Keresés ebben a blogban

2019. június 28., péntek

Végletes anyák

   A napokban egy Romain Gary idézetre bukkantam "A virradat ígérete" c. regényéből, mely 2012-ben jelent meg magyarul a Park Kiadónál. Mivel nem olvastam a fordítást, megpróbálom iderögtönözni:
" Az anyai szeretet az élet hajnali ígérete, melyet sohasem tart be. Valahányszor egy nő a karjaiba vesz, szívére szorít, részvétnyilvánításként hat csupán. Anyánk sírjára járunk vissza nyüszíteni, mint egy kóbor kutya. Soha, soha, soha többé. Nyakad köré fonódhatnak imádnivaló karok, puha ajkak beszélhetnek szerelemről, számodra nincs benne semmi új. Régóta jársz a forrásra, és kiittad az utolsó cseppig."
   Romain Gary szavakból emel anyjának szobrot, akárcsak Albert Cohen és még sok író, költő. A gyerekeiért mindent feláldozó, őket legszebbnek, legtehetségesebbnek hívő anya az egyik véglet. Ez a feltétel nélküli imádat nagy öbizalommal ruházhatja fel a gyereket (főleg, ha fiú), ugyanakkor nehéz ilyen óriási elvárásnak megfelelni, sőt, felnőtté válni, mert az anya szemében mindig is kisfiú marad az anyai ambíciók megtestesítője. Arról nem is beszélve, hogy egy (sokszor elkerülhetetlen) kudarcélmény feldolgozhatatlanná válhat számára.

    A másik véglet archetípusa Folcoche, Hervé Bazin "Viperát markolva" címmel magyarul is megjelent (Európa, 1979) könyvének hihetetlenül hideg és kegyetlen nőalakja. A gyerekeit minden érzelem nélkül, keményen "idomító", gyűlöletet sugárzó és ébresztő anya kiirtott belőlük is minden lehető pozitív érzést, megedzette őket egy majdani rideg, könyörtelen életre, mely végül is boldogtalan kielégületlenséget szül. Ebből is lefordítottam pár sort ízelítőnek:
"Hozzád beszélek, Folcoche, hallasz engem? Persze, hallasz. Akkor most idefigyelj: Csúf vagy! A hajad ritka, az állad torz, a füleid túl nagyok. Csúf vagy, anyám. Ha tudnád, mennyire nem szeretlek. Úgy is mondhatnám, hogy gyűlöllek, de az nem lenne elég erős."

   A két véglet között szerencsére sok árnyalat létezik! Magam is sokszor felteszem a kérdést: milyen útravalót kaptam anyámtól és nem utolsó sorban, milyen anya lett belőlem? Hogyan sáfárkodom azzal a mérhetetlen hatalommal, mellyel az élet felruházza a nőket, s egyúttal óriási felelősséget is ró rájuk. 
   Szeretni és jól szeretni... Mégpedig úgy, hogy a kezdeti nélkülözhetetlen biztos támasz képes legyen lassanként elmosódni, hogy a kisgyerekből egy saját lábán megálló, lehető legkiegyensúlyozottabb, önálló és magabiztos felnőtt válhasson.


2019. június 22., szombat

Legyünk pozitívak!

   Legyünk pozitivak! Hihetetlen, milyen "lehúzó" hatású lehet egy reménytelen bejegyzés-sorozat! Az írójuknak talán fogalma sincs, mennyire : kiírta magából őszintén, ami a horizontját elsötétiti, amitől állandó jelleggel nyomott a hangulata. Mintha már indulásra készen, becsomagolva állna bőröndje az ajtóban, a túlvilágra...
   Természetesen joga van hozzá : nem kötelező a blogját elolvasni! S aki mégis megteszi, magára vessen.
   Az utóbbi időben az én blogjaim hangulata sem volt valami rózsás. A béka fenekétől nézve nem túl csodás a perspektíva... Egy idő után lelkiismeretfurdalás gyötör : nem kellene elárasztanom napi nyűglődéseim lecsapodásával azokat, akik szimpátiából, érdeklődésből, esetleg véletlenül benyitnak rám! Nem lenne-e jobb legalább némi öniróniával kezelni a dolgaimat, s ezzel magamat is kihúzhatnám talán  -  mintegy hajamnál fogva  -  a pesszimizmus csapdájából?... Merthogy valójában én optimistának születtem, génjeimben legtöbb ősöm életvidám szemléletét hordozom. Enélkül talán már nem is lennék ezen a világon.
    Ma délben hihetetlenül felpezsdítő riportot láttam a tévében. Párizs egyik sok problémával küszködő külvárosában él egy orvos, munka közben láttuk. Hetente kétszer 6 órán át rendel, kb. 25-30 személyt fogad egyszerre, mégpedig úgy, hogy nem terelgeti 10 perc múlva az ajtó felé őket, hanem meghallgatja panaszaikat. A többi napon idősek otthonába látogat, ahol a páciensek többsége fiatalabb, mint ő, aki 98 éves! Miért dolgozik még mindig? Mert 3 orvos jut a körzet 19 ezer lakosára... S mert amíg egészsége engedi, szereti csinálni, amire hívatott.
   Felesége 20 évvel fiatalabb, ami mégiscsak 78-at tesz ki... Az előzőt, aki egyben asszistense is volt, egy feldühödött beteg 17 késszúrással megsebezte a rendelőben. 2012-ben elvette a vietnami származású Susanne-t. Nagy ragaszkodással ügyelnek egymásra, elválaszthatatlanok. Tekintetükból sugárzik a szeretet. A doktor arcát szinte sohasem hagyja el a békés, megértő, vígasztaló mosoly...

2019. június 18., kedd

Gályám (többnyire ide vagyok láncolva)...

   Hát ebben a sarokban töltöm időm jó részét napközben... Reggelenként, amikor még pizsamában lejövök (magányosok luxusa, nem kell "megjelenni"), első mozdulatom a számítógép gombjának lenyomása, majd az utcai redőnyök felhúzása. Folytatom a kertre néző két konyhaival, közben felteszem a vizet a gázra. Kikészítem Nescafé adagomat a reggeli piros római csészébe, miközben lenyelek egy kiskanál mézet (azt mondják, sokféle gyógyírt tartalmaz)... Közben a víz éppen csak sustorogni kezd: tudom, hogy ez lesz a jó hőmérséklet, nem túl forró, hogy kellemetlen égett ízt adjon a kávénak, s ezzel jócskán elrontsa a reggel első örvendetes pillanatát...
   A kávét többnyire már a gép előtt iszom meg, esetleg ritka napos időben a teraszon, a virágokon legeltetve szemem. Igyekszem minden perc jóleső nyugalmát a lehető legteljesebben kiélvezni ("mintha az utolsó lenne", a sztoikus filozófusok szerint), azzal a tudattal, hogy lám az egyedüllét adta szabadságnak is van kellemes oldala, mintegy kárpótlásul, csak észre kell venni.

   A szobasarkot teljesen betölti a dolgozóasztal, a karosszék elég puha ahhoz, hogy több órán át is elviseljem. "L" alakban foglalja el a helyet, mintha csak méretre készült volna! Minden kéznél van: szótárak, noteszek, a napi gyógyszer (hogy eszembe jusson bevenni), kézzel írt naplóim immár 6 betelt spirál-füzete (a hetedik íródik), dossziék, intézésre váró ügyek, telefon, stb, stb... No és legfelül a 7 Vertel Andrea szobrocska (több is van még, máshol), melyeken elmerenghetek, ihlető gondolatokra vadászva. Egy-két rajz a falon, François kiskori portréja, melyet még a 80-as években festettem : ezek is megtalálták valószínűleg végső helyüket, legalábbis amíg én élek.

2019. június 10., hétfő

Fényes pont

   Belenézek a fagyasztóba: meg vagyok mentve! Még 2 darab steak árválkodik benne: elég lesz, ha csak holnap megyek bevásárolni! Előre irtózom tőle, mert a 2 óra, míg bejárom a Carrefour kínálatát, kilúgozza belőlem a jártányi erőt is. Halasztgatom a lehetőségek végső határáig, hogy nekiinduljak. De enni kell.
   Hogy lekopogjam, jobban érzem magam. Az egy héttel ezelőttinél jobban nem is olyan nehéz! A szombat-vasárnapot pihenésre szántam, mégpedig minden bűntudatos hátsó gondolat nélkül. Kitartott a 2 csirkecomb, nem kellett főzni, és amúgy se tudtam folyadékon, joghurton kívül lenyelni bármit. Még a számítógéphez is ritkán ültem le... FARNIENTE!
   Az előző napokban főleg azon izgultam, hogy el tudjak menni a péntek esti felolvasásra a  szomszédos városkába. Bevallom, nem látszott mindig olyan egyértelműnek, még péntek délután sem, az orvostól, gyógyszertárból hazajövet. Szerencsére egyik aranyszívű barátnőm felajánlotta, hogy elvisz, mellesleg ő is kíváncsi volt a darabra, sokat hallott róla azoktól, akik novemberben látták. Ezért világított egész héten ez a péntek este előttem, mint valami fényes pont, erre függesztettem minden figyelmemet, mint a hajótörött a tengerben... Csak addig bírjam.
   Az est nagyon jól telt, a közönség figyelmesen, időnként mosolyogva hallgatta a négy hangra komponált szöveget, mely négy magány útját mesélte el. Mi több, én is meglepődtem időnként magamon, hogy úgy hallgatom, mintha valaki más írta volna, s nem ismerném kívülről!... Külön életet élt, akár felnőtté vált gyerekeink... Érdekes módon, a résztvevők mindegyike magára ismert egy-egy motívumban. A végén jól megtapsolták a tehetséges előadókat, akik boldogoknak tűntek, és újabb terveket kovácsoltunk a közeljövőre!


2019. június 4., kedd

A szamár bőre

  Jó ideje nem írtam már a blogomra, ami nem jelenti azt, hogy másokét nem olvasom. Egy és más egészségi probléma mérgezte meg napjaimat  -  és nem kevésbé éjszakáimat is  -  ami teljesen kilúgozta a maradék energiát is belőlem... Múlt időben írtam ugyan, de valójában még mindig benne járok térden felül. Egyetlen előnye, hogy múlt péntek óta 3 kg-val kevesebbet mutat a mérleg...
   Ilyenkor támad rám a család, a barátok hada, mindig ugyanazzal a kérdéssel: "Voltál orvosnál?" (rengetegszer, felelném szívesen) esetleg ezzel a változattal: "Kértél már időpontot?" (éppen ezzel próbálkozom, de sok orvos csak internettel érhető el, amely hidegen hetek, esetleg hónapok múlva talál nekem dátumot). 
  Tudom, hogy legtöbbjükből igazi aggodalom beszél, de ezek a visszatérő kérdések úgy csapnak le rám, mint valami számonkérés, mely mögött annak vágya húzódik meg, hogy átpasszoljanak szakértő orvosi kezekbe... Ami végül is a legjobb megoldás. Nekem viszont  elég lenne tőlük csupán egy kis együttérzés. Több tonna energiát használok el, hogy megőrizzem annak látszatát, hogy még a társadalom teljes tagja lehetek, akiben maradt, uram bocsá, egy kis autonómia vágya is... S ha lassú tűzön akarok elhamvadni, végül az is az én problémám elsősorban. (Ez mind igaz, de néha megkörnyékez a gyanú: nem azért van-e mindez a kapálózás részemről, hogy megbizonyosodjak: fontos vagyok-e még valakinek ebben az életben, valóban, minden kétségen felül?... Látjátok feleim: nem hiányzik belőlem az önkritika sem.) 
   Mindebből kitűnik, hogy az emberi lélek rejtelmei rengeteg ellentmondást elbírnak.
   Az az igazság, hogy SZERETNÉK LESZÁLLNI a körhintáról. Elegem van az örökös készenléti állapotból, az újabb és újabb felmerülő probléma megoldásából, esetleg a hozzá igazodásból, amit újabb vereségként, visszavonulásként élek meg. Életterem egyre szűkül, a szamárbőr meg csak vékonyodik...
   
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...