Olyan se füle, se farka ez a blog... De sebaj, megmondta azt már Kertész Imre is a stockholmi beszédében, hogy szerencséjére nem kellett egy nem létező olvasóközönség ízléséhez, elvárásaihoz igazodnia, mert nem volt közönsége! Igy aztán nem érezhetett semmiféle nyomást, se belsőt, külsőt meg pláne nem, mert csak jóformán saját magának írt!
Mihelyt ugyanis a legkisebb siker szellője is meglegyinti az embert, már nehezen tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne abba az irányba tapogatódzzon, amerre az említett szellő sodorja... Valóságos, egyre nélkülözhetetlenebb kábítószerré válik a kommunikációs mézesmadzag, ami a képernyő elé szögez sokakat, várva a kis csendülést, ami új üzenet érkezését jelenti be. Enélkül elárvult boldogtalannak érzik magukat, akiket az emberiség kirekesztett soraiból, s óhatatlanul felteszik a kérdést, mit is tudtak kezdeni a szabad idejükkel azelőtt...?
Egyszer csak elérkezik a pohár túlcsordulásának pillanata, amikor rájönnek, hogy a túl nagy érzelmi befektetés eredményeképpen szépen átestek a ló másik oldalára... és kiütést kapnak még a gondolatától is, hogy virtuális társalgásba temetkezzenek. Visszafordulnak hús-vér embertársaik felé, hogy banális, lapos, mindennapi dolgokról cseréljenek semmitmondó véleményt, esetleg kiveszekedjék magukat a hang, a mimika és a gesztus hozzáadásával és jóllakottan kinyújtózzanak a tévé képernyője előtt, egy üveg sör társaságában.
Szerencsére ismerőseim közül senkire sem illik a fenti kép...
