidámságot, megrendülést, boldogságot, tragédiát, komédiát éltet át velünk, s ezek az élmények beépülnek mindennapjainkba, átalakítják őket, s velük egy kicsit bennünket is...

(* Bébel : Belmondo gyengéd és közvetlen becézése) 

Két év között, két szék között...

 Ez az az egyetlen rajz, amit az elmúlt évben képes voltam elkészíteni.

Tavaly nem is küldtem újévi lapokat: novembertől, vagy talán már októbertől tavaszig nehéz időszakot éltem át, szinte képtelen voltam megmozdulni, de sokszor se ülni, se állni, se menni, de még aludni se bírtam. Fel kellett függeszteni gyógyszerem jó két hónapra, azután kezdett jobbra fordulni a helyzet, bár a gyógyszert folytatnom kell. Életem végéig, mondják a doktorok, bár azt nem említik, hogy ez még hány évet jelent...

Ha el volnék telve önmagammal, kicsit babonásan azt is gondolhatnám: no lám, meg is látszott azon a 2020-on (már maga a két húszas is furcsa volt!), hogy nem küldtem senkinek jókívánságokat! Ezúttal karácsony és újév között erőt vettem magamon (nem is tudom, honnan merítettem, olyan fáradt voltam december végén): rajtam ne múljon 2021 boldogsága! Elkészítettem a fenti rajzot, bár kicsit kijöttem a gyakorlatból a hosszú szünet alatt. Tekintete kissé melankólikus, de nem szomorú. Magam is gyakran vagyok ilyen lelkiállapotban, mint akit nem vet fel ugyan a remény, de nem is él tömény reménytelenségben : "Majd meglátjuk!", ez lenne az életfilozófiám. 73 év tapasztalatai vannak mögötte.

Ezzel a képpel kívánok hát minden jót a blogomra betérő minden kedves ismerős és még több ismeretlen olvasónak!

Toulouse-Lautrec képei között

   Túléltem az elmúlt hetet, kicsit cseppfolyós állapotban ugyan, makacs visszérgyulladással, vállfájással, fáradtan, de túléltem! Sőt, nem sajnálom a plusz erőbedobást, amit kívánt tőlem, nem éppen a legjobbkor, de bőven kárpótolt érte.

   Szombatra nagyméretű tiltakozó felvonulást hirdettek a szakszervezetek a kormány nyugdíj-tervezete ellen. Ezért nem mertem vonattal menni Párizsba, mert nem volt biztos, hogy az utolsó pillanatban lesz-e vonatom oda-vissza. Másrészt pedig, bár fiam felajánlotta, hogy eljön értem a pályaudvarra (Gare du Nord), amelyet békésebb időkben is nehéz autóval megközelíteni, nem akartam még hét végén is ezt a plusz terhet rátenni. Inkább úgy döntöttem, hogy autóval megyek. 

   Vasárnap reggel 10-kor elindultunk Párizs szívébe, a Grand Palais-ban rendezett nagyszabású Toulouse-Lautrec-kiállításra. Kicsit féltem a több mint egy órás tiporgástól, bár pontos időre lefoglalta a fiam a belépést, sorban állni nem kellett, de a termekben alig lehetett a képekhez hozzáférni, s méginkább előttük révedezni. Két szinten  -  s mindegyiken több teremben is  -  egészen nagy terjedelemben adott képet a kiállítás a festő rövid életű munkásságáról, a tehetséges kamasz első képeitől az érett művészig.
   Nem részletezem Henri de Toulouse-Lautrec életútját, belefér e két dátum közé : 1864-1901. Öröklött betegsége miatt (a szülők többrendbeli rokonházassága folytán) nem lépte túl a 152 cm magasságot, de tehetsége óriássá tette a 19. sz-i festészetben. Bár 37 éves korában elvitte az alkohol és a szifilisz, több mint hétszáz festmény és majd ötezer rajz maradt utána, nem számítva a litográfiákat, akvarelleket és a plakátokat.
   Amikor a délvidéki Albi városából Párizsba ment alig 20 évesen és belevetette magát a 19. sz. végi bohém művészvilágba, a kabarék, bordélyházak világába, ahol rengeteg modell állt rendelkezésére, s a prostituáltak között meleg fogadtatásra talált: engedték bepillantani "munkájuk" kulisszái mögé, valósággal kényeztették... 
   Tudvalevően (mert már többször is ecseteltem) hozzám rajzai állnak közelebb, éppúgy, mint Egon Schiele esetében is. A csodálattól megrendülve hosszasan álldogálltam egy-egy rajza előtt, szinte "átéltem" a pillanatfelvételként néha alig feldobott, s mégis oly csodálatosan pontos kontúrokat, az alig jelzett fekete kesztyűt vagy fekete harisnyát, a bonyolult pózokat, melyek közül valószinűleg néhányat fényképfelvétel előzhetett meg. S Agnès, a menyem nagy örömet szerzett spontán megjegyzésével, amikor azt mondta, hogy én is efajta rajzokat csinálok... Hát igen, válaszoltam pironkodva, csakhogy az én nevem nem Toulouse-Lautrec...

a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött kép

Mese, mese, meskete...

   Vasárnap estefelé írtam egy mesét, sőt, hamarjában illusztráltam is. Gyerekkorom óta nem fordult velem elő. Az ötletet a fák szimbólikájának tanulmányozása szülte.

   

A fák tudvalevően az emberiség egész történetét végigkísérik, különböző vallások is magukévá tették, mitológiájukba olvasztották őket. Hogyne tették volna, hiszen a fák egyszerre kötnek össze bennünket a rejtélyes földalatti világgal és végtelen magasságokba nyúló ágaik segítségével egy másik nagy titokkal, miközben helyükről nem mozdulnak el. Századok türelmes tanúi lehetnek. Van, akinek még az is rémlik, hogy a "beszédüket" meg tudja fejteni, sőt, kommunikálni képes velük. Szerény magánvéleményem szerint elég, ha hisz benne valaki, mint annyi másban... Ez a fajta hit legalább ártalmatlan.

   A mesém is erre a találkozásra épül : egy félénk kisleány és egy faóriás véletlen találkozására. Az óriás váratlan bizalmat ébreszt a leánykában, olyannyira, hogy az önkéntelenül hozzásimul és kérges fülébe suttogja búját-baját, amit még szüleinek, testvérének se mondhat el, attól félve, hogy kinevetik. S hogy, hogy nem, a fa válaszol, de oly halkan suttogva, hogy csak a kislány hallhatja meg (nomeg én, de nem árulhatom el...) Mindenesetre a leányka könnyű szívvel folytatja útját.

   A fák lélegezni segítenek, melegítenek, hajlékot, táplálékot nyújtanak, árnyékot adnak, békehírt hoznak... és sorolhatnám még tovább. Sőt, ahogy az ábra mutatja, néha-néha megnyugvást hoznak a háborgó léleknek...

Pillanatnyi vigasz

   Pár éve készült ez a rajz. Szinte azonnal el is kelt, csak egy fénykép maradt belőle.

   Újra vissza kellene térnem régi  -  talán legrégebbi  -  kedvelésemhez, a rajzoláshoz? Kiállítani már nincs kedvem, energiám : rengeteg munkát igényel, a  vele járó vékonyka dicsőség meg már nem érdekel. Túlságosan is tisztában vagyok az efféle illúzió hiúságával : minden mulandó, iszonyú gyorsasággal tűnünk el szőröstül-bőröstül az idő fogaskerekei (vigyázat : képzavar!) között, poros nyomunk se marad... 

   Akkor legfeljebb mit is célozhatunk meg? A pillanatnyi kielégült örömet, melyet maga rajzolás (vagy az írás) nyújt számunkra. 

   Minden mulandó, kíméletlenül.

Elhatározások

   Annie csak 2-3 évvel jár előttem. Az idei tavasz elvitte a férjét, aki évek óta viaskodott a rákkal (az ember valahogy azt képzeli, hogy egy orvos védettséget élvez a betegségekkel szemben  -  pedig nem). Már több, mint 20 éve ismerem, festőcsoportunk tehetséges akvarellistája volt, de pár éve kilépett. Nemrég újra felvettük a kapcsolatot a Facebook jóvoltából és néha összejövünk. 
   A múltkoriban összehozott 3-4 belga festőismerősével és együtt néztünk meg egy kiállítást egy közeli belga városkában. Nosztalgikus hangulatban sétálgattam a képek között, melyek mindig "alkotói lázat", de legalábbis vágyat ébresztenek bennem... Mióta a betegség "mókuskereke" elragadott, mindössze egy rajzot sikerült kipréselni magamból januárban, ahhoz is majdnem 2 hét kellett, s ráadásul nem voltam teljesen megelégedve az eredménnyel. Ezért jutott szinte egyszerre mindannyunk eszébe a gondolat: mi lenne, ha kis műhelyfélét szerveznénk magunknak? Olyat, amelyben mindenki szabadon, saját világának megfelelően csinálja, ami éppen megihleti. A műhely viszont arra való, hogy lehetővé tegye annak a ösztönző, inspiráló energiának az áramlását, melyet mindenki megtapasztalt már, aki dolgozott hasonló körülmények között. Én pl. nem vagyok magányos "alkotó", elég hitvány remete lett volna belőlem, akiből a magány nem sok nagy gondolatot képes kifacsarni. Annál inkább az effajta áramló energia.
   A rajzoláshoz is kellenek ujjgyakorlatok. Minél többet műveli az ember, annál jobban kifinomulnak az ehhez szükséges érzékei. Mi tagadás, az enyémek eltompultak egy kicsit a hosszú kényszerpihenő alatt... De elhatároztuk, hogy minden szerdán összejövünk Annie-nál. Van, aki 30-40 km-ről jön, én autóval 5 perc alatt ott vagyok!
   Tegnapelőtt volt az első alkalom, reggel 10 és d.u. 4 között (az idő sem kötött, lehet tovább is maradni, de mindenki kimerült egy kicsit). Íme az eredmény (természetesen újra fogom kezdeni, mert a hosszú kiesésnek megfelelően nem lett teljesen kielégítő...):

A "női jogok napja"...

   Nőnap van. Nem hagyhatom szó nélkül.

   Annak idején (hetvenes évek elején) a tanáriban a férfikollégáktól egy szál virágot kaptunk ezen a napon. Ha jól emlékszem, a két pólus fele-fele arányban volt jelen a tanári karban, ami ideálisnak tűnik. Szünetben a férfiak nagy része sakkozott vagy a "füstölőben" mérgezte magát, a nők többnyire a kávéfőző köré csoportosulva csevegtek, egyesek megszállottan kötöttek, így vezetve le a feszültséget (erre a kötés az egyik kiváló gyógyszer, ráadásul mellékhatás nélkül!).

   Ma már legfeljebb a Facebook-on vár egy-két ismerőstől afféle csoportosan légbeeresztett üzenet, mely minden nőnek (azaz személy szerint egynek sem) szól, el kell kapni a szállongó szappanbuborékot, feldobott virágcsokrot s illően megköszönni (valaki vette legalább a fáradságot).

   Az idén hivatalosan is átkeresztelték a napot: nem nőnap, hanem a női jogok napja lett belőle, bár a nők jogaira hivatkozás már kezdetben sem hiányzott az amerikai feministák, majd Clara Zetkin javaslatából a 20. sz. elején.

   A nők küzdelme jogaikért nem pihenhet babérjain. Valahányszor enged a nyomásból, elveszti nehezen megszerzett vívmányait.

   Ilyenkor jön a paternalista legyintés, joviális jóindulatba burkolt biztatás: ugyan már, minek ez a haszontalan hergelés, szeretünk mi benneteket, mert mi is lenne velünk, férfiakból, nélkületek?... S közben, hálánktól eltelve bezárunk benneteket hagyományos "szakértelmetek" biztos palánkjai mögé, mert ez ugye mégiscsak a legszebb női feladat...

   Nem vagyok a férfiak ellensége, de a nőké sem. Az erőviszonyok még most sem egyensúlyozódtak ki teljesen. Meggyőződésem, hogy sok múlik a nevelésen, mely a családban kezdődik: a szülői példánál. 

Lényeg a kommunikáció

   Újra csend borult a házra... Azazhogy majdnem.

   A gyerekek elmentek vasárnap délben, hazavitték az unokákat. 

   Július 23-a óta voltunk együtt. Megszoktam, hogy egyetlen percem sem maradéktalanul az enyém, hogy bármikor kérdés intéződhet hozzám, szükség lehet rám. Viszont már este tíz felé lefeküdhettem olvasni, ami pihenés tekintetében rekord, hiszen  amikor egyedül vagyok, éjjel 2-3 óránál hamarabb nem kerülök ágyba... Jó lenne még tartani egy ideig ezt az egészséges ritmust!

   Hogy mi volt a legjobb ebben a békés együttélésben? Az EGYÜTT. A kommunikáció. A beszélgetések. A megosztott mosolyok, simogatások, a néha elhomályosuló tekintetek, melyek kiegészítették a szavakat, hogy többet mondjanak maguknál.

   Azért még folytatódik egy kicsit a kommunikációs lendület, ha a csillagok is úgy akarják.

a kérdéses rajz

   

   Vasárnap délben összejöttünk vagy 25-en egyik ismerősünknél, akinek nagy háza, kertje befogadott mindenkit. Az enni-innivalót összeadtuk, a napsugár is bőséges volt.

   Ma eljött Lille-ből egy másik régi barátnőm a férjével, hogy elvigyék egyik képemet, melybe a férj beleszeretett... (az ábra mellékelve). Megvendégeltem őket egy kis ebéddel és főleg, jól elbeszélgettünk!

   Még el sem mosogattam, 2 hónapja nem látott barátnőm hívott fel egy jó órás csevegésre. Miután letettem a kagylót, szomszédasszonyomnak vittem át egy kis paprikáscsirke-kóstolót, s nem mehettem el egy csésze kávé és jó félórás beszélgetés nélkül. 80 éves lesz hamarosan.

   Aztán már csak a mosogatás volt hátra...

   S ez még csak a hét eleje! Egyszóval, nincs időm unatkozni.

    

TÓTH Árpád *** A FA

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,

Mint hajlik a patakon át,

Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,

Hogy benne társad ne keresd?

Már ága között az arany napot

Nem tartja, madara elhallgatott,

Virága nincs már, sem gyümölcse,

Ő mégis áll, az alkony bölcse,

Mint a tünődő, ki ily estelen

A végtelen titkába elmerül,

És testtel is szelíden arra dűl,

Amerre lelke vonja testtelen...

Kérdések

még egy kép az enyémekből... (az üvegen fényképező kezem árnyéka)

   Ma engedélyeztem magamnak szinte az első szabad délutánt. Igaz, nem teljesen szabad, hiszen az elmúlt napok, sőt egy-két hét megfeszített tempója  -  no és az esős idő  -   miatt el kellett hanyagolnom a kertet, a házat is... 

   A kiállítás megnyitójára sem tudtam elmenni, mert egy másik, fontos évzáró közgyűlés fedte a programot. Nem lehetett elmulasztani, lévén, hogy titkári minőségben ügyködtem ott. Viszont szombat-vasárnap délután már elmentem a tárlatra ügyelni. Igy most szerdáig, a következő ügyeletig itthon maradok, hogy megpróbáljak megbirkózni a felhalmozodott tennivalóval. Végetérhetetlen körtánc.

   A napsütés is visszatért tegnap délután. Nem tudok neki "felhőtlenül" örülni, mert máris viharokat rebesgetnek az előrejelzések. Mindenesetre kiteregettem egy mosógépnyi pulóvert és egyebet, mert téli ruha járta az elmúlt hetekben. Talán lesz időm még a gyepet is lenyírni, mielőtt megered... Állandó stressz és sürgetés az életem.

   Az ügyeletre vittem egy kis munkát: nem szeretem csak úgy számlálni a múló órákat. Azért beszélgetésre is maradt idő a betévedő látogatókkal. A kiállítóterem a városháza halljából nyílik, a főtéren. A hét végén naponta 200-250 személy járta körül a mintegy száz kiállított képet, kisplasztikát.

    Kb. 20 tagja van a csoportnak, színvonalas amatőrök, fél-amatőrök. Olaj, akvarell a leggyakoribb technika, újabban sokan fordulnak a pasztell felé. Egyedül csak én csinálok aktokat mostanában. A városban rajtunk kívül még vagy 3 csoport működik: nagymúltú művészeti hagyományai, szép múzeuma van (Watteau, Carpeaux szülővárosa, hogy csak a leghíresebbeket említsem). 

    Két 20 év körüli fiatallal érdekes beszélgetés alakult ki (szeretek fiatalokkal beszélgetni, nyilván még megboldogult tanár-korom csökevénye..). Egyikük festeget, a másik verseket ír. Felvetettem a "veszély-küszöb" témáját, vajon ők mit gondolnak róla? Nem utolsó sorban, hogy elgondolkodjanak, s arra biztassam őket, ne elégedjenek meg azzal, amire máris képesek. Hogy mit hívok veszély-küszöbnek? Meggyőződésem, hogy nem lehet értékálló, valódi művet létrehozni bizonyos kockázatvállalás nélkül. Bele kell mélyedni, nagyon mélyre ásni, belső világunk legmélyéről hozni fel azt az ércet, amiből az alkotás készül, bármely műfajban. Enélkül felszínen kapirgáló, könnyű rutinos, esetleg becsületesen közepes munka lesz belőle, mely többnyire tetszik is a nagyközönségnek. A tárlaton például legnagyobb sikere a fényképnél is élethűbb pasztell-kiscicáknak és egyéb állatoknak volt, melyeket egyik kollégám igen színvonalasan  -  egyáltalán nem giccsesen  -  művel! Rutinos technika, avagy technikás rutin, kétségkívül tehetséggel. Szerintem nem lehet megelégedni csak a technikai bravúrral, akkor is, ha kevesen képesek rá s ha valami könnyen megy, akkor kell meghúzni a vészcsengőt! A kockázatvállalás olyan, mint a szakadék mélyére pillantani... Hívogat, el is nyelhet, mint sok nagy művészt (Schumann, Van Gogh, Faulkner, Camille Claudel stb, stb, stb...), de sokan meghátrálnak a szakadék szélén, s maradnak a biztonsági övezetben.

Mit mondjak? Én magam is.

Felszabadulás

ez az a bizonyos hétfői akt...

   Megvallom, nehéz magamba fojtani ezt a nagy felszabadulás-érzést, ami elfogott pontosan 17 h 45 perckor  -  kb 20 perce. Készen, bekeretezve áll az öt kép, amit holnap reggel korán viszek "akasztani" a tárlatra!

   Az utolsót, egy pasztell aktot hétfő délután vázoltam fel, miután szomszédasszonyom  elment a jó órás kávés csevegés után (vacsorámra szánt friss zöldséglevest hozott, amely még meleg volt)... Tegnap hozzá se tudtam nyúlni a félbemaradt rajzhoz, mert máshol voltam (nagyon) elfoglalva éjfélig. Nem is említem a délelőtti fogorvost, aki gondosan fúrta-faragta a jövendőbeli bridge helyét (ami azt jelenti, hogy másfél óráig tátott szájjal hevertem a székében, lábam szinte fejemnél is magasabban...).

    Maradt a mai nap három épkézláb rajz befejezésére. Azaz hogy a délután, mert délelőtt a tegnapi nap fáradalmaitól szédelegtem, s írtam gyorsan a francia nyelvű blogomra, hogy valami kellemeshez is jutassam magam.

   Végre úgy fél négy tájban, egy jó kávé után nekiültem. Gyorsan ment az akt végső fázisa, a háttér beleolvasztása, majd végső símítások és a keretezés. A két olajfa is üveg alá került. Kellett még két másik rajz. Átnéztem pár évvel ezelőtti, eddig ki nem állított rajzaimat. Végigvizitáltam, frissítettem őket, végül kettőt jóváhagytam, bekereteztem a többi mellé. 2 óra 15 perc alatt kész lettem! 

Mindezt a lassanként zenitre hágó adrenalin-szintemnek köszönhetem! Kimerítő különben.

Estére megelégszem egy krimivel a tévében... 

Kétségek...

   Megvallom, elég fáradt vagyok...
   Megszületett a mellékelt, második olajfám is a tárlatra (kedvenc fám az olajfa)... 
   Már csak két akt van hátra, az egyik félig-meddig kész, a másodikat újrakezdem, esetleg teljesen más lesz helyette.
   Nem szeretek olyan munkát kiadni a kezemből, amivel nem lennék legalább 90%-ig megelégedve. (A 100%-ot ugysem fogom elérni soha!...)
   Az a 90 aztán ingadozik nap mint nap, néha egészen reménytelenül zuhanni kezd, majd jobb napokon ismét felkapaszkodik. Nem tudok rajta segíteni.
Ráadásul legbelül meg vagyok győződva, hogy a kétségek, kétkedések nélkülözhetetlenek. Különben nyugodtan üldögélnénk babérjainkon, amelyek lehetnek teljesen hamisak, elvakultak, meg nem érdemeltek... Hiszen megítélheti-e az ember teljes éleslátással, amit létrehozott?
   Legyen az akármilyen műfajban.

Kiselőadás, előzmények...

   Most gyűjtöm az anyagot az "akt" szimbolikájához. Ápr. 20-ra kell belőle kerekítenem egy félórás előadást. Minél rövidebbnek, "magvasabbnak" kell lennie, hogy utána még beszélgethessünk is róla.
   A téma már régóta érdekel, de a gondolatok összeszedése és bizonyos látószög köré szervezése csak egy-két éve fogalmazódott meg bennem. Egy ismerősöm, maga is festő (de az absztrakció vonzza), egyszer csak nekem szegezte a kérdést: "Mondd, miért vagy te az akt témájának a rabja?" Az "obsédée" szót használta, ami az "obsession"-ból ered és kb.  rögeszmét jelent. ("Pourquoi es-tu obsédée par le "nu"?)  
   Meglepődtem, sőt meglehetősen kellemetlenül hatott, mert a szó elég erős árnyalatú. Mindaddig meg se érintett még a gondolata sem, hogy az emberi arc, a test ábrázolása ne lenne a legnormálisabb dolog, művészileg a legszebb, legizgalmasabb téma! Hogy miért ruha nélkül? 
   Számomra a ruha álarc, segédeszköz, hogy elrejthessük szépséghibáinkat, hogy a lehető legelőnyösebb oldalunkról mutatkozzunk (arról nem is beszélve, hogy szerintem nehezebb drapériát, mint emberi testet rajzolni...). Még Berlinben kezdtem aktokat rajzolni egy festő műhelyében, 3-4 éven át. Csodálatos felfedezés volt! Felszabadító. Mintha éveken át belénk sulykolt nevelésünk béklyóitól szabadított volna meg: az emberi test nem csúnya, szégyellni, elrejteni való valami, hanem természetes dolog.
   Az én aktjaim nem tartogatnak semmiféle pornográf hajlamot, erotikus provokációt. Modelljeimet úgy választom, hogy kifejezzék azt a derűs, néha melankólikus szépséget, ami után én magam is vágyódom az életben. 
    "Az igazság meztelen" - tartja a mondás és valóban: életünk három legfontosabb pillanatában mezítelenek vagyunk: a születés, a halál és a szerelem pillanataiban. Mintegy igazi valónkban, szépítgetés, rejtőzködés nélkül, bizalommal. 
    Ne higyjétek azonban, hogy én magam úton-útfélen ruha nélkül élem mindennapjaimat. Sőt, be kell vallanom, csak a fürdőszobára tartogatom ezt a programot. 
   Bizonyíték arra is, hogy saját fizikai mivoltomat még nem sikerült elfogadnom...

Nőnap...

Lucie unokám "megrajzolt"...

   Tegnap délután összeszedtem maradék energiámat és elvittem 8 képet felakasztani a színház kávézójának feketére tapétázott falára (időnként tárlatokat rendeznek). 8 bekeretezett kép  -  üveg alatt  -  tudvalevőleg igen nehéz: alig bírtam felpihegni velük a 24 lépcsőfokon! Utána még hazamentem pihenni 1-2 órát,  mert az estély csak fél nyolc felé kezdődött. Egy "Inner Wheel"-nek nevezett női szervezet tartott vacsorát kb. 60-70 személy részvételével (mindössze két férfi volt jelen) a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Már hónapokkal ezelőtt beszervezett egy ismerősöm, voltaképpen miatta fogadtam el a meghívást. Rajtam kivül öt zenész, egy író-történész és egy másik festő alkotta a "női tehetségek, alkotók" címszó alatt meghívottak kis csoportját, akik illusztrálni voltunk hivatottak az est témáját. Mivel a szervezők úgy találták, hogy életem útja meglehetősen kacskaringós, hogy ne mondjam, "egzotikus", megkértek, hogy pár szóban meséljem el, de ne menjek túl tíz percen, mert a hallgatóság azon túl nem tud odafigyelni... Jó, mondtam, semmi probléma, annyit rögtönzök, amennyi kell, soha nem jelentett nehézséget a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Az életem történetét amúgy is elég jól ismerem.

   Mivel úgy mutattak be, hogy időmet a rajzolás és az írás között osztom meg, gondoltam,  a végén felolvasok egy oldalt valamiből. Kinyomtattam délután "Emlékeim morzsái"-nak a legelejét. Még elevenen él bennem a keletkezése. Talán az írás kezdetének is nevezhetném. Nem is tudom, miért kezdtem neki úgy jó tíz éve, de emlékszem arra a szinte bódult állapotra, amely elfogott, s csak jöttek a szavak egymás után, hogy a lehető legérzékletesebben, legpontosabban megfogalmazzák a feltoluló képeket, illatokat, érzékeléseket: az árokszéli fű szagát a tavaszi zápor nyomán, az akácvirágot a májusi langyos estében, a remegő nyári forróságot, a téli ólmos eget, amikor a csikorgó hidegben alig-alig kel fel a nap... Őseimet, akiknek évszázados makacs túlélni akarását génjeimben  hordom, mint titokzatos hieroglifák üzenetét, s akiket "servus"-ként írtak be a plébánia anyakönyvébe...  

   A csend szinte tapintható lett a nagy teremben, elhalt a beszélgetés, az evőeszközök neszezése. Aztán kitört a taps, és én gyorsan leültem a helyemre. Gondolom, jóval túlléptem a tíz percet. Utána sokan odajöttek hozzám beszélgetni, sok meleg szót kaptam: azt mondták, nem vették észre az idő múlását, és sajnálták, amikor vége lett...