Elmaradásaim "oka"...

Vajon mi az oka, hogy jó ideje nem tudtam hozzájutni a blogoláshoz? Kell ahhoz nekem egy kis nyugalom, anélkül, hogy az órámat kellene szemmel tartanom, vagy állandóan cseperésző kérdésekre, esetleg kérésekre kellene reagálnom...

Ime az "ok", a mellékelt fényképen... Mademoiselle Alice, már pontosan 1 hete, hogy 3 éves lett. Az óvoda legelső évfolyamának hallgatója szeptember óta. A "zsiráfok" osztályába jár, 2 és fél évvel a nővére alatt, de reggelente még kézenfogva érkeznek a tett helyre. Már egy hete nálam tölti az őszi szünetet, nagyon kellemesen telnek napjaink, ő is szereti a "zen" hangulatot, amikor nincs hangos beszéd, kiabálás, siettetés, civakodás egy játékon, csak mese, éneklés, séta, rajzolás, fürdés, alvás... Nomeg sok-sok beszélgetés.

Ezért aztán félretettem minden más elfoglaltságot erre a hétre, hogy teljes mértékben élvezhessük az együtt töltött idő visszahozhatatlan óráit. Az is igaz, hogy mióta egyedük élek, megszokom lassan azt is, hogy az időmmel szabadon gazdálkodhatom és ez nagy kárpótlás az egyedüllét súlyosabban ránknehezedő részéért. Érzem viszont néha annak is a veszélyét, hogy nehogy túlságosan "elkényelmesedjem" alkalmazkodási kényszer híján, hiszen a pihenésre akkor is ráérünk, amikor már örökre megnyílik előttünk! Woody Allen-t szabad fordításban idézve: "Az örökkévalóság amúgy is rettentő hosszú - különösen a vége felé..."

Ahány ház (blog), annyi szokás...

Még a témánál maradva egy kicsit, hiszen akik e sorokat olvassák, hasonló cipőben járnak... Amikor belép az ember a blogvilágba, megpróbál tájékozódni a rengetegben. Egy-két embert ismer csupán, hiszen az ő hatásukra, biztatásukra rugaszkodott neki, legyőzve belső korlátait. Aztán kíváncsian felfedező útra indul a linkek, kommentárok erdejében. Egy-egy érdekesebb, karakteresebb bejegyzés felkelti szerzője iránt a figyelmet, benézünk az illető blogjába... Esetleg hagyunk is egy "kavicsot"... Mitől lesz azonban még virtuálisan is tartós kapcsolat egy futó bepillantásból? Milyen szempontok alapján történik a választás?

Kicsit több mint 3 év után (kevés idő!) arra a következtetésre jutottam, hogy elsősorban a saját indíttatásaink vezetnek mások felé is. Azt hiszem, képtelen lennék hűségesen látogatni egy olyan blogot, amely csak konyhai leleményeket, esetleg a horgolás vagy a keresztszemes hímzés rejtelmeit kívánná velem megosztani... Elsősorbn gondolatok, saját vagy írók-költőktől átvettek kellenek nekem, amelyek aztán táplálhatják, szülhetik az enyémeket is. Az életből ellesett pillanatképek , de úgy, hogy közben sejteni lehessen, ki tartja fényképezőgépet... s miért választotta pont azt a beállítást... Elkerülöm azokat a blogokat is, akik csemetéik első gügyögésétől kezdve minden lépésükről tudatnak. Nem mintha más nem találhatná érdekesnek a témát, sőt közvetetten átélhetjük így, ami nekünk hiány... Viszont vonzódom (bizonyos mértékig számomra is érthetetlenül) azokhoz a blogokhoz, amelyek gazdája - még vadidegenül is - beavat mindennapjaiba... Ezek a "mindennapok" a maguk eseménytelenségében is érdekelnek sokszor, persze, ha jól vannak megírva, ha áttetszik a szerző megható őszintesége, mellyel mintegy kiszolgáltatja önmagát. Természetesen önhitt narcisszizmus nélkül, mintegy ártatlanul... Talán helyettem is?...

Azután itt van a hűség kérdése is. A francia blogvilágban látogatok 3-4 blogot csupa hűséges szimpátiából, mert a kezdeti varázs megfakult és a szerző nehezen tudja érdeklődésemet fenntartani. Mégis benézek naponta, sőt hagyok néha megjegyzést is, de sokszor úgy érzem, mintha a hivatalba mennék, kötelezően... A barátság viszont szent dolog.

Mindennél jobban érdekel viszont a gondolatcsere. Mások véleménye gazdagítja, ösztönzi saját világunkat, ezért alakul ki néha érdekes, bensőséges, majdnem azt írtam családi kör, melyben egyszerre hasonló és különböző emberek jönnek össze! S azt hiszem, ez lenne választásaink alapja: legyünk hasonlók, de különbözők is egyszerre! Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a blogírót is fel lehet fedezni azokban, akiket látogat. S ezt a kört lehet sokáig bővíteni.

Aliz kérdésére kezdett válaszként induló gondolatsor: "akkor" miért is nem ír sűrűbben blogbejegyzést a ember? Az "akkor" azt jelenti, hogy ha van is rá reakció. Ezen elgondolkodtam. Tényleg, eleinte majdnem naponta írtam, főleg amikor még csak 1 blogom volt, a francia nyelvű. A dolog új volt, izgalmas, de ezt már taglaltam. Az egész blogvilág, sok ezer színével, kimeríthetetlen felfedezés, sok ezer feléd nyújtott kéz. Aztán egyik ismeretlen, de kedves blogtársam azt írta: valljuk be, hogy ez is csak pótcselekvés a magány ellen. Egyedül élek, de nem magányosan. Valóban fenyegetne az a veszély, hogy beköltözöm egy virtuális világba, ahol a legtöbb velem kommunikáló ember hasonlít rám és csupa kellemes dolgot mond nekem? Tény, hogy sok időt eltöltök a gép előtt. Ez már addikció?... Mindig is féltem az addikcióktól, bármilyen formában is próbálnak alattomosan gúzsbakötni. Lehet az cigaretta, alkohol, sport (ez utóbbi ugyan nemigen környékezett meg...), esetleg némelyeknek szex vagy pénzre menő játékok, a sor végtelen. A közelemben lezajló sok elrettentő példa arra buzdított, hogy tartsam mindig szem előtt a veszélyt. Pl. több, velem egykorú ismerősöm fordult a pohárhoz, hogy problémái súlyát csökkentse. Először csak egy pohár apéritif, este 7 felé, hogy könnyebben felengedjen a napi fáradalmak után, de lassanként minden nap, elmaradhatatlanul. Később jött hozzá az esti szorongás feloldására hívatott, kellemes zsibbadást hozó többi pohár... S amikor már a reggeli remegést is azzal kellett csillapítani, a vészcsengő hangját meg se hallotta... Az akarat érzéstelenítő hatás alá kerül, bár tesz néha kétségbeesett kísérletet... s bénán visszahull. Akkor jön a "vesszen minden" önpusztító fázisa. Messze elkanyarodtam az eredeti témától, de ez a fájdalmas emlékeket is fejtegető eszmefuttatás is mutatja, mennyire taszít minden addikciónak még a gondolata is.

Persze, nem kell úgy képzelni, hogy tiszta vízen tengődő aszkéta módjára élek. Baráti összejöveteleken megiszunk 1-2 pohár bort. (Gilbert nem szerette a bort, a pezsgőből is keveset tudott meginni, nem beszélve a töményekről). Arra viszont ügyelek, hogy ne engedjek soha az egyedül iszogatás csábításának, amikor esténként a televízió hoz csak némi társaságot a magányba, s még csak megbeszélni sem lehet a látottakat senkivel... Néha mintegy kívülről látom a helyzet szánalmas voltát, amikor az ember magában nevet csak, és visszatartja a hangos megjegyzéseit... Ilyenkor a rám váró tervekbe kapaszkodom, nomeg abba a gondolatba, hogy a magánynak is megvannak az előnyei: akkor fekszem, amikor akarok, a másik horkolása nem zavar és az enyém se őt, éjjel is villanyt gyújthatok és reggel akkor kelek, amikor nekem tetszik (főleg nyugdíjkorhatár után, ne felejtsük!), nappal sem kell alkalmazkodnom senkihez. Ez is csak mérlegelés kérdése (nemhiába vagyok e jegy szülötte!) Most aztán jól kifecsegtem magamat, olyan "se füle, se farka" módon (de coq à l'âne, mondja a francia), de nem volt kedvem a struktúra gondozására, most az egyszer annyi baj legyen!... Elmúlt ez a születésnap is, eggyel megint több lett.

Minek is a blog?

Érdekes módon, időnként minden blogon feltűnik ez a költői kérdés. Talán jobb is, ha feltűnik, mert azt jelenti, hogy néha mérlegeljük tetteinket, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy vannak kétségeink... Nincs annál idegenebebb tartás számomra, mint ha valaki megingathatatlan magabiztosságtól eltelve tör előre, soha mérlegre nem téve választásait, amelyek ilyenformán szinte nem is választások, hiszen az alternatíva idegen fogalom...

Természetesen, nem az állandó kétségek, tétovázások közepette vergődő gyenge egyéniség az ideálom, aki képtelen döntésre határozni el önmagát (a Mérleg szenvedéseit közvetlen közelről ismerem...), aki szinte örül, ha külső okok vagy személyek döntésre kényszerítik: így legalább nem rá hárul az esetleges tévedés súlya!

Megintcsak a szoba legtávolabbi sarkában álló kályhától indultam el! Hogy kerül ide a címbeli költői kérdés? A blog indításához kell valami belső kényszer. Az efféle kitárulkozás újdonságának varázsa, a kezdeti visszhangok lelkesítő hatásúak. Sokszor álnéven (de sokak előtt mégis ismerten) mutatkozunk meg, fellebentve időnként a fátyol egyik sarkát. Játék is, meg szükség is. Mintegy újrafogalmazzuk magunkat. Aztán egyszer csak megjelenik a függőség, mint aki eleinte csak egy kupica alkoholt hörpint fel, de minden nap... A hatás viszont kezd elfásulni, rutinná válni. Fellép az új iránti vágy, a szükség. A kezdeti mindennapi bejegyzések váratnak magukra. Kit érdekel vajon még? Elsősorban magát a blogírót mennyiben érdekli még, hogy megfogalmazza magát? A narcisszizmus zsenge vadhajtásait igyekszik lenyesegetni, hogy jövendőbeli szenvedéseinek elejét vegye, vagy legalábbis korlátozza őket.

Aztán jön a hiányérzet. Az üresség, melyet meg kellene tölteni valami mással, valami jobbal. Hiányzik egy-két visszhang, ami melegséggel töltött el, még ha szerzője ismeretlen volt is. Sokan visszaoldalognak így a hűtlenül elhagyott blogjaikhoz és igyekeznek a hamu alá fújni, hátha feléled még valami...

Az ősz elébe...

Radnóti Miklós

SZERELMES VERS

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

1939. október 2.

"Egri csillagok"...

Újraolvastam a regény 600 oldalát... Olyan volt mint a visszatérés a gyerekkorba, de felnőtt fejjel és szemmel. Esténként alig vártam, hogy ágyba bújva beléphessek a régény kapuján - mit kapuján, azon a bizalmas kis oldalsó bejáraton, ami itt, Valenciennes-ben csak nekem volt fenntartva. Nappal nem akartam belenézni: nappal a mai életem zajlik, más nyelven, más bőrben, más emberek között, akikkel sem a gyerekkori olvasmányélményeket, sem a történelmi részletetket nem lehet megosztani... (mindamellett sok minden mást igen!)

Már régóta vágytam régi kedves könyveim újraolvasására, mint valami szembesítésre akkori önmagammal. Szenvedélyes és kielégíthetelen étvágyú olvasó voltam, akinek minden szabad percben - sőt, nem szabadban, asztalnál is, míg meg nem tiltották - betű kellett a szeme elé, még ha jobb híján rongyosra olvasott újság vagy kalendárium is... Gondolom, mélylélektani elemzésre szorulna ez a nagy menekülés a valóságból, ha egyáltalán érdemes lenne még feszegetni az effajta talányokat - úgy is sejti az ember élete alkonya felé, hogy miféle titkos rugók mozgatták az élete lefolyását...

Visszatérve Gárdonyihoz: meglepődtem a regény stílusbeli, kompozíciós minőségén. Gyerekfejjel az ilyesmire tudatosan nem figyel fel az ember, csak élvezi az olvasást... Más kérdés, hogy tudat alatt nyilván pont azért élvezi, mert jól van megírva.

Gárdonyi, azon kívül, hogy jól dokumentált korrajzot készít (figyelmesen olvastam a török szavakat, többnyire helyesek, valamint az isztambuli leírásokat, még akkor is, ha 16. sz-iak. A Jedikulában jártam 20 éve, már csak félimeddig leomlott falak alatt próbáltam Török Bálintot elképzelni...), mindig ügyel arra, hogy a megregényesítés harmonikusan illeszkedjen a történelmi igazságba, hogy a történelmi ikonok hús-vér emberekké váljanak.

Végül pedig, a hallatlan sodrású egri ostrom crescendo ábrázolása mellett a párbeszédek ragadtak meg legjobban. Kösse fel a gatyáját minden mai író, ha ilyen természetes, de nem nehézkesen jellemző dialógusokat akar produkálni! Elfogult lennék? Vállalom.

"- Né! - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.

- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?"