Kapaszkodó

   Az imént ment el az egyik legközelebbi barátnőm (több mint tíz év van köztünk, ő még fiatal). D.u. 3 óra felé érkezett, azóta folyt a nagyon intenzív beszélgetés kb 4 órán át.

   Bevallom, kisebbfajta izgalommal vártam a találkozást. Nem rég jött ki a kórházból, egy jó hete ébredt fel a kómából, mely alaposan megtervezett és végrehajtott öngyilkossági kísérletét követte. Záporoztak bennem a kétségek: vajon hogyan történik majd a viszontlátás, az első mondatok, rögtön felvetődik-e A Téma... Lehet, hogy nem szívesen hall róla, de ha nem vetődik fel, esetleg félreértheti: úgy teszek, mintha misem történt volna, s ezáltal nem veszek tudomást élete legdöntőbb lépéséről... Mindenképpen rizikós.

   Úgy gondoltam végül is, legjobb ilyenkor a pillanat hangulata keltette intuícióra hallgatni. Amikor belépett az ajtón, kétszer is szorosan magamhoz öleltem. Benne volt ebben a gesztusban minden, amit azonnal szavakba is öntöttem: "De örülök, hogy látlak! Nagyon féltettelek, minden barátod nagyon izgult miattad... Nem is tudod talán, mennyire fontos vagy nekünk!"

   Rögtön éreztem, hogy pont ezt akarta hallani. Hogy ez az egyetlen téma, amiről szeretne szabadon, gátlások, kétségek nélkül beszélgetni. Hogy nem kell félnie az értetlenségtől, a felszínes, semmitmondó vígasz-frázisoktól, esetleg a megbotránkozástól, nem kell semmit a szőnyeg alá seperni. Meghívás volt az együtt-gondolkodásra, mert ő is szeretne sokmindent tisztábban látni, tovább lépni. Természetesen már hónapok óta rendszeresen jár terápiára egy pszichiáterhez is, szó sem lehet a szerepek megkeveréséről. Csak azt akarta hallani, hogy mennyire fontos nekünk. Kapaszkodónak.

Téli rege

   

   Amikor kint ólmos félhomály uralkodik, melyen alig változtat a három napos fényadag, melyben hellyel-közzel másfél hónap alatt részünk volt, s az embert vagy költözési vagy utazási vágyak rohanják meg, hogy felszabaduljon egy kicsit a nyomasztó búra alól, mit írhat a blogjára, nehogy elriassza kommentelőinek hűséges (ami eléggé meg sem köszönhető!), ellenálló, bár gyérülő kis csapatát?... Semmiképp sem kell megrovásnak, követelőzésnek tekinteni, épp eleget cikkeztem a blogvilág szabadságáról, hogy ne tartsam tiszteletben magam is.

   Ha leírnám, ami valójában gúzsbaköti gondolataimat, nem sok értelme lenne, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, minek hozzátenni? Ilyenkor legtöbben inkább fellélegzésre vágynak, valami örömhírre, esetleg nosztalgikus melegségre, melytől kiegyenesíthetik a hidegtől, sötétségtől mozdulni sem kívánó tagjaikat. 

   Nyilván engem sem efféle gondolatok foglalkoztattak 20 éves koromban! Pedig akkoriban mintha a tél is hidegebb lett volna... Az előadásokra menni kellett, ha esett, ha fújt. Moszkvában pl. le se vetettük a télikabátot, usánkát a rosszul fűtött és szigetelt termekben, sőt, kesztyűben próbáltunk jegyzetelni. El kell ismerni, hogy némely előadás tömény unalma (politikai gazdaságtan, a SzKP kongresszusainak részletes taglalása, a szovjet szocreál irodalma) felért egy jó adag altatóval! Ahogy elnézem akkori jegyzeteimet, az orosz mondatok közé furcsa magyar szófoszlányok keverednek néha, mert még elszunnyadva is hajtott a kötelességtudat és beleszőttem az álmomat az előadás emészthetetlen száraz anyagába!...

Azután...?

   Ha minden jól megy, még két sugárkezelés van hátra a harmincból... December eleje óta mindennapos zarándoklásom ér véget (szombat, vasárnap és ünnepek kivételével) ezzel holnap. Szinte behúnyt szemmel is megtalálom az utat a -2 szintre, ahol csak mesterséges megvilágítás  -  és gondolom, kondícionált levegő  -  járja. A váróteremben (mely nem is terem, hanem nyitott tér TV-vel, magazinokkal és színes bőrfotelekkel, ivóvíz-adagolóval stb.) nem sokáig időzünk. A személyzet nyugodtan, precízen és gyorsan végzi a dolgát, szinte időveszteség nélkül. Futószalagon érkezünk a vetkőző-kabinokba, ahol megnyugtató és eléggé személytelen, diszkrét zene folydogál. Míg az egyiket kezelik, a másik felkészül a szomszéd kabinban, s így váltakozunk meglehetősen gyors ritmusban. A kezelés maga 10-15 percig tart. A megnyugtató mosoly sohasem hiányzik, neki köszönhetően embernek, s nemcsak páciensnek érezzük magunkat. "Tout va bien?" , vagyis: "Minden rendben?", majd felsegítenek a kemény és majdnem hideg műanyag lapra, melyet csak egy papírlap tesz "kényelmesebbé"...

   Azután? Ez már az új év zenéje... Ha azt mondják: "Meggyógyult", nehezen hiszem el. A rákkal szemben sohasem lehet gondtalan az ember. Évek óta megszoktam e hívatlan vendéget, mely akaratom ellenére befészkelte magát az életembe, a mindennapjaimba. Képes láthatatlanná tenni magát, de elfeledkezni róla képtelenség. Sőt, furcsa módon feléledne bennem a régi félelem ettől a talán legalattomosabb betegségtől, a rettegés, mely furcsa módon elmúlt, mihelyt a diagnózist kimondták: nem kellett már attól félnem, hogy "elkapom", hiszen "megvolt", sőt, gyógyító szándékú kezekbe kerültem, s nem egyedül kellett vele megbirkóznom... Milyen furcsa, érthetetlen is az emberi pszyché...

Banalitások

   Egy hete azon cikkeztem francia blogomon, hogy amikor az évi összegzés céljából átfutottam esedékes spirálfüzetemben az elmúlt év napjain, furcsa érzésem támadt. Mégpedig pontosan az, amit egy 2017. áprilisi bejegyzésben így fogalmaztam meg a füzetben (friss, szó szerinti fordításban):

"április 18. kedd: 

... hátfájásom csökken. (eszembe jut, hogy ezek a füzetek arra hivatottak, hogy lejegyezzék mindennapjaimat, a maguk közvetlen banalitásában. Igen, pontosan ezt akarom rögzíteni: mindennapjaim spontán banalitását.) Közelednek a választások és mindenkiben szorongást keltenek. Dél múlt tíz perccel, ideje lenne felöltöznöm! Kint hideg van és makulátlan az ég, száz ágra süt a nap, de nem melegít, nem melegíti fel a légkört. Épp most zavartam meg F-t munka közben: egy reklám rontott rám a Neten, hogy azonnal telepítsem be McKeeper-t, különben kitöröl mindent! Az ÉLETEMET. Modern veszély..."

   Tovább folytatva a gondolatot, mi tagadás, elkenődtem egy kicsit: ez a hatodik füzetem 2008 óta, egyet kivéve sűrűn teleírt 240 oldalasak. Ijesztő! Mire jó ennyi banalitást lejegyezni, hiszen még a korról szóló tanúvallomásnak sem tekinthetők... Egy parányi élet a milliárdok közül! Ráadásul valószínűleg túlélnek a füzetek, hacsak egy irgalmas kéz tűzbe nem veti őket.

   Ekkor jött a vígasztaló fordulat (általában mindig találok valamit, ami kihúz a csávából). Hiszen pont ez volt a célom, ahogy fent meg is fogalmaztam! Amikor elolvasok egy oldalt  -  legyen az akár évekkel ezelőtti is  -  újra érzem a leírt nap hangulatát. A színét. Igaz, hogy az én napomról, az én időm színéről van szó. Az én kis napi mizériáimról. De ettől lesz számomra annyira intim, bensőséges, hogy behúnyt szemmel rábízhatom magam a betűkből szerkesztett időgépre, amely valódi érzékelésekké alakítja át a leírtakat: érzem a bőrömön a nap melegét, símogatását, a hideg csípését az arcomon, a fájó pontot a térdemben, a fű illatát a kertben vagy az út szélén eső után, a friss reccsenéssel felvágott görögdinnye mézes varázsát a nyelvemen...

   Túlélnek, mert magam után hagyom őket, hisz nem lesz már szükségem időgépre... Sorsukra bízom őket. Ha valaki elolvassa, esetleg jobban megismer ENGEM. Ha tűzbe dobja, az se baj: ez volt a sorsuk rendelése.