Szeptemberi naptár...

Alig értünk vissza a nyári vakációról (bár pihentetőnek nem volt nevezhető...), máris elkezdődtek a szokásos programok. "Journées du Patrimoine" ("Nemzeti értékek napja"?...), amikor is a két utóbbi rajz készült elég rideg körülmények között: kb. 13° volt a főtéren, sátrunkba befújt az északi szél, beverte az időnként vissza-visszatérő záport, s gémberedett ujjakkal, télikabátban próbáltuk tartani a frontot - és lapjainkat - reggel 9-től délután 5-ig. Azóta visszatért a kellemes + 26°-os enyhe ősz.

A következő hétvégét a "Forum des Associations" foglalta el. Az "association" - talán "társulat"-nak fordíthatnám, valóságos pillére a francia társadalomnak. 1901-ben hozták azt a szabad társulásokról szóló törvényt, miszerint már 2 ember is alapíthat egy ilyen társaságot, elég, ha leteszi az alapszabályát a prefektúrán. Rengeteg ilyen "association" működik Franciaországban, az élet minden területén: a bélyeggyűjtőktől az ikebanán át a kórusoktól a country-táncig, az névtelen alkoholistáktól a protestáns segélyegyletig, a nyugdíjas klubtól az amatőr festőkig minden elképzelhető... Itt, Valenciennes-ben különösen gazdag a választék: kétévenként rendezik meg a fórumot, 3 nagy sportcsarnokban állít standot a kb. 250 társulat, de csak azért ennyi, mert több nem fér el... még várakozó lista is van, ha valaki lemondaná! A standok között kalandozva a nagy számban érkező látogatók válogathatnak a sok lehetőség között, ha éppen nem tudnák mivel tölteni a szabad idejüket!

A "rögzítés" kényszeréről...

Talán nem is most kellene ennek a fejtegetésnek nekiállnom, hiszen félóra múlva el kell mennem hazulról... Tegnap óta sokszor gondoltam már e témára, melyet a minap Aliz vetett fel a blogján s indította el magyarul is a töprengést, hogy mire is jó egy napló? Francia nyelvű blogomon már többször is áskáltam a gondolat körül. Az a bizonyos piros fedelű füzet, amely mindenhová követ s lassan a 200-ik oldal felé tart, még 2008-09-ben kezdődött. Pedig már Gilbert halálakor vettem egy igen szép, keménytáblás, vajszínű papíros, síma füzetet, hogy rögzítsem a halállal való farkasszemet-nézés életre szólóan megrázó élményét... Talán túl szép volt a füzet, nem bírtam elkezdeni 2006-ban. Pedig féltem attól a bizonyos balzsamos időtől, ami behegeszti a sebeket és elhalványítja az élményeket.

2008-ban aztán kissé remegve elindítottam egy blogot. Ugyanakkor elkezdtem a füzetbe napról napra jegyezgetni, nem mint egy pensumot, hanem mintegy belső szükséget, néha átugorva napokat: a kényszer legyen belső és ne külső... Időnként egy részletét publikálom a blogomon is (franciául íródik), ha arra érdemes.

Hogy miért? Hogy megfogalmazzam, tisztázzam, ami velem történik, ami fejemben megfordul, mert köztudott, hogy szavakba öntve a gondok súlya csökken, az örömöké megsokszorozódik! A percet, az időt szavak fogságába zárni talán kimondatlanul is azt jelenti, hogy abban az illúzióban ringatózhatunk, hogy sikerült egy percre megállítanunk a homokórát... Ha visszalapozok pár hónappal, hamisítatlanul felidéződik a pillanat íze...

Talán ezért törekszem a pontos szó megtalálására, hogy az adott hangulatot, emóciót a lehető legadekvátabb formában tudja rögzíteni, hogy visszaadhassa!

Fontos, hogy a füzet síma legyen - és étvágygerjesztő! Hogy kedvet adjon az írásra! A vonalak, kockák megbéklyóznak, bezárnak. A síma lapokon is egyenesen fut a puha filctoll (csak ezzel szeretek írni, se ceruzával, mely elmosódik, se más kaparó szerszámmal)... Csak símogatva érintse a lapot, még akkor is, ha a gondolatok olyan szaporán futnak, hogy alig bírja őket utolérni...

Homokóra...

Vannak napok, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje elfolyik, akárcsak a finom homok, mely megállíthatatlanul átpereg a homokórán. Egyre kevesebb marad felül, s az ember szeretné megállítani, esetleg lassítani a könyörtelen pergést... Néha, nagyritkán, sikerül visszafordítani az órát. Ilyenkor kapunk egy újabb esélyt, amivel megpróbálunk jobban gazdálkodni. Ideig-óráig megy is...

Létezik az a bizonyos tehetetlenségi erő, amit esetleg nevezhetnénk renyheségnek, tunyaságnak, kóros mozdulatlanságnak is... Ha összeadhatnánk mindazt a drága időt, amit elfecséreltetett velünk!

Vannak hiperaktív emberek, s szöges ellentétük, az időnként tonnás súlyok alatt görnyedő, lebénult tehetetlenek. Magam nem tartozom a hiperaktívak közé. Néha annyira felhalmozódik a tennivaló, hogy nem tudván melyik végén kezdeni, embertelen erőfeszítésbe kerül az első lépés, mert a tudat, hogy sose jutok a végére, valósággal megbénít... Ördögi kör! Ha még azzal vígasztalhatnám magam, hogy a szemlélődők csoportjába tartozom, s nem a cselekvőkébe! A szemlélők nyilván tesznek valamit a szemlélődésük eredményével, feldolgozzák azt, majdani bölcsességüket táplálva vele, esetleg a többség épülésére is bocsájtják.

Hát akkor "Что делать?", mint ahogy többen is feltették a kérdést...

Műhelybeli "skálázás"... (2010)

Mantis religiosa

Ne is mondj semmit, tudom én, mit suttognak a hátam mögött! Azt hiszed, se látok, se hallok? Ez utóbbi néha igaz, főleg, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak.

Már majd tizenöt éve, hogy megözvegyültem, talán több is. Nem számolom már. Minek? István halála nem sokat változtatott a sorsomon. Szinte lábujjhegyen távozott az életből, éppolyan óvatosan, észrevétlenül, mint ahogy élt.

Nem voltunk már fiatalok, amikor összejöttünk. Én magam a harminchetedikben jártam, ő annál is messzebb. Gondolhatod, hogy nem a nagy szerelem csapott le ránk, ellenállhatatlanul, első látásra. Inkább a két család vette a kezébe a sorsunkat, boronált össze bennünket. István öreglegény volt, özvegy apjával éldegélt az asszony nélküli rideg parasztházban, ahová még a nap se sütött be. Szikár volt, mint egy kapanyél, szomorú keselyűre emlékeztető arcéle és az én kurta, de gömbölyded alakom mintegy kiegészítették egymás hiányait, amint az oltár előtt álldogáltunk a szűk családi körben. A lakodalmi vacsorát is gyorsan elintéztük, a maroknyi násznép elkísért újdonsült férjem házához, s még csak az ilyenkor szokásos kétértelmű célzásokra se volt kedve senkinek. Magunkra maradtunk.

Egyikünknek se volt semmi tapasztalata a szerelem terén, annak ellenére, hogy jócskán benne jártunk már a korban. Valahogy mégiscsak megtettük, amit kellett, amit elvártak tőlünk, hogy mi is beállhassunk a sorba. Engem csak egy vágy vezérelt: szerettem volna egy gyereket. Hogy folytatódjék benne az élet, hogy az elmúlás fenyegető aggodalma megszelídüljön tőle. Életem addigi félelmetes üressége értelmet nyerjen. Minden áldozatra kész voltam ezért. Még arra is, hogy Istvánt az ágyamba fogadjam, hacsak rövid időre is.

Egy hónap múlva teherbe estem. Férjem azonnal hasznát veszítette és könyörtelenül el kellett hagynia a hitvesi ágyat. Ne sajnáld, nem panaszkodott ő, akkor sem, soha.

Lányomat magamnak neveltem. Sokáig velem aludt, s mióta özvegy vagyok, megintcsak mellettem él. Minden sóhajomat lesi, állandó aggodalomban, nehogy történjen velem valami. Bevallom, nagy nyugalommal, biztonságérzettel tölt el ez a tudat. Hogy a hátam mögött azt beszélik, hogy elfojtottam a lányomat, hogy csak magamra gondoltam? Na és? Nem nekem köszönheti-e az életét? Rajta a sor, hogy visszaadja.

"Egy éj Velencében"...

Hogy folytassam még egy kicsit a sort - és ebben az a kis könyvecske is közrejátszik, melyre legelső szegedi könyvesboltbeli kiruccanásomkor mindjárt ráakadtam, mintegy a sors akarata folytán, hogy meghosszabbíthassam a rövid velencei kóstolót - Velence kimeríthetetlen ihletforrása íróknak, festőknek... Hogyne volna csábító kihívás, hogy az ember feldolgozza, szavakba, képekbe öntse az egyedi hangulatot, a felgyülemlett emóciókat? Számtalanszor megjósolták már a délibábként víz felett lebegő város pusztulását. Mégis itt állnak rendíthetetlenül a leprás falak, melyeken még az omladozó vakolat is a szépség egyik ecsetvonása... (Velence nem is lenne igazán Velence frissen vakolt, hibátlanul kikent-kifent falakkal!...) Talán éppen ez a pusztulás szakadékának szélén imbolyogva egyensúlyozó, de mindennek ellenálló szívós akarat jellemzi legjobban Velencét?...

Márai Sándor: "Hétvége"

"Szombaton lerepültem Velencébe..." A század elején, utópisztikus írók elbeszéléseiben jelenhettek meg ilyen sorok. Tehát szombaton lerepültem Velencébe. Kilenckor indultam. Félegykor a Lidón őgyelegtem, a vaporetto bevitt a szállodába, egykor ebédnél ültem, kettőkor kimentem feketézni a San Marcóra. Sütött a nap. A kalácsnak, amit a kávéhoz adtak, vanília íze volt. A kávéhoz nem adtak cukrot, hanem kristályflaskóban szirupot. Az árkádok alatt mindenfelé szólt a zene. Velence felülről, a levegőből, éppen úgy márvány volt és színes rongyok ragyogása, mint a hajó fedélzetéről. Szépsége független képeslapoktól, nászutazóktól és emlékektől, évszázadok nem tudták benyálazni ragadós lelkesedésükkel. Vigyél, ahová akarsz - mondtam a gondolásnak. Lassan úsztunk, a fekete koporsót himbálta a víz s a himbálásról eszembe jutott a repülőgép, mely nyuodtan úszott át a Karszt fölött, billenés nélkül, mint egy igen nagy hajó. A gondolában hamarabb lesz beteg az utas. A vízi sintért láttam, aki rácsos gondolában viaskodott engedetlen kutyáival, melyeket szárazföldi sintértársai fogtak össze a szűk utcákon. A kórház ajtajában egy öregaszony állt és sírt. Az ég felhőtlen volt, május eleji velencei ég." (...)

"Egy éj Velencében" * Magyar írók velencei novellái Noran Libro Kiadó 2009

francia fordítása (általam) olvasható francia nyelvű blogomon