Szeptember végi ajándékok

    Jé, nemsokára október!  -  rezzenek fel a két eső közötti tespedésből. Bár az utóbbi szó kicsit igazságtalan magamhoz, hiszen inkább úgy érzem, mintha állandóan egy már mozgásban lévő vonat után futnék, sőt, próbálnék rá felugrani az utolsó pillanatban... (17. születésnapom reggelén a valóságban is átéltem ezt a percet a bejáró vonattal  -  a kalauz rántott fel kezemnél fogva, majdnem a kerekek alá estem... Őrangyalom lépett közbe?... Mindenesetre egy életre belém égett a pillanat.)

   Október az én hónapom. Amolyan két szék közötti, két szezon közötti átmeneti időszak. Ráadásul a közepén születtem, a második harmad vége felé. A mérleg egyensúlyi pontjában. Talán ezért is olyan fontos számomra, hogy a dolgok megtalálják ezt a pontot az életemben is. Bár tisztán érzem, hogy a jobbra-balra billenés között ez a legtörékenyebb pont, majdnem olyan, mint a jelen átélése, mely csak egy pillanat töredéke a múlt és jövő között.

   A múlt egyre jobban kísért, talán azért is, mert a jelen sokkal eseménytelenebb, s a jövő képe  vékonyodó sávként vesz a semmibe. A tegnap óta tartó napsütés, melyet időnként felvált egy-egy rövid zápor, hálával fogadott kései ajándék a sorstól, hogy ilyen tapintatosan, kíméletesen vezetget el a közeledő téli zimankóig...

Egy érzelem több arca

   Szeretet vagy szerelem? Szerda esti összejövetelünknek ez volt a fő témája. A magyarban legalább két szó van rá, de a legtöbb  nyelv megelégszik eggyel is. Pedig mennyi árnyalata van ennek a nagyon fontos érzelemnek, mely jónéhány meggyőződés szerint a világ mozgatója, sőt egyenesen jövendőbeli megváltója ("Любовь спасёт мир" - adja Miskin herceg szájába Dosztojevszkij saját bizonyosságát e híres idézetben).

   A francia nyelv egy szót használ rá, melyet még az is ismer, aki egyébként nem tud franciául: "amour". A régi görögök viszont sokkal több változatát nevezték meg, melyek közül az erosz, a filia és az agapé a legfontosabbak. Erosz lenne a mindent elsöprő vágy, a legintenzívebb és pont ezáltal a legrövidebb ideig tartó érzés. Egyes kutatók maximum 3 évben állapították meg az élettartamát, amely épp elég arra, hogy az oxitocin nevű hormon ellássa feladatát, vagyis utód nemzését biztosítsa a legmegfelelőbb partnerrel. Persze, a valóságban ez sem ilyen mechanikusan egyszerű dolog. Legtöbb kutató abban egyezik meg, hogy a szerelem érzése sohasem csupán hormonok kérdése, hanem mégiscsak az agyban születik meg elsősorban.

   A filia a tartós ragaszkodás, mely társhoz, családhoz, baráthoz fűzhet, többnyire önzetlen vonzódás, mely az eroszszal ellentétben a szeretett személyt részesíti előnyben, neki akar kedvezni, többnyire akár ellenszolgáltatás nélkül is. Míg az erosz olyan szenvedélybe torkollhat, mely a kívánt személy birtoklását, kisajátítását követeli magának, szélsőséges esetben minden kontroll mellőzésével tragédiába is fulladhat.

   Az agapé a legéteribb formája a szeretetnek: fordulhat az egész emberiség, esetleg annak egy része felé. Ezáltal nem konkrét személyhez, hanem valami elvontabb fogalomhoz is fűződhet, pl. a "nagy egészhez", aminek részei vagyunk.

   Ezek az érzések mindenkit érinthetnek. Van, aki azt mondja : minek iyesmiről értekezni, osztályozni, trancsírozni, elég, ha átadjuk neki magunkat, hiszen amúgy is nehéz ellenállni, ha meglep bennünket... A francia és a magyar nyelv legalább ez utóbbiban egyetért : "szerelembe esik" vagyis "tombe amoureux, amoureuse" az ember fia, lánya, mint valami csapdába, amelyből se ereje, se kedve szabadulni... Legalábbis eleinte.

Camille Claudel

Eső, nyelvészkedés, valamint macska a forró kása körül

    Tegnap egész nap el nem állt az eső... Csendben, kitartóan szemerkélt, néha dühösebb záporba fogott, de a vastag, ólomszürke felhők nem szakadtak fel egy percre sem. Ráismertünk a meghitt északi hangulatra, amelytől annyira elszoktunk a nyári hőhullámok alatt. 

   Az itteni ember szinte elő se veszi az esernyőjét a szitáló esőre, hiszen "nem vagyunk cukorból!" ("en chuc" -   ejtsd: "sük" - ahogy errefelé mondják, az itteni tájszólás szerint, amely helyenként a ch-t k-nak, a s-t viszont ch-nek ejti - így lesz a "chien"-ből "kien"... A múltkor meglepődtem egy pillanatra, amikor  szomszédasszonyom "canchon"-t említett, s csak egy idő után esett le, hogy "chanson"-ról van szó... Nem beszélve az egészen más kinézetű tájszavakról, melyekből sokat megértek, bár a mai beszédből lassanként teljesen eltűnnek, az iskola és a médiák nivelláló hatása nyomán).

   E kis nyelvi kitérő után visszakanyarodok az időjáráshoz. Egyelőre marad enyhe  -  17-18° napközben  -  de meglehetősen párás: hajnali 4 felé, amikor lefekvés előtt kiszellőztettem a szobámat, köd borította az utcát. Itteni jelek szerint azt jelenti, hogy talán a nap is előbújik majd itt-ott, ha kedve tartja. Mindenesetre a kert teleitta magát.

   Összehívtam az immár 5 főre bővült kis színjátszó csoportomat: lelkesen azonnal feleltek a hívásra. Csak az időpontokat nehéz egyeztetni, annyira elfoglaltak. Különösen örültem Godelieve jelentkezésének, mert az év elején súlyos agyvérzésen esett át, de vasakaratának köszönhetően már teljesen felépült és ő is részt vesz majd a novemberre tervezett irodalmi estünkön. Legutóbb 2018-19-ben volt 1 órás felolvasás a négy magányos nő sorsáról szóló szövegemből, most pedig a 2010-12 között írt mikronovellákból. Az anyák és lányok témája egyelőre pihen, mint a kelő kenyér, mert sokkal fájóbb és bonyolultabb lesz megírni, s én tudvalevően sokáig hagyom érni, kerülgetve, mint macska a forró kását.

A csend vihara

   Meg kellene már végre írnom az első szeptemberi bejegyzésemet... (igen, kicsit nehézkes ez a "bejegyzés" szó, bizonyára még a blogok születésének hőskorában keletkezhetett, mielőtt a sok idegen kifejezés végleg leszoríttta volna a friss magyar megfelelőjüket a pályáról... De bennem még pislákol úgy-ahogy anyanyelvem védelmének igyekezete, legalábbis amikor azt használom.)

   Az elmúlt héten megírtam és felolvastam 15-20 perces "elmélkedésemet" (ez a "szabvány," amolyan vita-ébresztő) az egyedüllétről, a magányról és az azt kísérő csendről, melyet idestova több mint 16 éve bensőségesen ismerek. Kellemes fogadtatásbean részesítette a hallgatóság, sokan hozzászóltak, végül is ez volt a cél. Nomeg annak a fejtegetése, hogyan lehet elviselhetővé tenni a magányt (nem tanácsokat osztok  -  milyen jogon tenném?  -  hanem csak leírom, velem mi van...). Sőt, nemcsak elviselni, hanem értelmet adni neki, amennyire lehet, felfedezni pozitív oldalait  -  pl. a különben oly nehezen elérhető egyéni szabadságot, mely lehetővé teszi, hogy végre saját vágyainkat is felismerhessük és teljesíthessük, nemcsak a körülöttünk, velünk élőkéhez igazítsuk... Ami persze nem jelenti azt, hogy az előbbiekről nem veszünk többé tudomást, hanem azt, hogy nemcsak ők jelentik életünk egyetlen értelmét, hogy életünk jelentős része rajtuk kívül is létezik. Sokan nem is tudják, mekkora súlyt veszünk le így a vállukról! 

   Eleinte nem megy némi bűntudat nélkül, annyira ismeretlen tájakon járunk! Ami engem illet, G. haláláig nem ismertem a magány érzését. Gyerekkoromban három generáció élt egy fedél alatt, utána jöttek a kollégiumi közös szobák Szegeden, Moszkvában és Leningrádban, tanári pályámat is egy tanártársammal közös albérletben kezdtem Szentesen. Sőt, nemcsak a szobát osztottam meg Magdival, hanam az egész házat a tulajdonosokkal és egy másik albérlő házaspárral! Magamra csukható saját szobám soha nem volt... Innen az esküvő után G. kis lakásába költöztem, s ez éveken, országokon keresztül változott. 

   

Néha elgondolkodom, milyen beletörődéssel viseltük el annak idején ezeket a többé-kevésbé nehéz körülményeket! Ez volt a norma, nem ismertünk mást. Most meg itt van a fejem fölött 150 négyzetméter, s ezt kell belaknom egyedül, kivéve ha vendégeket fogadok, akik betöltik az egész házat! Az egyedüllét pedig állandó társam lett, melytől most már nehezen tudnék megválni. 

   Nem állítom, hogy nincsenek mázsás súlyú pillanatai. (Ó, azok az esős, szürke vasárnapok!...)  Ilyenkor jut eszembe Khalil Gibran sora : "La solitude est une tempête de silence qui arrache toutes nos branches mortes." Vagyis: "A magány a csend vihara, mely letépi holt ágainkat."