Nehéz a földetérés... Pedig csak augusztus 13-a körül zártam be a ház ajtaját magam után. Tegnap mégis mintha más bolygóról tértem volna meg. A ragyogó kék eget szürke felhők takarták, a néha 40° fölé is felkúszó hőmérő 16°-ra zuhant. Fázom a nap után. Az egyedüllét hűvössége egyelőre jól esik ugyan a majd 2 hónapos intenzív társasélet után. A reflexek átállása még csak folyamatban van...

Velencével kezdődött: 3 nap ebben a csodálatos és egyedi városban, melyben most jártam először. Gilbert-rel tartogattuk a 2005-ös esztendőre, de az egészsége már nem engedte meg. Igy bele is törődtem, hogy megvalósítatlan vágyaim között könyveljem el. Marad még így is belőlük elég sok! Az igazi tragédia amúgy is az, amikor már nincsenek vágyaink...

Fiacskám boldogan és nem csekély büszkeséggel lepett meg ezzel a 3 nappal Magyarországra utaztunkban. Jó kis kitérő volt! Unokáim is élvezték a hajókázást, gondolázást, sőt, hősiesen poroszkáltak a megszámlálhatatlan csatornát átívelő még nagyobb számú bogárhátú hidacskán (hogy a csónak farán álló gondolás is átférjen alattuk). A Dózsék palotája után a Szent Márk téren elszürcsöltem egy limonádét a gyerekekre várva, élveztem a laguna felől fújdogáló enyhe szellőt s arra gondoltam: "carpe diem!"

Kis szünet következik...

Ha véletlenül nem lenne időm

az elkövetkezendő hetekben visszatérni a blogvilágba,

az azt jelenti, hogy elindultam a Nap keresésére...

Itt már majd két hónapja alig találkoztam vele!

A tavasz korai és szép volt, a nyár hűvös és esős...

(tegnap délben 14° volt pl.)

Ha igaz, szeptemberig "szünetelek", addig is

minden kedves látogatómnak

és látogatottamnak

pihentető nyarat kívánok!

Kicsit nehéz írásba fogni, amikor olyan fáradtnak érzi magát az ember, hogy alig áll a lábán, s csak afféle automatikus vezérlés viszi valamennyire előre, de az se nagyon messzire... Szerettem volna elkapni valahogy az ihlet lábát, mert az írás maga is nagyon hiányzott már, de az akkumulátorom teljesen lemerült, úgy tűnik. Talán azért is környékezett meg 1-2 szívós ellenállású vírus, s nem akarnak tőlem szabadulni! Pedig én nagyon is! Köhögés, orrfújás, alig suttogó hang, csípősen folydogáló szemek: így fogadtam 3 napja régi barátaimat családostul - öt személyt! - miközben Lucie már egy hete nálam nyaralt. Szerettem volna brilliásabb formában viszont látni 13 év után J-t és férjét, aki szintén J-vel kezdődik, valamint 3 nagy lányukat... Ma mentek el.

Szeretem a hűséges embereket, szememben a hűség az egyik nagy emberi erény. J. még Berlinben volt Gilbert gimnazista tanítványa, már akkor is kitűnt számos emberi és intellektuális értékével, nagy akaraterejével, munkabírásával. Apja korán meghalt, anyja és nagyanyja nevelte a 3 kamaszkorú gyereket. A francia érettségit és a német Abiturt egyszerre tette le, kiváló erdménnyel, majd atomfizikát tanult hosszú évekig, Leningrádban, a Kamcsatkán, Grenoble-ban és a Dél-Afrikai Cap Town-ban töltve hónapokat, kutatással egybekötve. Férje, J. 18 éves korában került vissza Németországba, azon német telepesek leszármazottai között, akiket még II. Katalin cárnő telepített Oroszországba, s akik a szibériai faluban évszázadokon át megőrizték nyelvüket és vallásukat.

J. meglátogatott minket Mindszenten, Laon-ban és Isztambulban is, tudatva kalandos életének különböző állomásairól. Most már évek óta Grenoble-ban telepedtek meg, ott dolgozik J. egy biofizikai kutatóintézetben, valamint az egyetemen tanár, a férje saját tervezésű bútorokat készít. Semmiképpen nem akartam elszalasztani holmi kis vírusok okából ezt a találkozást! Már kétszer is jártak Valenciennes-ben nálunk, legutóbb 13 éve... J. minden év november 27-én küld pár szót Gilbert születésnapjára, azóta is, mióta meghalt. Csak úgy, emlékezésképpen...