Olyan, mint felettünk az ég!...

    Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.

   A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is. 

   Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság  -  az ún. mindenható "bienséance"  -  kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig).  Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...

   Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...

Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Eltérítési manőverek...

    Délelőtt 11h van. Kb másfél órája vagyok talpon, pontosabban : ülök a gép előtt. Reggel 8 óta a fejemnél duruzsoló ébresztő rádió hangjára szunyókáltam, itt-ott  beleálmodva a nagyvilág híreit. Most meg, a józan ész minden tanácsa ellenére nekiülök ennek a negyedik áprilisi bejegyzésnek, ahelyett, hogy a bőröndöm csomagolásával törődnék!... 

   Igaz, hogy fejben már egy jó hónapja készülök rá és éppen ez a stresszes állapot merít ki legjobban : nem jó, ha hetekkel előre tudom, mit kell majd tennem (vagy nem), mert ez teljesen kizsigerel!... Ezért a végén majdnem késésben vagyok, mert állandóan "eltérítő" programokat csinálok magamnak, hogy másra gondolhassak, hogy eltereljem a figyelmem a stressz csökkentésének reményében... Látjátok feleim, elég jól ismerem számos gyenge oldalam, melyek a korral csak szaporodnak. Azelőtt egy ilyen kis "feladat" meg se kottyant volna!... Most meg ugye, itt a kanál vízbe fulladás szindrómája, szembesülés az öregedéssel.

   Most megütöm a "másik  -  pihentető  -  húrt" : gyönyörű tavaszunk volt! Többnyire napfényben úsztunk, a kánikula fojtogatása nélkül. A zöld napernyő is kinyílt a teraszon, a kert kezd dzsungelre hasonlítani, de ennek orvoslása most jó tíz nappal későbbre tolódik.

   Egyre világosabbá válik - nemcsak napjaink hosszabbodnak szemlátomást, hanem annak tudata is egyre nyilvánvalóbb, hogy lassanként szeretek ebben a házban lakni. Igen, sokáig tartott, míg hozzászoktam, mígnem sikerült betöltenem a számos rideg űrt, takarni a nagy szenvedések nyomait, melyek jó ideig elém vetítődtek és lélegzeni is alig engedtek. Mostanában, ha néha rajtakapom magam ezen a "fedő alatti lélegzésen", igyekszem a mély, ún. fiziológiai légzésre váltani, amely oldja a feszültségek szorítását...

(kedves kertészkedő ismerőseim, mi ilyenkor a teendő?... Mint a képen látható, rossz bőrben van japán juharom : csak egyetlen alsó oldalága hajtott ki! Ez vajon azt jelenti, hogy a többit le kell vágni?!?... 30-40 cm magasságban?... 😭)

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

Felhők és bűvölések

    Épp előző nap áradoztam francia blogomon, hogy milyen jólesett a majd 2 hétig tartó napsütés és hogy milyen könnyen meg lehet szokni a jót! Reggel még 18° volt, de déltől homályosodni kezdett az ég kékje, s még a délután folyamán el is tűnt az egyre vastagabb felhőtakaró mögött. Jön az eső is, előreláthatólag egész hétre való. Még szerencse, hogy errefelé sosem ér bennünket váratlanul az ilyen változás, inkább az ellenkezője.
   A felhős égbolt különösen kedvez az "írhatnékom van" nevű állapotnak : nem kívánkozik a kertbe az ember (pedig sok munka vár rá!), egyéb sétákról nem is beszélve. Leül a számítógép bűvkörébe, Vertel Andrea 10 groteszk és poétikus szobrocskájának vigyázó szeme elé, és megnyitja a képzelet kapuit... Azaz, először az emlékek, a feltoluló emóciók áramlanak be az ablakon, s tollnokunk átadja magát a szavak delejes hatalmának, megpróbálja elkapni az áradásban azokat, melyek leghívebben kifejezik érzéseit, emlékeit, vágyait... Egyúttal e bűvölés segítségével újra és újra meglepő pontossággal átéli a múltat, örömeivel, szenvedéseivel, kitöréseivel és megbékéléseivel, melyek végül is a jelent és a jövőt segítenek megérteni.
   Elviselni is.

... és amikor éppen elrendeztem, "megritkítottam" egy kicsit őket...

A rutin szabadságáról

    Sietek, megint csak sietek... Mert a szombat-vasárnapot a gyerekeknél szándékozom eltölteni, Lucie 19. születésnapja alkalmából. Ez pedig azt jelenti, hogy igencsak felborul pihentető életrendem.

   Reggelente fáradtan kelek és többnyire ugyanaz a rutin vár rám : redőnyök felhúzása az emeleten  -  10 nap óta csodálatos és rendhagyó napsütéssel a szememben  -  leballagás háttal a lépcsőn, redőnyök felhúzása a földszinten, ablaknyitás a kertre, majd víz melegítése a Nescaféhoz, nem feledkezve meg az első vérnyomáslehúzó tablettáról. S csak ezután jön a nap egyik legkellemesebb órája, kezemben a forró kávéval : beindítom a számítógépet, ahogy más a postaládájához megy. Elolvasom az üzeneteket, a kommentárokat, a blogok esetleges új cikkeit, reagálok is, ha kell, majd az újsághírek következnek. Közben kortyolom az egyre langyosabb kávét... Senki sem siettet... Ez benne a legjobb, hiszen tudvalevő, hogy a Mérleg halála, ha siettetik! Ezután jön a telefonálnivaló és már dél is elmúlt! Megmelegítem az ebédemet (jó, ha van előre 3-4 napra való) és míg melegszik, felballagok a fürdőszobába egy jó félórás programra. 

   Ez a rutin szinte magától alakult ki, apránként, s én mindannyiszor élveztem a szabadságot, minden percét, minden morzsáját. Hogy az enyém az idő! Mintegy kárpótlásul tettem magamévá, cserébe az egyedüllét elfogadásáért. Annál is inkább, mert nem számítottam rá, hogy bármilyen kárpótlás is érhetne. Az egyedüllétet el kellett fogadni fellebbezés, sőt, használati utasítás nélkül. Bele kellett tanulni, különösebb segítség híján, egyedül. 

   A következő lépés  -  jóval később  -  az elfogadáson túl, az egyedüllét szükségletté válása lett. Egyidőben az írogatás feltámadásával. Nem csoda, hiszen önmagunk felfedezésének ez az egyik legjobb útja. Ahogy Pascal megfogalmazta : "Tout le malheur des hommes vient d'une chose, qui est de ne savoir pas demeurer en repos dans une chambre."  (vagyis : "Az emberek boldogtalanságának egyetlen oka van, mégpedig az, hogy nem tudnak nyugton megmaradni egy szobában.") Hát én bizony jól megtanultam ezt is.

Nem művirág!

A szokrátészi tanács

    Félretettem  a hátralévő kb. 10 képeslap megírását. Most furcsa módon "leégett" bennem a motor.

   A hét végén el akartam mozdítani egypár hegyet és dombot a helyéről, ehelyett pont az ellenkezője történt, ahogy néhányszor már előfordult velem. Pedig a péntek esti társulati összejövetel tartalmas és meleg hangulatban folyt le, kb. éjfélig tartott. A Szokrátésznek tulajdonított felszólítást tanulmányoztuk egy rövid vitaindító után : "Ismerd meg önmagad, megismered az egész világegyetemet és az isteneket!" 

  Magunkat kutatva, megpróbáljuk tudatosítani helyünket a világegyetem részeként. E tudat segíthet választ találni arra az örök kérdésre, hogy honnan?, hová?, mi célból?... A keresgélés, vizsgálódás, tépelődés persze folyamat, nem elég csak úgy hipp-hopp belegondolni és máris előttünk az eredmény. Életünk végéig tart.

   Mire is jó önmagunk megismerése, mint kiindulópont? Szokrátész egyenesen azt tanítja, hogy a titok bennünk rejlik. Aki magában nem keresi, az hiába keresi máshol. A célszerűen megszervezett kozmosz része vagyunk, melynek törvényeit nem érthetjük meg, ha magunkat nem ismerjük. 

   Sokan hozzászóltak, többek között magam is. Szerintem arra jó elsősorban, hogy legalábbis nagyjából, megértsük életünk eseményeit, ezek indító okait, tudatosítsuk saját vágyaink, frusztrációink mibenlétét és ezzel bizonyos értelmet, erkölcsi tartást, kapaszkodót adhassunk az életünknek. Számomra az egyedüllét adott erre nagy alkalmat G. elveszítésével. Találkoztam és szembenézhettem egy addig szinte ismeretlen magammal, akiben alig-alig merülhettek fel a fenti kérdések, hiszen mindig volt fontosabb, életbevágóbb feladat. Immár több mint 18 éve keresgélek... Tudvalevő, hogy a keresés izgalmasabb, mint maga a találat, amely mindig újból mérlegre tehető...

...platoni árnyékok... (vásárhelyi Őszi Tárlat 2024) 

A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt

A rövid hét másik fontos eseménye II. rész

    Megpróbálkozom a folytatással, ugyebár addig üssük a vasat, amíg meleg! (bár a meleget ne nagyon emlegessük, ide is 30°-ot jósolnak hamarosan! Igaz, hogy az nem 41°, mint otthon volt)

   A másik fontos találkozóról szeretnék még mesélni. Rövid tanári pályám iránt máig is mély nosztalgiát érzek, melyet szentesi diákjaimnak köszönhetek. A SzU-ban töltött másfél éves gyakorlattal mögöttem, kezdő tanárként tele voltam lelkesedéssel orosz-francia tagozatos diákjaim iránt és messzemenően kibővítettem számukra a száraz, unalmas tananyagot dalokkal, mesékkel, irodalmi szövegekkel... Egyik diákom megnyerte a megyei orosz versenyt és az országoson is jól szerepelt, majd a szegedi egyetem orosz tanszékén dolgozott, ha jól tudom, nyugdíjas koráig, osztálytársa pedig a SzU-ban végzett a Lomonoszov Egyetemen. Pedig ők voltaképpen francia tagozatosok voltak heti 12 órában. Orosz tagozatos csoportomhoz még mélyebb kapcsolat fűzött (heti 5 órában), pedig csak az első 2 évben lehettem velük, mert G. szerződése lejárt és Algériába vitt az utunk.

   Volt diákjaimmal először levélben, majd jóval később, a Facebook megjelenése óta felevenedtek a régi kapcsolatok. Először 2017-ben, majd most, júl. 10-én láttuk egymást viszont. A szentesi Liget vendéglő kellemes hűvösében eltöltött 2 óra elszállt egy pillanat alatt. Szemükből régi kamasz diákjaim tekintete sugárzott felém, hiába telt el közben pontosan 50 év! S én ugyanúgy szerettem őket, ahogy azelőtt, nem téve különbséget ebben a jól és kevésbé jól teljesítő diákok között, bátorítva, velük örülve, ha valami haladást tapasztaltam, hiszen mindig is szerettem megosztani, ami engem is lelkesített. Ez volt számomra az elégtétel, a jutalom. Egy diákot mindig is biztatni kell, elismerni legkisebb előrelépését is, nem pedig letörni, megalázni. Úgyis megérzik, ha a tanár szereti őket (és a tantárgyát), s többnyire viszonozzák is.

   Azóta sokszor nézegettem el meghatottan figyelmes ajándékaikat : a kis könyvet, melyet emlékekből, fényképekből szerkesztettek, a szép tollat és a cserép virágot... Mindig eszembe fogják idézni ezt a velük töltött kedves délutánt.

Visszatérés az egyedüllétbe

    Féléves "együttlakásunk" ért véget péntek este a fiammal. Lejárt 6 hónapos gyakorlata az itteni bíróságon. Vissza kell találnom lassanként a esti magány kietlen óráiba. Mert a nappali majdnem ugyanaz marad.

   Negyvenegynéhány évesen az ember többnyire túl van azon, hogy jó munkahelyet keressen magának, családot, otthont alapítson. Új fogalom foglalja el az első helyet : az élet, pontosabban a munka ÉRTELME. Az összegzés. Hol, mivel akarom eltölteni a második felét? Ha belső szükségletből változtatni kell, akkor most, vagy soha.

   A Covid hónapjai óta rengetegen feltették maguknak ezt a kérdést, sokan hagyták el a nagyvárosokat  -  főleg Párizst  -  a kifizethetetlen lakás árak, a közlekedés nehézségei miatt, de főleg azért mert a fenti kérdés más választ kívánt. Sokan rájöttek, hogy a kezdeti sikerekért folytatott egyre keményebb küzdelem felemészti az életüket. Elsikkadt belőle az értelem, amiért érdemes napról napra újra felvenni a kesztyűt. Igy lett sok bantisztviselőből bio-kertész vagy kecsketenyésztő... esetleg más önálló vállalkozó. Sokszor nagyobb kockázatvállalással és kisebb jövedelemmel, de a munka igazibb, mélyebb értelmével. Hogy meddig tart ez a tendencia, nem lehet tudni. Egyelőre bizonyos területeken nehéz az üres helyeket betölteni.

   Ami engem illet, ez a kérdés már nem fog számomra előjönni. Mások a távlatok, sokkal rövidebb, keskenyebb az ösvény. A kérdés : hogy fogom az előttem álló  - jobbik esetben néhány  -  évet eltölteni? Nem számítva az elkerülhetetlen fizikai leépülést, szeretném, ha az alkotni vágyás pislákoló lángja még jó ideig érintetlenül megmaradna bennem. Ha pislákolva is, de megmaradna.

Brancusi portréja, toll, tus, 1995, 

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...

Mágikus gondolatok

    Érdekes módon, minél messzebbre  érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...

   Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.

   

   Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.  

Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

"Örömteli reménytelenség"...

    Április 24. óta nem jutottam el a blogomig. Közben úgy éreztem, mintha gúzsba kötöttek volna... Hiányzott a blogolás könnyed csevegése. Egy rövid "exposé"-n dolgozgattam a tegnapi társulati összejövetelre. Elolvastam és kijegyzeteltem ebből a célból egy száz oldalas könyvecskét (egy előadás sűrített anyagát az azt követő kérdésekkel-válaszokkal együtt) kedvenc filozófusom tollából, hogy összevessem a téma személyesen engem illető oldalával és megpróbáljak eloszlatni néhány makacs félreértést. Nem tudom, mennyire ismerős Magyarországon André Comte-Sponville (szül. 1952) neve. Itt, Franciaországban nagyon : a sztoikusok és különösen Montaigne nagy szakértője. 

André Comte-Sponville

A témát, mely engem speciálisan érdekelt, a nietzschei mintára ("Vidám tudomány") nevezhetnénk "vidám reménytelenségnek". Röviden arról van szó, hogy éljünk inkább a mában, kívánjuk, szeressük, amit birtokolunk, ahelyett hogy a jövőbe vágyakoznánk, meglehetősen illuzórikus reményeket táplálva, melyek legtöbbször nem teljesednek be... A csalódást, mely  követi őket, majd mindig tortúraként éljük át, s az is megesik, hogy egyesek öngyilkosságba menekülnek tőlük. Mindez egyben a bölcsesség próbája is, hiszen a filozófia célja ide vezet: a bölcs a jelenben él, nem pedig a sokszor talmi reményekkel kecsegtető jövőben, melyek gyakori összeomlása kínzó szenvedéseknek tenné ki.

   Várhatóan sok tiltakozás követte az okfejtést. Remény nélkül élni lehetetlen! Magam is így gondoltam sokáig. Míg el nem határoztam, hogy magát a szót is ("remélem, hogy...") kitörlöm a szótáramból. Odáig jutottam, hogy a legkisebb reményemet is csalódás, sőt, kínzó "megtorlás" követte... Szinte babonásan kerültem az érzést, de még a szóbeli megnevezését is, mint a veréstől félő gyerek. S akkor hallottam egy hosszabb beszélgetést erről a témáról filozófusunkkal. Rögtön úgy éreztem, hogy valaki megértette problémámat és nemcsak magyarázatot, de gyógyírt is javasol rá!

   A Szent Ágostoni "béatitude" (földöntúli öröm, mely a túlvilágon várhat ránk) elérése lenne a cél, csak még ezen a világon. A belső és külső béke elérése, az öröm, mely a megszerzett tudás ajándéka, a cselekvésé a steril vágyakozás helyett. A jelenben.

   Megvallom szerényen, meglehetősen messze vagyok még a bölcsességtől. De igyekszem rajta munkálkodni. 

Késésben

   Harmadik napja már, hogy nem látok ki a megírandó újévi lapok (!!!) halmaza mögül. 33 vár feladásra, s további 15-20 előbb még megírásra is. Tudom, tudom, hogy a hagyományos jókívánságok ideje rég lejárt, még akkor is, ha itt Franciaországban január végéig meghosszabbította őket a szokás. Mentségemre legyen szólva, a december és a január nem kényeztetett el különösképpen se testileg, se lelkileg. A modellül szolgáló rajzot is kb. egy hete tudtam csak befejezni, ezt követte a képek kinyomtatása, megírása és borítékolása, s holnap a postára adhatom kb. a felét.

   Hogy miért adtam erre ismét ilyen makacsul a fejem? 2020-ban, a légüres térben eltöltött esztendőben, ha jól emlékszem, egy rajzot se csináltam, egy képet se küldtem. Megállt az élet. Tavaly már postáztam néhányat, az idén meg olyan sokat késtem vele, hogy egyesek, akikről nem is gyanítottam, kicsit nyugtalanul felhívtak: mi van, csak nem vagyok beteg, várják a gyűjtemény újabb darabját. Ennek már nehéz volt ellenállni, gondoltam, ha késve is érkezik egy jókívánság, akkor is lehet hatalma, mint ahogy azt az ún. "mágikus gondolat" sugallja.

   Hogy miért ragaszkodok még mindig ehhez a "kézműves" módszerhez? (Jónéhány esetben így is az anyagtalan, virtuális térhez kell fordulnom, mert nem ismerem mindenki postai címét.) Arról nem beszélve, hogy a posta maga is hamarosan nosztalgikus emlékké zsugorodik. Már a bélyegeket is ki lehet nyomtatni magunknak. A kézbesítő pedig szinte napokig se látható. 

   Több oka is van özönvíz előtti módszereimnek. Szeretek kézzel írni, rajzolni, sőt, újra kötőtűkről, puha, színes fonalakról álmodom, ahogy Kosztolányi álmodott annak idején "színes tintákról"... Szükségem van a kézzel tapintható világ érintésére, a kezek és az agy koordinációjára ahhoz, hogy valami létrejöhessen. Akármilyen szerény is, de művecske.

Fázós őszben forró este...

    Kinn 6° fok van, szívósan csepereg a széllel kísért őszi eső. Sebaj, egyelőre nem tudja a nulla alá préselni a hangulatomat : rózsaszín felhőcském, melyen péntek este óta üldögélek és ahonnan még mindig nem akaródzik leszállni, valahol az ólomszürke égbolt takarója fölött lebeg!

   Tulajdonképpen szeptember óta készültünk  erre a péntek estére. Evelyne barátnőm talán jobban izgult, mint a szerző (én) és az öt előadó. "Feladta" az egész földszintet nekünk és a meghívóra összesereglett 35 személynek, akik közül én kb. a felét ha ismertem... Az ún. "spanyol fogadó" mintájára zajlott az esemény, ahova mindenki hoz valami enni- vagy innivalót, s amit a szellemi táplálékok után közösen elfogyasztunk.

   A közönség fogadtatása felülmúlta legmerészebb vágyainkat, mint ahogy az előadók is felülmúlták a próbákon nyújtott teljesítményüket! A végén pedig Benoît (Evelyne egyik lányának férje) több mint egy óráig gitározott a közönség rögtönzött  kíséretével. Éjfél körül oszlottunk szét.

   Összeállítottam egy csokrot 16 mikronovellából, melyeket még 2010-11 táján kezdtem írni, hirtelen támadt fikciós vágytól vezérelve, mert valahogy lelkem mélyén élt valami halvány gyanú, miszerint a kitalált, teremtett figurák, történetek teszik igazán próbára az írói vénát (ha van egyáltalán), mintsem képzelőerő híján önmagunk kissé köldöknéző "elmesélése"... Természetesen manapság már alaposan árnyaltam ezt a radikális állásfoglalást, főleg, ha igazat adok G-nek, aki szerint az író a stílusban mutatkozik meg.

   Egyszóval, írtam akkoriban harmincvalahány kis történetet, blog szabványra méretezve (2-3000 jel), nehogy kifáradjon az esetleges olvasó, akit általában elijeszt egy kép nélküli hosszabb szöveg. A rövidség amúgy jó korlát: nem adhatjuk át magunkat a fecsegő szócséplésnek, muszáj csak a lényegre törekedni, azaz frappánsan felállítani a szituáció díszleteit, a történet kereteit, szereplőit, helyet adva az olvasónak a szándékos hézagok kitöltésére, és lehetőleg meglepő csattanóval zárni a történetet. Persze mindez inkább ösztönös, mint szándékos folyamat.

   Tovább nem is "magyarázom a bizonyítványom"... A francia nyelv befogadott,  fokozatosan elsöpörte a magyar irodalmi nyelv iránti, egy néhai kritikus mondattól született kamaszkori gátlásaimat. Máig sem múltak el, makacsul megmaradtak bennem, túlélve a kritikus mondat szerzőjét is... 

Hangulatos összejövetel kávéval, teával és 15 novellával

    Annie Ernaux francia írónő kapta meg az idei irodalmi Nobel díjat. 82 éves, remélem tud majd örülni az elismerésnek még jónéhány évig.

   Nem tartozik kedvenceim közé, de azért örültem az eseménynek. Akkor is, ha jól  tudom, hogy nem a díjak adják meg egy író nagyságát : hány Nobel díjas nevét takarta be az idő hordaléka, s hányan maradtak fenn díjak nélkül is!

   Az én délutánom másfajta örömöket hozott, emberközelibbeket, minden ünnepélyességet nélkülözőket, de egy ponton mégis találkoztak Annie Ernaux-val : írásról volt szó. Összegyűlt nálam a november végére tervezett felolvasó est 4 szereplője (az ötödik aznap foglalt lévén, már a múlt vasárnap eljött). Előre kiválogattam, kiosztottam 15 mikroszkopikus novellát, a sorrendet is megterveztem nagyjából, amelyben november végén majd olvasásra kerülnek közönség előtt. Sőt mitöbb, még az eljövendő cím is beugrott az utolsó pillanatban, egységbe vonva  a meglehetősen heterogén válogatást.

   A felolvasók nagy része nem ismerte szövegeket. 2010-12 között íródtak, afféle "fikcionális hullámban", nem tudom, miért, de akkoriban "kitalációra" volt igényem, kedvem, mintegy átvéve az anyaggal szemben a szobrász szerepét. A történetek mélyén csaknem mindig van egy valóság-mag, egy motívum, mely velem esett meg, esetleg valaki mással, aki elmesélte nekem élete egy meghatározó epizódját, amit aztán kedvemre átdolgoztam. Legtöbbször csak az én fejemben létezett a történet hajszálpontos élességgel, a kontúrokat, élesebb vonásokat gondosan elmosogattam, mint rajzolás közben, hiszen engem az írás és rajzolás szinte egyszerre ejtett rabul, sokáig párhuzamosan, de máig is elválaszthatatlanul. Az írnivaló képekben, ízekben és illatokban jelenik meg előttem szinte minden érzékszervem közreműködésével, s ezeket a képeket aztán már csak meg kell eleveníteni, átadni a szavak segítségével.

Szeptember végi ajándékok

    Jé, nemsokára október!  -  rezzenek fel a két eső közötti tespedésből. Bár az utóbbi szó kicsit igazságtalan magamhoz, hiszen inkább úgy érzem, mintha állandóan egy már mozgásban lévő vonat után futnék, sőt, próbálnék rá felugrani az utolsó pillanatban... (17. születésnapom reggelén a valóságban is átéltem ezt a percet a bejáró vonattal  -  a kalauz rántott fel kezemnél fogva, majdnem a kerekek alá estem... Őrangyalom lépett közbe?... Mindenesetre egy életre belém égett a pillanat.)

   Október az én hónapom. Amolyan két szék közötti, két szezon közötti átmeneti időszak. Ráadásul a közepén születtem, a második harmad vége felé. A mérleg egyensúlyi pontjában. Talán ezért is olyan fontos számomra, hogy a dolgok megtalálják ezt a pontot az életemben is. Bár tisztán érzem, hogy a jobbra-balra billenés között ez a legtörékenyebb pont, majdnem olyan, mint a jelen átélése, mely csak egy pillanat töredéke a múlt és jövő között.

   A múlt egyre jobban kísért, talán azért is, mert a jelen sokkal eseménytelenebb, s a jövő képe  vékonyodó sávként vesz a semmibe. A tegnap óta tartó napsütés, melyet időnként felvált egy-egy rövid zápor, hálával fogadott kései ajándék a sorstól, hogy ilyen tapintatosan, kíméletesen vezetget el a közeledő téli zimankóig...