Mondanom sem kell, hogy rengeteg dolgom lenne, de ehelyett leülök ide pötyögni a számítógépemen, mintha nem várna a mosogatás, a mosógép, netán a fürdőszoba!... Unokáim nálam voltak péntek óta, szüleik szombaton érkeztek a kutyával és kedden mentek el mindannyian. Én péntek estefelé megyek hozzájuk, hogy augusztus végéig még együtt nyaraljunk egy kicsit. Épp az imént kellett visszamondanom egyik kedves barátnőm javaslatát egy kis vasárnapi csevegésre.
Az idő nagyon kellemes volt eddig, többnyire enyhe napsütéssel, most új, de rövidebb kánikula hullám közeledik, forró légtömegekkel Afrika felől. Pedig a rózsafák valósággal lángolnak a kertben, a hortenzia is tele virággal és a kis japán juhar lassan elfoglalja az egész gyepet. 2 hétig nem lesz, aki locsoljon. Hazatértem után megpróbálom majd feléleszteni őket...
Mint mindig, semmi kedvem elmenni. Nem szeretek immár közlekedni, lépcsőkön fel, le, csomagokat cipelni, sorbaállni, sietni, kényelmetlen helyeken szorítkozni, beilleszkedni, korán kelni (néha éjnek évadján!). Az is igaz, hogy meg kell szakítani időnként a beidegződött, sőt becsontosodott rutint, hogy érjék még agytekervényeinket más ingerek is, nehogy a végén még teljesen elhaljanak!
Mondanom se kell, mennyire örültem a gyerekek ittlétének. A kutyus őrzését is elvállaltam egy-két mozi erejéig. Nem volt benne sétáltatás, már nem tudnék lépést tartani egy Jack Russell-el. A kertre nyíló ajtó viszont állandóan nyitva maradt, ki-be futkározottt órákon át, valahányszor egy szomszéd macska megjelent a láthatáron. Végül kimerülten elnyúlt az Ikea fotelben két térdem között félóra mély álomra.
Amikor a gyerekek tegnap délelőtt útra keltek, felmentem a fürdőszobába, majd rövid ebéd után beültem Ikea fotelembe a tévével szemben és csak estefelé, fél 7 táján keltem ki belőle. Éreztem minden izületemet, minden csontomat, mint akit mozsárban törtek apróra (legalábbis ilyennek képzelem). De tudom, hogy mindez elmúlik a pihenéssel. Az együtt töltött órák emléke viszont nem múlandó.
