Kell-e bátorság a boldogsághoz?

  

   Miután élettapasztalatainknak köszönhetően eljutunk az érettség bizonyos fokára, ami ugyan még nem érte el a petyhüdt, fonnyadt, netán lottyadt állapotot, múltunk mérlegeléséhez fogunk. Főleg, ha a jövő egyre inkább hasonlít egy lefelé ereszkedő sorompóhoz... Fázunk a jelenben. Akkor kezdünk azokra a melegebb, derűsebb tájakra menekülni, melyek csak emlékezetünk egyre homályosabb tárlóiban léteznek.

   Múltkoriban ismét felvetődött bennem a kérdés, egyik kedves Facebook ismerősöm megjegyzése nyomán. "Hát kellett is akkoriban "lezserség" ahhoz, hogy külföldre (méghozzá nyugatra!) menj férjhez!" Mire én azt feleltem: "Ibolya, máig is számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: vajon bátorság vagy öntudatlan gondtalanság kellett hozzá?..." Vissza kell ehhez kanyarodni a múlt század hetvenes éveinek elejére, abba az időbe, amikor felengedőben volt a hangulat az országban, a pórázt is hosszabbra vették egy kicsit, s bár előzőleg behívtak "elbeszélgetésre" a Belügyminisztériumba, a hangnem tartózkodó, de nem ellenséges maradt.

   Elköltözésünk 1 év múlva (először Franciaországba, majd onnan bútorokkal kibővítve tovább Algériába) már sokkal bonyolultabb szervezést kívánt. Könyveim jó részét  -  melyektől nem akartam megválni  -  Szentesről el kellett vinni a Széchényi könvtárba, egyenként ellenőriztetni, nem akarok-e kicsempészni valami "nemzeti értéket". Ilyenem nem volt, könyveim csak számomra voltak felbecsülhetetlenek.

   Ruháim egy nagy ládában kaptak helyet: ki kellett bírniok a vonaton szállítást Laon-ig. Egy vámos eljött a lakásunkra és saját kezűleg (!) csomagolt el mindent, az utosó bugyogóig, szerencsére kesztyűs kézzel, majd lepecsételte a szállítmányt! Talán elképzelhető, milyen kínos volt számomra végigszenvedni ezt a procedúrát...

   Természetesen feltevődött a kérdés, milyen is lesz a jövőm Magyarországon kívül. Hiszen nem csak a munkám (szerettem tanítani!), hanem anyanyelvem, családom, öröklött kultúrám, egész addigi múltam kérdőjeleződik meg, valami ismeretlenért, amiről csak annyit tudtam, hogy első állomása Algéria lesz. Hát itt vetődik fel az a bizonyos "öntudatlan gondtalanság", ami annak idején már megelőzte másfél éves szovjetunióbeli tartózkodásomat is. "Majd kialakul!", ez volt a jelszavam, amikor úgy éreztem, hogy a választásom fontossága túltesz a kötelező aggályokon... Ismertem tétovázó természetemet, amely, ha "mérlegelni" kezd (Mérleg létemre nem csoda!), annak se vége, se hossza, s legtöbbször meghátrálásba torkollik! Ilyenkor inkább elhessegettem az aggályokat. "Majd meglátjuk", gondoltam bizakodón. Mert az voltam, mindennek ellenére optimista és az életben bizakodó! S az élet sokáig nem is hazudtolta meg.

   Talán ezért van, hogy ha az élet időközben alaposan meg is tépázta iránta érzett makacs bizalmamat, máig is maradt belőle egy kevés pislákoló parázs a hamu alatt ... 

(kép a Netről)

   

Sarkvidéki áramlatok

    Szerda este van. Mindjárt 8h lesz. Az utcán jó ideje elhalt minden zaj. Akárcsak körülöttem. Ülök a képernyő előtt, négyszemközt a fel-feltörő gondolatokkal, képekkel, emlékekkel. Igyekszem kielégíteni az írás vágyát, mert tárgya egyelőre nincs, csak a vágya.

   Ma kisütött a nap egy kis időre, ami errefelé azt jelenti: hideg van! Nem is ment fel napközben a hőmérő - 6° fölé, de a rádió azt rebesgette, hogy a hideghullám még messze nem tetőzött. A városban a hó már csak nyomokban lelhető fel, bár délelőtt még 5-6 cm-t kellett lesöprögetnem az autó ablakairól, hogy el tudjak menni bevásárolni, miután az utolsó almámnak is a végére jártam. A járdára kilépve úgy tipegtem el az autóig, mintha tojáshéjon lépegetnék, nehogy elcsússzak valami alattomos kis jégrétegen. Igazán nem hiányozna a lelki egyensúlyomnak, a testinek még kevésbé!

Amolyan "akráziás éjszakám" volt, vagyis a józan észnek gyökeresen ellentmondva a tévé előtt szunyókáltam kb. reggel 5-ig... Aztán felballagtam a szobámba és lefeküdtem, bár tisztában voltam vele, hogy az álom akkorra már teljesen kiment a szememből. Egy ideig hallgattam a rádióban a folyamatos híreket (sokszor ugyanazokat), majd fél nyolckor feladtam a hiábavaló próbálkozást, hogy pótoljam valamennyire az elszalasztott pinenést, és felkeltem. Kávé a képernyő előtt a reggeli 2 szem gyógyszer mellé. Tudtam mi vár rám: pár óra múlva letaglóz majd a rám zuhanó fáradtság! Pedig nem kevés teendő áll előttem: d.u. fél háromkor összeülünk nálam néhányan, hogy megírjunk egy újságcikket társulatunk tevékenységéről. Ráadásul egyikünk születésnapja éppen mára esik, és szeretném meglepni egy csokor virággal! Manapság már hegymászással ér fel részemről egy ilyen jelentéktelen méretű program is: kis süteményt rögtönözni, elmenni a virágüzletbe és a pékhez, miközben - 7°-ot jelez kint a hőmérő és kilépni sincs kedvem az utcára...

   Akármennyire húzódozom is a feladattól, tudom, hogy el fogom végezni... Csak ne lennék máris olyan fáradt!...

Életbevágó

    Megérkezett február (most látom csak, hogy így írtam: "megérkezett február", nem pedig azt, hogy "elérkeztünk februárba"...  Életünk oly mozdulatlannak tűnik, hogy nem mi haladunk előre, hanem az idő jár el felettünk. Akárcsak a régi filmekben, ahol nem a vonat rohant előre, hanem a vászonra festett díszletet húzták mögötte kisebb-nagyobb sebességgel hátrafelé...) Első látásra elég jelentéktelen hónapnak tűnik, nemigen vár tőle az ember se jót, se rosszat, legfeljebb annyit, hogy a lehető leghamarabb elmúljon és helyet adjon a tavasznak. 

   Az elhúzódó felemás járvány-helyzet legalább arra jó, hogy tudatosuljon bennünk az ún. "nem életbevágó"-nak nyilvánított dolgok fontossága. Itt, Franciaországban kezdettől fogva úgy rendelkeztek az üzletek nyitvatartásáról, hogy a nélkülözhetetlennek ("essentiel") minősített szolgáltatások maradhattak csak nyitva, vagyis a kisebb-nagyobb élelmiszerboltok, javítók stb. A járvány idején pl. a kultúra egész területét (színház, mozi, múzeum, könyvtár, sport-terem, uszoda stb...)  a mai napig nélkülözni kell.

   A Neten ugyan bármit meg lehetett rendelni, házhoz szállíttatni, a közvélemény óriási nyomására mégis ki kellett nyitni a könyvesboltokat. (Még azok is követelték, akik egyetlen könyvnek se jutottak a végére egy év alatt.) Kiderült, hogy a mindennapi betevő falat, a munkaeszközök karbantartása mellett szükségünk van másra is: valami nem anyagi, megfoghatatlan, szellemi táplálékra. 

    Mert mit is ad nekünk a kultúra, egy könyv, egy színházi este vagy a mozi vászna?  Fellélegzést. Menekülést, pillanatnyi kiszabadulást a hétköznapok egyhangú rabságából. Nemcsak szellemi utazást, hanem képzeletvilágunk gazdagodását, melyből megmarad valami, ami segít szembenézni saját nehézségeinkkel. Igaz, ott volt a TV, a Net (szerencsére!), de hosszú távon nehezen helyettesítik a színház élő hangulatát, a közös, frissen megbeszélhető moziélményt egy kávé, esetleg vacsora mellett. Milyen hosszú ideig kísér egy kiállítóterem hangulata, a képek, szobrok közötti csendes utazás!... Saját kreativitásunknak ad ihletet, felemelő, pezsgő biztatást. Élni segít.

(a képen a tavalyi, COVID előtti utolsó irodalmi estünk február 14-én)